életem lapjai »
"Korán megtanultad milyen az a tekintet amelyben még szunnyad az élet. És éppen olyan korán megtanultad azt is, hogy ez pusztán részleges. Mint annyi minden más. Te magad is."

Mindig is tudtad, hogy más vagy mint a többiek.Ugye tudtad? Valahányszor a tükörbe néztél, és a lány visszanézett rád, azzal a kishitűséget nélkülöző, de a félelmekkel beburkolózó mosolyával, tudtad, hogy különbözöl tőlük. Nem vagy átlagos, nem vagy szürke, noha folyamatosan arra törekedtél. Ugye emlékszel? Amikor öt évesen azt hazudtad, hogy igazából minden normális körülötted, hogy még véletlenül sem érzékelsz olyan dolgokat, amelyeket lehet nem kéne. Aztán hét évesen, amikor Robyn elpusztult. A gyönyörű, zsemle színű aranyhörcsög, akihez olyan veszettül ragaszkodtál. Napokon át hullattál kövér könnyeket, és annyira nagyon szeretted volna, hogy újra veled legyen. Akkor kezdődött minden, emlékszel?
Disszociatív személyiség zavar. A bélyeg, amelyet rád aggattak, pedig még nem voltál tizenkettő sem. Azt mondták, hogy semmi baj, hogy majd segítenek. Beléd tömnek mindenféle tablettákat, és attól majd jó lesz. Óriási szemekkel meredtél a szüleidre, segítséget vártál tőlük, de ők csak visszanéztek rád, azokkal a fagyos,érzelmeket elfojtó pillantásokkal, és úgy tettek, mintha mindez a te érdekeidet szolgálná. Pedig tudták….ó de milyen jól tudták, hogy mi is vagy te valójában. De féltek tőled. Féltek, mert ők nem rendelkeztek már ezzel a képességgel. Hiszen az életben a dolgok néha így működnek. Ha elhiteted magaddal, hogy nem látsz dolgokat, akkor egy idő után már tényleg nem fogsz látni. Eltűnik, elszunnyad, akár a hamu alatt szunnyadó parázs, melyre vizet öntöttek. És ők gondoskodtak róla, hogy az ő parazsuk soha többé ne izzon fel. Ám a tiédet nem tudták eloltani. Ahhoz túl erős voltál.
Tizennyolc voltál mikor szerelembe estél. Olyan kis naív vagy, tudod? Honnan gondoltad, hogy a világ amelyet látsz, amelyről eddigre már pontosan tudtad hogyan működik majd képes lesz elengedni téged? Hogy senki nem akarja megszerezni a tudásod, hogy senki nem akarja majd birtokolni az elméd, a benned szunnyadó képességet, melynek erejével még ekkor sem voltál tisztában.
Emlékszel ugye? Földbarna haja volt, mint az eső utáni platánerdők, igézően akvamarin szempár, amely lelkesen, odaadóan nézett rád.Téged akart. Éppen olyan elcseszettül, amilyen voltál, és nem érdekelte mások mit gondolnak rólad.
- Meddig fogsz szeretni?
- Míg a halál el nem választ.
A feleletére elmosolyodtál. Hiszen ki tudhatta volna jobban nálad, hogy a halál bizonyos esetekben nem elválaszt, hanem kaput nyit. Valami különösre, valami megmagyarázhatatlanra.De nem akartál neki erről beszélni. Hitted, hogy ez más lesz. Más lett.Ő az egyetlen akit nem tudtál elérni. Soha többé. Még csak azt sem tudod hol van a teste. Nem árulták el neked. Nem véletlenül.


"Az élet véges, a halál nem."

Emlékszel arra a februári éjszakára? A sikátor bűzére? Több napos maradékok keveredtek az ázott kartonpapír szagával, és a sarokban megbújó hajléktalanok olcsó whiskey-s üvegeinek áporodott bűzével. Találkozót kértek tőled, pedig te érezted, hogy nem kellene belemenni. Érezted, hogy nem feltétlenül jó ötlet odamenni, ahogyan azt is érezted, hogy ez valami olyasmi, ami mégis vissza nem térő lehetőség. Bizonyítani akartál, a jóég a megmondhatója, hogy pontosan kinek.
A fickó ott állt a vörös téglás tűzfal esőáztatta takarásában, Kemény borsalino kalapján kopogott a jeges eső, és végigfolyt a sötétben elrejtőző arcán, lehullva a semmibe, mint fagyott könnycsepp.Cigarettája, ujjai között fordult egyet, majd messzebb pöckölte, hogy elhulljon a tengernyi tócsa egyikében.
Várt rád. Már órák óta talán. Szövetkabátján a viasz elegánsan pergette le a vízcseppeket. Olyan volt mint egy szobor melyet itt felejtettek a századok. Azt mondta neked, hogy szükségük van rád, hogy a tudásod olyasmi, amit kár elvesztegetni, ahogyan azt a szüleid tették. Hogy a nagyapád volt az utolsó ebben a famíliában akinek lojalitása kikezdhetetlen volt. Azt mondta ez az erősségetek. Az a minden szempontból átlagon felüli szubmisszió, amivel ragaszkodtok ahhoz akinek feltétlen hűséget esküsztök. És ekkor teljesedtek ki. Fogalmad sem volt miről beszél. Te csak egy átlagos lány voltál, aki jelmezek közé menekült, mert ott érezte, hogy el tud bújni. A színes kelmék között tud igazán szürke és észrevétlen maradni.De hajtott a kíváncsiság. Hajtott az érzés, amely benned volt szinte apró gyerekkorod óta.
Az idegen kezében penge villant, mosolya a kalap alatt szélesedett ki, olyan volt mint egy kíméletlen vadász utolsó sóhajtása mielőtt lecsap az áldozatára.Tudtad, hogy nem fogsz tudni harcolni vele, ahogy azt is tudtad, hogy meglehet ezek az utolsó perceid. Óvatlan kíváncsiságod lesz a végzeted.
Aztán…..
A semmiből érkezett. Köpenyének suhanása, az árnyékokból megszülető alakja mint egy vészterhes, de kívánatos látomás. Szinte másodpercek alatt öltött testet, és rontott rá a kalaposra. A penge egy zörrenéssel hullott alá, még percekig zengett a macskakövek között a visszhangja. Az idegen úgy ahogy érkezett, olyan gyorsan távozott. Te semmi másra nem emlékszel csak az esős fenyőfa illatára, meg a jégkék szemeire, amelyek egy tized másodpercre rád villantak a köpeny alól. Megmentett téged. És te azóta sem tudod ki volt. Talán nem is lényeges. Az viszont annál inkább, hogy miért. Erre a kérdésre azonban nem kaptál választ azóta sem.




"A halál nem válogat. Én igen."

Meddig hiszed még, hogy egy bolt pultja mögött elrejtőzve majd képes leszel ezt az erőt kordában tartani? Egyedül. A szüleidnek hosszú évek kellettek és ők ketten voltak. Meddig hiszed, hogy ez nem fog eluralkodni rajtad, hogy egy napon majd szembe kell nézned azzal,akinek születtél?
Ott vagy minden nap tíz órában, várva azt, hogy az emberek betérjenek, és olyan jelmezeket kölcsönözzenek, amelyben másnak néznek ki, mint akik valójában. De te is pontosan ugyanezt csinálod, nem? Arról szólnak a napjaid, hogy az ajánlatokra, a megkeresésekre egyszerűen nemet mondasz. Elvégre ezeket a képességeket nem lehet titokban tartani, sokan tudnak róla, és sokan szívesen foglalkoznának veled, szívesen elevenítenék fel a tudást, amely a zsigereidben van. Ezt ott hordozod a születésedtől kezdve. Bolondnak tartottak, nevetséges lelki betegnek, olyannak, aki nem képes a valóságot külön kezelni a képzelettől, mire rájöttek és rájöttél, hogy valami olyasmit birtokolsz amelyet nem sokan.Ám te nem kezdtél vele semmit. Minden nappal pazarolod a tudást, hogy egy napon már talán nem lesz mit eltékozolni. Vajon az őseid ezt akarták? A nagyapád, akit az egyik legjobb halottkeltőként tartottak nyilván ezt akarná? A szüleid másképp döntöttek és talán remélték, hogy te is másképp fogsz.Hozzájuk hasonlóan elnyomod majd magadban. És valóban ezt csinálod. Ugyanakkor egyre többször érzed, hogy ez nem helyes. Hogy nem így kellene ennek lennie, rád más sors vár.

Ott állsz a sírnál. A táblán a neve, a születési éve és persze a halálának ideje. Alig volt húsz. Mennyire igazságtalanul rohadt dolog az élettől.Azt mondták ide temették, de te pontosan érzékeled, hogy egy üres koporsó van benne, semmi más. Test itt nincs. Ha itt lenne, mindent megtettél volna, hogy beszélhess vele. Hogy még utoljára elmondhasd neki, hogy sajnálod. Hogy a te hibád, hogy miattad nem jutott neki több húsz évnél. Hogy te vagy az oka. Még szeretnéd látni utoljára ahogy ott áll veled szemben.És ha még tudod is, hogy az egész csupán időleges, hogy hiányzik már belőle minden ami valódivá,szenvedélyessé tette, akkor is fontos volt neked. Szeretnéd elmondani, hogy a halál sosem fog elválasztani tőle.
Szeretnéd de nem tudod. Nem lenne hát ideje kezdeni valamit azzal ami a sajátod, ami az örökséged, és végre kezedbe venni a sorsod és bosszút állni azokon akiknek ezt az egészet köszönheted?
Ébresztő, Malena!