- Nekem ígérd el magad, ne másnak - mert az a helyes fontossági sorrend, a türelmetlenség nyűgösen ég a bőre alatt, a rozsomák értetlen fújtatásával és prüszkölésével lesz tele a lénye, mert a barlangjából kiragadott vadállat a sötét helyét felváltó fényben csak kiszolgáltatot bárány, ahogy mindenki más, keresi a helyét, de Séaghdha mintha nem akarná, hogy megtalálja.
- Kapj rajta, ahogy cigizek a hátsó ajtódnál - komisz vigyorra húzza a száját, ha már tini, eljátszadozhatnának a méltányos büntetésével, de kék szemei nem nevetnek a szájával együtt, az ujjai komolyan cirógatják a vértől megnedvesedett aranyszínű tincseket, szétválasztva őket szálakra, aztán a kezében a vámpír kezével már azt hihetné, hogy a tenyerébe veszi a jó hangulatának a kormányát, de egy kedves simogatás nem jelent semmit egy évezredes bestiánál.
- Amennyit nem szégyellünk… lám mégsem töltjük együtt azt az időt - horkant méltatlankodó türelmetlenséggel, mert ő az itt és most embere, rozsomákja, nem a majd egyszer, talán, lehetőség szerint, de akkor tényleg igazán akármeddig-időintervallum hívője, a szemeiben határozottan barátságtalan fények gyúlnak ki.
- Nagyon könnyen leküzdöm ezt a sajnálatot - a vámpírszörny fehér árnyékában megkeményedett és elköteleződött érző szíve lopva, még ha annyira jól el is játszadozott a kölyökkel és van szíve, szeme arra, hogy félig-meddig a pártfogásába vegye, most már egészen más érzések, érdekek, ösztönös és nyers akarat sistergeti az idegeit. Sértett arckifejezéssel bámul fel, ahogy karcsú oszloppá magasodik a vámpír, dacos ellenkezés csúfítja el a vonásait.- Csak akkor érdekel az a szoba, ha benne vagy - nyers mordulása védtelen érzelmi állapotát övező határtalan indulatától hullámzó, és nem elég civilizált ahhoz, hogy értékelje a kegyet.

De nadrágot azt szerez. De csak azt, és mert rozsomákból van nem kér, hanem egy fürdőszoba elől lopja el, ami hangos a nyögésektől, az egymásba feledkezett udvartartásbeliek szemérmetlenül falrengető együttlététől, és ha valakinek gyanús is, hogy kié lehet az a nadrág, már Séaghdha árnyékában őrzi a titkát. Mezítláb és vérfirkásan, behegedt sebeinek rajzolatával a bőrén.
Nem méltatja a város urának megjelenését, de a szemei letépik róla a császár új ruháját. Ha nem tiltja meg kategorikusan, ajtót nyit előtte, hogy a szeme mihamarabb rátaláljon Balian sötéten kártékony alakjára, akinek szagától már jóval azelőtt durva ráncokra húzódott fel az orra, mielőtt a közelébe ért volna.

Baliant szagolni is rossz volt, de a látványára felállnak a sötét szőrszálak a tarkójától kezdve a vádlijáig és ez a karján látványos is. Talán senkit sem téveszt meg, mert ez nem a félelem borzongása, inkább a dühé. Ez a fekete, nyúlánk árnyék mindig ott legyeskedik Séaghdha körül, mintha egy vékony kötél lenne, ami visszahúzza a vámpírlét arrogáns távoliságába olyankor, amikor egy kicsit közelebb kerülne hozzá és feloldódna a melegében. Annyira szeretné újra próbára tenni az erejét, hogy attól megfeszülnek az izmai, peckesen, feszesen kerüli ki, mint valami kórsághordozót, hogy a fiú felőli oldalra kerüljön.
Szinte észre sem veszi a kölyök pillantását, de a szavait már annál inkább, engedi a vadállati mosolyt kiülni a képére és megfogadja, hogyha az a garott egy hajszálnyit is közelebb kerül a gyerekhez, akkor megpróbálja Balian szép, száraz torkára tekerni, hogy végre megszabadítsa undok fekete fejétől a világot.
- Szép volt - dünnyögi a srácnak és mellőle figyeli amíg Balian tagjai megmozdulnak, mintha zsinórok húznák a simamozgású gyilkos jószágot, a szemeit összehúzza, bár a halál fekete szemei nem tekintenek rá, ő elkíséri a pillantásával az ajtóig és még azon is túl a fülével türelmetlen szusszanással.
Jó, hogy eltakarodott. Séaghdha igen bölcsen tette, lehet Raven után még egy féltékeny szolgáját nem tudná elviselni anélkül, hogy megpróbálná kibelezni, már úgy komolyan. Ahogy elmegy leül az ágyra, kinyújtja hosszú lábait a kölyök mellé, súlyos közelségének támogatásával támasztva meg a szavait, és félig elbújik a háta mögött, hogy ne lássa, ahogy vigyorog. Méghogy egyezséget a város urával, de a szőke válasza felteszi a koronát, gyakorlatilag felhorkan.
- Higgy neki kölyök, tudja, hogy miről beszél - de amikor a fiú rápillant, hogy ezt meg hogy kell értenie, csak megvonja a vállát, aztán már tényleg felhorkant.
- A vámpírok nem igazságosak - kék szeme perzselő mohósággal bámul rá arra a szép szörnyetegre, mert ha lenne benne igazság, akkor most valahol egymással játszanának, nem Hoblin fiával, Matthiasszal, aki még becenevet is ad meg, hogy magabiztosnak mutassa magát.
- Ő Severin - válaszol a vámpír helyett, felpillantra a fiúra ahogy megérinti, érzi az ujjbegyein, hogy meg akarja mutatni mekkora vagány. Ő meg azt akarja megmutatni mekkora fasz, bár a kettősjátszma nem az ő asztala, egyszer már látott egy bájos szőke kislányt rajongani Severinért, jó felidézni ezt.
Vajon a vámpír érez ezzel kapcsolatban bármit is?
- Ez a hely tele van agresszív vértigrisekkel, akiknek nem tetszik a képem. Olyan, mint egy vetélkedő a város urának figyelméért és kegyeiért, biztos mesélt az apád a dominanciaharcokról, nekem ezt meg kell nyernem, nincsenek ilyen vendég kiváltságaim, mint neked - a hangjából kioldódik a Balianba fulladt frusztráció, így hármasban el már nem olyan mély a sérelme tudván tudva, hogy Séaghdha minden mozdulatát és szavát figyeli.
Bár elképzelése sincs arról, hogy az öreg ördögnek mi a terve ezzel az egésszel azon kívül, hogy Hoblin számára közvetítenek üzenetet.

- Nem a mindenségé, de a mi kis mindenségünket eléggé meghatározza ebben a városban, jót tesz neked, ha ezt megtanulod -nem sok jóval tudja kecsegtetni a fiút, de minden hatalmi elismerés mögött ott van a dacolás lehetősége, akár egy mély horkantás formájában is.- Egyik sem igazságos, csak vannak olyan vámpírok, akik túl gyengék érvényesíteni a zsarnokságukat. De ne aggódj, a város ura nem ilyen - alamuszi kis mosolyra kanyarodik a mondat végén a szája, mert Séaghdha nem tud úgy vitába szállni vele, hogy ne leplezné le magát és ez a kis játék a rácáfolással kissé megelégíti a bosszúvágyát, még ha valamennyire össze is zavarja a fiút, egyikükről a másikukra néz.
Mert valahol érzi, hogy e kettő között közel sem olyan barátságtalan a viszony, pedig nem is tudná megmondani honnan tudja, az ő korában még nincs semmi értelme annak a pillantásnak, amit Élie vet "Severinre", akinek kerek seggét harapná hegyes fogaival és a vackán baszná, amíg van benne levegő, és mert már rég halott, ezért ez nagyon sokáig is eltarthatna.
Kényelmetlen gondolat, egy kissé megmerevedik ültében, hogy túlzó képzelgésbe bocsátkozva be ne gerjedjen, mert a nadrág már így is kissé szűknek bizonyul és Mattie éppen őt nézi, bár egyelőre a sebek jobban lekötik. Aprócska ujja olyan, mintha egy féreg mászna a bőrén, elveszik a testének tömegéhez képest, sűrű alakváltóvére megül a bőrén és alig csordul. Szinte meglepi, hogy nem szopja le magáról, túl sok időt tölt Séaghdha társaságában, ő nem hagyná parlagon azt a drága vért.
- Mert megtehetem. Elég figyelemreméltó vagyok a számára és a szolgái számára, ezeknek az erőviszonyoknak pedig rendeződniük kell - mindenféle önimádó attitűd nélkül jelenti ki, a szót nem terelve a szexre, bár a szöszi pillantásából ítélve fiatal kora ellenére halott már a természetfelettiek élvhajhászatáról… felpillant Séaghdha közbevetésére. Fontos neki. Igen. Kétségtelen. Most is benne dobol valami fülledt akarás, amivel birtokolni akarja a vámpírt, pedig jól tudja, hogy azokat nem lehet. Séaghdhát pedig még annál is kevésbé. Hegyes fogai az ajkába mélyednek, állja a tekintetét, szinte kívánná, hogy bűvölje meg, bűvölje el.
- Milyen emberi - horkant fel Mattie szavai hallatán, begyűjtve egy kissé neheztelő pillantást, többet várt tőle a srác, de nem fogja megtagadni a természetét.
- A természetük vad és nem valóak az emberek közé - a vámpírnak válaszol, de Éliét nézi. - Teljesen kiszámíthatatlanok és végtelenül erőszakosak, úgy kell bánni velük egytől egyig, mint a legveszélyesebb bűnözőkkel és a mexikói bevándorlókkal - újra a vámpírra néz, miután Élie csak felvonja a szemöldökét egy vigyorral. - Főleg az is a baj velük, hogy behódolnak a vámpírokkal és kiszolgálják az őrült vérszívókat, akik bántják az embereket. De szerintem nem minden vámpír őrült, és nem minden alakváltó használja rosszra a szuperképességét. Például Élie nem ölte meg a kutyáinkat, pedig azok megtámadták - bök rá az érintettre, aki egy hős teljes pompájával ül mögötte. - Te pedig normális vámpírnak látszol. És egész kedvesnek. Kiküldted azt a seggfejet is - céloz Balianra, megmozgatva a vállát. Szerinted milyenek az alakváltók? Hogyan néznek rájuk a vámpírok? Nyilván nem lehetnek a szolgáitok, mert egy igazságos rendszerben nincsenek szolgák - még nem fuldoklik, de már szalmaszálba kapaszkodik.

- Meggyőztél-bár érv nem hangzott el, Élie nem vitatkozik gyerekekkel, kiskölykökkel, akik elvesznek hatalmas testének árnyékában, égboltkék szemében vidám szikrák pattognak.- Nem is tudják, hogy mi az az igazságosság, ami mindenkié, mert csak a saját igazságuk ismerik el - felpillant Séaghdhára komisz kis vigyorral a szája sarkában, hogy lássa mit szól ehhez a beszédhez, bár az évezredes vámpír arcáról nem lehet úgy olvasni, ahogyan a benne gyönyörködőnek kedve támad, sokkal inkább a szőke kedve szerint, de most valamit mégis észrevesz.
Talán a tágmetszésű szeme mélyén csillan meg a gonosz entitás krétafehér háta hirtelen megborzong és a fiú ránéz, kissé homlokráncolva, mert nagyon komoly beszélgetésükbe nem fér bele egy ilyen megrezzenés éppen Élie részéről, aki a rendíthetetlenséget képviseli mindazok számára, akik nem tudják, hogy mennyire nagyon a vámpíré ő már. Azé a szörnyetegé, aminek az ötleteit féli, tiszteli és vágyja is, legyenek bármilyen sötétek is, és valami emberi benne rosszalja azt az élénk csillogást a vámpír kék szemében, de a bestia benne készen van mindenféle mókára.
- Én vagyok a legolyanabb - sötét vigyorral kivillantja a fogait és a kölyökre néz- bár verekedésről volt szó, nem az ágyba bújásról, de tudod, srác, errefelé senkit nem érdekel, hogy mit gondol az apád és kimondhatod te is, amit gondolsz - féloldalas vigyora ottmarad a képén, ha ezt a beszélgetést valamelyik másik alfa hallaná, Mattie biztos megkapná érte, ami jár, de a rozsomákot másmilyen fából faragták.
- Azt mondod megölhetem, és tényleg… elroppanthatnám a karcsú derekát a karjaim között, vagy felmarhatnám hófehér torkát, hogy a vére beborítson, ahogy apád lefestette a szörnyeket - a pillantása megint elkalandozik Séaghdha alakján, megnyalja a száját, a fűzőbe szorított derék légiességét már szinte a pillantásának súlyával eltöri- de miért akarnám? Mi lenne jobb nekem? Tetszik nekem az erejének íze - most mindketten őt nézik, a szégyentelen szép halottat, a kis kéz alatt megfeszül a combja, kissé felajzottan veszi a levegőt, a melegében nincs már fázás.
- Ő egy mocsok! - csattan fel a srác Balian említésére, főleg, mert Élie megerősítően nevet és még bólint is hozzá.
- Szó mi szó, kevés ekkora rohadék barom van, mint ő.
- Érezte a vacsorámat, amikor találkoztunk… este… tegnap este? - kissé elbizonytalanodik az időérzékében, de kihúzza magát és határozottan ránéz a rozsomákra. - Olyan biztos nem érezhet! - ki fél? Megremegteti a gondolat, hogy lebukhat a váltó orra miatt, ezért a fejével apró nemeket intve, mert ő nem fél és nem finom, Élie pedig még mindig a vigyorral a száján hipnotizáltan követi ezt a mozgást, de aztán mindketten ránéznek a szőkére a kérdés hallatán.
- Persze, hogy szeret! Hogyne szeretne?! Csak… - védekezően megragadja a pólójának szegélyét, mintha az magától engedelmeskedne a parancsnak, aminek ő nem akar. - … én elég rossz vagyok, nah - lebiggyeszti a száját, mert mi van abban? Semmi. Sok rossz kisfiút ver az apja.
- Jobb ha leveszed magadtól, itt csak úgy szakadnak a ruhák…
- Nem akaro … Héééé! - nyikkan aztán tiltakozva, de Élie nem kispályázi, megfogja a kölyköt, felhúzza a hátán a pólót és lehúzza róla, mint egy narancsról a héját, a vékony karoknak esélye sincs ellenállni. Meleg tenyere a vállára simul, egy lilálló, övcsat okozta nyomra fog, Mattie sziszegve majdnem elhasal amíg fel nem enged a keze alól.
- Neked is vannak harci sérüléseid - nyugodtnak tűnik, de baljós utálat sűrűsödik össze a rozsomák mély hangjában Hoblin iránt, aki a tárgyalóteremben csak egy rühes, gyáva féregnek tűnt, de arra van bátorsága, hogy erőszakkal fegyelmezzen.

- Nem tudhatom, én csak egy rozsomák vagyok, azt se tudtam, hogy haladnak valamerre a dolgok - megforgatja a szemét, orvul kiütve a fiút a vita nyergéből, amit nem vívhat meg szellemes társításokkal, nincs ellenfele, se "Severin" se Élie nem különösebben érdekelt a világmegváltó nagy szónoklatokban, bár még mindig nem tudja egészen a rozsomák, hogy miért is vannak itt, sodródik az árral, amit a Város Szép ura megindított vele,
- Figyelj jobban kölyök - mordul rá hátborzongatóan mély, szinte állati hangon - Azt mondtam "errefelé" nem érdekes az apád. Sok seggnyalója van, hidd el tudom jól, hasonszőrű támogatókból nincs hiány, de csak egy hozzá hasonló hiheti el, hogy a HAVnak ebben a városban tényleg befolyása lesz valaha... Mattie, a turisták fognak élőlánccal tiltakozni szeretett vámpírjaik bántalmazása ellen - elmosolyogja a végét, a hanghordozásából nemigen lehet eldönteni, hogy tulajdonképpen melyik oldalon áll a kérdésben.
- Tényleg veszélyesek vagyunk - kivillantja hegyes fogait, anélkül is az, hogy átváltozna, de egyetlen fenyegető mozdulatot sem tesz, hiszen ami veszélyes, annak nem kell ártalmasnak is lennie, jó ha a fiú megtanulja a különbséget, valahol érzi is, hogy ami ilyen, mint a rozsomák, az védelmet is jelenthet.
Csak nem tudja még, hogy nem Séaghdha ellen, főleg elvi okoból.
- Egyáltalán nem félek, te nem érezheted, nem vagy alakváltó - jelenti ki olyan magabiztossággal, ami őt is meglepi, nem tudna számot adni arról, hogy miért is ilyen biztos ebben. Élie a vámpírra pillant, talán Hoblin valami mágiaérzékeny gyereket nevel. Ez megmagyarázná azt a szigorúságot, aminek kéklő, zúzott nyomait ráverték a hamvas, fehér bőrre, mi már elvesztette ártatlanságát, mert fehér hegemlékekkel őrzi a korábbi fegyelmezések nyomait.
- Sokkal nagyobb is vagyok nálad - foghegyről odamorogja a választ, pedig nem is Mattie-re dühös, hanem az apjára, füstölgő, fekete harag szivárog a pórusaiból állatias mélyről, pedig nem is az ő kölyke, de már Raven és Séaghdha is felbosszantották ma, Baliant is látta, valakin ki kellene töltenie veszélyes mérgét mielőtt elburjánzik.
- Én csak elszökdösöm. Nem szabad, tudom, hogy nem, meg veszélyes is, de apa nem állhatja a barátaimat, muszáj éjszaka...
- Szerintem nem csak a barátaid miatt mész. Kalandvágyóbb vagy, mint azt apád jó szemmel nézné... nem. Hagyd békén - morran rá, már nem a fiúra, hanem a vámpírra, ferde szemmel pillant rá a perverz kérés hallatán, a pólót visszaadja neki, már amennyire a rongyaival el tudja fedni a perverz pillantású kék szemek elől, feláll a szőr a karján a gondolatra, hogy ezt a csenevész kis testet taperolja, és a kölyök nem is érti milyen veszélyben van, bizonytalanul pillant egyik vadállatról a másik szörnyre.
- Most már elmehetek? - ez a feszült pillanat valami tévedés folytán látszhatott csak alkalmasnak ennek a kérdésnek a feltételére.

Csak megingatja a fejét, ő már a vámpírra figyel, őt látja, zöldeskék tószemében a gyanús fényeket, a szavaiban a kellembe csomagolt mérgeket, a bőre alatt a vadállati ösztönök azt sugallják, hogy vigyázzon Séaghdhával, mert most nem elég csak a szemét legeltetnie a szépségén, valami van benne. Bármit is tervez a fiúval az nem lehet jó és tisztességes, de voltaképpen a rozsomáknak nem dolga megítélni a tetteit, legfeljebb a szükségszerűségük szerint.
Mégis, látni ahogy Mattie vergődik a szavaik közösen font ragadós csapdájában egyszerűen csak nyugtalanítól. Rossz.
- Nincs semmi baj egy szép, érett döggel - morran rá a kölyökre, nem segíti a dolgokat ezekkel a szavakkal, talán el kellene szégyellnie magát a pillantása alatt, meztelen bőrén a vérrel és karmolásokkal, Raven ütéseinek nyomaival, de nincs benne semmi hasonló, természetes nyugalommal bámul rá, bátorítva, de leginkább arra, hogy végre fontolja meg, amit beszél.
A félelem árjával szemben dolgozik, ezt a csatát nem nyerheti meg egyikőjük se, ebben csak a vámpír lehet a győztes, de küzdeni mindig kell.
Fel is pillant rá, elcsíp valami kétes hangsúlyt abban a dupla tagadásban, kitágulnak az orrcimpái, mintha azt várná, hogy Séaghdha gondolata illatot kap, egy szagot, amiből megismerheti, de csak a fiú figyelmét vonja magára, meg a Város Ura haragját egy fogcsikorgásban, de ettől sem fél.
- Csak pár srác...
- Ne maszatolj neki.
- Valójában alakváltók, Élie már kiszagolta őket. Apa nem boldog tőle, nyilvánvalóan, de hát... nem veszélyesek. Betartjuk a szabályokat. Ők jófejek, mint Élie - a rozsomák hangosan szusszan egyet, megborzolja vele a fiú haját, aki most a határozott tiltás hallatán egy kissé összeesik vállban és hátrafeszül, hogy a rozsomák felé közelítsen, de aztán a szemében meglágyul valami és anélkül emelkedik fel, hogy az akaratát szolgálná. Még a pólójának maradékát is elejti és elbűvölten beszédül Séaghdha karjába, csak csapdába esett szemeit mereszti rémülten Élie ökölbe szorított kezére és morranva kivillantott fogaira.
Nem állította meg, de már bánja.
- Aaaaazt... - a pír elönti a vékony testet, majdnem olyan forró lesz, mint az alakváltó bőre - azt azért, mert szégyent hoztam apára - szenved ettől a választól, könyörgőn néz a rozsomákra, aki az ágyra támaszkodik, a száját összeszorítja a bal halántékán rángatózni kezd egy ér. - Rajtakapott amikor... megcsókolt... véletlen volt... - küszködve őrzi a titkát.
- Miért nem simogatod az én sebhelyeimet inkább? - fellöki magát az ágyról, közelebb lép, a tenyerét a fiú vállára teszi, de nem rántja el előle, hiszen ezt azért nem engedné meg magának, viszont forrón ömlő energiájának felhőjébe vonja Mattiet, hogy ne legyen annyira rémisztő neki a vámpír kezei között.

- Mhm, a természetemből adódik - teszi hozzá, mielőtt a fiú azt hinné, hogy a vámpír kényszeríti a harcra, bár a hozzájárulása a Raven-féle konfliktusban enyhén szólva is megkérdőjelezhető.
De végül is ő akar a vámpírral lenni. Ő akarja kerülgetni, ő akarja kitenni magát ennek a kellemetlen, kínos pillanatnak, amiben valaki meg fog sérülni, és az nem az ősi lény lesz, de még csak nem is ő, a rozsomák, hanem egy gyerek, akinek egyetlen vétke van, a tulajdon apja.
Kevesebbért is haltak már meg fiatalabbak is. Mély levegőt vesz, bár még nem veszítette el a türelmét, teljesen megérti Mattie vonakodását a számára ismeretlen motivációjú lénynek való kiszolgáltatottság elől.
- Igen. Főleg vérfarkasok. Néhány kölyök. Apa... szerint csak meg akarnak szerezni, hogy ellene fordítsanak, vagy valami mást tegyenek velem, de... ők nem olyanok - a fiú beszél, a rozsomák lustán Séaghdhára bámul, mert ő viszont egészen olyan, aki megteszi, ha meg akarja tenni. Voltaképpen kevés fogalma van arról, hogyan kormányozza a városát, de miután két évet töltött annál a másik vámpírnál tudja jól, hogy az emberi eszközhasználat nagyon is beleillik keskeny és kegyetlen kezének repertoárjába. Elbiccenti a fejét és megfeszíti a nyaki inait, látva a fiút a karmai között elönti valamiféle szánalom, de túl sok gyereket látott a saját korában, akiket senki se mentett meg egy vérszomjas vérszopótól. Ahogyan őt sem.
- Neil... Ő egy srác - szusszan egy nagyot, nehezen a fiú, elönti a szégyen és a harag, amiért a szája beszél, legnagyobb rémületére. - Indián, nem jár a mi iskolánkba, de mindig beszökik, és a tanárok is azt hiszik, hogy odajár, mert olyan ügyesen csinálja, mert a közelemben akar lenni - a végét csak úgy dacos haraggal odavágja, ezzel próbálva meg értéket adni saját, félelemtől összezsugorodt lényének, amiből nem marad semmi a vámpíri hatalom szorításában.
Ez már zavarja, ez ismerős fájdalmat piszkál benne, bár már nem olyan befolyásolható, mit egyszer volt.
- Ne kéresd magad - a saját leheletén érzi, hogy a düh tűzbe borította odabent, felforr a vére a tettvágytól, az ujjain végigropognak az ízületek, amikor ökölbe szorítja, hogy ne tépje fel Séaghdha száját a gyerek válláról. Megfeszül a tartása és mert meztelen nehezen tudja elrejteni, hogy minden izma összehúzódik és meglódult vére megrángatja a bőrt a tagjain. Még egy lépést előre tud lépni, ahogy a karcsú testhez fogott karcsú fiú eltávolodik tőle, hagyja, hogy a teste hozzáérjen a vámpír karjához, forrón és kívánatosan.
- Ő egy gyerek. Nem haraphatod meg. Nem teheted örökké... ilyen fejletlenné - elfintorodik, felizzik a szemében a rozsomák kíváncsisága, még senki, senki nem ajánlott neki gyermeket, de most a hátuk mögött, a vámpír árnya, fehér, iszonyú hósápadt árnya az örökkévaló sötétből kifröccsent szemekkel mint egy kóbor csecsemőt, úgy kínálja neki a fiút és a rozsomák nem utasít vissza egy ilyen ajándékot. Befogja a könyörgő szájat, mert ez a hang annyira nem illik közéjük, a zúgó vér hangjához a fülében és összecsikorduló fogaihoz, amik között próbálja megrágni a hozzávágott kérdést és annak jelentőségét.- Add nekem.

Lassan lehunyorítja kék szemét, mert ezek a szavak simogatják, de a gyerek közelsége cseppnyi disszonanciát, káros visszhangot emel be közéjük, amitől a kéjes elégedettség obszcén momentummá válik és hiába hálálná meg az édes beszédet forrósággal, kettőjük között még mindig ott van Mattie törékeny gyerekteste és megtámadott elméje. Szerencsétlen... de a sajnálatot már a megáradt vér hullámai mossák meg a tudatában, ahogy rápillant csak egy kicsit elbiccenti a fejét, de valójában nem szégyenül meg előtte. Ropogós, finom, erős. Alig várja, hogy a vámpír fogai belemélyedjenek a torkába, vagy valamelyik másik vénájában, mert a benne forrva habzó vér bőven elég ahhoz, hogy mindkettőjüket táplálja és éltesse, összekösse őket megbonthatlan egységgé, amiből szabadulást csak a nyers és megkérdőjelezhetetlen halál jelenthet.
Az övé. Nem is kérdés. Mattie meg nem értheti ezeket a dolgokat, dadogó hangon csak a saját világáról mesélhet, az elmúló szép időkről, mert már semmi nem lesz, nem lehet olyan, mint amilyen volt amikor a fiú egyszer kikerül innen.
- Én nem... én csak... össze voltam zavarodva. És mi van abban? - egy dacnyi erőt még összegyűjt magában, de megzavarja a meztelen rozsomák látványa a fülébe suttogó édes szavakkal, amikből még egy szörnyen ostoba lény is kitalálhatná, hogy mi van kettőjük között, mégis őt csókolja a vámpír. A tudatában köd van, olyan mérhetetlen zavar, ami lángra kellene, hogy lobbantsa a kéretlen vendégként megjelenő élőholtat, de csak hagyja, hogy fellapozza emlékeinek nagykönyvét a bokrok között elrebbent csókról, ami megijesztette, de meg is borzongatta, mert a vérfarkaskölyök szája annyira forró volt és annyira kedves, hogy mindent megadna, ha még egyszer láthatná, de Hoblin felbukkan az emlékben és szétzavarja a gondolatokat és üvöltve esküdözik, hogy majd ő gondoskodik erről a fattyúról is...
Élie kivicsorítja a fogait, hegyes fogait, mintha illusztrálni akarná a dühét és Mattie egy pillanatra belekapaszkodik a vámpír vékony karjába, mintha az a rátekeredő bilincs megvédhetné a vadállat dühétől, ami ha nem is rá irányul, de elrettentő.
- Nincs... nem lesz baj - csitítja a rozsomákot, pedig a vámpír nem is utasította, csak a szavai csaponganak kettőjük között, nehéz gondolkodni kettőjük között, főleg, hogy Élie nem áll meg, a keze rajta, a másik a vámpíron, törékeny csuklóján, ahogy a fiút fogja, lehajol hozzájuk, miközben felel.
- Mert tökéletlen lenne. Csak egy gyerek örökké - kicsit keresnie kell a szavakat, mert nem tudja megfogalmazni a benne horgadt féltékenységet. Nem akar fiókákat látni Séaghdha körül. Így is túl sok felé osztja meg a figyelmét.- Méltatlan hozzád, de remek rozsomák lehet... ha túléli a harapást - kicsit hirtelen jött ez, kicsit beleszédül abba, hogy máris a karjában van a fiú, aprócska, reszketeg még, mintha küzdeni akarna, de nem tud, Élie pillantásá a vámpír szemtavában lubickol, a szájára nyalja a kérdést.
- Most? - mikor máskor tehetné, a bőre alatt a rozsomák izgatottan ágaskodik, pedig oly régóta uralja teljes mértékben, de most a szívébe vadság költözik és csak át akar alakulni, érezni az erőt a tagjaiban, és igazából, nincs is más választásuk.
Egyiküknek sincs.
- Viselkedj bátran, úgy nem tart sokáig - morran a kölyök fülébe, mielőtt fordítaná maguk közül, hogy a vámpír előtt térdre esve átadja magát egy mély, gurgulázó hörrenéssel az átváltozásnak. A tagjai nyálkát izzadva elváltoznak, fehér bőrt ellepi a dús bunda, ami kitelik izmokkal, csontokkal és erővel, nyújtózkodik, mielőtt megrázná magát, hogy lapos pupillájú alamuszi szemét Séaghdhára vesse, éppen csak egy pillantással csábítva benne a vámpírszörnyet egy újabb vadászatra.
Csakhogy ez nem álom, mert az emberarcú szarvas helyett a fiút kerülgeti.