életem lapjai »
- Neked segítségre van szükséged! - üvöltöttem anyám arcába, miközben úgy remegtem, mint az a bizonyos nyárfalevél. Ujjaim elfehéredtek a táskám pántján annyira szorítottam. Én ma innen lelépek, ez egyértelmű. Elegem van az összes férfiból, akit felcitált a lakásba, aki azt mondja, "Milyen szép cica vagy." vagy "Dorombolhatnál nekem egy kicsit.", és hiába jeleztem, hogy **rvára ne nyúljon hozzám egyik sem, a végén mindig én kaptam, ha betört az orruk vagy eltört a karuk. De az Istenért, tizennyolc éves vagyok!
- Nem hagyhatsz itt, kincsem, nélküled mi lesz velem? Te vagy az én szemem fénye...
- Ó, fogd be! - ennyire futotta, mert elcsuklott a hangom. Utálom az érzelmi zsarolást. Ha hagytam volna, hogy hozzám érjen, s nem lépek hátrébb, mikor ő felém indult, alighanem megérint és a bátorságom elszáll.
Ehelyett "Ég veled, anya!" suttogtam árnyalatnyi hangot adva szavaimnak, ezután sarkon fordultam és elhagytam a lepukkadt házat, melyet egykor otthonomnak neveztem.

- Romanov, Stilinski, tiétek az ügy! - összerezzentem a határozott hangerőtől, ami átszelte az örs méretes helyiségét. Rick mellettem felnyögött, őt pontosan ugyanannyira vonzotta a mai éjszaka, mint engem.
Felálltam az asztaltól, aminek támaszkodva beszélgettem Melody-val, megigazítottam a ruhám, felvettem a csilingelő karkötőre emlékeztető súlyos övem, amiben fegyverem mellett egyéb felszerelés húzta le a derekam állandóan. Egyesek szerint puhány vagyok a kinti járőrözéshez, aztán beleverem mindent a szőnyegbe az edzőteremben. "Kicsi a bors, de erős.", nem így tartja a mondás?

Egyértelmű volt, mikor érettségi után szinte elmenekültem otthonról, hogy valami olyan helyet keresek, ahol kamatoztathatom a bennem rejlő rengeteg energiát. A katonaság nem vonzott, maximum annyiban, hogy hivatásosként vihetném valamire, majd jött egy felhívás, miszerint önvédelmi oktatást tartanak a közeli központban. "Legyen, menjünk el." Itt ismertem meg későbbi társam, aki segített, hogy néhány év alatt mellette találjam meg a helyem. Nem mondom, hogy álommunka, de... már egyedülálló vagyok fél éve, senki sem szól bele, hogy későn érek haza, sem abba, mit kezdek az életemmel. Minden férfi ennyire meg akarja változtatni a nőket? Na, engem nem tör be egyikük sem az biztos!