Magyarázhatnám neki hogy az nem megoldás hogy mindenkivel fél órát beszélget a pincér, mire megtudja mit akar enni és ezért találták ki az étlapot, azt akinek nem jó a választék, az elmegy másik étterembe, de nem teszem. Folyamatosan az érzékeimmel játszik, húzza az agyam, ilyenkor hajlamos vagyok elfelejteni azt is, amit kérdezett. Hirtelen felkorbácsolódnak a vágyak, az érzelmek, a hangja távoli tompa suttogásként hallatszik vissza a fejemben, miközben az ajkaink összeforrnak és eggyé válunk a pillanatban. Automatikusan átkarolom a másik kezemmel is magamhoz ölelve, és csak arra leszek figyelmes, amikor elhúzza a fejét és morogva csimpaszkodik belém. Szélesen vigyorgok rá, de nem értem, csak akkor amikor oldalra fordulok és észreveszem a pincért. Az előző ülő pozíciót veszem fel, nehézkesen, mert Aikko nem akar elengedni, érzem rajta hogy feszélyezi a dolgozó jelenléte. Megsimogatom a kezemmel a hátát remélve, hogy ettől kicsit megnyugszik és nem akar majd megfojtani, és közben igyekszem felvenni a fonalat, hogy mi a jóistent akartunk mi kikérni? Mivel a nő köszönt, én is köszönök, aztán elkezdem erősen szuggerálni az étlapot.
- Kérünk két dupla húsos hamburgert.
Közben keresem Aikko tekintetét, mert nem szeretnék olyasmit kikérni, amit aztán nem eszik meg. De ez mintha rémlene, hogy azt mondta ő is sok húst akar enni.
- Desszertnek én csokis fagyit kérek. Te?
Vannak képek is az étlapon, nem csak az írás, abban bízok hogy rábök az ujjával arra ami tetszik neki, azt elismétlem ugyanezt a rendeléshez szóban is.
- Inni pedig Coca-Cola?
Megint egy kis kérdő él, nekem ugyanis megfelel, de neki nem tudom. Amint erre is fény derül, beleegyezően bólintok.
- Akkor azt!
Miután faszán leadtam a rendelést, és a pincér távolodni látszik az asztalunktól, lerakom az étlapot az asztalra és hátradőlök a padon, magamhoz ölelem a szőke démonomat.
- Még vissza fog jönni a rendelésünkkel, úgyhogy ne akard leverni a pincérünket, rendben?
Figyelmeztetem, miközben a távolodó alak hátát figyelem, aztán meg képbe kerülnek a dartsozók. Igazából nekem már fel se tűnnek ezek a hangok, ingerek, de mivel Aikko nem jár ilyen helyekre és nem él napi szinten az emberek között, így nehéz neki kizárnia ezeket. Erre mindig emlékeztetnem kell magamat. Ami nekem kézenfekvő és általános dolog, az neki rendkívülinek hat és úgy is reagál rá.

Aikko hozzám bújik, én meg furán pislogok a mormogására, mert a pincérnő hátsóját dicséri. Ez számomra fura tapasztalás. De aztán megint előbújik az akaratosabb énje, a szavaira szélesen elvigyorodom.
- Szerintem nehéz a pincérmunka és nem a fel-le mászkálás miatt, hanem mert mindenkivel meg kell találni a közös hangot, elviselni a hülyeségét, az olyan lökötteket is, mint amilyenek mi vagyunk. Még szép hogy megbámult minket. Mind a ketten furán viselkedtünk. Én bevallom zavarban voltam. Te miben voltál?
Van egy olyan sejtésem hogyha ő is abban volt, akkor sem fogja bevallani. Kíváncsi vagyok a válaszára, de még sok másra is, mert ez a hely alkalmas a mindennapi kis dolgaink kiismerésére, és én meg akarom őt jobban ismerni.
- Szóval szereted a fánkocskákat. Mindegyiket, vagy vannak nagy kedvencek az ízek között?
Képen tényleg jól néznek ki, bár én jobban szeretem a pitéket, meg a fagyit. A dobálással még mindig nem hagynak fel, és Aikko csak hamar szóvá teszi hogy ő is be akar szállni.
- Valahogy úgy, csak ők nem esznek senki húsából.
Akaratlanul is fordul a fejem a bökése irányába, aztán nevetgélve vissztaérek hozzá, miután befejezte a kinyilatkoztatást.
- Iiigen. Lehetne inkább kaja után?
Annyira nem vagyok lelkes, mint ő, de ha most akar menni és elindul, akkor természetesen vele tartok, mert nem akarom elvenni a kedvét, és mert ennyibe nem halok bele.
- Amíg kihozzák a rendelést, inkább mesélj magadról! Mit kell tudnom még a királynőmről?
Sokkal kellemesebb itt összebújva lenni vele.

Lehetséges hogy ki kellene neki fejtenem mire gondoltam, de az röviden nem menne. Úgy is tovább haladunk a témáról, picit súroljuk a ki mennyire volt zavart körkérdést, de egyértelmű hogy Aikko nem. Ő soha! Bólogatok igennel a válaszára, miközben a szemöldököm is felfelé ível, ám a mosolygásnál tovább nem jutok. Mert nem akarok. Miután ezt a kérdést is magunk mögött tudjuk, kiderül mivel lehet még örömet okozni neki. Kiérződik a hanghordozásából és a pillantásából beszéd közben. Bizony, a fánkocskákért is oda van! A mutogatása miatt elfordulok egy kis időre, a játékot játszókat szemügyre véve, közben Aikko hangosan felkacag, amire pár kéretlen tekintet felénk fordul érdeklődve. Kínosan visszafordulok, kikerülhetetlen eposzként megélve egyik másik ránk tapadó szempár kereszttüzét, aztán meg Aikko finom érintése kerget engem a sírba. Főleg a mondandója után.
- Nem szeretek egyik nőről a másikra ugrálni. Ha egy van, akkor nincs más!
Ebből kiindulva más szájába sem adnám semmi pénzért, inkább lőjenek fejbe! Elhúzom a számat a mondat végére, mert annak sem örülök, ha ő ezt tényleg így kinézi belőlem. Azt az éjszakát már nem lehet meg nem történté tenni, és nem is akarnám, de azért abból ilyen következtetéseket levonni butaság.
- Ugyan! Azt sem tudtam hogy szereted a fánkot. És te sem tudtad rólam hogy én meg a fagyit. Valójában rengeteg dolgot nem tudunk egymásról.
Egyértelműsítem hogy rá vagyok kíváncsi és nem a falkájára, de aztán csak kilyukadunk megint oda. Én meg vakarom a fejemet hogy ne bántsam meg a szavaimmal, mert nagyon önérzetes a falkáját tekintve.
- Őszintén, nagyon nem tetszett. Leszámítva a vackodat és téged.
Mivel amúgy is össze vagyunk bújva - amiből Aikko olykor kifelé kacsintgat a dartsozókra -, én most a kezemmel végig simítok a mosolygó, íves arcélén, majd a hajtincseinél lyukadok ki és azokat rendezgetem lassú, óvatos mozdulatokkal. Olyan szép, hosszú, dús haja van és puha.
- Ha igazából az vagy te, akkor most ki az akivel itt ülünk?
Halkan suttogva kóstolom be egy falatnyit, apró mosollyal az arcomon.

- Nem. A legtöbb macska allergiás a tejre, csak a gazdáik nem tudják ezt és módszeresen kinyírják őket a tejjel.
Halál komolyan ejtem ki a számon, megint vitatkozva vele, mert rengeteg ilyen tanulmány alátámasztotta már, bár nyilván ő nem olvasott ilyeneket, feltételezhetően nem is szokott túl sűrűn olvasni.
- És nem a tehén ízét szeretem benne, hanem a kakaóét. Gondolom ettől csak még furább leszek neked?
Érdeklődve tekintek a zöldes szempárba, a további megjegyzéseimet megtartva magamnak, mert már tudom hol van nála a határ. Csak sajnos tényleg el van maradva az emberi élettől, én meg az állatias éllettől. A Vérkerék emlegetésére felhúzom megint a szemöldökömet kérdően, mert ugyan hallottam róla, de úgy adja elő, mintha venne nekem egy repülőjegyet Hawai-ra.
- Öhm, mit lehet ott csinálni? Neeem szeretem mutogatni magam. Ez is az egyik próba része?
Meg amúgy is rendőr vagyok, nem egészséges ha sokan ismernek. A haja birizgálására enyhén meglepődik, ezért csak módjával teszem, majd a kérdésemre adott válasza mentén elgondolkodok. Már amennyire tudok, mert ő is "betámad" közben és a puha ajkak egy kis időre a számra tapadnak, a fogai pedig aprót karistolnak az enyém felszínén.
- Hát...
Nagy nehezen belekezdek, miután levegőhöz jutottam.
- ..azt hogy nem vagyok félember. Ember vagyok. Szeretek emberek között lenni és a napom nagy részét is köztük töltöm. Főleg a munkám miatt, de ezt már tudod. Kedvelem a harcművészeteket, a fegyvereket és az igazságosztást is, de nem véresen. Szeretek olvasni és konditerembe járni. Jah, és reggelenként futni megyek, de ezt is már tudod. A rend az életemben agyfajta stabilitás, segít hogy fókuszban maradjak és ne veszítsem el a talajt a lábam alól. Hogy ne veszítsem el önmagam.
Befejezem és egyszer körbenézek, de a pincér még a kanyarban sincs. Úgyhogy Aikko-hoz visszatérve szemezek vele egy kis ideig, talán vannak kérdései, amikre válaszolhatok, vagy pedig a példát követve megtudok róla is valami új információt. Ha így van, akkor nem vágok közbe, csak később teszem fel a kérdésem.
- Engem például érdekel honnan fakad az egészen komoly zsarnoki hajlamod? Mi vesz rá hogy zsarnok legyél?

Nem nevetek vele, sőt, egy ideig úgy pislogok rá, mintha UFO-t látnék. Igazából csak nem értem miért akar kioktatni olyasmiből, amit jobban tudok nála. De aztán megcsillan a zavar apró morzsája a tekintetében, aminek észleltén felhagyok az értetlen pislogással és elmosolyodom.
- A furcsa az furcsa.
Világos, mint a vakablak. Egyetértve bólintok, magamba folytva a röhögést, ami a végén egy hangosabb levegő-kifújásba tetőzik. Hát, inkább minthogy szembe röhögjem. A gondolataim hamar a szája köré terelődnek, miután hepciásan kidugta a nyelvét. A hajába túrás is egyfajta késztetés hogy kifejezzem mennyire tetszik nekem. Aztán a Vérkerék emlegetésére felkapom a fejem. Olyan témához érkeztünk, ami számomra kérdőjel.
- Méltónak nem nevezném a sok részeg idiótát, akit ki-be cipeltem még járőrként. Bár manapság már nem az én feladatom, ritkán kapunk el részeg gyilkost. A mostani feladatom igazságszolgáltatásnak vallom. És mik volnának azok a szabályok?
Mennyiben térhet el a másiktól?
- Amúgy én mindig azt vallom, hogy a komoly helyzetekben nincsenek szabályok, különben veszíteni fogsz, és ha az életed múlik rajta, akkor francba a szabályokkal!
Azokról meg nem is teszek említést, amikről nem tudok. Engem maximum a rendőrség szabályai kötnek, meg a saját erkölcsi meglátásaim. De még mindig úgy beszél róla, mintha ez lehetne életem legfantasztikusabb kalandja. Nekem teljesen más ugrik be, már a nevéről is!
- Miért érzem úgy, hogy te szereted nézni, amikor bunyózom? Így volna?
Szélesen mosolyogva figyelem az apró kis ráncokat a szeme sarkában, amik minduntalan felsejlenek vagy a fintorgásánál, vagy a kedves mosolygásánál. Ezek a mimikai ráncok csak még szebbé teszik azt a kötekedős fajtáját! A bemutatkozást én sem veszem bőlére, egyrészt nem szeretném untatni, másrészt engem is untatna, ha nagyon eleresztené magát, de ő még rövidebbre veszi nálam is. Egyértelműsíti mennyire húz a patkány felé a mérleg nála. Nálam meg az ember felé. Amúgy nem kellene ennek a mérlegnek egyensúlyban lennie?
- Minden, ami nem ösztönös. Igen.
Elgondolkodva bólintok a szavaira, a távolba meredve. A pincér közben megérkezik az asztalunkhoz, megkapjuk az italokat, miközben közli hogy az ételre még egy jó tíz percet várni kell. Én egy bólintással nyugtázom és hálás pillantással várom végig, amíg elénk szervírozza a kólával és jéggel teli poharakat.

- Nem mentheted meg azt, aki nem akarja hogy megmentsd.
Ejtem ki még mindig elgondolkodva a szavaimat, miután a pincér magunkra hagyott, visszakanyarodva a zsarnokságának miben létére, mert hogy azzal magyarázta hogy jót akar nekik.
- Valld be, hogy saját érdekek is vezérelnek! Ami szintén emberi tulajdonság.
Önzés, hatalomvágy, megalománia, szerintem ezekre az állatok nem képesek. Náluk megakad a történet ott, hogy az erősebb visz mindent, a gyengébbnek meg kuss és ennyi. Érdeklődve tekintek rá, ismét nekidöntve a hátamat az ülőalkalmatosságunknak, közel bújva hozzá.
- Nah, de mivel én elhoztalak ide, akkor majd én elmegyek veled oda, egyszer.
Ha neki sincs ellenére, úgy átkarolom és magamhoz húzom.
- De biztosan nem leszek visszajáró vendég!
Inkább nem kockáztatnám a munkámat ilyesmivel, mert nyilván illegális fogadások mennek ott, és illegális meccsek, de lám, két szép, zöld szempár, egy édes tekintet és minden hülyeségre rá tud beszélni. Remek!

Nemlegesen megrázom a fejemet egyszer, miközben ő a kólájával van elfoglalva.
- Én azt hiszem nem szorulok megmentésre.
Ezt tökre átszellemülten adom át neki, mert így is érzem. Ő tán úgy gondolja hogy igen? És miből jutott erre a következtetésre? Ezek izgalmas kérdések volnának, csakhogy én a patkány falkájára gondoltam. És azzal kapcsolatban pedzegetek meg egy másik témát, amire ő jókedvűen és szívből válaszol.
- Ez szép gondolat.
Csökönyös kis cickány, de a szíve a helyén van. És miután magamhoz húzom, mintha ki akarna ugrani a helyéről, egyre inkább a fülemben dobol. A borostámmal megcirógatom a homlokát arra a röpke időre, amíg néhány puszit lehellek a kemény kobakjának bőrére, ő pedig teljesen hozzám simul és apró, de annál izgatóbb szuszogással fejezi ki a komfortérzetét.
- Ó, jól van! Megjegyzem, hogy megmondtad.
Suttogom elhaló hangon, széles vigyorral, amíg a gyönyörű szempár bűvkörében évődöm. Lefelé kell hajolnom, hogy egy újabb csókot lopjak tőle.
- Azt, ha jól tudom, úgy mondják hogy tüzelsz.
Kezdtem aztán valamivel később a gondolatmenet folytatását korábbról, amelyiket a pincér szakított meg.
- De mivel emberek között vagyunk, és ember is vagy, jobb ha azt mondod helyette, hogy most olyan hangulatban vagy.
Húzom fel játékosan a szemöldököm, megsimogatva a hátát a kezemmel.
- Mit szólnál hozzá ha később orvosolnánk a problémát? Cserébe nagyon jó reggelit tudok készíteni.
Valamit valamiért, nem? Bár szerintem a reggeli kevésbé érdekli, de hát be kell vetni mindent a siker érdekében.

Egy pillanatra kikerekednek a szemeim, még a szemöldököm is megemelkedik, bár nem tudom észreveszi-e, hiszen az én fejem feljebb ér véget az ő fejénél, rálátok a dús, szőke haja borította fejtetőjére, és ő csak akkor látja a szemeimet, ha felfelé tekint.
- Jó. Tudtommal nekünk nem jönne össze.
Inkább bele sem gondolok, mi volna ha igen, de tudjuk mind a ketten, hogy nem. Szélesen vigyorgok rá, lefelé tekintve.
- Oké.
Utána pedig ezért hívom meg szerény hajlékomba, burkoltan persze, amin az éles esze hamar keresztül lát. Felfefelé emelem a fejemet, egy kicsit felhúzódzkodva, elkapva azt a kötözködő pillanatot, amit a szívószállal művel. Még ha nagyon erősen gondolkodnék és próbálkoznék, akkor se tudnék neki olyat mondani, amivel kibillentem ebből a szemérmetlenül fölényes állapotból. Magas lóról néz le rám, és lehetséges hogy valójában is úgy van. De szemmel láthatóan jól érzi magát, kedvére való az időtöltése velem.
- Ismered a mondást? A jó pap is holtáig tanul.
Suttogom vissza neki kedélyesen, bár ez nem a Vérkerék újbóli emlegetése miatt történik, sokkal inkább az előbbi keringőre való felhívására értem. Már régen volt, amikor egy nőt elhívtam, évek teltek el azóta, úgyhogy szó se róla, be vagyok rozsdálva. Ha nem tetszik neki, akkor úgyis lepattint, szóval mit stresszeljem magam rajta! Senki sem tökéletes. A mi fajtánk meg főleg nem az! Visszadőlök az ülőalkalmatosságom hátának dőlve, megint közel hajolok az egérkémhez, aki kezdi szóvá tenni az elégedetlenségét. Persze ő is burkoltan.
- Hogy?
Szó se róla, már én is ennék.
- Á, egy idő után biztosan megunnád, mindig ugyanazt enni. Nagyon sok étterem van a városban, nagy a választék, én örömmel körbeviszlek majd. Fő a változatosság! Hm?
Játékosan búgom neki oda, de közben már én is elkezdek mocorogni, látva a nyak nyújtogatást tőle. A levegőbe szimatolva azért érződik, hogy csinálják a mieinket is, valahol a sok piruló húskorong között ott van a mi rendelésünk is.
- Azt munkahelyi zaklatásnak hívják. Te örülnél neki, ha egy vadidegen megjelenne ott melletted és kérdőre vonna a munkád kapcsán? De amúgy nem. Eszembe se jutott, soha.
Beleiszok a kólámba, és amikor megint az ajtó felé tekintünk, már feltűnik a pincér. A kezeiben két nagy tálca, megpakolva ételekkel, és nyílegyenesen felénk tart.
- Az már szerintem ott a mi rendelésünk.
Bólintok a fejemmel az irányába, amire talán Aikko is letesz a konyhába lopózás ötletéről. A felszolgáló hölgy az asztalunkhoz érkezik, lepakolja a kezéből a két tálcát és jó étvágyat kívánva, derűsen mosolyogva tovalibben. Bár a rendelésünk ugyanaz, a desszertek azonban nem, így nem nehéz kitalálni ki melyik tálcát kapja. A fánkokkal teli kiskosarast húzom Aikko elé, én pedig a fagyis kelyhesnél maradok. Csalogatóan körbetáncolja az asztalunkat a fűszeres hús illata, amitől megkordul a gyomrom nekem is. Kiveszem a hamburgerem a papírdobozból.
- Kiváncsi leszek, neked hogy fog ízleni. Jó étvágyat!
Mosolyogva fordulok még oda Aikko-hoz, aki a saját tálcájával van épp elfoglalva, míg én a szavaim nyomán egy szalvétát tekerek a hamburgerem hátsó szélére, aztán nagyot harapok belőle.