Szürke szemein visszacsillan a magának gyújtott lámpafény, mert a macskának aligha volna rá szüksége. Mély és homályos a tekintete, mintha odabent még nem ébredt volna fel a lélek aminek talán volna annyi szemérmessége, hogy ne bámulja meg az üdvözlésére előlépő fiú testét a rácsok díszes keretében. Pedig éppen el akart nyugodni lefelé jöttében felzúgott szívverése amikor meglátta az ágyon, biztos távolságban (milyen érdekes, hogy épen hagyta az ágyat!) de máris kibomlott a srác a gubóból és elélépett bátran, egyszerűen, büszkén, délcegen.
Van is mire büszkének lennie, a szájzuga irritáltan rándul be, ahogy végez a mustrával, és örül, hogy ő már felöltözött, sima, sötétkék pulóver rejti el az alakját. A bőre alatt doboló hiúság rossz néven veszi az alakváltó állatiasan harmonikus izomzatát, a sebeit feledett felhám simaságát, a szőkeségét a fejétől a farkáig, a csontjainak mutatós elrendezését. Nem a fertőzés tette ilyenné, de az életerő, ami szinte mágikusan lüktet benne, a forróság, ami belőle áradva megpárásítja a rácsok súlyos fémrúdjait az már az állaté, akire még emlékszik, és még jobban megsavanyodik a szájíze, tudván tudva, hogy az ő fajtájára a megkopás és elaggás vár, hacsak nem hal meg fiatalon.
- Armo - viszonozza a köszöntésnek beillő megnevezést, hiszen aminek az ember tudja a nevét, afelett valamelyes hatalma van és erre neki most nagy szüksége van, mert bár idelent nincs nappali fény, a reggel mindig elmossa az éjszakai diadalérzetet és a délelőtt végképp eloszlatja a sötétség uralmát, márpedig ha alaposabban szemügyre veszi önmagát, akkor ő kétségtelenül az éji lények közé tartozik. Csak éppen azok söpredékéhez, nem az örökké kóborló elithez.
- Csak neked hoztam reggelit - nyugodtan érezheti magát kitüntetve. Egy lépéssel közelebb megy, leteszi a bögréjét és egy széket tesz a rácsok közelébe, mert mozgás közben le tudja rázni az érdeklődő pillantás melegét. Le is ül, a tányért a combjára fekteti, iszik egy kortyot a kávéjából és ezzel valamelyest magára talál a pillantásának ereje.
- Gondolkodtál a tegnapi alkuról? - nem siet odanyújtani a húst, kíváncsian figyeli, hogy az ösztönök hogyan vetik le magukról a szépfiú küllemet és mutatják meg a másik lényének titkos valóságát, az egyszerű vágyakozást, az alapigények szükségletét, az éhség hatalmát az állat felett. Ismeri a szükségleteit, de alig várja, hogy lássa.

Tudja, hogy nincs rajta sok látnivaló, a mozgása is inkább bicegő, mint kecses, az a kecskefutás nem sikerült annyira jól, vagy egyszerűen túl öreg az ilyen bőreváltó mutatványokhoz, mindenesetre siet letenni a seggét a székre, hogy ne legyen rajta sok látnivaló. Ellenséges pillantással igyekszik elkapni a mustráló szemek fényét, de a tekintete elkalandozik a feltámasztott kezeken, a csuklók mellett húzódó rácsok szilárdságán és a megkapaszkodott ujjak karcsú fogásán.
Gyorsan meg kell szabadulnia ettől a szép és mutató macskától, aki felsimul fogságának oszlopaira és nem rest a testére igazítani azokat a rideg árnyékokat, amik másokat talán nyomorulttá tennének, de őt felékesítik.
A medvecsapdák között kellett volna hagynia szánalmasan, vérzőn, összetörten és nyomorultul, akkor a hatása alatt tarthatta volna.
- Én inkább úgy látom, hogy nagyon buta dolog lenne kihagyni egy ilyen lehetőséget - elmosolyodik a bögre mögött éles, kaján mosollyal és nem engedi, hogy felhúzza a leszólással, nem kell izmoznia az intelligenciájával kapcsolatban. Majd hülye lenne nem használni azt a kevés eszközt, ami még a kezében van. De azért kávéízzel a szájában nem állja meg, hogy továbbfűzze a gondolatot - Ha kiszolgállak vele természetesnek veszed és nem tudatosul benned a saját kiszolgáltatottságod. Nem vagyok naiv, pont annyira semmi jóra nem számíthatok tőled, ahogyan te sem tőlem, és tegnap már megmutattad, hogy mire vagy képes a józan számításaim ellenében, úgyhogy ez a mi formánk -lendületes mozdulattal koppintja le a bögrét a tányér mellé, hogy odavonzza a figyelmet és még egy szöget beleverjen az éhség koporsójába a nagymacska nagy szája mellett.
- Nagyszerű - figyelmesen előrehajol, a térdére támaszkodik és összeráncolja a szemöldökét, mert nem tetszik neki a feltétel, amit a fiú szab, de megállja, hogy rögtön közbeszóljon. Forgatja magában a szavakat, elrágódik rajtuk, a tekintete biztat, hogy mondja csak még, mert minél többet beszél, neki annál több ideje van gondolkodni, de nem teszi meg neki azt a szívességet, hogy gyenge pontot mutasson.
Hiába a teljes mezítelenség, ha nem férkőzhet igazán a bőre alá.
- Nyilván nem tetszik, az alfád sem hiszem, hogy bírná azt, ha rajta kívül másnak is van szava - használja Armo kifejezését, úgy próbálgatva, mintha ezzel akarna hidat építeni kettőjük között, nyilván olyat, amin csak ő mehet át. Megrebben a szempillája, de nem mondja, hogy nem fél, meg hazugság lenne és azt se, hogy igen, Armo nagyot csalódik benne, ha túldimenzionálja a dolgot, felhorkant a folytatásra.- Pofátlan vagy, és tévedsz. Túl gyengék és gyávák voltak bántani az elfajzott gyereküket. És te? Hogy szerezted a kórt? - hátradől és harag gyúl szürke szemében, meg kellene tartani a macskát ágyelőnek. Felveszi a húsostányért, mintha ki akarna sétálni vele, de aztán a rácshoz lép és az ajtó közepe táján levő nyíláshoz helyezi, hogy Armo meg tudja fogni.
Talán ha falat van a szájában kedvesebb.
- Fél év alatt minden ügyünkre sort keríthetünk.

Széttárja a karját, hogy a pince minden középkori szegletét a súlyos rácsozattól a mélységi zárkózottságig egyszeriben a fiú figyelmébe ajánlja, mert szerinte a középkornak tényleg nem lett vége, csak átnevezték amikor az uralkodó osztálynak arra támadt finnyás kedve, hogy elrejtse önnön barbárságát.
De a barbárság megmaradt minden szinten. Csak finomkodó szavak mögé bújt, ennek az ő szónoklata is egy ékes példája.
- Visszajössz majd - nyugodtan válaszol, mintha teljesen egyértelmű lenne és nem is érti, hogyan firtathat a leopárd egy ilyen egészen elképesztően primitív ügyet.- A tartozásod felém a szellemi részedben van megkötve, a szavadat veszem. Az alfádhoz az ösztönök kötnek, a hús parancsát nyilván ki kell elégítened, de nem tart örökre maga mellett, hiszen most is itt vagy, máskor is sor kerülhet erre… meg aztán, meg is halhat, ritkán őszülnek meg a váltóvezérek - elmosolyodik halvány várakozással a szemzugában, számára ez volna a legideálisabb, mert akkor biztos volna holt tér, amiben egy ilyen önmagát közepes macskának tartó leopárd helyes keresne magának a világban és ő rögtön tudna egyet neki. Meg az ismert rossz vonzalma az ismeretlen mellett is éppen mellette szól, de kár tervezgetni a távoli jövőt.- Türelemmel vagyok az állati gyengeségeid iránt - hívhatná falkakötelezettségnek is, de eszébe se jut úgy tenni, mintha elismerné ezt az összetartó erőt, annak a nemességét, amivel egy igazi nagymacska megregulázza az ilyen kölyköket. Talán még arra is rá tudja őket venni, hogy lakatot tegyenek a szájukra néha, szemlátomást ezt ő nem érte el az okozott fájdalommal.
- De te inkább egy egészen unalmas hazugságot találtál ki - nem a szavaival véleményezi, viszont az arcán és a hanghordozásán beszédesen érződik az íze annak, hogy a felét se hiszi el annak, aminek a másik fele is hazugság, de nem kobozza vissza a meg sem érdemelt húst. Nem ül vissza, a rács előtt marad, éppen a kartávolságon, a hús azonban elvonzza Armo figyelmét és ezért nem hibáztatja. Figyelmesen nézi a rácsok között a mosolygását és úgy mosolyog rajta, mint egy munkájával elégedett állatkerti dolgozó, akinek sikerült jól táplálnia foglyát, elfeledtetve vele, hogy fogságban született és soha nem is látja meg a már alapjáig lerombolt természetet.
- Egyik kérésem sem igényli a folyamatos jelenléted és a legtöbb egyestést programnál aligha lehet hosszabb. Meg aztán, nem akarom az egész életem ebben a mocskos városban tölteni, lehet, hogy én megyek el innen, de az alku nem a helyhez, hanem a személyünkhöz kötött. Nem tudom sikerült-e ezt végre kellően körülírnom - sóhajt egyet, mert van abban valami nagyon étvágygerjesztő, ahogy a fiú a húst falja, az állán elmaszatolódik a hirtelen sütés ízes leve.
- És a tieid? - dobja vissza a kérdést, bár nem biztos, hogy a fiúra is ugyanolyan hatással van, mint rá, de valamivel le kell simítani a hátán felborzolódott szőrt. Tartózkodóan karba fonja a kezeit és nem akar válaszolni, ám meggondolja magát.- Apámnak egy olasz vendéglője volt, lévén olasz - a vendéglő múltidő, az apa jelen. - Anyám tanárként dolgozott. Szerették. Igazán jószívű, katolikus asszony volt. De mit számít ez neked Armo? Engem is emberek szültek, ahogy téged is, de már egyikünk sem hasonlít arra, akit hazavittek a kórházból és azt hitték róla, hogy megtölti az életüket szeretettel és boldogsággal - fanyar szórakozottság csendül a hangjában, tartása ellazul, a hangneme olyan puhán csevegő lesz, amilyet még a fiú nem hallott tőle. Egy alakváltóval meglátni a közös pontot érdekes valakinek, aki annyira megvet minden más fajtát, mint ő.

Orrból horkant olyan rutinosan, mint aki gyakran teszi megvetése jeleként, mert mi mást is szólhatna a távoli alfa halhatatlanságáról vagy a macska hibátlanságáról amit még nem mondott el, néhány szóban is őszintén, keményen, ellenségesen.
De nem azért vannak itt, hogy dűlőre jussanak, hanem hogy rábírja a macskát az engedelmességre, feltérképezze, hogy halandóként hogyan működik, viszont egyelőre csak ő érzi megsebzettnek az emberi oldalát, és nem a húst majszoló fiú tűnik kiszolgáltatottabbnak és védtelenebbnek, mint korábban. Határozottan a gödörben kellett volna vele tárgyalnia, csak kevesebb csapdával, bár az meg lehet nem fékezte volna meg a leopárdot. Nem volt egyszerű a dolga és most sem az, hiába van ő a rácsok innenső felén és nézi a benti faldosást, húsörömöt.
- Nem kértem tőled semmit Armo, ez az életedért köttetett alku része és az abszurditásával te ne törődj. Korlátolt, alakváltó fantáziád van, nekem pedig semmi kedvem az eskük varázserejének működését boncolni neked, aki nem is akarod elismerni, hogy ez alól nem bújhatsz ki. De könyörögve kérlek szakadj ki az anyagias valóság fogságából, mert amit kérdezel az lényegtelen - a bosszantás hatásos, felszisszen és futólag arra gondol, hogy akkor ő most kisétál innen, de aztán reszelős mély levegővel inkább maradásra bírja magát.
- Ez is ugyanolyan jól csengő történet, mint az előző? - az emberismerete azt súgja, hogy igen, de valószínűleg negatívabban áll a dolgokhoz, mint az üdvös lenne és a történet egyáltalán nem hihetetlen. Fürkészve nézi a szőkét olyan sokáig, hogyha lenne szégyenérzete már zavarba hozta volna magát.
- Jól főzök, de kétlem, hogy ezt valaha megtapasztalod, és akkor sem ismernéd el. Szeretsz vitázni, egy számfejtő és egy fejvadász gyerekére mondjuk ez jellemző is lehet… és zavar, mert tudom, hogy nem lesz hasznomra az, hogyha kideríted ami tényleg érdekel. Ravasz vagy, én viszont nem vagyok hülye - csak az ujjak nyalogatását találja kellemesnek ebben a helyzetben, de aztán a következő kérdés már elgondolkodtatja.
- Ezt nem hitnek mondanám, inkább tapasztalatnak. A legtöbb ember meghatározó motivációja a félelem és elkerülés, mindent ahhoz igazít az életében, kevés kivételtől eltekintve persze, hogy távol kerüljön az általa uralhatatlan helyzetektől. Egy alakváltó bestia megjelenése bármely halandó életében maga a traumatikus vég, különösen egy leopárd esetében, amelyik prédaként tekinthet az emberre… márpedig a szülő is csak ember. Ami veled történt ráadásképpen elkerülhető lett volna, az én fajtám így születik - nem húzódik el, ahogy közelebb kerül, sajátságos pillantásának tüzébe bámul és szürkén párás szemeiben látszük a türelmetlenség, de a borzongó tudata is annak, hogy a likantróp túl közel van. Ez a közelség amennyre vonzó, annyira veszélyes is.
- Persze vannak kivételek - enged olyan szelíden, hogy ne legyen benne túl nagy diadal, mert mellékes. A fehér bőrre pillant, a rácshoz dörgölt test izmos oldalán kipirosodott hideg fémérintésre, a macskás felnyújtózásra, a karok hosszát bámulja, pedig azt pont olyan veszélyes elnézegetni, ahogyan egy vámpír szemébe se néz az ember, ha van egy kis esze.
- Szeretnéd, ha szeretnélek? - a puszta szótól az árulás hidege futkos a hátán, de erről nem Armo tehet, mégis olyan helyre lép megint, ahol medvecsapdák vannak, de miért teszi.- A szerelem az ilyen szépeknek és fiataloknak való, mint amilyen te vagy, nekem már bőven elég az alku - már a szó is feszültséget hordoz, ami megragadt köztük, vajon mit hisz a fiú, mire jut, ha úgy igazán felingerli?

- Azért csak próbálj meg a lényegre koncentrálni. Mindegy, hogy mi vagy - enged a bosszúságából a jól megválasztott szavaknak hála, de nem szűnik meg vércsefigyelemmel lesni a fiút és ennek csak a fele önvédelmi óvatosság, a másik fele szemen szedett gyönyörködés, mert a pillantása elidőzik az arányos test ruganyosságán, az átváltozással behegesztett sebek hűlt helyén és a kielégített éhség mögött felragyogó állati elégedettségen.
Szinte mindegy is lenne, hogy mit mond az a szép szája, éppen ilyen odaadó figyelmet fordítana rá, mert félvállról venni ostobaság lenne.
- Biztos vagyok benne, hogy előbb kifogásolsz, mint értékelsz jó dolgokat rövid közjátékunk tanulságai alapján - a pillantása elidőzik zsíros ajkán, onnan a tányérra vándorol, mintha zavarná, hogy a földre került, ahol nincs helye a tányérnak.
- Egyik sem. Megállapítás a magam számára, hogy nem lehet megbízni a védtelen és kiszolgáltatott látszatodban - de már alig várja, hogy újra elé érjen és a rácsok csíkozzák be amúgy foltos leopárdbőrét.*
- Szerintem ez pont azt jelenti, hogy a te esetedben valaki nagyon is tehet arról, ami veled történt. Otthon ülős jó gyerekek ritkán kapják el a kórt, de abban igazad van, hogy visszacsinálni nem lehet, kár is volna. De akkor azt is el kell fogadnod az alakváltozások fájdalma és ereje mellett, hogy rendkívül kívánatos vadásztrófea lettél. Hús és vér, izmok és mirigyek, mágikus anyag sokasága porcikáról porcikáról értékes - nem akar a pillantásának parancsolni, ami porcikáról porcikára végigsimít a fehér hasfal bordázatán, a sebek hűlt helyén, amiket ejtett rajta és odatámaszkodna a ketrec másik oldalára, hogy kifújja magát a szemlélődés végeztével.
- Háthanem? - nem tud vele együtt nevetni, amikor éppen rajta mulat, csúfosan felhúzza a száját, ahogy fintorog mintha kilátszana rosszindulatú természetének valódisága a fizimiskája alól. - Ha nem téged, akkor ez a kérdés megint nem releváns a helyzetedben Armo, hadd figyelmeztesselek újra. Egyébként voltam már szerelmes, ahogy mindenki. Tanultam belőle, ahogyan nem sokan. Lényegtelen a mi szerződésünk szempontjából - nagyon ügyel arra, hogy élesen elkülönüljenek egymástól a dolgok, még ha az alakváltó melegében el is olvadnak a határok. Olyan közel van, hogy érzi ezt a hőt, amit nem képes lehűteni a pincehideg, és ez nem csal az állati rész melege, hiszen érezte már dermedt alakváltók jeges szívverését az ujjbegyein, ki tudnak hűlni, de Armo beragyogja ezt a vadászpincét, megtölti a melegével, határtalan energiát pazarol el erre a láthatatlan, de érezhető kisugárzásra, amivel ugyan segítséget hívni nem tud, de elnyomja és kioltja a sarokba szorult aljas szándékot, mintha férgeket taposnak el.
- Egészségedre - morran bosszúsan, nem irigyli a fiútól a szerelmeket, de az ártatlanságát igen, amivel elfogadja annak elemésztő természetét, ha más körülmények között találkoznak jót diskurálhatnának erről. Bár voltaképpen itt is diskurálhatnak jót. Ellazul egy kissé a tartása, csak akkor feszül meg újra, amikor Armo letelepszik, szürke szemében ezüstszínű megbotránkozás izzik fel, már az a megbotránkozás, amivel a tetszése álcázza magát ügyetlenül.
- Ilyen vagyok. Nem is akarok neked tetszeni vele, Armo. Te miért vagy ilyen bosszantó, hm? -mintha fellélegezne és elhatározásra jutott volna magával. Elfordul, de közelebb hozza a széket, ahogy a leopárd leült ő is letelepszik, mert a teste még fájlalja az előző esti mozgást. Oldalról veszi a háttámlát, arra könyökölve helyezi magát kényelembe. - Gondolod, hogyha eléggé dühítesz kinyitom a rácsot, hogy kirángassalak és elkenjem a szádat érdemeid szerint, és akkor lehetőséged nyílik megszökni? Brutális és kegyetlen gondolat, de nem tennék ilyet. Odabent sorvasztanálak el, bármekkora kár is lenne érted -elszakítja a pillantását koszos talpától, ráférne egy fürdő a cirmóra. - Hova mész, ha elengedlek?

- Látod, nem értékeled a jó dolgokat, pedig amit felsoroltam az mind értékes - morbid kis mosolyt enged a szája sarkára, mert tudja ő, mi fáj a fiúnak, ő turkált benne és ő a felhasználó is, aki élvezni tudja azt a terméket, ami Armo.
Hiába tiltakozik ellene minden üde, fiatal, kívánatos porcikája, amikkel majd kiveri a szemét minden egyes kérkedő, közelítő mozdulatával. Égnek merednek a tarkóján a szőrszálak, mintha egy valóban cserkelő nagymacskát nézne, pedig az esze tudja, tudja jól, hogy a fiú nem férhet hozzá, esélye sincs rá és ereje sem, hogy ezeket a rácsokat leküzdje.
- Legyen jelentősége mindennek Armo, az élet túl rövid ahhoz, hogy vesztegesd, még ha neked végtelennek is tűnik. Milyen ártatlan hozzáállás - és nem hiszi el, hogy igaz lenne, egy hangyányit sem.- De miért ne tudnál ártani? Minden kis információnak megvan a felvevőpiaca és a mágia világában a legapróbb részletek is használhatóak, nem csak haj, köröm, érdarab, egy kis máj, egy kis lép, vagy éppen bél - a pillantása a szőke testén kalandozik ott, ahol ezeket a részeket közbeszerezte belőle és itt a helyén vannak már a dolgok a nézete szerint, megnyalja a száját, éppen együtt Armoval, de azt elképzelni sem tudja, hogy neki mi járhat a fejében, mert aligha találja ilyen vonzónak. Talán csak éhes még és a leopárd észjárása felől közelítené meg a problémát, ami ez esetben ő maga.
- Hát ha ebben igazad van, akkor arra csak nagyon nem keresztényi gondolatokkal tudnék reagálni - bár ez a filozófiai rávilágítás némileg meglepi tőle, amiért ennyire komplex és kiforrott, de attól óva inti magát, hogy ki is mutassa a tetszését. Túlságosan erős benne így is mindaz, amit hormonálisan és idegrendszeri szinten kivált belőle, a kávétól megélénkült vérének minden pezsgő cseppjével gyönyörködik benne, és ez ellen itt és most nem tud mit tenni. Armo pedig csak rátesz egy, aztán még egy, aztán még egy lapáttal és Nazar nem ma jött le a falvédőről, hogy ne vegye észre a magakelletést a mozdulatokban, de mit tehet egy férfi ilyen esetben?
A legalaposabban szemrevételezi azt, amit a szemének kínált, a halványsárga szőrszálak árnyékát az ölén és hosszú combját, aminek belső feléből kimetszett darabkája már kecses üvegbe dugaszolva várja a sorsát odafent.
- Csak úgy mondod - kis keserűség biggyed a mosolyának sarkába, mert már megszokta, hogy csúfolódásképpen merülhet csak fel a tetszés az ő esetében. Nem kell tudnia azt, hogy Armo hazudik, a saját magányának köpönyege alatt hordja a bizonyosságot, hogy nem vonzó személy. Már nem. Itt és ebben a közegben nem.- Elképesztően bosszantó vagy, de ezt biztos nem tőlem hallod először. Ha kevésnek néznélek, nem lenne köztünk rács - vonja meg a vállát, bár kellemes csalódásnak tartja, hogy Armot nem éri meglepetésként az elővigyázatossága, csak akkor nem tudja, fel nem érheti ésszel, mit akar elérni a kérdéseivel.
- Még éhes vagy? - érdeklődve villan a szeme, mint aki most először találkozik úgy az alakváltó bélpoklosságával, hogy érdekli is részleteiben az állapota.
- Még nem írtad le a neved, hogy teljesen biztonságossá tegyük a kötöttséged - ezzel a válasszal készen állt.- És ondót sem nyertem még ki belőled - teszi hozzá lényegesen halkabban, de a lelkiismereti zavar legkisebb jele nélkül a szemében, sőt, amilyen pillantást vet a mozgolódó ujjakra a férfi combján abból egyértelmű, hogy a lehetséges magnyerést már el is képzelte annak a simításnak a folytatásaként.
- Az élet alapvető Armo, amikor ezen gondolkodni tudsz akkor élsz, akár szereted, akár nem. A legutolsó kórházban haldokló vízfejű nyomorék, vagy az erdei növények is élnek, szerintem te is, ahogy én is inkább a hatalmat szereted és mindazt, amit megkaphatsz abból, ami erődből telik - kissé elmosolyodik arra a macskásan csábító dorombolásra válaszul, felpillant rá.- Én nem tartalak vissza benne.

- Boszorkánymester vagyok, Armo, ez adja a hatalmam. Apróságok, amiknek a jelentése túlmutat önmagán, mozdulatok, varázsszerek, apró dolgok, egy marék belőled, egy csipet a méregkert növényei közül és elképzelni se akarod, hogy mire lennék képes - egy kissé elmosolyodik, ami képes feloldani benne a merevséget az az, amikor a mágiáról kell beszélnie, ez benne pont úgy törleszkedik, mint a leopárd a fiúban, csak nem olyan látványosan és gyönyörűen.
- Meg sem lepődök - szinte izzik a szeme, ahogy elképzeli miféle módon égeti a srác azt a bizonyos gyertyát és hazudna, ha azt mondaná, hogy nem irigyli egy kissé ezért a könnyedségért, ami segít neki abban is, hogy szorult, ketrecbe zárt helyzetén felülemelkedjen és még mindig ő irányítsa a beszélgetést, hiába vannak nála a kulcsok.
Vannak, akik arra születtek, hogy uralkodjanak, amikor felnövekedtek. Megsimogatja a saját ajkait, egy kicsit szkeptikusnak tűnik, de ez szakmai ártalom lehet.
- Pedig rendkívül édes ministráns voltam... állítólag - nosztalgikus kis mosoly biggyeszti be a szája sarkát.- De nem a papi molesztálás tett ilyenné, mielőtt kapva kapnál a történet gyenge pontján - szinte nem is dühös amiatt, hogy ettől tartania kell, egyre inkább élvezi ezt az abszurd beszélgetést, amihez sokat hozzátesz a szőke gyönyörű meztelensége és sima, macskás mozdulatainak aprólékos dinamikája.
- Szóval nem vagy válogatós? -rekedten elneveti magát, mert a tetszése abszurdum, némi vidámság költözik hideg, halott, ezüstszínű szemébe, amit hiába próbál megölni, mielőtt az éber macska észrevenné.- Bosszantóan közvetlen és szemérmetlen vagy. Csak beszélgetünk, pedig inkább engedelmeskednek, félned, aztán menekülnöd kellene a helyzetedben - de nem bánja, hogy nem teszi és a világért sem akarná rábeszélni, ha már itt van.- A macskát a részednek tartod, ha nem tévedek, így téged is megillet az az óvatosság, ami őt. De ha szeretnéd, hogy az eszed miatt legyen tartózkodó veled akkor mutasd meg milyen ravasz vagy - persze nem számít semmire, csak szeretné heccelni, ha már annyi fejtörést okozott neki.
- Bizony a hííííres...-nem tud nem mulatni rajta, de éles szemmel figyeli a fiút.- Hát ez nem visel meg a szádból amikor az előbb mondtad, hogy két végén égeted a gyertyát, mindketten lehetünk közhelyesek - lebiggyeszti a száját, de közelebb csúszik a székkel, hagyja hogy csikorogjon a padlón, egy kicsit megbillenti, hogy előrehajolhasson, ahogy ő is, pedig tökéletesen látja.- Sokan inkább félnek a hatalomtól, mert a gyakorlása következményekkel jár, amivel nem mindenki kész szembenézni, de tény, a hatalom vonzó - mint Armo, meg sem próbál úgy csinálni, mintha nem bámulná meg, elhúzza a száját egy félmosollyal.
- Talán majd máskor -a fantáziáiban, amikor nem egy kőből kifaragott kis tálkát lök majd be a rácsok közül, hogy legyen mibe verni, de segédkezet ad ehhez a művelethez, megjegyzi magának az ujjainak útvonalát, a szétnyitott combok belső oldalán táncoló árnyékokat, a szájában összegyűlt nyál izgatott ízét, a mozdulatot, amivel egyszercsak ott lesz előtte, gömbölyű vállaira támaszkodva, mintha a testére ható nehézségi erő nem is létezne a számára.
- Inkább csak kezdd el - nem mehet be, mindketten jól tudják, de ahogy az arcán érzi a melegét, erősen vágyik rá, pedig mindig is olyan józan férfi volt...

- Mhm, ezt a fajta gyávaságot inkább óvatosságnak nevezném - nagylelkű a jelzőkkel, mert őt a szőke szájából forró borzongással simogatja tarkón a "mágus" címke, felövezi, felöltözteti, új dimenziót ad neki, egyfajta édes elismerést, aminek már nem sok közel van a vérengzéshez, amit tegnap végrehajtott rajta.
Persze a kötetlensége már kevésbé tetszik neki, bár ez szabad utat engedne arra, hogy saját magához kösse, van amit nem lehet még neki sem megtenni.- Ne illegesd magad - inti meg a levegőbeszívással egyszerre, nem hülye, tudja hogy nézi, érzi a saját bamba vágyainak biokémiai izzását, a kiszolgáltatottság ingerületként megmarad benne akkor is, amikor a szóváltásuk elcsitult és békésnek hat, Armo nevetése pedig mosolyt kíván az ő szájára is.
- Nem mondom, hogy nem volt ilyen, de nem attól vagyok olyan, amilyen - sejtette, hogy nem hagyja meglovagolatlanul a témát, bár a lovaglást talán nem kellene emlegetni, kurtán nevet.- Kétlem, hogy tudnál olyan kedvesen alázatos lenni, mint egy ministráns. Tele van harapós fogakkal a szád - csak egyet akart magának, de megkímélte, a leopárd agyara értékesebb lenne, de a macskát meg nem bántotta, vénségére teljesen meglágyult a szíve. Köhint egyet, a feneklős témától már elpirul, pedig sose volt szégyellős, ez inkább az elfojtott képzeletek izzása a bőre alatt pirosan, már átkozza magát, amiért szóba hozta, pedig kellemes hallani szemnek látni- elég már - inti le mégis, de távol álljon tőle a durvaság.
- Egyetlen engedelmes csont sincs a testedben, játszol velem, látom rajtad - nem hülye, de a vágyainak kiszolgáltatott lény is, a felismert csapda még nem jelenti azt, hogy nem fog belesétálni csak azért, mert azt hiszi, hogy a felismerés majd megvédi, nem, ezek a dolgok nem így működnek. Kissé elmosolyodik, ahogy felhúzza a lábát, egy pont neki.
- Elég okosnak tartalak ahhoz, hogy ravasz legyél, ezért tartok tőled. Biztos, hogy nem vagy buta - vagy legalábbis nem olyan értelemben, ahogyan azt szidni lehetne, de kár is volt finomítania a dolgon, hiszen nem tartozik magyarázzal a szőkének.
- Akkor add meg - biztatja, nem hiszi el, hogy nem lesz trükk, de minden perverz porcikája vágyik arra, hogy lássa már, ahogy kiveri magából a varázsszernek becézett ondót.- Most nálad a hatalmi labda, bár én vagyok a rácsokon kívül, de tied a figyelmem, tőled remélek valamit, amit megadsz vagy sem, rajtad áll. Szerintem nem érdemelted meg ezt a hatalmat, szerinted én nem érdemeltem meg a hatalmat a kulcsokkal, a hatalom mindenképpen rossz kezekbe kerül valaki szerint - izzó figyelemmel nézi, megnyalja a száját, a mosolyát, a várakozástól szinte remeg a bőr a testén a pulóver alatt.
- Valahogy majd csak feldolgozod ezt a csalódást - kimélyül a hangja, mintha a rácsok nem volnának, úgy mászik felé a macska, könnyű elképzelni, hogy kikap érte a réseken és berántja, mintha nem volna akadály köztük, de a képzelet, csak egy dolog. - Szegénykém... teljesen komolyan - ironizál, de élvező figyelemmel lesi az előkészületet, hiába nem kell nekivetkőznie Armonak, a térdelése, a combjainak nyílása, hosszú ujjainak ábrándos csuszamlása sima mellkasán megteszi előjáték helyett.
- Beteg egy teremtmény vagy te - a vér összeáramlik fakó szájában, ahogy csókra érik meg az ajka megnyalja, hűen követi a mellbimbójára, hasára, önként indul tovább, megelőzve a kezét a farkára, a pillantása előbb kapja el, mint a keze, felnyög helyette, hogy aztán vele együtt lehelje meg, annyira közel hajolt már, hogy meglátszik a rács hidegén a sóhajpárája.- Miért gondolod? Nem ismersz, nem vagyok ilyen fehérmájú, mint te - ha sértettséget tudna préselni a hangjába hitelesebb lenne, de van benne valami rákívánás... annyira közel hajol, hogy meg kell támaszkodnia a rácson, az ujjai körülfonják az erős acélt, mint Armo ujjai saját farkát, egyáltalán nem kicsi, kívánatos, akarja, hát ebből tudja, hogy felfortyan benne az akarás, pedig olyan rég foglalkozott ezzel. Azzal a farokkal szívesen dugna. Még a szőke szőr is tetszik neki körülötte, olyan vadállativá teszi, a szeme dicséri. A férfi felől még nem ennyire biztos.
- Hogy képzeled? - fel akar háborodni, de csak egy kicsit meghökken, remek lenne, megízlelni, azonnal el kellett volna utasítani a pofátlan ajánlatot, de csak késve érkezik meg a nemleges válasz.- Nem... akkor beszennyezném az anyagot - akarja, hogy tudja, hogy csak ezért nem, hogy benne van a perverz játékban amennyire csak benne lehet anélkül, hogy saját, önző egzisztenciáját veszélyeztetné.- Ilyeneket játszol a falkáddal? Egészen vad bulik lehetnek ott a cicaalomban - rászorít a rácsra, majdnem hozzásimul, de ugrásra készen, hogy ellökje magát tőle, a széken ülés helyett már guggol, így közelebb érzi magát.- Miért, szűziesnek látszom? Arra akarsz elélvezni, hogy elképzeled milyen lenne a fogvatartódba tenni ezt a szép farkadat? Még csak nem is a visszanyert uralom izgat téged, mert bilincsekről beszélsz, hanem úgy... minden?

Felhorkant, pedig ül amit Armo állít, meg sem próbált kedvesen szerezni tőled alapanyagokat, hovatovább fel sem merült benne, hogy kérjen, hiszen ki adná önként a testének részeit a mágia kétes céljaira, de való igaz, a visszautasítást elkönyvelte, meg sem próbálta. Ezért vajon hibáztatható bármelyikük? Aligha, de mi lett volna...
Mi lett volna, ha barátságosan közelít a leopárdhoz és üzletet ajánl ahelyett, hogy kirabolta volna? Nem is ő lenne, de minden más volna, most nem csak a szemét legeltethetné dús izmú, kecses mozgású macskatestén, ami a rácsokhoz törleszkedve a józanságának pereméről horzsolja le a fontos szegecseket, de a kezét is, megérinthetné, talán, kedve szerint.
Őrjítően akarja, az ujjvégei fehéren rándulnak a nadrágján, ahogy a combjába mar, hogy elfeledtesse az érte nyúló mozdulatokat. Nem felel neki, pedig ezzel is igazat ad.
- Nálad semmit sem vehetek biztosra, ágyhoz kötve is nagy volt a szád, ezek a rácsok pedig... mintha nem is téged kötnének meg, hanem inkább engem - szomorú belátni, de ostobaság lenne tagadni, hogy a fantáziája ott tekeredik minden egyes hideg fémoszlopon levakarhatatlanul. Ha ez egy hatalmi harc lenne kettőjük között már rég elbukta volna.
És mivel ez egy hatalmi harc kettőjük között vesztesnek érzi magát, amiért csak nézheti, de meg nem érintheti.
- Milyen könnyedén állsz hozzá, de szerintem nincs igazad, Armo. A hatalom ragaszkodó természetű, aki egyszer fenn volt, újra felkapaszkodik, bármit is kell megtennie érte, mert a lenn levés többé nem opció a számára. Ezért vagyok bajban veled... te a hatalmadba keríted a dolgokat és nem kiszolgálod mások hatalomvágyát - ez az egyetlen dolog, ami nem tetszik neki benne, mert ez versenyre kel vele és veszélyezteti a létének, gondolatainak egységét, felébreszti benne a versengés veszélyes akaratát és felpezsdíti a vérét, aminek alvadnia kellene a szívének üres és hideg kamráiban, mert megszabott keretek között mozoghat csak és abba nem fér bele a játszadozás a nagymacskával.
Tátva marad tőle a szája, ahogy felémászik, olyan pillanat ez, amire mindig emlékezni fog, bárhogy is alakuljon ez az eset. Csak a szemén látszik, hogy nem hiszi, hogy tényleg nekiadná magát, de a gondolattal eljátszani túlságosan is izgató, megnyalja a száját, mert élvezi, de nem akarja bevallani, ezért a szeme és a szája helyett a testét nézi, tünemény mozdulatait, a simítás ívét, húsos, kedvére való farkát.
- Begerjedtél attól, hogy nézlek ... - csak kimondja, elveszett szó a pince hidegébe, amire rátámaszkodna és belekapaszkodna, de nem segít rajta a tudat, hogy így van, hogy intenzív pillantása nem maradt hatástalan.- A te nyálad nem szennyezés - sóhajtja romantikát nélkülöző őszinteséggel és nyelnie kell, mert a nyála ragacsos készséggel sűrűsödött össze a szájában, elpattan ajkai között egy kis nyögés, mintha kielégítőnek találná, ahogy az ujjai eltűnnek a szájában. Lehetne az a farka is egy szebb világban.
Megbánva nyög fel egy falkányit Armoból elképzelni sok erre a reggelre, a vágy rá, hogy megérinste a legélesebb éhségnél is dühösebb görcsbe csavarja a zsigereit, kitágult pupilláiban megül a tetszés, a pillantása védtelen, pedig veszélyesnek kéne lennie.
- Bűn... a legkívánatosabbak közül való - le kellene hunynia a szemét, hogy ne ragadja el a látvány a figyelmét, de ez még nagyobb bűn lenne.- Jól ismered az emberi testeket... halk vagyok... és elég nyers... ha kell - felemeli az állát, mintha kérkedne vele, leginkább azzal, hogy meg tudott szólalni, mert mintha az ő nyakán mozogna Armo keze a farka helyett, a hideg pincelevegő ellenére kipirul, forróság kerekedik a pulóverében és a nadrágjának ölén.
Persze tudja, hogy ennek rossz vége lesz, de tiltakozásra számított, ilyen hirtelen mozdulatra egészen biztosan nem, mintha a ráccsal leválasztott rész nekizúdulnak a férfival együtt, mintha felé lendülne mindazoknak a haragjával megtoldva, akik valaha itt raboskodtak és olyan érzést kelt benne Armo előrebillentése, mintha már a rács sem volna ott, hogy megvédje és hátraesik, majdnem hanyattvást, a tenyere nedves visszhangot verve csattan a kövön és a csuklójába és farcsontjába egyszerre nyilalló fájdalom agybajutása után csak jóval később jön rá, hogy átbaszták, és amit lát, az nem egy támadás, de egy őrjító, bosszantó, dühítő és izgató játszma része. A hideg fém látható nyomot hagy az alakváltó izzó bőrén ahogy dörgölőzik, szinte vele együtt hördül, mert ha húsból lenne köré hajlana, hogy imádja ezekért a mozdulatokért, amik olyan közönségesek, mégis izgatóak, amennyire a fülledt éjszakák párás vágyálmokból lett ragadozója csak képes.
- Rohadj meg... - elég rosszul megválasztott utolsó szavak, de Armo nagy szerencséjére még a szívdübörgető rémülettől dermedt az egész teste és a szó a szájában, a pillantásának ijedt fénye nem átokszórásra dermedt, a háta mögött vicsorog, a megalázott düh kocsonyaként remeg az ízületeiben ahogy feltolja magát a földről és belekapaszkodva a rácsba feláll, elsápadva a dühtől, amit még a magakellető mozdulat sem enyhít meg.
Beszélő ő, de a mágia sistergős szavai hallatszanak, a levegőben szinte tapinthatóvá válik a pince rakott falainak réséből előszivárgó földi erő, ami nem kevésbé valóságos, mint az alakváltókat átváltoztató és a vámpírokat éltető "mágia". A tenyerébe gyűjti, egy árszerű kis eszközzel megkarcolva magát a vérét bespricceli a macskához és rögtön nem lesz olyan egyedül. Nazar véres kéznyoma siklik a combján, aztán az oldalán, a karján, a nyakán, szorosan ékelődik az ujja az álla alá, test nélkül érintés, mégis erőve van benne, a meleg vércseppek akaratot és formát kapva gurulnak a bőrén, helyettesítve a varázsló kezét bizarr önmagukkal.