Minden ember azt hiszi, biztonságban van a házában, amint bezárja az ajtót, vagy élesíti a riasztót, esetleg beszerez egy kutyát – amiknek a közhiedelemmel ellentétben csak nagyon kis százalékuk lép fel ösztönösen védelmezőként egy betörés alkalmával, a többi nyüszítve fut el, ez van emberek, szar dolgok a tények.. -, de az apró dolgokra sosem figyelnek. A bogarakra, a csúszómászókra, az ízeltlábúakra, vagy a négy lábon járó kis bundásokra. Persze az ellen sem tehetnek sok mindent, ha egy medve betör hozzájuk, de azt nagyobb traumával élik meg, az apró emlőslábak surranása, a megrágott étel morzsái, a megdézsmált kamrai élelem csupán bosszantó. Irtani igyekeznek, méreggel, csapdával, erre szakosodott szakemberrel, mégsem tudják teljesen kivágni ezt a mételyt a civilizációból. Önmagukat hitegetik, ha azt gondolják, minél magasabb, minél nagyobb a luxus, és a ráfordított pénz és energia, annál jobban lecsökkentik a kéretlen tappancsok betolakodását. S bár ugyan valóban nehéz, de egy penthouseba sem lehetetlen bejutni, minden épületnek vannak gyenge pontjai, koszos, rejtett zugai. Ha azt nehéz elfogni, aki egy luxuskégli medencéjében úsztat egy hullát dekoráció címén, akkor nemkellenek az illúziók arra vonatkozóan, hogy oda patkány nem juthat be.
A cikk már félig kész, elég olyan információt tartalmazna, amire a nyomozók is fognák a fejüket; hogyan is szivároghatott ki?! De Anne nem kegyetlen – pofátlan és gátlástalan talán.. -, nem engedhet egy ilyen cikket az újságírók kezére, amíg nem teljes....vagy amíg nincs olyan információ a birtokában, amivel a véres titkolt részletek nélkül is értékes és felkapott lenne. Szomorú vagy sem, élnie kell valamiből, és végre tudja kamatoztatni a tudását.
(…)
A kordon mögött ácsorog, és némán figyel, nem ordibál, és nyújtogatja a nyakát, mint a többi katasztrófaturista ember, elégre neki megvan az a helyzeti – vagy inkább adottságbeli – előnye, hogy minden egyes szót hall, amit beszélgetnek. Hogy ez szemétség, és szabálytalan lenne? Nos, a mai világban, amikor már a természetfelettinek is oly' sok jog jut – bár még mindig nem elég -, nem mondaná. Persze elég régóta nem ember már, hogy néha igen is nehezére essen empátiával viszonyulni azok felé, akik tompább adottságokkal rendelkeznek. És még azt mondják,csak a vámpírok lesznek arrogánsabbak a kor előrehaladtával...hah! A rendőrbírót egyből kiszúrja, nem csak a jelvénye, hanem a kisugárzása miatt is. Pár helyszín óta az első marsall, aki nem egyből arroganciával, és fellengzős éllel kezd, és akiből nem árad a „majd én megoldom mindenki félre” attitűd. Szimpatikus, így kíváncsian vonja fel a szemöldökét, amint a szemtanú elé lép, és néma érdeklődéssel, cseppet talán udvariatlannak ható bámulással is vizslatja a kettőst. Orrába bekúszik a tetthely, a kukák szemétjének bűze, és a hulla oszló szagkavalkádjáé, így némileg eltompított szaglással szimatol feltűnésmentesen a nő és a férfi irányába. Patkánya izgatottan ugrál a mentális térben, a vér, mint minden alakváltót, vagy vámpírt egyaránt izgatja, de messze van már attól a kontrollvesztéstől, amit az újak tudnak produkálni mindkét szekcióból. Megengedi neki, hogy tudata peremére merészkedjen, hátha az így még jobban felfokozott érzékeivel olyat érezhet, amit más nem. És, mert ennyi jár már a rágó-nősténynek, amióta a városba tette a lábát, a teliholdon kívül nem váltott még csak fél vagy negyed alakra sem. És az emberekkel ellentétben a rágcsáló irányába, aki a másik fele érez annyi empátiát, hogy egy kis kockázatot vállal bevállal érte. Nem attól tart, hogy egy kis szaglászás miatt lecsukják, a lebukástól a többi, városban meghúzódó patkánytól annál inkább. Tisztában van vele, hogy csak odázza az elkerülhetetlent, azt, hogy a klánhoz tartozzon, ahová való. Nőstényének hiányzik az egység, a többi rágó metafizikai közelsége. Magányos farkast ugye gyakrabban látni, mint magányos patkányt. Nekik nincs meg az a fizikai erejük, ami egyénként magasra emelné őket a vérállatok hierarchiájában. Nekik a sokaság, az összetartás az, ami megadja az erejüket. Egy patkánytól csak a nagyon ijedősek fordulnak vissza egy sikátorban, de ha hirtelen az egy mögött ott terem még két tucat..... Ukrajnában is ez volt az egyik módszer, amivel sakkban tartották, az egyedüllét. A kapcsolódáshiánya az övéihez. Talán emiatt szorosabb a kapcsolata a mezei kis négylábú fajtársaival, metafizikai kapcsolódás híján rájuk csatolt át olyan erősen, amilyet ritkán látni, vagy érezni. Ettől még hiányzik neki az egység, az igazi, vérállati egység, de megtanult nélküle élni. Mint egy folyamatosan jól nem lakó csatornapatkány.
- Elnézést kérek, rendőrbíró! - várja meg, míg kikérdezi a reszkető kezű férfit, csak utána szólítja meg, sokkal higgadtabb hangon, mint a többi követelőző firkász. - Néhány részletet elárulna nekem? Tudom, tudom nincs kommentár, de azt azért önök is észrevették, hogy ez nem a megszokott hely, ahol a gyilkos kidobja a testeket. A többit más helyen találták, no és a szög... - pislog, próbálva elkapni a vonzó arcból intelligensen kivilágító szempárt. - Nem gondolja, hogy aki az előző gyilkosságot elkövette, és sikeresen betört a luxus lakásba, az aligha térne vissza egy ilyen nyomorult helyre? - nem tágít, reméli, hogy sikerül felkeltenie az érdeklődést. -És minden ugyan az a matt rúzs... - sóhajt, és a kezében tartott kis diktafonra néz.