what a bloody night

Még érezni az eső illatát, amely nem is olyan rég állt el. Szeretem, mert elnyomja az olykor erőszakosan feltörő csatornaszag vagy a szemeteseké, vagy úgy ezé a retkes városé. Nem mintha amúgy más város illatosabb lenne, csak egy mocskos illúzió, hogy a zöldebb szebb, meg máshol jobb. Mind ilyen, nem mintha én annyi helyen jártam volna vagy ismerném. Elég ez az egy is, jelenleg. Bár mostanság nem szorul hurok a nyakam körül, mégsem árt, ha néha nem valami fertőbe mászom bele és fürdök benne, hanem csak úgy… létezem. Vannak dolgok a fejemben, amik furcsák és nem értem őket, vagy amik teljesen feleslegesen vannak ott és ideje kipucolni. Lehetetlen kis álmok vagy éppen csak a múlt árnyékai. Kell a séta, egyedül, távol mindenkitől.
Nem buszoztam, érzem, hogy a lábam fáj és kellemetlenül húz, de akkor se szállok fel a mellettem elzúgó csodára és taxiba sem. Le kell ülnöm, meg is teszem, hogy a zsebemből előszedett energiaitalt kortyolgassam és persze, rágyújthassak. Csak azért nem vizes a felület, mert ez pontosan a buszmegálló, azonban ebben az órában már nem állnak itt a nénik, hogy csúnyán nézzenek rám és leszidjanak, mert ilyen művelek. Szeretem ilyenkor a csendes. Lehet, hogy én vagyok a helyi hülye, viszont nekem is vannak olyan pillanataim, amikor ez sehol. A zsebemben lévő apró zacskót gyürködök, leküzdve az ingert arra, hogy lenyomjam a torkomon és végleg ki is üthessen. A tudat elég, hogy nálam van. Percek telnek el, mire a doboz kiürül, a csikket beledobom és a kukába vágom az egészet. Az órámra pillantok, gyerek még az idő, a lábamnak is elég volt ennyi, megyek tovább. Jobbra vagy balra? Jó kérdés.
Úgy tudom, hogy errefelé nincs nagyon semmi sem, csak pár alja kocsma talán, szerszámos bolt, ami már rég bezárt és lakóházak. Abból sem a fényesek. Hasonló helyen éltem gyerekként, szinte már-már nosztalgikus. Akkor válik azzá, amikor meghallom a hangokat. Mintha valakik verekednének? Ilyenkor kell elmenni innen, de igazából olyannyira közel vagyok, hogy egy lépést kell csak tennem és ott vagyok mellettük. A hideg kiráz. Elharapok egy káromkodást, ahogy ösztönösen guggolok le és bújok el egy szemetes mellett. Onnan kémlelek ki, pislogok a látvány felé. Igazából, egyszerre menő és ijesztő. Egy nő üt valakit, de nagyon. Él még egyáltalán? Nem tudom, hogy az eső nyomai csillognak az aszfalton vagy vér. Sok vér. Nagyra nyílnak a szemeim, sosem voltam szemtanú, moccanni sem merek. Azt hiszem, életemben először fagyok le, úgy igazán. Pulzusom heves, a kukába kapaszkodok és igyekszem nem hangot kiadni. De felnyikkanok, amikor erősebben csap oda. Menni kell. Most. És mégsem vagyok képes mozdulni.

Keegannek egyetlen rossz szava sem lehetne, ha tudná, hogy mikkel foglalatoskodom a szabadidőmben, amikor épp nem a bárja pultjában csapolom a sört, és mérem a feleseket, meg keverem a koktélokat, mert ez a saját üzletem, és nem ártok vele neki. Sőt, ha nagyon szigorúan veszem, akkor St. Louis aljas férgeitől, rosszarcú nagykutyáitól, és még a kisstílű bűnözőktől is olyan információkat, meg mocskos kis titkokat szedhetek ki szerezhetek, amiket máshonnan, mástól nem. Őfelsége is beláthatja, hogy hasznos tagja vagyok a falkának – még, ha a társadalomnak annyira nem is. Másfelől pedig, hazudnék, ha azt állítanám, hogy egy kicsit sem élvezem az adrenalin fröccsöt és csak és kizárólag a pénz miatt csinálom, amit – azt a sok kegyetlenséget, amiben olyan jó vagyok -, vagy, hogy nem unnám mocskosul az életet e pikantéria nélkül. A szürke, dogmatikus hétköznapok nem nekem valóak, bármennyire is tiltakoztam ez ellen, és az elején bármennyire is szerettem volna visszakapni a régi életemet akként, ami volt is: marsallként. Beláttam, hogy az iroda tulajdonképpen csak visszafog, nyakörvön és pórázon tart.
A gondolatra, hogy hálásnak kellene lennem Lucia Addamsnek, amiért beharapott és megfertőzött – hovatovább eredeti szándéka az lett volna, hogy megöljön, majd felzabáljon! -, csak még magasabbra lendül az öklöm, és még erőteljesebben csapódik a férfi koponyájába. Nem akarom összezúzni, de majdnem sikerül; szinte hallani vélem, ahogy a csontlemezek reccsenve egymásra csúsznak a ponton, ahová lecsaptam. Most nem ez a feladatom, nem azért fizetnek majd ki, hogy megöljem, éppen csak meg kell félemlíteni. Meg kellene félemlítenem, de az arca már egészen eltorzult a roncsolódástól, ahogy levegőért kap, az arcomba fröccsen a vér az orrából és a szájából – vagy leköpött, ezen a ponton már nehéz megmondani.
Nem volt feladat megtalálni a fickót, és, ami azt illeti, kellően unalmas az élete ahhoz, hogy egyszerű legyen a nyomában maradni. Munka, edzőterem vagy egy fancy bár, esetleg pókerest, pénteken vagy szombaton, az egyik elit, helyi kaszinóban. Az egyik ilyen puccos partin éppen én szolgáltam fel neki a méregdrága Dom Pérignon-t; amikor egészen közel lépett hozzám, meglepődve tapasztalta, hogy férfi kölnit viselek, én pedig csak mosolyogtam a tényen. Nem hiszem, hogy ebben a szentségtelen pillanatban érzi ugyanazt a parfümöt, mint akkor, este, de a felismerés, nem olyan régen, hamar átfordult rettenetbe.
- Na, ide figyelj – a lágyékára telepedek, úgy fonom ujjaimat a nyakára, másik kezem a nadrágom derekához siklik, hogy elővegyem a késemet, és az arcélének feszítsem, hegye egyenesen a szeme felé irányul. – Aprópénzért megveheted a dealert – mármint a kaszinóban az osztót -, hiszen te is, én is, meg ő is – mármint a megbízóm – tudjuk, hogy te jóval többet kaszálsz ennél, és Mr. Moon nem igazán kedveli a csalókat – azt meg én nem tudom, hogy ez a valódi neve-e, de az enyém sem Jill, mint, ahogy bemutatkoztam az aktuális munkaadómnak. – Az üzenet első felét átadtam – ez volt a verés -, a másik fele pedig úgy szól, ha még egyszer odatolod a plasztikázott képedet a kaszinóba, akkor nem éred meg a másnapot, világos? – hörög valamit, meg hadovál, de csak a szemeimet forgatom, aztán megrántom a kabátjánál fogva, úgy vágom a földhöz. – A bólintás jelenti azt, hogy világos – emlékeztetem, de azt már csak a szemem sarkából látom, hogy valóban így tesz-e, mert a nyikkanásra leszek figyelmes a kuka mögül, és nem gondolnám, hogy egy patkány volt az.
- Nem kell megijedni – hanyag eleganciával emelkedek fel a férfi alélt testéről, már úgyis végeztem vele, meg a feladatommal, felemelve mindkét kezemet – téged nem foglak... – csak most nézem meg jobban magamnak, és szerencsétlenségére jó az arcmemóriám. – Ne mozdulj – szólok rá erélyesen, felvonva egyik szép ívű szemöldökömet, gyalázatosan elmosolyodva.

what a bloody night

Inkább buszoztam volna, valahova messzire, el, másik városba, világba. Lehet, hogy nem lenne ennyire gázos a szituáció? Vagy nem is tudom. Valahogy ez olyan filmes jelenet, amikor elkapnak valakit, pedig amúgy hallottam már bőven ilyenről és nem is egyszer. Az alvilág egyik nagy rákfenéje, hogy nem enged el és nem is kedves veled. Azzal a taggal ott nemigen, de senki mással sem. Nem hiába mondják azt, hogy ha egyszer belekezd valaki, akkor sosem szabadul. Én is ismerem, benne vagyok valamelyest, de csak a peremén egyensúlyozom, nagyon kis apró hal vagyok, semmi és senki. Viszont így is igyekszem óvatos lenni, vigyázni és nem belefulladni. Vagy valami olyasmi. Ez a város romlott, bűzlik és ha eddig nem hittem volna azt, hogy lehetne rosszabb, erre pont most vagy éppen máskor cáfol rá. Nem tudom a vezetőség törődik-e ezzel vagy éppen telibe szarja és hagyja, hogy oda folyjon a leve, amerre épp ér. Van egy nagyon erős tippem, melyik lehet az igazság.
Akármennyire is hunyorgok, nem tudom belelátni abba a sziluettbe azt, hogy él. Aztán mozog, nyög és jelet ad, szinte ide hallom azt a hörgő levegővételt, ami ilyenkor ki tud törni az emberből és amivel az életéért küzd. Már azért a kevésért. És a nő… egyik része iszonyat félelmetes és ijesztő, a másik viszont nagyon is tetszetős. Az a tipikus, amiket a filmekben is lehet látni, akiket elérni nem lehet, mégis mindenkit levesznek a lábukról és beleégnek az elmébe. Nem fogok hazudni, ez a nő nem fog egyhamar kikopni a lelki szemeim elől. Nyelek egy nagyot. Csak ne most állj fel, te beteg szar – pillantok le az ágyékomra, amely egy aprót mintha bizsergett volna, de remélem csak a guggolás és az alsó, farmer szorossága épp a kellemetlenség forrása. Mert ugye, más nem lehet.
Még én is bólintok baszki, annyira világos nekem az, amit magyaráz. Haptákba is vágnám magam, ha nem kellene bujdosnom éppen, mert nos, nem akarok én is odakerülni. Jó nekem itt a kuka mögött, némán, egészen addig, míg hang nem csúszik ki belőle. Baszki. Hátrébb csusszanok, próbálok teljesen elbújni a kuka mögött, esélytelenül. Mindhiába. Most már nem annak a nyomoréknak szól a földön, hanem nekem. Nagyot nyelek, most már mindegy alapon. Előrébb dőlök, kilesek a kuka mögül, a kettősük felé. Nagy, bambi szemekkel nézem, mintha tényleg valami földre szállt istennő lenne, akit elérni nem lehet, nemhogy megszólítani.
- Nem… nem láttam semmit – nyekergem kifelé. A faszt nem, de ha kell, neki még arra is megesküszöm, hogy nő vagyok és country-énekes. - Nem? - kicsit talán több erő van a hangomban, éppen feljebb egyenesedek, de megállok, visszaguggolok, akkor nem moccanok. Csak onnan pislogok felé.
- Senkinek nem mondok semmit, utálom a zsarukat, skorpió vagyok és adózó. Hamar eltűnök és sosem láttuk egymást – hadarom felé. Ne most legyen kedve még egy körhöz...

Nincs ebben semmi személyes. Felőlem a bevert arc, a repedt koponya, a sarki cukrászda, pufók eladónőjéé is lehetne, vagy a könyvesbolt hórihorgas tulajáé, esetleg az edzőtermi csávóé, őszintén, a legkevésbé sem érdekel; mint ők, én is éppúgy végzem a munkámat a napi betevőért cserébe. Ilyen egyszerű ez az egész. Azonban ez a férfinek mostanra már aligha nevezhető, félholt torzó nem csak beleköpött az egyik nagykutya levesébe, hanem kemény pénzeket lopott tőle – láttam ám a videó felvételeket, azért annyi emberség még belém is szorult, hogy csupán szimpla rivalizálás végett ne nyírjak ki véletlenül valakit. (Nem, mintha ezt a férfit most meg kellene ölnöm, de nem okozna gondot az sem.) És, félreértés ne essék, a másik oldalra is nagy ívben szarok, tulajdonképpen az sem az én dolgom, ha Mr. Moon a büdös életben nem látja viszont a pénzét, mert ez a nyomorult már elköltötte – szép tárgyakra, példának okáért, mint, ahogyan én is tenném, de a dörzsölt, anyagias fajtája legfeljebb csak befektetné a nagyobb-, és hosszantartóbb haszon érdekében. De Mr. Moon fizet a szolgáltatásomért. Csúnya dolog volna cserbenhagyni, a szánakozás és az együttérzés pedig amúgy sem kifejezetten az én asztalom, jobb is, ha ennyiben maradunk. A szakmában, amit űzök, ez egy nagyon-nagyon lényeges és sarkalatos tényező: kapsz egy feladatot, megegyeztek az árában, te pedig nem kérdezel többet és hezitálás, gondolkodás nélkül megteszed, amit kérnek tőled. Én mondjuk nem azért, mert be vagyok ijedve Mr. Moontól - őt is hasonló könnyedséggel és lelkiismeret-furdalás nélkül törném össze -, hanem, mert szeretem a szép tárgyakat, azoknak pedig megvan az áruk.
Van egy pont, amikor komolyan azt hiszem, hogy megölöm, pedig nem kellene. Emlékeztetnem kell rá magamat, hogy nem ezért fizetnek.
Nem értem tisztán, hogy mit mond, valamit, a szokásos aforizmák közül: feleségem van, gyerekeim vannak, ezt még megkeserülöd, rohadék, kurva, én többet fizetek, bla bla bla. Unásig hallgattam az összeset, nincs új a Nap alatt.
Mérgemben – hogy nem marad kussban, nem bólint, és ráadásul még szájal is – a földhöz vágom, mint egy rongybabát, nagyot nyekken, de már annyira elvesztette az eszméletét, hogy ordítani aligha tudna, még, ha szeretne is. És, higgyenek nekem, szeretne. Segítségért, az életéért, az istenéhez imádkozni, fohászkodni, csak még egyetlen napért ezen a girhes sárgolyón.
Isten persze nem válaszol, nem arról híres, ellenben egy másik hang üti meg a fülemet, nem is olyan messze kettősünktől, a lámpa éles, neonfényétől távol. Azonnal megindulok az irányába, mert ez itt már nem megy sehova, hacsak nem viszik el, de az ördögnek sem kellene ilyen ábrázattal.
Megrándul az ajkam szeglete, fölfelé görbül – egy ragadozó mosolya ez.
- Hiszi a piszi – szól a replikám, miközben előre hajolok, és késsel a kezemben, a térdeimen megtámaszkodok, kissé jobbra biccentve a fejemet méregetem, nem sokáig, mert kurva jó az arcmemóriám. Élvezem, hogy egy percre tényleg, komolyan elhiszi, hogy kijut ebből a sikátorból élve. De legalábbis a saját lábán. – Matteo már egy ideje keres téged – sokatmondóan felvonom egyik szép ívű szemöldökömet, és nem érdekel a további szófosás, megfogom a grabancánál fogva, ha nem siklik ki ujjaim közül, úgy emelem fel, hogy talpra tudjon állni. Ha elszalad, hát utána eredek. Innen már nincs menekvés. – Tényleg nem foglak bántani – mondom, ha (végre újra) mellém kerül -, Matteónak más tervei vannak veled – hanyagul rándítom meg a vállamat. – Nehezményezi, hogy nem látott mostanában – magyarázom, hogy ő is értse, miről van szó. – Mi is a neved? Judas? – na, igen, a névmemóriám nem a régi, de arra nincs is szükségem; mint mondtam: a legkevésbé sem érdekel, hogy ki kerül a kezeim közé, a késem hegyére, vagy a berettám másik végére.