Egy nyomozás jó, szeretem az izgalmait. Szeretek vadászni, megfigyelni és végül célba is érni, kiélvezni a munkámat. Most mindennek simán kellett volna mennie, sőt, tökéletesen simán. Megvoltak a nevek, a személyleírások és őket persze nem találtam meg, de valakit igen. Valakit, aki elméletben ismeri őket és tudom, hogy elvezetne hozzájuk. Az irónia az, hogy lebasztam Nicket, amiért egyedül vágott bele a hülyeségbe és ugyanazt csinálom. De szarul van, láttam rajta, hogy egyszerűen nem önmaga. És ha attól jobb lesz neki, hogy feltálalom neki a barmokat, akkor legalább helyrejöhet. Az az igazság, hogy szar vagyok pszichológusnak és nem értek a lélekhez. Ez nálunk anyám meg nagyanyám reszortja, mi apámmal nem társalgunk semmilyen nehéznek minősülő témáról. És már itt vagyok. Mögötte, az érzés, a győzelem érzése végigpattog az ereimen. Már a szagát is érzem, pedig nem vagyok állat, de ilyenkor bekapcsol valamiféle idióta ösztön vagy nem is tudom...hogy már nyúlhatok érte és enyém az "íze". Aztán... Nyögve mozdulok meg és olyan szinten belesajdul a fejem, az izmaim ebbe a mozdulatba, hogy ha képes lennék felordítani, hát megtenném. Próbálok pislogni, létezni és..realizálom, hogy nem igazán tudok mozogni. Megfeszül a karom és semmi, visszatart egy kibaszott kötél vagy valami. Mi a fasz? Automatikusan önt el a pánik, hogy én hol a picsában vagyok, mi történt és amúgy is MI A FASZ? Némi port szippantok fel és köhögök is. Dohos szag van. Régi szag ez, amit nem szeretek. A félhomályt sem. Nyöszörgök oldalfekvésben és csak fel akarok innen kelni, megérteni, összeszedni magam. Kukacolok, valahogy ülésbe kell magam tornázni, de szétmegy a fejem és baromira érzem a fájdalmat. Biztos leütött valaki. - Kurva életbe máár! - szitkozódom félhangosan és ütközöm valaminek. Valakinek? A szívem hirtelen kiszakadni készül. Egy hulla? Miért zártak össze egy hullával? Hol a picsába vagyok? - Hé, hé haver! Élsz? - jaj, akárki is ez, remélem él. Remélem kurvára él és akkor segít innen kijutni. Vagy megmagyarázza mi van. - Mondj valamit! - könnyebb lenne, ha nem lennék mondjuk háttal és nem gémberedett ujjakkal markolásznám a kabátját. Ez biztos csak valami kibaszott vicc, egy rémálom, amiből hamarosan felkelek. Gyűlölök tehetetlennek lenni. Miért nincs az, hogy egyszerűen csak lepárbajozzuk a dolgokat? Minek kell megkötözni és bezárni? Az megnyugtat, hogy nincs itt vámpírszag..nincs az a jellegzetes hüllőfészek aroma, ami az ő lyukaikat mindig kíséri. Hála az égnek...egy pár percig megint kisgyerek vagyok, abban az átkozott pincében, azzal a mocsadékkal, úgyhogy összeszorítom a szemem, muszáj magam emlékeztetnem arra, hogy annak vége és már marha sok év telt el. Hát a hulla lábát kezdem basztatni a sajátommal, többre nem vagyok képes. Hátha mégsem hulla. Nem lehetne csak úgy kijutni, mmm? Nem? Miért? - Keeelj fel! Kelj fel hallod? Kérlek..légyszi! - szólongatom, keljen már fel. Nem akarok egy hullával itt maradni, ami még ugyan nem erjed, mert nincs szaga..de na. Ne legyen hulla!!
Miért van az, hogy az alakváltók fejét például nem védi semmiféle erős burok, mert úgy ájultam el, mint akinek kötelező köre ez. Most pedig hallucinálok. A fejem szédül, az kezem zsibbad, a lábaim mintha lejártam volna, és közben a fejembe Felix hangja szól, hát ez egy vicc. Keményen kezdek megszállott lenni, baj lesz ebből, baj, én mondom. Felmorranok. Az agyamban emlékek pörögnek. A srácok után mozdultam meg, mert kell nekem Tael kis műsorához, kell, hogy infót adjon át. Osonkodtam a nagy sötétben, még jól is éreztem magam és aztán valaki úgy csűrt fejbe, hogy észre sem vettem a jelenlétét. A fejem előre billenve, a nyakam kimondhatatlanul sajog, a bordáim nyomja a padló régi fája, annyi mindenről mesél a szaglásomnak, hogy majdnem behányok. Komolyan rosszul hallok, esküszöm ez beteges. Kifejezetten káros, hogy már itt is őt hallom, őt, akiről millió álmot szőttem, főleg, hogy baszott jót dugtunk, de másra kéne gondolni. Megmozdítom a kezem, hogy jelezzem élek, de a hátam mögött összekötve lehet nem is látja pedig neki éppen mutatom. Alvadt vért köpök a padlóra, a hajamba is vér száradt vagyis ezt mondja csíkra nyílt szemem, de a sebek már begyógyultak, akkor órák óta itt vagyunk és a macska megint kisegített. - Itt vagyok. - fáj beszélni, de csak mert gémberedett vagyok és az, hogy olyan hang beszél hozzám, aminek nem lenne szabad a megriaszt, mert a kezem egy egyszerű kötéllel van megkötve bár az is igaz, hogy a húsomba mélyed, szoros, de nincs benne ezüst, akkor az, aki fejbe baszott nem tudja, hogy váltó vagyok. Hátrahajtom a fejem, felszipogom a nyálam és taknyom. - Vedd már a cigit a zsebemből. - ha már a kabátomon turkál és rugdal is. A hangom rekedt, de felismerhető. Elnevetem magam boldogtalanul. - Mondhatnám, hogy hiányoztál. - összegzem, és nem is hazudok, de a azért sokkal jobban szerettem volna más körülmények között találkozni vele. De megnyugtathatna a jelenléte, és a köteleket is egyszerűen elszaggathatnám, de akkor oda a titkom, az egyik, mert őrzök még egyet, egy sokkal becsesebbet. Megmoccanok. Megreccsen a padló, kifújom a forró levegőm és próbálok gondolkodni, hallgatózni, szagokkal eltelni. Odakint legalább három ember beszélget visszafogottan, halkan, nem hivalkodóan és úgy, mint, akik nem szeretnék, hogy meghalljuk őket, ennek ellenére teszem, de azt, hogy miről beszélgetnek csak foszlányokban értem, főleg, mert zúg a kicseszett fejem. Megmozdítom minden tagom, hogy érezzem élek, hogy a vér áramolni kezdjen a szervezetemben megint. Rápróbálok a kötelekre és feltolom magam, hogy én is felüljek, felöklendek. Odakint arról beszélgetnek, hogyan öljenek meg minket, ha választhatok sehogy. Hevesen ver a szívem, pedig szeretem a megkötözős játékokat főleg, ha Felix benne van… Rápillantok. , gúnyosan elmosolyodom és nem mondom el, hogy örülök neki, mert nem kéne itt lennie.
Utálok tehetetlen lenni. Ez idegesít a világon a legjobban, de komolyan. Amikor valami ostoba és lehetetlen helyzetben egyszerűen nem tudok mit kezdeni és ez mindenféle dologra igaz. Most magamat utálom, amiért nem voltam eléggé figyelmes. Néha komolyan jó lenne, ha jobban hallanék, látnék és mindezt úgy, hogy nem lakik bennem mellé egy állat. Ez tényleg üdvözítő lehetne... Helyette itt nyögök ebben a dohos lyukban és azt se tudom mi történik. A fejem kurvára fáj, biztosan leütöttek, mert megemelni sincs erőm. Aztán itt ez a hulla, aki nem is annyira hulla, mert valamit nyöszörög, csak talán a túl hangos szívverésem az oka, hogy alig hallom. De él! Életben van a tag, tehát nem vagyok egyedül..HÁLA AZ ÉGNEK! Ketten nagyobb eséllyel jutunk ki, már ha nem valami befektetési bankár az, akinek a napi mozgása az iroda-kanapé között áll be. Már sajnálom, hogy megrúgtam, de tudnom kellett, hogy életben van. Megnyugszom egy kicsit. Nem hulla. Már elmosolyodom a sötétben, hogy cigi kell neki, de koppan. Megütődik bennem a harang: Armo. - Mi a faszom? - rántom meg magam hirtelen és szó szerint jönnek felém a csillagok mindenhonnan. Azt hiszem ezt nem kellett volna ilyen gyorsan. Mit keres ő itt? Miért kötöztek meg mindkettőnket? Még gondolkodni se tudok hirtelen, mert minden helyett csak a miafasz és a miért van itt robognak a szerelvényeken. Nem kellene itt lennie, jön a másik gondolat. Amibe én belemászom, az nem az ő dolga, nem is lehet az övé, mert semmit nem tud az egészről. Nem is tudhatna..legalábbis kurvára ajánlom neki. - Hogy a picsába kerülsz te ide? - kínlódósan sóhajtott kérdés, mintha éppen valami perverz játék közepette nyitott volna rám, de nem így van. Muszáj vagyok szenvedve átfordulni, hogy lássam is. Ő meg felüldögélni próbál. Amikor kellene a keze, mert csak ő tud kibogozni. Vagy én őt, tökre részletkérdés. Most már azért is ideges vagyok, mert már megint civillel kerültem szarba. Nem hiszem el, ez tuti valami karma és mindig megszopom az ilyen helyzetekkel. - Armo, csússzál vissza, próbáljuk meg leszedni a kurva kötelet. - beszéljünk egymáshoz, akkor talán én is meg tudok nyugodni, pedig megígértem magamnak, hogy ha legközelebb látom, felrúgom. A múltkor elragadott valami agyfaszos hév, nem tudom és ő lelépett. Ismét. Nekem meg megint rá kellett jönnöm, hogy egy kibaszott idióta vagyok. Csodálkozunk ha névtelen kúrásokkal kenegetem a lelkem? Nem. - Aztán valahogy ki kell innen jutnunk. Herótom van a pincéktől. - amivel tisztában van, ő tudja, mit éltem meg gyerekként. Tudja, hogy az ilyen helyeken általában kiakadok egy idő után...és most nem akarok, de fogok. - Gyere már! - reccsen a hangom, nem akarok kiabálni. Nem tudom vannak-e itt rajtunk kívül. Én újra átfordulok, hogy valahol a kezeink találkozhassanak, ha őfelsége képes lesz visszarendeződni az eredeti pozitúrájába. - Elvették a fegyveremet. - mert már régen belém kellett volna nyomódnia, amíg feltöröltem itt a retket a hengergőzéssel. Fegyvertelen vagyok, óriási. Szánalmas. Csak érjen már mögém, had rángassam már a kötelet a csuklójánál, legalább az leköt. - Mibe tenyereltél bele? - vagyis miért van itt. Mert én tudom, hogy én miért. A kiscsávó valószínűleg nem csak köcsög marsallokkal utazik. Faszt. Nincs is egyedül, segítsége volt, mert nem ő ütött le. Világosan láttam őt magam előtt. A figyelmetlenkurvaegemet!!!
Zúg a fülem, ami simán lehet attól, hogy ebben a kellemetlen helyzetben is természetesen Felixel kell egy helyen lennem, ha nem így lenne, el sem hinném, annak ellenére, hogy a jelenléte is kijózanítólag hat rám. Mintha jeges vizet öntenének a nyakamba és közben ezer fokon lángolok. - Jogos a kérdés. - felhörrenek. Én is ezt akarom kérdezni, mi a faszom? Szépen megfogalmazta, hogy miről is van szó. Talán így a legkönnyebben kifejezhető, ami történik, ha annak lehet valamit nevet adni egy kérdés formájában. Kattog az agyam. A jelenléte és a közelsége egyszerre borít ki és nyugtat meg, hiszen vigyáznom kell rá, egy pillanatra sem hagyhatom, hogy baja essen. Persze azt el kell rejtenem, aki vagyok, el kell dugnom a macskát és ez nehezíti a helyzetet, ami azt illeti túlságosan is. - Gondolom pont úgy, ahogy te magad is, ítélve abból, hogy talán ugyanabból a kötegből származik a kötözésünk alapanyaga. - vagy mi a faszom. Azonban a szíve pánikol, Félix fél, érzem a szagán, a testén, a hőjén. Tehát ki kell mozdítani őt, hogy a hasznomra is lehessen és baja se eshessen, ahogy nekem sem. Egymás felé fordulva igyekszünk seggre kecmeregni, a csuklómon nagyon erős a kötözés, a húsomba vág, a bokámba csak azért nem, mert a zokni felfog valamennyit. Végig pillantok rajta, hagyom, hogy a tekintetem idegbe húzza. Fel kell csesznem, mert azt akarom, hogy a szíve ne csapkodjon félelemmel. - Csússzak, mi? Miért nem jössz ide te? - faszkivan, jó isten de örülök neki, mennyire szeretek a közelében lenni, már sokkal jobb a kedvem is, csúszom én babám, oda a közeledbe és még közelebb. Rám zuhan az együtt töltött kis idő emléke, amiben kéjesre keféltük egymást, szinte érzem a számban a bőrének ízét, ajkamon gonosz kis mosoly, mert mit sem tud róla. Én meg igen. Az én titkom, az ő élvezete. A gondolattól is hullámzik a vérem. - Tetszik az ötlet, húzzunk innen, nekem innom kell valamit. - agyfaszt kapok. Felé araszolok és egy percig sem hazudom, hogy túl nyugodt lennék, sőt az idegtől szétesnek a gondolataim. Menekülnék, futnék, szaladnék. - Jövök már, szálka ment a seggembe. - most hozzá tehetném, hogy a farkad ennél nagyobb, de kihagyom még kicsit, hogy ezzel basztassam. - Tudom. - tisztában vagyok vele, hogy nem bírja a pincéket azt is tudom miért. Helyezkedem. Tényleg kurva kényelmetlen és a macska bennem hangosan lázad, mert olyan könnyű lenne leszaggatom a kibaszott köteleket, semmi több csak egy rántás, de akkor… és a macska olyan erőszakosan jönne. Karcolgat belülről, a szőrös teste bennem feszeng, nekem simul, engem hív és csal, hogy engedjem ki, csak adjak neki teret végre. A hátam végre az övéhez simul, feltör belőlem egy finom morgás. - Jobban szeretnék más szögben neked simulni. - az ujjaim a csomóján babrálnak, próbálok rájönni, hogy kéne meghúzni, megfogni, kibogozni, babrálgatom, az ujjam a tenyerébe simulnak, onnan fel az alkarjára, még simogatom is, pedig merő ideg vagyok. Olyan forró, hogy majd megvadulok, az érintése nyomán az egész testem lázban ég, jó ég. Akarom őt, így is, most is, mindig is. - Csak egy melón voltam, azt nem értem neked mi közöd van hozzá. - húzogatom a köteleit, hogy rájöjjek merre kell haladnom, végre valami lazul egy picit, de még nem érzem a csít, főleg, mert a közelségtől égnek áll a… nos jelenleg a hajam. Direkt neki simulok, a vállaim feszülnek, az izmok sajognak. Odakint tovább folyik a beszélgetés, arról tanakodnak, hogyan öljenek meg minket, és az egyik bizony meglehetősen szadista, vannak érdekes ötletei, nekem egyik sem tetszik és biztos vagyok benne, hogy neki sem tetszenének. Rálazítok a kötelekre és megmerevedem. - Hallod? - léptek. Tudom, hogy ő nem hallja még, de kezdjen csak el fülelni erősen. Sietősebbé válik a mozgásom, a szívem feldurranni készül, a macska lázadva karmolja belülről a bordáimat, jönni akar és jogosan, védelmezne, ez a dolga. Lazítok még egyet a kötelein, nem sok, de valamire jó lesz már neki is hallania kell a lépteket.
Az ostoba pánik közepette majdnem felröhögök. Tényleg Armo van itt? Tényleg? Ebben a rohadt kellemetlen és megalázó, megkötözött szituációban az egyetlen, aki osztozik ebben a sorsban, az pont ő. Azt sejtem, hogy én miért vagyok most itt. Azt nem tudom, hogy ő hogyan került ide. Neki nem az a dolga...kitűzött kis küldetése mint nekem. Ezen kár gondolkodni is, mert biztosan nem. Nem is ismeri Nicket, sem a szitut, amibe került. Tehát idióta nyomvonalra tévednék, ha keresnék bármilyen párhuzamot. - Remek, mindkettőnket leütöttek és idehoztak. - vagyis engem biztos, mert a fejem még mindig úgy sajog, mintha egy köszörűvel karcolgatnák a koponyacsontom éppen. Viszont nem vagyunk közel a megoldáshoz, amit nagyon szeretnék magaménak tudni. Nem tudom az akaszt-e ki, hogy Armo itt van, vagy az, hogy nem értem hol kapcsolódik össze ez a két, nyilvánvalóan tök különböző ügy... Nem tudom minek erőlködik a felülésen és idegesít, hogy ebben a sötétben nem igazán látom az arcát, de a hangja...tutira nem képzelődök, hogy ő az. Ki kell innen jutni, mielőtt megint beszippant magába a gyerekkori szarságom. Muszáj elmennünk innen. Érzem, hogy néz engem és ettől még hülyébbnek érzem magam. Armo tud róla, hogy mi történt régen. Tudja, hogy szarul kezelem. Hrr... - Mert te játszol itt tornászt, nem én! - egy fokkal talán több remegés van a hangomban, mint kellene. Csak másszon már közelebb hozzám, hogy megpróbáljuk kibogozni egymást, aztán...aztán kitaláljuk hol a fenében vagyunk és hogy jussunk ki innen. Most az sem tűnik fontosnak, hogy legutóbb eldöntöttem, ha megint találkozunk, tuti felrúgom. Bár..az első felindulás volt, amiért ott hagyott felhúzva. Ha ezért lebaszom, az olyan, mintha vártam volna, hogy megyünk szépen tovább ott a susnyásban. Jobb lesz, ha inkább kussolok és túlélek. Fülelek a zajaira, a súrlódására a padlón, a deszkák idióta nyekergésére. - Nekem sok valamit. - jaj, de szeretnék most hirtelen bebaszni úgy istenesen, ne is gondoljak erre a dohos lyukra. - Azz...szálka.. - horkantok, dehogy ment szálka a seggébe. Majdnem rávágok valami mást, de csak majdnem. Most próbálnék koncentrálni az előttünk álló feladatra, nem a...hülyeségekre. - Akkor gyere.. - tudom, hogy tudja. Tudom, hogy ezzel nem fog szopatni, akármennyire is baszódott el a kapcsolatunk, ezzel nem élne vissza. Egyszer pedig önként fogok elvonulni egy pincés rehabra, hogy leküzdjem a tetves félelmeimet, amik meggyengítenek. Megmerevedek amikor elér hozzám. Jó, oké, talán kicsit még ki vagyok hegyezve rá..de most ez sem fontos. Semmi sem. Jussunk ki innen. - Mi van?? - nem hiszem el, még el is nevetem magam. Ilyet mondani, pont ilyen helyzetben..hülye barom. - Mégis miféle szögben? - maradjunk a lényegi kérdésnél, de annyira meghökkent amit mond, hogy érthető, ha rákérdezek. Érzem az ujjait, hol megfeszül a kötelék, hol nem. Keresse csak vakon a megoldást, úgy is kell. A simogatást nem értem az alkaromon. Őt sem mondjuk, de már nem is próbálom. - Armi, szépen kérlek, ne simogassál mert koncentrálni próbálok. - a beceneve is csak kicsúszik, megszokás vagy mi. Mindig is így hívtam a Slater mellett. Újra a kötéllel babrál és nekem kicsit lassulhat a szívverésem. Ha keféltünk volna a múltkor, nem lenne feszültség. - Miféle melón? - adódik a kérdés, legalább eltereli a figyelmem és nem kezdem basztatni, hogy haladjon már, mert még utána őt is ki kell kötözni. - Egyébként kétlem, hogy ugyanahhoz mentünk...vagy fasz se tudja, én Grape-et kerestem. - mármint nyilván ez csak a körökben ismert fedőneve a fickónak. Ennyi erővel lehetne Candyman is. Mindegy, ha szőlőnek akarja magát hívatni, felőlem.. - De a jelek szerint kurvára elszámoltam magam. - hirtelen mintha a vér normálisan kezdene áramlani a csuklóimnál. Huh...mozgatni kezdem a kezeimet és hamar leszek ideges, hogy nem csusszanok ki tök könnyen. - Mit? - semmit se hallok, csak a saját légvételeimet és tudom, hogy teljesen összesimult velem, amennyire lehetett. Ennyit tudok és hallok, de ő gyorsít és ahogy rángatja a kötelet, már én is hallom. Léptek. Jó füle van, vagy hozzá van szokva, hogy figyelje a gyanús zajokat. - Mindjárt megvan! - fogom suttogóra, mert ahogy lazul a kötél már rángatom is ki magam belőle, az isten ott bassza meg. Mikor letépem, tekerem magamról, átfordulok a hátához, hogy csomózni kezdjem az övét, ami szabadon mozgó kezekkel némileg könnyebben megy. Áthúzom a hurkon, meglazítom. - Nincs fegyverünk. - figyelmeztetem, hogy nem vagánykodhatunk. - Ha egy jön le, azt viszont leüthetjük és megkötözhetjük mi is. - Bár nem tudom mennyire tudok stabilan állni, megpróbálkozom vele. Persze miután legyötörtem a bokáimról is a kötelet. - Minden oké? - hát mégiscsak civil lenne és nekem figyelnem kell rá, hogy lehetőleg ne akarjon itt meghalni hirtelen. - Ki tudod ütni? - kérdezem halkan és feltápászkodok. Felfordul a gyomrom és besípol a fülem is. Azt hiszem nagyobbat ütöttek, mint indokolt volt. Tétován teszek két lépést, aztán már kezd jobb lenni, de félvakon tapogatózom. Jó, hogy fentről eresztődik le némi fény. - Mindjárt összeesek basszameg... - pedig tegnap jófiú voltam, nem ittam és nem dugtam idegennel sem. Otthon voltam. Egyedül. - Lehet jobb lenne, ha te kerülnél mögé és ütnéd ki. - beismerem a pillanatnyi vereségemet, de hamarosan jobban leszek. Hátha ő nincs szarul... - Maradok csalinak. - visszaténfergek hozzá és letérdelek a padlón is. Aztán visszafekszem abba a pózba, amiben hagytak.
Annyira nem hiszem el, hogy megint ugyanez van, megint együtt és közben nekem le kell tagadnom a valóm, hogy ki és mi vagyok, mert Felix nyilván semmit sem tud rólam és ó én micsoda titkokat őrzök, majd belepusztulok, hogy az orra alá kenjem, de nem most. - Micsoda éles logika, látom bekapcsolt az agyad. - de jó is neki, mert az enyém még lassan pörög, de annak tudta, hogy itt van velem és meg kell óvni, egészen felpörget. De sajnos azt hiszem miattam van itt. Mert én belenyúltam egy jó kis darázsfészekbe és most ő is megissza a levét, noha a feltört fájlok között nem az ő neve szerepelt, hanem az édibédi kis barátjáé, akivel oly sok időt mulatnak együtt és, akivel biztosan kefélnek és, aki semmivel nem jobb nálam, sőt. Hát, ha csak arra gondolok, hogy dugtunk… vajon megadja neki a kis barátja? A pince sötét, masszív és vérszagú, de egészen biztos, hogy Félixet már leli a hideg, hiszen nem egyszer és nem és kétszer beszéltünk róla, hogy… de nem most nem erre akarok gondolni. Megkísérlek felülni, de a kötelek elég erősek, a húsomba vájnak, olyan kurva egyszerű lenne eltépni, csak egy mozdulat, és lehet nem is látná, igen. Még kicsit adok esélyt maguknak, vagy ne tegyem? - Faszomba. Hánynék cigánykereket is, ha az segítene, de most csak lassagnet tudnék. - az meg nem áll messze tőlem. A félelem lesiklik a bőréről, le az ajkairól, a szagába vegyül, az illatába, a lényéből kiömlő, mintha ettől még sötétebb lenne. A bennem élő macska belekapaszkodik ebbe és magához rángatná, mert ő ebből lakmározna, hiszen éhes és kiéhezett. Hernyózom közelebb, ez meg kifejezetten jól esik, de persze nem vallanám be sőt. - Hát szálka, de ha a farkadról incselkedünk, az is befért a számba. - na nem teljesen, de ha már lúd legyen kövér, had bassza fel magát úgy istenesen, az kirángatja majd ebből a szar helyzetből, talán. Ha meg őszinte lennék, ó imádtam a farkát a számban és a seggemben is egyaránt, ha úgy élveztem el majd felrobbantam. - Jövök már, ne basztass! - mit türelmetlenkedik itt nekem? A félelme még erősebb a közelében, megvigasztalnám, de nem hozhatom szóba. Végre hozzá érek… a bőre nekem simul, a tenyerébe simítok. Mennyei érzés, forró, otthonos, érzéki és értékes. Olyan, amiben el akarok veszni. Végre elneveti magát, jól van, haladunk, miközben engem felemészt a közelsége, nem kéne komolyabban vennem? - Majd megmutatom, ha innen kijutunk. - magabiztosan állítom, hogy lesz rá lehetőségem, egy kijutunk, kettő hagyja és egyik sem biztos, az élet szép. Armi? Most én nevetek fel, az arcom kigyúl a zavartól, ha így hív… az vagy nagyon jó vagy nagyon rossz, de akkor inkább Slater lennék. - Ki simogat? - felpuffanok, micsoda aljas rágalmazás, mert közben nagyon is simogatom és eszem ágában nincs abbahagyni. Pedig engem is elterel, de nekem olyan sebes a szívverésem, beleszédülök. A kötélen babrálok, gubancokon jár az ujjam, a tenyerébe simítok megint. - Egy… faszi megbízott egy nyomozással. - na nem Tael, félre ne értsen, meg nem is ismeri. - Egy Brandon nevű férfi után kutatok, aki részese volt múlt hónapban egy iskolabusz eltérítésének. - vagy ez az ál sztori, valójában nem vagyok biztos benne, de abban igen, hogy a kis barátja nyomán indultam meg és ez mellékes dolog, de nyilván a kis Nickike után kutatgattam. - A jelek szerint én is. - lazul a csomó, fellélegzek. Végre. Morranok, nem hallja? Pedig jön. Ebből baj lesz, én már látom. A szívem így is ezret ver hiszen a közelében vagyok, de most megugrik az izgalomtól is és kissé be is ijedek, simán fejbe lőhetnek. Hallom őt közeledni. Szent faszom. Végre lazul a csomója, nagyot lélegzem. - Siess! - nem érünk rá, nincs idő semmire sem, olyan kurva, kibaszott közel van, hogy leáll az agyam mindjárt és akkor semmi, de semmi nem állítja meg a macskát. - Aha. - nem is akarom elkeseríteni, a kötelekkel babrálok, már a lábamon oldozom el, sietve, kapkodva rángatom magamról. Alig hallom, amit beszél és nem is vagyok most társ ebben, nem akarok beszélgetni, tervet szőni, feltápászkodom, zsibbadtak a tagjaim hozzá, de már az ajtó felé lépkedek, igaz, mint egy újszülött borjú. Az ajtó mellé lopódzom, máris sokkal jobb, a sebek a csuklómon azonnal gyógyulni kezdenek, a macska nem szórakozik, de még idő, mire elmúlnak, ezzel is tisztában vagyok, de Felixnél hamarabb regenerálódik a szervezetem. Szép kis csali, engem csalna. Kulcs a zárba, nyikordul az ajtó és gyanútlanul besétál a kedves kis résztvevő, díjazom, hogy azon az oldalon állok, ahol nem bassza nekem az ajtót, az agya fel sem fogja, mit lát és nem is akad el bizonytalanul. Előre lep. - Ébresztő fiúk. - nyögi poénosan, villámsebesen kerülök mögé, én baszom be az ajtót, a sötét megint társunk lesz, egyetlen jól megtalált mozdulattal ököllel, oldalról kínálom meg a srácot, engedékenyen összeomlik, fél füllel hallom csak, hogy magunkra zárom az ajtót és a kulcs odakint. Jár a piros pont vagy jár? A faszi leomlik. - Bazdmeg, kint a kulcs. - az ajtó felé pördülök és ding, tényleg zárva van. Faszooom. - Ne kúrd fel magad, de bezártam. Kutasd át a mukit, hátha van fegyvere, nincs egy hajcsatod? - gondolom, hogy nincs, az ajtót tanulmányozom, nem hiszem el… Hogy lehetek ilyen balfasz?
Nem hiszem el, hogy Armo itt van. Ennek nincs semmi rációja, nem logikus és nem is lehetséges. Ha nem beszélne, azt hinném csak képzelődöm, hogy van valaki, aki ennyire hasonlít hozzá..de nem, ő tutira Armo. Hogy én mit basztam el, már nagyjából összeállt, de neki ehhez mi a fasz köze van? Mert az én ügyemhez tutira semmi. - Kapd be baszki, próbálnám összerakni.. - ha tudnám, ha nem darálna be a rohadt pánik a pincétől és a fejfájás nem darálná le a felfogóképességemet. De akkor is logikátlan, hogy Armo itt van! Viszont nézzük a jó oldalát, legalább nem egyedül kell mindennel szemben lennem. Ettől még civil, nagybetűkkel civil, tehát mindenképp ki kell innen jutnia. Akkor is, ha nem érdemli meg, mert áruló. Nem áldozhatom fel, ilyet nem szabad. Nem helyes. Persze az sem helyes, hogy egy papíron nem is létező emberrel henteregtem a múltkor a fűben mint valami taknyos...de..mindegy. Időben elhúzott kivételesen. - Kurva vicces... - nem is értem ilyen szar válaszok hogyan jutnak az eszébe. Kit érdekel a vacsorája, inkább araszoljon szépen ide és vakarjuk le a köteleket egymásról. Annak haszna van, a faszságoknak nincsen és ezt tudnia kellene...de ő nem ezt az életet éli, mi a szarnak várok el tőle ilyesmiket? - A farkam nem téma. - nem is akarok róla beszélni, akkor előkerülne a múltkori dolog és azt még magamnak is igyekeztem nem megmagyarázgatni, főleg nem komolyabban. Egyszerűen csak ne dumáljunk az esetről. Régen is jól ment, most is jól fog. - Haladjál! - szólok rá megint, mozogjon gyorsabban. Kellett neki tornászmutatványt csinálni, ha maradt volna a seggén, amire képtelen, már csomózhatna kifelé ebből a nyomorult helyzetből. Annyival is kevesebb bénultság lenne rajtam. Megérint és megrándulok, kell pár másodperc míg az agyam is felfogja, hogy Armo az és nem valami hűvös bőrű szörnyeteg. Az ő keze meleg, sőt, túl meleg megint. - Én is attól félek, hogy te majd megmutatod. - mert persze ebben a helyzetben sül el egy újabb képtelenség a szájából, de béna vagyok, jobban mondva blokkolt és bénult...mit mondhatok? Le kell szednie rólam ezeket a köteleket. - Te simogatsz. - hát érzem, ezt nem képzelgem, de ne csinálja, most a kijutásra kell gondolnia neki is és nem ezt csinálni. Haladjon, hogy haladhassunk. - Egy Brandon nevű faszi... - hát a fene se tudja, meg iskolabuszok..ez nekem ez egyáltalán nem profilom és semmit se tudok róla. - Nem ismerek Brandont. - nyekergek, igaz arra én is rájöttem, hogy talán ugyanazt keressük, de nem ugyanazért. Mármint én nem vagyok álruhás igazságosztó, hogy iskolabusz tolvajokat kergessek. Nekem a fasz haverjai kellenek. - Nekem is ő kell viszont..talán....csak másért. - nyögdécselem a választ, pedig nem húzza durván a kötelet, csak érzem és..és ja, szarok az emlékek. - És pont egy napon számoltuk el magunkat. - hát undorító egy véletlen az biztos. Mármint nem láttam ott senkit tegnap magamon kívül. Mondjuk ez magyarázat arra is, hogy miért vagyok ilyen helyzetben. Néha úgy szeretnék valami extrát magamra... Végre kiszabadulnak a kezeim és majdnem hányáshoz billenek fel, de már rángatom le a lábamról is, aztán jön ő is és gondolkodom, ő figyelmeztet és mi a faszt csinálhatnék? Felállok de imbolygok, hát maradjunk akkor annál, hogy én maradok csalinak a helyemen. Armo sokkal kevésbé tűnik balfasznak jelenleg, mint én. Visszafekszem éppen, mikor nyílik a tetves ajtó és beharsog az a barom. Még felülni sincs igazán időm, már hallom, hogy puffan a földön. Már csak arra nézek fel. - MIVAN? - pedig már éppen meg akartam jegyezni, hogy szép ütés és pontos volt. Erre BEZÁRT MINKET? - Baszd meg, ne mondd, hogy bezártál minket. MEGINT! - pedig kislisszolhattunk volna a picsába...nem hiszem el. - Nem, nincs kibaszott hajcsatom! - tápászkodok fel és a félhomályban a faszihoz megyek, leguggolok és elkezdem áttúrni. Fegyvere tényleg van, sima kézi. Legalább már nem érzem magam meztelennek. - Na jó... - próbálom kicsit higgadtan nézni ezt a csöves pincét. - Átférünk azon az ablaknak keresztelt lyukon? - ami a félhomályt adja. Odasétálok és rángatni kezdem, mert lehet vagy száz éves és be van ragadva. - Segíts! - ketten csak kifejtünk akkora erőt, amekkorát kell. Aztán feltolom őt, ha átfért nem lesz gáz és fel tud húzni innen. - Ha sikerül, neked kell felmenni előbb. - mielőtt valamelyik lejön és ő itt állna fegyvertelenül. Nem-nem. Akkor már inkább kusshadjon a bokrok alján. Sokkal jobb.
A helyzet a maga módján sem logikus és főleg nem elfogadható. A pince bűzén csak az segít, hogy Felix be van szarva, és persze pontosan tudom, hogy mitől. Igazán gonosz akkor lennék…, de azzal várjunk még. Nagyot sóhajtok. Dehogynem téma a farka, mindig is az, ha más nem akkor azért, hogy felbasszam velem. Szeretnék vele kicsit beszélni a félelemről, arról, hogy milyen jó macskának lenni, mert bennem a vad olyan bátorrá tesz. A maga részéről összecsapna bárkivel, hogy a karmait legyen kibe mélyeszteni. Ő harcolna és támadna, mert az ösztöne olyan erős és elemi. A félelemtől erősebb lesz, mindegy kié, de félelem és attól a szőr felborzolódik bennem a csontok belsejében. És ő fél. Én pedig bolond mód kissé sem veszem a helyzetet komolyan. Még lesz ennek böjtje, ezt nem vonom kétségbe. A közelsége is tehet róla, de ezt nem vallom be még magamnak sem, azt sem, hogy valóban simogatom és még lenne kedvem egy ideig, de a pont ott, hogy rettenetesen kényelmetlen.
Magunkra zárom az ajtót. Felé pördülök harcra készen. - Most mit dumálsz? Ki a tököm hitte, hogy ide be lehet így záródni? - nincs semmi felirat, hogy csak tolni, vagy húzni lehet, felborzolódnak az idegeim. - Mit megint? Mit? - pontosan tudom mire gondol, de az idegtől kettőig nem látok és akkor is rohadt véletlen volt. Neki meg trauma. Életre szóló. Nekifeszülök az ajtónak, nem lenne lehetetlen kitörni, de semmiképpen nem egy embernek és Felix nem hülye. - Ablakon? - úgy dohogok, mintha ő zárta volna be az ajtót és én lehetnék a sértett fél és tessék. Ő tök higgadt engem meg szétbasz az ideg. Persze segítek ablakot nyitni, hangosan nyikordul, a szívem kihagy egy ütemet. - Tarts bakot! - a tenyerébe lépek, felhúzom magam az ablakkeretbe és felhúzom magam. - Megyek már…- felrántom macskatestem és átfúrom a magam az ablakrésen, nem mondom, hogy egyszerű és azt sem, hogy fájdalommentes. Átnyomkodom a vállaim, aztán a csípőm akad el, érzésem szerint hat óra mire megszül az ablakrés, pedig biztos, hogy sokkal kevesebb levegőt vettem. Kitolom magam a friss levegőre, nagyon közel van a földhöz, alacsony ablak, lehuppanok és abban a pillanatban nyúlok érte vissza, amikor kinyílik az ajtó a pincében. - Gyere. - szent faszom, de rossz ötlet volt, erősebb vagyok a karmaimmal, mint ő fegyverrel. Annyi előnyünk van, amiben a kintről érkezők vagy érkező szeme megszokja a benti háromnegyedhomályt. Ijedten nyúlok érte, a szívem kilencezret ver, a vér lángra kap a gyomromban. És egy ócska pillanatra az eszembe jut, hogy mennyire nem lenne vicces, milyen boldogtalan lenne, ha most még vissza is esnék nem csak az ajtót zárnám magunkra.
Amikor úgy érzed, kezedben a szabadulásod kulcsa és már centikre vagy attól, hogy végre a világ a tiéd legyen, hogy diadalittas kiáltást hallass...pofán zúz a valóság. Bezárt. Bezárt ide minket ezzel az ájult barommal, akiért nyilván le fognak jönni záros határidőn belül, hacsak nem csinálunk valamit. De mit? MIT? - Mondjuk az egy kurva ajtó. És az ajtók záródnak baszd meg! - fújtatok mint egy dühös kis gőzmozdony. Lüktet a halántékom, a rossz emlékek már a bokáim körül tekeregnek. Sokszor hallottam a pinceajtót záródni. Talán túl sokszor is. De ez más, igen..Armo van előttem, nem vagyok gyerek és fent nem trónol egy földeskörmű hulla. Csak dühödt szusszanásra futja, hát ne kelljen elmagyaráznom, hogy az imént is be voltunk zárva, ő meg megint bezárt minket. Gondolkodnom kell és ő meg összezavar azzal is, hogy rossz időpontokban vesz levegőt...vagy épp a bezárt ajtón próbál átjutni. Szép próbálkozás...ha még lenne valami szuperhős ereje, esetleg. De nincs. Nekem sincs. - Ott. Ablakon. - járatom a tekintetem a helyiségben, csak az az egy út van. Vagy itt várakozunk míg egyesével lejönnek? Lófaszt. Még csak azt se tudom belőni hányan lehetnek és ez nagy hátrány, bár kölcsönöz némi lélekjelenlétet, hogy van nálam fegyver. Megnyugtat. Mert lőni mindenre lehet. Olyan hangos az ablak, hogy ennyi erővel szirénát is köthetnénk be, semmivel sem lennénk észrevétlenebbek. Ezt biztos meghallották. Sietnünk kell. - Jójó.. - összekulcsolom az ujjaimat, rogyasztok is, csak haladjon már átfelé. Ha legalább kijut, egyikünk tuti jó esélyekkel fut azért, hogy életben maradjon. - Böh, zabálhatnál kevesebbet.. - megtámogatom a súlyát egy bókkal, de az izomfeszülés legalább a valóságban tart. Mire végre átpréseli magát azon a lyukon úgy érzem, eltelik egy évezred. Felnyújtom a kezem, érzem az övét és hallom, hogy kinyílik a rohadt ajtó. Nincs időm és ez ellen bármennyire is tiltakozik a túlélési ösztönöm, egyszerűen tudom. Nincs időm arra a mutatványra mint neki. - Menj! - elengedem és lehet baszott nagy hülyeséget csinálok, mert egyedül kb. esélyem sincs ilyen látási viszonyok között...de jusson ki, hívjon zsarukat, akit akar, csak húzzon el és ne kelljen azzal foglalkoznom, hogy vajon lelövik-e vagy sem. Erre én formálok jogot, más nem veheti el az életét. - Legyél okos! - figyelmeztetem és a belépők felé fordulok, a semmibe biztosítom ki a fegyvert és ja, vaktában tüzelek kétszer. Az anyázást hallva, legalább egy valaki valamijét tuti eltaláltam. Realizálják, hogy fegyver van nálam. Jó, nagyon jó. Kattannak az övéik is. - Kétlem fiúk, hogy le akartok lőni. Akkor már megtettétek volna. - enyhén remeg meg a kezem, egy verést talán túlélek. Talán. A magabiztosságom is csak álca. Megölhetnek, talán csak parancsra várnak. Mégis léptek dobogását hallom és olyan erő ránt meg, hogy reagálni se tudok, helyette a padlót törlöm. Megerősít, hogy nem akar lelőni, de azt kurvára megbánom, hogy én lelőttem. Remélem Slater teszi a dolgát és éppen bekapcsolt gps mellett a zsarukat navigálja. Feltápászkodom, csak idő kell, semmi más. - Akkor csináljuk. - próbáljuk, jobban mondva én. És neki is ugrok, ide nem kellenek gondolatok. Semmi sem kell.
Idegesen felröffenek, mégsem bocsátkozom vele szócsatába arról, hogy ki a fasznak jutott az eszébe, hogy bejön egy muki és bezárja magát velünk? Azt hittem nyílik bassza meg, hát ez lenne nekem a logikus. A tekintetemben harag izzik fel, mert nem az én hibám és én nem szeretek hibázni, ezt pontosan tudja jól ő is. Idegesít hogy elkúrtam. Nem is kicsit, de legalább nagyon. A kurva ajtó persze nem nyílik, a ideg ugrál az állkapcsomban, mert ha nem lenne itt… a macska kisegítene, az ő ereje. Az ablak felé sompolygok, a kinyitása oly hangos, hogy a szívem majdnem kiugrik. Biztos, hogy mindenki is hallotta, akárhol is vagyunk. A tenyerébe lépek, feltolom magam, gondot fordítok rá, hogy a lehető legtökéletesebben az arcának simuljak a testemmel, ahol csak lehet, mert nem akarom, hogy pánikba essen, legyen csak dühös rám. - Edzhetnél többet. - akkor nem lenne ennyire gyenge és nyámnyila, noha én imádom olyannak, amilyen, kurva szex. Sajnos felrémlik előttem a szexparty jelenetinek képsora, óóó jó ég. Fel is akadok az ablakban, alig bírom magam áthajtogatni rajta. Lehet tényleg kevesebbet kéne ennem… Visszafordulok érte, hogy a keze után kutakodja. Persze, hogy nyílik a kibaszott ajtó, hát hogyne. Nem tudom milyen elmebeteg kéz írja a történetünket, de kívánok neki minden kedveset és jót, hogy a rothadás… - Faszt. - a hangomba pánik vegyül, még érte kapok, ne. Átrángatom a világon, csak ne maradjon odalent egyedül. - Laurent…- acsargom a nevét, hogy legyek okos, amikor a szívem ütemeket hagy ki olyan feszült vagyok? Kibiztosítja a fegyvert, hallom jól, aztán tüzel is, felkapom a fejem, majdnem be is töröm, de nekem olyan veszett hangos, hogy cseng a fülem és meg is szédülök. A fülemre tapasztom a kezem, felöklendek. Már mozdulok is, így lemaradok arról, ahogy Felixet rommá verik, mert ugyan valakit eltalált, de nem hiszem, hogy halálos lenne a sérülés, de azt igen, hogy haragosak. Ütések puffannak.
A két érkező közül az egyiket Felix valóban eltalálta, mégpedig átlőtte a vállát, erősen vérzik, de az adrenalin dolgozik és együttes erővel esnek Félixnek, hogy addig dolgozzanak rajta, míg a földön marad. Eközben valahogy őszinte haragjukban elfeledkeznek róla, hogy nekik van egy társuk és idelent kettő rab is volt nem olyan régen, most csak az tüzeli őket, hogy Felix vére bepettyezzen a pince amúgy is mocskos padlóját. Ütéseket váltanak, adnak és kapnak. Közben Felix pisztolya valahova teleportál.
Izomból rohanok, felkapom az első tárgyat, ami a kezembe kerül, meg sem lep egy kibaszott vasvilla. Hol a rohadt pince? Hol van, merre? A hangok után loholok, nekem le kell mennem. Heteknek tűnik, mire rálelek a lejáratra a házon kívül bassza meg, én meg bent trappoltam és hallgattam a puffanásokat melyek ütéseket jelnetnek. A szívem sebeseb ver, az ijedtség hajt előre, félek, hogy megölik, hogy nagyon megverik, a torkomban rémült kiáltás feszül és süvítek le a lépcsőn, eszembe sem jut, hogy csapdába rohannék, engem már ez sem érdekel. Feltépem az ajtót, kirántom a zsanérból, ezt már nem csukja ma be senki. Berontok. Macskaszemem mindent lát, Felix a földön, ahogy az egyik verőlegény is. Igaz ő jajgat, Felix meg nem. Nagydarab faszi áll felette, újabb rúgásra lendíti a lábát. - Hol a kis haverod, mi? Túlélte a kis játékot? - felkacag, ekkor rontok be, a lába a levegőben célt téveszt, felém fordul, villámsebesen emeli rám a fegyverét, lecsapok a vasvilla nyelével, csukló nem marad töretlen. Sajnos a pisztoly a földön ücsörgő társa elé röppen, azonnal érte kap, felé lendülök, felvillan a fegyver torkolattüze, úgy lő mellém, mintha én lennék maga a pince, ebből gondolom, hogy jobb kezes és Felix előtte a jobb vállát, ballal meg olyan luftot lő öröm nézni. Beszélni akarok a mukival, így nem állítom a szívébe a vasvillát.
Még hallom mögöttem a hangját, igen, én is tudom, hogy hülyeséget csinálok, nem kell rá emlékeztetni. Mondjuk kapcsolja be az első mobilt amit talál, raboljon ki valami medvét, mindegy, hívjon segítséget. Legalább az részben nyugtatólag hat az idegeimre, hogy ő már kint van. Nekem meg úgy látszik a pincék jelentik a rákfenémet. Mindig ilyen helyeken járok szarul. Lássam sorban, két faszi és egyet eltalálok, de nem eléggé. Arra próbálok hagyatkozni, amit vámpírvadászként tanultam. Kint és a föld alatt is, csak az érzékeid meg a hallásod maradnak olyanok ellen, akik mindent jól látnak és sokkal jobbak, mint te. A ballagásom óta eltelt évek másról sem szóltak, csak hogy olyanok ellen küzdöttem, akik jobbak mint én. Mégis én élek és a kurva életbe is, ezt is túl fogom élni, noha sípol a fülem az adrenalintól és az idegtől. Nehéz és gyors ritmust lök a szívem, mintha legalábbis egy ódon harang lenne, amit túl gyorsan próbálnak szóra bírni. Terpeszbe állok és rájuk figyelek, de ketten..jobban mondva másfél ember ellen nehéz. Megtántorodom az ütésektől és viszonzok amennyit tudok és ameddig tudom. Mire az egyik elkapja a karom és belefordít az öklébe a gyomromnál, már gálázhatnékom van. Vigaszul fejelem orrba ő ordít én próbálok nem összegörnyedni, de a társa hátra ránt és már nem vagyok elég gyors, elejtettem a fegyvert is. Ez megzavar, fellöki a vérnyomásom, hát felé fordulok, gyomron vágom és kétszer állba, hogy akarjon már összeesni. Megteszi, engem a társa gáncsol el. Fekve már csak arra tudok gondolni, hogy védjem a fejemet, amennyire csak lehet. Minden pontomba fájdalom nyilall, mintha a csontjaimat törnék és talán teszi is a fájós orrú, mert idegből rúg és nem szisztematikusan. Nem elverni akar, hanem darabokra törni. Faszom Slater legalább kijutott, már megint. Én meg beszoptam. Már megint. Ezen röhögnék, ha nem fájna az arcom is és kihagyásokkal vagyok jelen csak, fel se nézek, képtelen vagyok. Válaszolni is. De a zaj! A zajt hallom és a reccsenést követő ordítást is. A fegyvert, amitől a dobhártyám kiszakadni készül. Nehézkesen felemelem a fejem, de lényegében szart sem látok. Ki van itt? - Közelebb jössz lelőlek, mint egy kutyát! - harsan a hang valahonnan mögülem. Hallom a kattanást, hogy kibiztosítja a fegyvert és lőni akar. - Úgysem juttok ki innen élve! - a fenyegetésbe több szuszogás kerül, tán őt lőttem le. Csak araszolok és vaktában rúgok felé, hogy kibillentsem a lövöldözhetnékből, a lábam mondjuk le akar szakadni tőből, de elég, ha megbillen a fegyvert fogdosó keze. - MOST! - kiabálok...Slaternek, biztos ő jött vissza. És ezt nagyon el se akarom hinni, az agyam képtelen befogadni, hogy visszajött a hülye barom és egyedül van. Visszajött. Esélyem sincs lebirkózni a faszit, fele annyi vagyok, mint ő, de megpróbálom. Üsse le, verje fejbe, csináljon vele valamit addig is. Érzem, hogy rajta vagyok és mindketten a fegyverért kapkodunk. Combbal szorítom a derekát, had kínlódjon, legalább stabilan ülök. Csak üsse ki, vagy engem rántson el, mielőtt elbaszom és lelő. Csak ennyi kell. Meg, hogy kitartson az agyam és ne dobjak egy hátast ájultan. Nem lenne valami jó ómen. - Kérlek! - könyörög a hangom, siessen mert nem tudok kitartani. Ma nem, ma nem vagyok hős, csak egy balfasz.
Nem hazudom egy percig sem, hogy nem félek. Mert teszem. De én alapvetően gyáva vagyok, vagy az lennék? Ha az lennék nem jönnék ide vissza? Igaz? Akarom hinni, hogy nem vagyok gyáva, valójában, ha nem Felix lenne most itt és nem azt hallgatnám, hogy a nyomorultat ütik, verik. Annak ellenére, hogy tudom oszt ő is bőven fájdalmas ütéseket, mégis sejtem, hogy nem sok esélye van, kivéve, ha mindet rommá lőtte, de akkor nem nyöszörögne. MOST! Most? Legyen most. Egy váltó ereje súlyt le a villa nyelével, a fickónak szerencséje van, ha a csuklóból nem szakad le a kézfeje, hanem csak törik a csont, de lehet porrá, leszarom. MOST! Túl gyorsan érek oda, de valami azt súgja ennek most nincs jelentősége, nem ezekben a percekben. Felix is az elröppent fegyver után veti magát, ahogy tenném én is, de ő gyorsabb, mint én, vagy csak közelebb van, de persze most. A küzdelembe lopom magam és jól kivitelezett ütéssel a vasvilla kemény fa nyelével homlokon kínálom. Olyat koccan öröm hallani. Végre csend lesz, csak mi ketten zihálunk, mintha maratont futottunk volna, érte nyúlok. - Állj fel! - a kezem nyújtom, csak fogja meg, hadd nézzem meg mennyire verték romossá, na nem mintha nem fért volna el rajta, így is olyan nagy a szája, sejtem most megint nagyobb lesz, főleg fizikálisan. De attól még csókra érett. Kurvaélet, hogy most is ez jut az eszembe, megszállott vagyok, függő, egy drogos, akinek a következő szúráson kívül nem sok dolog jár a fejében. Biztos vagyok benne, hogy rajtunk most egyetlen dolog segített, hogy ezek a seggfejek nagyon elbízták magukat és elhitték, hogy nem vagyunk veszélyesek, sőt mi több mozdulni sem bírunk, ebből kifolyólag ezerrel sejtem, hogy sem Félix nem csekkolták le, sem engem, csak úgy rajtunk ütöttek, a szó szoros értelmében és sajnos bevált. Még kicsit sajog a fejem, még kicsit zúg a fülem, de bőven lehet, hogy ez már az ideg és adrenalin. - Mi a terv? - felhúzom és magamhoz rántom, de érte nem nyúlok jobban - Lelépünk a picsába vagy megpróbáljuk kicsit megfaggatni őket? Én az elsőt pártolom, mert nem vagyok benne biztos, hogy nem várunk itt valakit, vagy valakiket még. - és azt sem szeretném, ha kiderülne rólam néhány olyan dolog, aminek nem kéne, nagyobb lenne a kár, mint a haszon belőle Az arcát vizsgálgatom a sötétben, a szívét hallgatom, a légzésébe bújok el és nem mondom, hogy jókat fedez fel a fülem. Biztos vagyok benne, hogy több helyen sérült, mint nem és még mindig nagyon ideges. Tudom a pince sem egy kirándulás neki, és megint lőnek ránk. - Összességében hogy vagy? - nem is kell elmondania sejtem, egészen szarul lehet. A vasvillát le nem téve, elengedem a másik kezemmel is és megböködöm itt-ott, hogy jelezze, ha fáj és fel is cseszem vele reményeim szerint.
Bár lenne épen annyi agysejtem, hogy fel is fogjam az eseménysorokat. De nem igazán jön össze. Jobb híján csak arra koncentrálok, hogy ne omoljak össze totálisan. Most valahogy minden egyéb gondolat kihúz a fejemből és csak elfogadom a tényt, hogy örülök Armo visszatértének. Ezzel tényleg meglep, azt hittem szokásához híven itt fog hagyni a picsába. Megtehette volna, most tényleg megvolt az esélye rá, hogy elhúzzon. Mégis visszajött. Kiüti a tagot a vasvillával, belőlem meg végre kiszakad egy sajgó sóhaj. Tehát ha meg is halok, az nem ebben a koszvadt pincében lesz ma éjjel. Ez okoz némi megnyugvást. Persze a szívem túl hangosan dobol a fülemben és hirtelen lesz túl nagy a csendünk, amit megtör a lihegés. Élünk. Életben maradtunk! - Máris? - még lihegek, szaggatott a légvételem és sejtem, ha kimegy az adrenalin majd masszívan fogok anyázni a fájdalomtól. Két nyögés közepette megfogom a kezét, de ebbe a felállásba ő tesz több erőt, nekem még vonzó a padlón fekvés gondolata. Próbálok megállni egyenesen, de kapaszkodom belé. Majd mindjárt jobban leszek, nem kell engem fogni. Nem vagyok szerencsétlen. - Terv? - pff ilyen komplexitást rögtön elvárni? Nem vagyok én acélember! Mindenesetre az övéi elgondolkodtatók. Azt tuti nem éljük túl, ha itt várakozunk mint két szelet hús, amit kidobtak a ragadozónak. Egyszerűen megölnének minket. Még így is megeshet. - Várjál! - még a kezem is emelem, hogy adjon már egy percet. Logikus amit mond, igen. Túlságosan is jó logikával fut, nekem meg amúgy sincs iq-m ilyen nagy dolgokhoz most. - Nincs nálam telefon.. - óriási, sose viszem ilyen estéken, könnyen törik, túlságosan világít és egyebek. A kocsimban van, amit a külvárosban hagytam. Pedig le akartam fényképezni a köcsögök fejét, hátha az adatbázis talál róluk valamit. Könnyebb lenne felgöngyölni az egészet. - Igazad van, el kell húznunk. Ha még egy csapat jön, meghalunk. - én biztos és baszna a tudat, hogy velem együtt ő is. Szóval lépjünk, gyorsan. - Remekül, csodásan.. - füstölgök, még ilyen kérdést. Ezen se akarok gondolkodni. Majd, ha innen kint leszünk. Akkor merengek. - Ahahhú, hülye vagy baszd meg?- fogdosom meg a sajgó pontjaimat - Menjünk! - indulok meg kifelé, de még fogom és húzom is magam után, véletlen sem azért mert kicsit instabil vagyok. Dehogy. Csak nehogy valamelyik felkeljen. Felszenvedem magam a lépcsőn, szúr az oldalam és vaksin konstatálom, hogy fent is retek van, ugyanúgy mint odalent. - Hol a fenében lehetünk.. - sóhajtok két gondolat között. Úgy vágódok ki a kinti hűvösbe, mintha gázt szipuztam volna eddig. - Csak menjünk el a háztól, lehetőleg ne a csapáson. - vagyis másszunk az erdőbe. Remélem, kóbor alakváltóba is belebotlunk csak, hogy tuti legyen az este. Pedig alapelvem, hogy éjszaka nem mászkálok semmilyen erdőben, még akkor sem, ha mesefilmes részletbe kellene csöppennem. Az erdőben szörnyek laknak. Valóságosak. Mindenesetre bemegyünk a fák közé és tudom mit kell mondanom, amikor megállítom: - Kösz, hogy visszajöttél értem. - ejtek meg egy félmosolyt, most még az egóm ellenére is tudom, hogy megmentette az életemet. - Mennyire nézek ki szarul? - biztosan eléggé, de idekint nem jó, ha vérzek. Elővigyázatos vagyok, na! Szakmai ártalom. Kirángatom a pólóm alját és beletörlöm az arcomat. - Te jól vagy? - nehogy nekem ő is vérezzen, valahogy a két hússzelet képe még mindig előttem van. Amíg meg ezeken gondolkodom, nem borulok ki a lenti élményektől, pedig jönnek felém...el kell terelni róla az agyamat. A tarkójára ejtem a jobb kezem. - Csak jussunk biztonságos helyre. Oké?
Biccentek. Terv! Jó. Nincs terv, nekem sincs és neki sincs, illetve nekem lenne, ha lenne éppen itt ő is, mert ezek itt mind emberek. Persze azt nem mondom, hogy nem lőhet lazán fejbe egy ember is, mert de. Nyilván szerintem halhatatlan vagyok, de a sors lehet megfingat majd. Lehet pont ma. Várok. Hogyne várnék, közben az ideg ketté basz, mert én mennék, el innen a büdös picsába. - Nyilván nálam sincs. - háborodom fel, mert miért nincs nála? Amiért lehet nálam sem és amiért se fegyvere sincs nála, de nem aggódom semmi olyan nincs a telefonomon… oh dehogynem. Lever a víz egy pillanatra. - Akkor mi a tökömre várunk? - lépjünk már le, had hagyom el a villám, már nem akarok vele csak pár embert agyonverni és a végén meg is teszem. - Látom. - tényleg remekül van, nem lehet kérdéses, emiatt bököm az ujjam a bordái közé. Természetesen kinevetem, mint egy csintalan kölyök, de valahogy a közelében nem könnyű nem kölyökké válnom, az köt minket össze, a gondtalan és felelőtlen tinikor. Nem engedem előre, annál az egyszerű oknál fogva, hogy én látok a sötétben és a félhomályban is, sokkal előbb veszem észre, ha valaki közelít, mint ő. Főleg, hogy forró energiahullámban előre küldöm a macskám lényét, mint egy felcsapó párafelleg. Minden érzékemmel előre figyelek, remélem senki nem támad minket hátba. Fel a lépcsőn, át az ajtón, ezt nem zártam be, van isten. - Faszom se tudja, de majd gondolkodunk rajta, kicsit arrébb. - ki a házból, a levegő is sokkal jobb. Szabadság. A természete végtelen sokasága, a macska tudja, hogy az erdőben vagyunk, nem messze van egy patak és vadak járják az ösvényt. És a macska éhes. Beosonkodunk a bokrok közé, kevés zajt csapunk, de nem érzem, hogy bárki is közeledne, persze itt kéne maradnunk, hogy megfigyeljünk. - Hogy? - a szavaira mélyen elszégyellem magam. Sosem lett volna szabad magára hagynom és most nesze, itt a jussom. Tudom, hogy meglepő tőlem. Máskor is. Ez csak természetes. Nyilván nem akartam, hogy meghalj. Ugyan, szóra sem érdemes. Mondhatnám ezeket mind, de én egy hazug kis geci vagyok, aki elárultam őt, nem is egyszer. - Szívesen. - összegzem minden szép helyett, a tekintetem megáll a mosolyán. Nem akarok most arra gondolni, hogy mennyire vágyom a szájára. Is. Elvigyorodom, megvárom, hogy arcot töröljön. Mondhatnám, hogy, mint egy félhulla, szarul és ocsmányul. - Dugnálak. - akkor annyira nem nézhet ki szarul. Fellihegek, közelebb lépek a tarkómon forró a keze, azonnal érte nyúlok, balommal a jobb könyökére, fogok, jobbommal, a derekába kapaszkodom. - Jól vagyok. - egyre jobban, a testemen már gyógyulnak a sebek, a csuklómon a kötél nyoma, ő meg napokig viseli majd. - Mondom mit teszünk. - a hangom határozott, mégis közelebb hajolok, a homlokom az övéhez koccintom. - Elmész és hozol segítséget, én pedig szemmel tartom a házat innen az erdőből. - úgy fog nemet mondani, mint a picsa. - Hidd el, ezt kell tennünk. - a szájára sóhajtok. - Látni akarom kik ők, tudnom kell miért vagyok itt, vagyunk. - fordítok a fejemen, hogy az orrom az övé mellé fúrjam. - Vidd el a kocsit. - ami a ház előtt áll, tökéletes célpont lesz… kurvaéletbe de jobb, mint gyalog, akkor lehet el is téved nekem az erdőben. Azért sem csókolom meg.
Nyilván nála sincs, szívom a fogamat. Akkor most hogy a fenébe fogom megtudni, kik ezek a szarrágók? Bár nem kell sokat merengeni azon, hogy vajon kinek a verőemberei. Mert már a faszi mögött voltam, szinte még a szagát is éreztem és minden sötét lett. Most vagy az ő testőrei vagy valaki másnak jártunk mindketten a területén. Bár akkor kérdéses, hogy a faszi hol van most és miért nem heverészett velünk a pincében. - Nyugi van, próbálok gondolkodni többek között. - morgom, mit siettet, alig húzott fel a földről és máris tuszkolna kifelé. Megértem, én is mennék. Megyünk mindjárt, ha nem akar megfordulni velem a helyiség. Pedig védtem a fejem, többnyire..Az ujjaitól mondjuk magamat nem, ezért nyüszítek fel, mint a jó kutya, akinek betintázott a gazdája és megrugdosta merő passzióból. Engem is megrugdostak. Merő passzióból persze. - Kapd be baszod.. - dörzsölgetem az egyébként is sajgó oldalam. Majd otthon megnézem a tükörben, hogy mire kenhetem Madame Csin gyógykencéit már megint. Próbálnám koordinálni magunkat kifelé, de megelőz és ezzel nem kicsit döbbent meg. Mióta lett Armi olyan, aki belép elém egy ilyen szituban és nem hagyja, hogy én menjek előtte? Ritka kismadár módjára fészkel belém a gyanúm, hogy néhai legjobb barátomról kurvára semmit sem tudok. Ugyanaz az arc, hang és mégis valaki más. Vajon mi a picsát csinált két év alatt? Amikor...henteregtünk a fűszálak között azt mondta, válaszokat fogok kapni, de később. Remélem nem gondolja, hogy némi élvezkedés hevében ez kihussant a fejemből. Sok ital nekem a képzeletbeli pultomhoz, amiért sikerül felmennem utána és nem esem orra a lépcső tetején. Még van adrenalin bennem és ez jó. Ha elfogy, akkor jön majd a szar...és szeretnék minél messzebb lenni. - Nem mintha lenne fogalmam róla... - Kezdetnek a friss levegő is tökéletes, semmi dohos, penészes házszag. Végre! Kikívánkozik a köszönetem is, talán jobban fejbe vertek, mint gondoltam. Nem, tényleg köszönöm neki. Megtehette volna, hogy elhúzza a belét és itt hagy. Senki nem jött volna rá, hogy itt volt, engem meg könnyen lehet, hogy elő sem ásott volna senki. Valószínűleg meglepem vele, válaszként biccentek. Érzem, hogy valamim, valahol a képemen történetesen vérzik. Tutira tiszta retek is vagyok, le kell törölnöm. Muszáj, a mindenféle horror élmény miatt, amit általában megélek. Elővigyázatosabb vagyok, mint egy apáca. Nevetve megcsóválom a fejem. Dugna? Újabban nagyon pimasz kijelentései vannak. Bezzeg pár éve attól agyig pirult, hogy megfogtam a farkát. Amikor először élvezett a kezembe, rám sem nézett. Most meg...pimaszkodik. - Az az én reszortom. A tarkójára csúszik a kezem és értem nyúl, mintha tök természetes mozdulatok lennének, talán valahol azok is. - Egész biztos? - bár nem műfaja a hősködés, most mégis árad belőle valami..megmagyarázhatatlan kisugárzás, ami nekem merőben új. - Mondod mit teszünk? - ismétlek kérdezve, mint egy bugyuta papagáj, mondjuk vélhetően könnyebb lenne, ha nem centikben mérnénk a távolságot egymástól. - Lófaszt. - velős a válaszom, a másik kezem a nyakára csúsztatom. Hogy gondol ekkora hülyeséget? Hogy elhúzok valahová míg ő itt játszik Rambot a fák között? - Nem, nem kell ezt tennünk. - sóhajtom vissza a szájára, dehogy kell ezt tennünk. Nincs fegyvere, nincs telefonja. Nekem sem. Nem. Nem opció ez így. - Vidd el te a kocsit. - dörzsölöm rá a szavakat a kis ötletelő szájára. Szerinte mennyit tudnék vezetni ebben az állapotban? Két kanyarnyit? - Te tudsz vezetni normálisan és legalább annyira ismered a környéket, mint én. - itt nőtt fel, legyen okos. Megfigyelni még talán tudok. De nem fogom itt hagyni. Ennyire még tán normális vagyok. - Vagy, elhúzunk mindketten a kocsi nélkül, akkor nem fognak követni. - úgyis róka fogta csuka helyzetben vagyunk. - És indulunk. Most. - mielőtt beleszájalna, lezárom egy csókkal a mondókámat. Egy olyannal, aminek a verődő érzete most nem hiányzik, mert a puha szája van az enyém alatt és ennek nem kéne megint ismétlődnie, de megteszem. Mert kijutottunk abból a tetves pincéből. Többek között. - Ne húzz. - engedem el és elindulok a fák közé. Minden út lefelé vezet végeredményben. Ha meg összehullok, akkor kénytelen lesz folytatni az utat és segítséget hozni. Nem lehet máshogy.
Kint lenni olyan élmény, amitől a gyomromban izgalmas forróság gyullad, mert a félelem szerte oszlik, kemény vagyok én, nem is én, a macska hiteti el velem, hogy megoldja, ne aggódjak. Vállon vereget, csak bízzam oda, és jönne ő. Előtörne belőlem, a szőre a csontok belsejét horzsolja, mintha máris forrón nekem préselődne, vissza kell tuszkolnom Nekem jószerivel semmiről sincs fogalmam, így nem kötök bele, hogy de kéne és beszéljük át, hogy legyen, de nem… ne legyen. Fogalma semmiről sem kéne, hogy legyen, ami kicsit is hozzám kötheti. Cudarul érzem magam attól, hogy megköszöni a megmentést, mert olyan kurva természetes kéne, hogy legyen, egyértelmű. De ismerve a kapcsolatunkat és azt, hogy nem egyszer hagytam már magára a legnagyobb bajban, az azt jelzi, hogy jogosan hihette most is, hogy ezt teszem. Mondjuk meg sem fordult a fejemben. Zavartan pislogok a nevetésére, pedig ez bók volt, de megértem. Attól függetlenül, hogy dugnám, MEGINT, de ezt nem mondhatom el neki, csak én tudok róla, az én édes kis titkom, hogy már megesett kettőnk között a jóféle baszás. Ahogy az ölemben lovagolt, jóóóisten gyere le. - Mmmm. - közelebb lépek, megint itt a szemtelen érzet bennem, hogy jelezzem ÉN dugtalak meg ELSŐNEK. Úgy vágtáztál a farkamon, hogy öröm volt nézni. - Sosem tudhatod mit hoz a holnap és emlékszem én olyanra Felix, amikor kínodban azt is felkínáltad, hogy elém pucsítasz, csak essünk egymásnak. - a szájára simítok az ujjammal, vért maszatolok el rajta. Bizsereg a tarkóm az ujjai alatt, a hajam égnek mered a töveknél, rámarkolok a derekára, magamhoz húzom. Tombol a macska bennem, energiák hullámzanak kifelé, a szemem alján ül a dög, de én imádom őt, most is kiengedném, hogy körbejárjon, de nem most. - Ühüm. - igen, rendben vagyok. Én nagyon is, ellenben vele. - Meglep, mi? - én eddig sosem mondtam meg semmit, inkább csak mentem utána és hallgattam rá, hagytam, hogy irányítson minden értelemben, sőt kifejezetten szeretem. Az első nagy döntésem, amit nélküle hoztam is róla szólt és majdnem belehalt. Összefoglalom a tervet, nyilván nincs benne, egyből sejtettem. Elnevetem magam. Ahogy ő is, én is mindkét kezemmel ölelem magamhoz - Felix, valamit tennünk kell. - hát nem igaz, hogy nem érti, nekem tudnom kell, nekem nem lehet ez véletlen, nekem nem szabad hagynom, hogy a dolgok a kezeim közül kicsússzannak, mert Tael leharapja az agyam, de előbb a testrészeimet. A szája nagyon közel van, a lehelete égeti az ajkaim, a tudatom pedig az perzseli, hogy elküldeném, csak legyen innen messze, amikor kiengedem a vadat magamból. - És te maradsz itt? - felkaccintok, ez egy baromság, el sem tud futni, hogy a picsába hagyhatnám itt? Normális? - Csak mész az úton, ha jön valaki szembe, akkor félre állsz…- lehet azt nem is lehet bizonyos útszakaszokon. Az ötlet itt bukik meg és ott, hogy Felix nem fog nélkülem elmenni. Beszívom a leheletét, fémíz keletkezik a számba, az orromba vér illat szökik. - De akkor…- felsóhajtok, nem érti? Akkor honnan tudjuk meg, hogy miért voltunk itt? Szóra nyitom a szám, de már landol is a csókja rajta, úgy kapok utána a számmal, mint egy éhező, szomjazós, haldokló a manna után. Beleolvadok, közelebb húzom, és csókolom, falom a száját. Nem lehet, hogy még mindig ennyire akarom, már oly sokat kaptam belőle, de lesz ebből valaha is elég? Nem hiszem. A forró száját ízlelgetem, kiesik a fejemből minden. Az, hogy hol vagyunk, mit csinálunk, miért, mikor? Semmi sem számít, csak ez a csók, amivel megint lekötelez, megint rabbá tesz. - Nem. - dehogy húzom, tennék én olyat? Azonnal utána indulok. - Várj már! Ha most elmegyünk innen, akkor honnan fogjuk tudni, hogy miért vagyunk itt? És kik ők? Nem izgat Felix? - mégis mellé szegődöm, és tessék, megint itt vagyunk. Ő elindul én meg követem. A járása nem túl délceg, de sérült sok helyen, nekem bejön így is, de tudom, hogy össze fog esni, nem fog javulni, ellenben velem, akinek már szinte semmi baja. - Várj már baszki. Most komolyan elmegyünk innen? Te tudod kik ők, igaz? - és persze megyek utána, időközben átveszem az irányítást, láthatatlanul terelgetem, mert a macska ösztönből érzi merre kell haladnia, én pedig hagyom, hogy vigyen lefelé és kifelé az erdőből. Baromi hangos a szíve és nagyon gyors, a vére száguld. - Várj! Hallod? - én érzem is, de álljon már meg. Valami csörtet a borok között lehetne ember is, de ez egy vaddisznó, érzem a szagát. Mellé lépek és behúzom egy fa mögé, mint, aki attól tart, hogy leleplezik őket. Nekinyomom a fa törzsének. Persze csak bujdosok, de azt akarom, hogy pihenjen meg, mielőtt tényleg összeesik. Akkor cipelhetem aza és ágyba dugom… vagy kanapén, ahol esik, ott egyszer bevált már.
Csak azon gondolkodom, hogy vajon hol a fenében lehetünk. Szerencsére itt azért nem olyan problémás a helyzet, mintha mondjuk Marylandnél hajítottak volna ki valami pincében és bolyonghatnánk abban a rohadt erdőben talán napokig is. Nem, nem. Ez a mi környékünk és jobb lesz minél hamarabb elhúzni innen. Nincs fegyverünk, semmink nincs és fogalmam sincs az agyam mikor fog parancsot adni a tagjaimnak a leállásra. De a hülyeségével kizökkent egy kicsit abból, hogy eluralkodjon rajtam az iménti történéssor és a tény, hogy marhára éjjel van és okos marsallok nem járnak fegyvertelenül éjszakánként az erdőkben. Veszélyes helyek ezek. - Biztos részeg voltam. - töröm le ezt a nagy nosztalgikus lelkesedést. Az az igazság, hogy szar vagyok passzívnak, de nem mondom, hogy nem kívánok rá a dologra sosem. Az ő esetében viszont szerintem százszor többször hangzott el az, hogy én dugom meg őt, mint fordítva. Közelebb hajolok és egy fokkal halkabban súgom közénk: - Ha ilyesmi megtörténne, én lennék benned. - de nem történik, hiába álltam a múltkor olyan baszott közel hozzá, hogy megtegyem, amire kért. Sőt, jóformán utasított rá. Kényelmes fogásban tartom, meg is lep, hogy reagál rá és gyorsan. Mintha megtartana egy különös ölelésben. - Meg, kicsit. - bólintok. Tőle merőben szokatlan, hogy elmondja mit fogunk tenni. Ő. Ez majdnem úgy hangzik, mintha lenne valami terve és előre végig is gondolta. - Igen, túlélnünk kell. - csúszik az én kezem is a csípőjére, mert már érzik a zsigereim, hogy olyat fogok hallani, ami nem fog tetszeni. Prüszkölnék is, hogy nem gondolja..csak nem gondolja, hogy ezt le fogom neki okézni? - Igen, figyelni még én is tudok. - még mindjárt megsértődöm a kérdés hangsúlyán. Tudom, hogy húz..vagyis valószínűleg. Nem lehet ez valami ösztönös reflex. Biztosan nem. - Ez egy hegyi út, Armi, nem egy négysávos autópálya. - sóhajtok. Félreállok, persze. És azok a gyökerek biztosan nem jönnének rá a reflektorral világított képem láttán, hogy valami gáz van erre. Nem, ez teljességgel hülye ötlet. Főleg mert nem ülhetek volán mögé semmiképpen sem. Ennyire még fel tudom mérni az állapotomat. Nincs akkor, semmi nincs, csak a megrabolt szája az enyém alatt és az érzés, mint a múltkor jó, forró és túl jó. Pedig most semmi erőszakos nincs benne, csak akarat, ami áttranszformálja a "fogd be a szádat" kezdetű mondatot abba, hogy "csókolj még". Egymást húzzuk az ölelésbe, az íze bennem robban, csak gyűjtöm magamba, a levegőm az ő levegője lesz. Sokadik csókunk és még mindig...erre most nincs időnk. Határozottan nincs. El is tudom végre engedni, hogy elindulhassak lefelé. Kerülnünk kell az utat, de követnünk az irányát. Csak tartsak ki, míg leérünk a városba és valahonnan keríthetünk egy taxit! Utána összerogyhatok nyugodtan. - De, izgat. De annyira nem, hogy megölessem magamat érte. - kicsit botladozva megyek, igazából próbálok fókuszpontokat keresni. Sokat adnék, ha jobban látszana a hold...csak ne teljesen. Szerencséjére elég hangosan jön és nem fosom le a bokám ijedtemben, amikor felzárkózik mellém. Jön velem. Hála az égnek, most nem vagyok abban a kondiban, hogy lehurcoljam innen. - Nem vagyok egészen biztos benne, de sejtem. Utánajárunk, de nem most! - majd, ha állig fegyverben leszek és nem akarok lerogyni semmilyen bokor alá egy kis pihenőért. Akkor utánajárunk. Egyébként is lehet, hogy csak átfedés van az ügyeink között, nem összefüggés. Lehet, hogy a csávónak, akit követtem nincs is semmi köze hozzá. - Most nem vagyok rá képes. - megrázom a fejem, mire rám szól. - Mit? - megállok és egyszerre leszek kurva ideges, amitől megbénulok és mellette megint bepörög a szívem és olyan, mintha nem fájna semmim. Mi a fasz jön a bokrok közül? Előttem leginkább egy habzószájú vérfarkas képe jelenik meg és különböző halálnemek, ő meg nyugodtan húzgál be egy vaskos fa mögé, aminek rányomdáz a törzsére és nem tudok mást tenni, csak hülyén belekapaszkodni. Várni, hogy vajon tényleg a nagy, csúnya farkas ront-e ki a fák mögül és mindketten itt halunk meg. Szinte könnyűnek tűnik állni. És már én is hallom, hogy valami tényleg csörtet és nem sokkal járhat előttünk. Ölelem őt, pedig ha nem tartana, lehet nem állnék ilyen katonás egyenesen. Eltátogom halk sutyorgással, hogy - Most megvárjuk míg elmegy? - aztán döntöm a fejem a fához. Mint egy elfuserált randi, ahol nem tudtok egymáséi lenni, mert valami mindig megzavar. Ezen röhögnék is, ha tudnék. A háztól kocsi hallatszik, tehát ideért a plusz adag. Az állat is a zaj felé indul, távolodik tőlünk. - Most kell mennünk.. - nyögöm hülyén, de laposkúszásban, nehogy az érkezők gyorsítva induljanak utánunk. Az agyam fagy, lefelé, lefelé kell mennünk, igen...gondolom. - Haladjunk! - mert lövés hallatszik, a fák szinte kísértetiesen visszhangozzák. Ha elenged, megyünk is előre, esküszöm próbálom a lehető legkevesebb zajt csapni. Haladjunk takarásokban, okosan, ügyesen. - Armi, ha..ha nem tudok tovább menni, neked muszáj. Oké? - mert amint az adrenalin kikopik belőlem, lassú leszek mint nagyapám. Most sem tudnék futni már, max valamennyit. Talán 50 métert. Talán! Felbasz, hogy emiatt sem jól tájékozódom, pedig nekem az a munkám része. - Meg kell állnom. Pihenni. - lihegek és leülök egy kőre, amin legalább nem estem át. Nyögök, mintha jó érzés lenne, pedig nem az. Nagyon nem. - Mit nem adnék egy ágyért...meg egy adag fájdalomcsillapítóért. - még mindig suttogok, itt tényleg a leveleknek is füle van.
Elnevetem magam, mert valójában biztos, hogy részeg volt, de egy kicsit kimozdultunk abból, hogy pánikba vagyunk esve, én is lennék, ha a macska nem dobolna bennem, mintha a farkát verné a szívemhez minden pillanatban. A szőre cirógat belülről, ömlik a vér bennem, nem folyik, ömlik és zubog. - Lófaszt. Inkább csak nagyon be voltál indulva és már mindent is megpróbáltál. - valójában persze sokkal jobban akart ő megdugni engem, de már attól is paráztam, hogy a szájával közeledjen a farkam felé, nemhogy a seggem felé a farkával. Milyen zavarban voltam és mennyire rettegtem tőle, úgy be voltam feszülve, hogy másra sem tudtam gondolni. Jól csinálta végül, elültette a fejemben és mélyre nyomta a gondolatot. - Valaki nagyon magabiztos.- győztesen elmosolyodom, mert ha tudná, hogy ÉN voltam előbb benne. Úgy lovagolt az ölemben, hogy öröm volt nyögni tőle, óh igen, de ezt persze nem osztom meg vele, nem most. Lepillantok amúgy is bő húsú ajkaira, most meg aztán duzzadt is és majdnem odabököm, hogy lihegésig lovagoltál a farkamon, akarom elmondani neki, az orra alá dörgölni. Olyan őrjítően forró a keze a tarkómon, mint az enyém lehet a derekán. - Változom. - vállat vonok, de büszke is vagyok magamra egy kicsit, mert megmondom én, hogy mi lesz, ő meg szarik rá, hát ismerem jól. Biccentek, túlélünk nem kétséges. Vitatkoznék, de minek? Igaza van, az út keskeny, a kocsi sem jó ötlet az meg főleg nem, hogy itt hagyjam. Az már sokkal jobban nekem való, hogy a szája az enyémen landol, az a mohó, éhes száj, ezzel a forrósággal, a vérének ízével, a nyálának finomságával, a lélegzetével, a csókjával, melyet a magamnak akarok és el is fogom venni tőle, olyan sokszor, hogy megvaduljon tőle. Ő bontja a csókot, én csinálnám, míg bírok állni, noha az megint nála necces, meddig bír talpon maradni vajon. - Marsallok gyöngye. - muszáj megszurkálnom, hogy ne érezze, hogy a testemből hő párolog, a szívem vadul kalapál és gyűlölöm minden egyes csókját, ja nem. Lefelé indulunk, caplatok mögötte, persze nézem a seggét, a formás combjait, a hátát. Jó isten, persze nekem megint ezen jár az eszem. - Fasza. Legalább nem vakvágány. - vagy nem annyira, de közben az. A vaddisznó cserfesen közelít, hiszen neki csak zaj vagyunk, egyrészt szerintem kíváncsi, másrészt valahonnan erre tart, lehet csak erre lakik. - Ezt. - nem hallja, mi van ezzel? Süket? A fülébe is dughatom hátha attól jobban hall majd. Berántom egy vaskos fa mögé, indok. Persze, hogy az, Hozzá préselem magam, védem vagy mi, közben kicsit sem, sokkal inkább perverz mód élvezkedem. - Aham. Meg. - a fának dől, én meg tartom másik irányból, neki simulok, az ajkam a nyakára zuhan, belecsókolok, nem lehetek ennyire kanos, mert ez messze káros. Akarom. Annyira nagyon akarom. Lesiklik a szám a torkán, de… - Ó a faszom. - a legjobbkor. Hagyom a kezeim közül kiugrani, menjünk, menjünk, persze, csak közben engem szétbasz a vágy, nem vagyok normális. A lövés zajára megrebbenek. - Mi a faszról beszél? Ja, hogyne. Persze. - tovább fogok menni, visszafelé macskabőrben, ezek emberek. Mondjuk attól még kurvára lelőhetnek. Haladunk lefelé, az én ízlésemnek kissé lassan, de Félix szarul van, látom, érzem, hallom a légzésén, hogy fosul van. Az aggodalomtól hangosan ver a szívem. - Édes istenem. - lekaparom az arcom. - Pihenjünk egy kicsit. - a légzéstől is aggódom, de nem akarom, hogy tudja. - Jussunk innen le, és adok neked ágyat, leszek a nővérkéd és csillapítok mindent, csak jussunk haza. - aggódva pillantok ezer irányba. - Maradj itt, jó? Csak várj egy kicsit, ha jönnének, akkor bújj el, de ne menj el innen és ne szállj senkivel szembe, jó? - nem adok neki időt, hogy ellenálljon, már el is tűnök mellőle, hogy futásnak eredjek. Én csak elcsalni akarom őket, semmi egyebet. Ha nem jön utánam, akkor meg is teszek mindent, hogy elcsaljam őket messzire tőle.
Akármennyire is kutatnék az agyamban, biztosan nem történt ilyen. Mióta csak tisztában vagyok vele, hogy a vágyaim nem csak a csajokra koncentrálnak, próbálkoztam nála. Talán kicsit megszállottan is, az viszont nincs a fejemben, hogy felajánlkoztam volna valaha is. Nem szokásom, csak kivételes esetekben. - Nem magabiztosság kérdése. - ez tény és ne kelljen rajta most vitatkoznunk, mert nincs annyi energiám. Csak ki akarok jutni ebből a retek erdőből és lehetőleg egyben. Nagy kérés lenne? Legalább annyira mint az, hogy elengedjük itt egymást és elindulhassunk, nyilván meg kell beszélnünk a hogyanokat. Szerencsére tudok menni és egyébként is rohadjak meg, ha a saját lábaimon nem tudok visszajutni a városba. - Na ne mondd.. - változik, valóban tenné? Mondjuk más, mint régen. Most van benne valami megmagyarázhatatlan, ami ott lapul a tekintetében és amit nem igazán értek. Én nem ezt az Armot ismertem. A régi Armo itt hagyott volna talán a gecibe és vissza se néz, ő még segítségért se ment, hanem maga jött vissza. Meglepő, ahogy az is, hogy irányítani akarja a helyzetet. Régen alkalmazkodott ahhoz, amit mondtam. Nem értem. Mindenesetre erre nem mondhatok igent, mert sehogyan sem jó. Egyszerűen az agyam nem akarja jó tervként transzformálni, hát mondok mást és belecsókolom a szájába a csendet, mert nem kell a szöveg és mert...egyébként is erre hajlottunk. Mert jó és most nagyon-nagyon evidens, hogy egymás száját falva szuszogunk, hogy reagál a testem a közelségére és simán elidőzhetnénk még ebben...de menni kell. Muszáj. - Kapd be.. - felnevetek, most bezzeg már beszólogatna. Az előbb persze nem szövegelt bele, mikor a szájába toltam a nyelvem... Nem hallom magunkat hangosnak, de lehet tévedek. Ő viszont hall valamit, ami az én figyelmemet szépen elkerüli. Lehet több ütést kaptam, mint kellett volna. - Jaah.. - mondom eggyel halkabban, mert már én is hallom, hogy valami a környékünkön csörtet. Persze egyes részeim egy emeletes vérfarkasra számítanak minimum, de mielőtt előadhatnám a tézist, már neki is nyomódom a fának, ő meg hozzám és bizarr nyögés hagyja el a torkom. A szája a nyakamon landol, beleborzongok és magamhoz húzom. - Ez rossz időzítés.. - mert már felharsannak a zajok, hallom a kocsit én is és a vaddisznót is elijeszti - már ha az volt - . Mennünk kell, neki meg megígérnie, hogy elhúz a faszba, ha nem tudok innen megmozdulni se, amit vészesen közelinek érzek, mert egyszerűen fogy az energiám és nem tudok ellene mit tenni. Nem megy. Lerogyok a kőre, ha nem lenne, akkor maradna a föld. Lehet csak aludnom kellene egy kicsit. Fél órát. Mmmm? - Na persze.. - bénán felnevetek, mintha olyan könnyű lenne innen lejutni. Meg különben is, nekem nem kell nővér, nincs semmi bajom. - Csak...aludnom kell, húsz percet mondjuk. - igen, az aggasztó, hogy itt vannak tőlünk nem messze, de nekem most nem megy. Kurvára sajnálom, hogy úgy érzem eggyé válok a kővel és nem bírok megmoccanni. - Nem mintha képes lennék rá jelenleg... - bár úgyis tennék valamit, nálam az nem opció, hogy csak ott üljek. - Hé! Vigyázz magadra baszki, lógsz egy... - mérem végig - orvosi ellátással. - ahogy eltűnik, lecsúszom a földre, hogy kevésbé legyek feltűnő, ha valaki erre jár. Az elbújás is annyi, hogy végül elfekszem mellette, egész a béna bokorhoz és sajnos...jön a sötét. Pedig, ha hallanám, hogy Armitól szemben valami szintén üget a seggfejek felé nagyon is célirányosan, már ott lennék. Az a valami pedig nagy és dühös. Éhes, amivel nem tud mit kezdeni. A vérfarkas még Armi előtt ront ki a fák közül és ráveti magát az egyik férfira. Keverednek az anyázások, kiabálás és a rettegős sikítások. A farkas prédát keres és az emberek hangosak, ráadásul rá is lőnek. De nem ezüsttel. A farkas viszont érzi a másik alakváltót és a zsákmány féltése felülír benne mindent. Az emberek az ő prédái. Utána is veti magát a menekülő másik férfinak, aki egyenesen Armi felé rohan, akinek ha van esze, most indul el visszafelé. Vagy szembeszáll a hasonszőrűvel, mert az úgyis kiszagolna minket. Közelednek mindketten. Az ember hangos, masszívan anyázik, de érződik rajta a rettegés. A farkas torkából már morgás tör fel, elcseppen a nyála. Szeret vadászni, szereti, ha a préda menekül. Más ízű a vére, ha még tele van adrenalinnal. Jaj, Armi mit csinálsz? Hagyod, hogy felém fussanak? Mert az ember erre iramodik. A váltó engem is megérezhet, pedig ki vagyok ütve. Alszom. Megmentesz?
Persze csak 20 percet aludni, mert nekünk most pont arra van időnk. Mégis magára hagyom, miközben a szívem majd kiszakad, mert féltem, megint nem kéne hagyni meghalni, nem? Egyszer már majdnem megtörtént, mert gyáva kis geci voltam. Az lennék most is? Egyedül sem vagyok sokkal bátrabb, mert a farkas szagát egy pillanatra felém lebbenti a szél és a gyomrom görcsbe rándul. Aztán, mint egy filmben elém tárul a látvány. Kapkodom a fejem, a farkas vadászik, dühösen és haragosan, lenyűgöz a mozgása. A vér fröccsenése térít magamhoz. Elég volt ez a csepp lefagyás, mert mire észbe kapok a farka sárga szemei engem is felmérnek, de mégis a faszi után szökell, játszik vele, Hagyja elfutni, különben már rávetődött volna. A macska azonnal felugrik a testemben, már bújok is ki a pólómból, olyan sebesen, ahogy csak bírja a váltó, emberi vérem, van még annyi időm, hogy letaposom a cipőim és félig a nadrágom, mert ha nem is akarok alakot váltani, fogok, ez már nem rajtam áll. Én futok elől, mögöttem az ember, mögötte a farkas, de a farkas után én vagyok a leggyorsabb. Mégis valahol félúton ledobom magamról az emberi bőrt, kínnal, szmöttyivel, ordítással együtt. Az átváltozás még mindig annyira fáj, hogy szinte elájulok benne, mint most… A hatalmas leopárd úgy keveredik ki a emberi bőr alól, mintha ez lenne a legtermészetesebb és a csörtető vadak után veti magát, mert csak pár dolgot tud, a farkas nem tetszik neki, az ember finom és van ez a szag, ez… ez amitől rákapcsol, puha léptei nesztelenek a fűben, alig is lép reccsenő gallyra, de szorosan a nyomukban marad, hiszen csalja a vadászat ösztöne. A farkas eléri végre az embert, a hátára lendül és egyetlen mozdulattal röppen el a feje, átperdül a leopárd elnyúló teste felett, vérrel pettyezi be és lesunyt fejjel befarol a földön fekvő ember elé. Gőze nincs mi okból védi meg, talán, hogy később megegye? A farkast vadászat laza tüzeli, most mindenre menne, ami mozog, így rátámad a kérkedő macskára és sikoltva, hörögve, ordítva összecsapnak. Egyetlen dolog szól a macska ellen mégpedig, hogy ő védelmező, míg a farkas csak vadászik, mégis sebeket kapnak, ejtenek egymáson és fájdalmasan reccsennek a csontok, míg végül a farkas inkább dacosan eloldalog miután a lábán ejtett harapás elveszi a kedvét alaposan, pedig mindkét állat vérben fürdik. A macska a földön fekvő fiú fölé lépked, vért csepegtet az arcába, addig áll felette míg eldönti, hogy bele zabáljon-e? Hatalmas a dilemma, hiszen minden választás előtte áll, megannyi út, ez a finom falat itt előtte, mert más zaj már nem hallatszik, a farkas csendet és rendet tett, ő még a közelben ólálkodik, de halom tetemet hagyott maga után, a finom falatok miatt megéri visszatérni, még forró belekbe mélyesztheti az orrát. A macska szívverése ütemes, mint a belőle csepegő vér is, volt már jobb bőrben, de alakváltó, a bestia szervezete máris dolgozik, hogy a felszínesebb sérüléseket szőrrel nője be újfent. Nem tudja mire vár, miért fontos ez, de valami miatt érdekli a fiú, a szaga miatt talán? Attól van valami apró emberi értelem a macskaszem függőleges vonalában.
Álmomban emberek ordítanak távolról, hallom őket és mintha mégsem hallék senkit sem. Belemélyedek ebbe a puha melegségbe és átadom magam a sötétnek, ami sokkal hívogatóbb, mint a másik hely, ahonnan az ordibálás és valami állati hang jön. Valami azt diktálja, hogy meg kellene emelni a fejemet és felülni, menni, menekülni, mégis képtelen vagyok rá. Jobb az álmomban, a másik világban. A farkas kiéli magát és érzi a szagodat. Tudja, hogy macska vagy és meg akar előzni, nehogy te érezd a gyilkolás diadalát, az adrenalinnal pörgetett vér édes fémességét. Neki kell odaérnie előbb és a fej hangos reccsenő cuppanással válik is el a nyaktól, a csigolyák nyögnek, az áldozatnak pedig már nincs hangja. Nincs semmi, ami segítene neki hangot képezni. Az új szag és te már felkelted a figyelmét. Védesz valakit? A saját zsákmányodat talán? Hűvös minden mindegy pillantással ugrik neked. Mert ott állsz és mert oda mertél menni, amikor vadászott. Karmok és fogak feszülnek egymásnak, bánt téged, ahogy te is őt, mert az állatoknál ennek így kell lennie. Azonban az ok hiábavaló, hisz diadalt aratott és a sok gőzölgő finomság most ott párologtatja a szagát a porban, míg ő itt szórakozik veled. Ott hagy, edd a sajátod, ő is ezt fogja tenni. A zaj felráz, de még kusza a világ és a képek. A kurva rémálom. Alakváltók. Úgy dobog az agyamban a szó, mint a legijesztőbb, sötétben suttogható név és egyszerre szitok. Kurva erdő. Kurva vadállatok! Lebillen a fejem. Mire megint fény gyúl, lihegek, mert a leopárd előttem van. A másikat nem látom, nem is láttam jól, hogy mi volt az. Ledermedek és ösztönös, hogy próbáljak úgy tenni, mint aki meghalt..de ez nyitott szemmel elég lehetetlen. Képtelen vagyok értelmes megoldási képletet szülni, mert nem sok kimenetele van ennek a találkozónak. A zöld szemekbe bámulok, onnan az aranybundára, amit pettyek tarkítanak. Megöl vagy nem, megöl vagy nem, megöl vagy nem, csak ez jár a fejemben. Ha most meghalok, úgysem tehetek semmit. Remélem legalább...várjunk. Armi hol van? Kémlelném a sötétet, de a nagy dög kitakarja előlem. Vajon ő él? Meghalt? Mi a fasz? Mikor maradtam le erről? Ülésbe tornázom magam, ez is azért megy, mert a szívem túlveri magát és mozgat. - Megölted őt, mondd? - hallottam már, hogy egyes alakváltók meglepően értelmesek, hogy az ember is jelen van. Vajon ennél a példánynál jelen van még? - Megölted?? - nem mintha igazából választ várnék. Talán nem ölte meg és Armi elfutott valahová az erdőbe. De én most...velem mi lesz? Elkap a kényszer, ami az állatkertekben is teszi mindenkivel. Meg akarom érinteni, hogy még ha itt döglök is meg, de tudjam mennyire..igazi. Kinyújtom a karom, hogy elérjem és belemarkoljak a dúsnak tűnő bundába. Nem tudom megölni, semmim sincs. - Engem is megölsz? - de ezt igazából a semmitől kérdezem. Ha Armi halott...de biztos az, különben hol a picsába van? Félek, de ez az elfogadó félelem, ami készen áll a halálra és magától a pillanattól fél, amikor megtörténik. Megpróbálok feltápászkodni is, ha még van időm rá..nem vagyok jó a vadállatok viselkedésében. Támasztom a követ. Talán leléphetek? Talán nem. Talán csak játszik. - NA! - vagy a semmiből ijesztgetés a cápákkal működik csak? Mindig részeg vagyok, mikor discoveryt nézek. Meg kell találnom a kiutam. És tudnom kell, hogy Slater él-e még. Csak ne jönne belülről a remegés. Picsába, nem akarok meghalni.
Bámulják egymást. A macskának elképzelése nincs róla, miért nem tép forró cafatokat a fiúból, aki amúgy is sérült, vér szaga van és valami egészen finom, valami, amitől a vére pulzálni kezd, a nyelve végig szalad a fogain, hogy csillapítsa ezt az őrjöngő vágyat, hogy belé kóstoljon. De akkor miért nem mozdul? Bezzeg a farkas már zabál. A fiúból pánik hullámai törnek fel és még valami egészen más, ez a fura kis kíváncsiság. A fiú macska mélyén azért könyörög, hogy ne legyen áldozat, nem lehet, hogy ő öli meg. Hátrébb lép, ahogy elkezd felülni, a nyögése zene a fülnek, most hátracsapja a sajátjait és idegenül rávicsorít, de nem mozdul, pedig a masszív, hatalmas lábak annyira mennének, hogy szinte bizseregnek. A hangjától megbillen a feje. Miről beszél? A szavaik ismerősek, de nem jutnak el a tudatába. A leopárd feje félre biccen, mintha érteni szeretné, amiről beszél neki ez a fura ember, akihez valami húzza, vonzza, mintha mágnest tettek volna a gyomrába. Az ember felé nyúl, a döbbenettől ponttá szűkül a pupilla, majd újra kitelik hosszában, de nem tesz semmit, hagyja, hogy a durva bundába markoljon, a lába alatt megroppan egy apró gally, ahogy testsúlyt vált, úgy billenti a fejét, hogy masszív orra egy pillanatra érintse a csupasz bőrt az emberen, a szagától cigánykereket hány a gyomra. Közelebb lép, de a fiú újra megszólal és a füle megint hátra csap, felpuffan idegesen. Semmit nem ért abból, ami történik, semmit. Olyan közel lép, hogy alóla kell kimászni, így esik meg, hogy az egyik éles karom átszakítja a fiú lábán a nadrágot, apró vérfolt csöppen, mintha vastag tűvel szúrták volna meg, Felix lehet semmit sem érez ebből, hiszen az adrenalin tatamol a vérében, a pánik szaga egyre erősebb, amiben semmi sem meglepő, hiszen hatalmas a bestia. Újból ellép, most benne éled kíváncsiság, míg a másik cseppet sem kecsesen talpra kecmereg. Végigköveti az ügyetlen csikó lépteket, a rákiálltásra válaszul dühösen visszafúj, mi a frászt ijesztgeti? Még sem moccan, a lábai rugalmas gyilkoló gépezet részei, a fogai kivillannak, de tartásában nincs fenyegető, belül őrületes vita zajlik Armo és Leoprád között. Az állat még közelebb lép, gigantikus teste kitölti a teret, a fejét idegenül közel hajtja, az orra nekinyomódik a fiú mellkasának, hogy magába szívja rémült szívét, olyan könnyű lenne kiharapni, olyan könnyű. Vastag vad szaga, talán még több rettegést szül.
Sosem szoktam ilyen feszült csendben közel lenni alakváltókhoz. Sosem és most itt fekszem hülyére verve, alig tudom eldönteni, hogy ez valami elbaszott rémálom-e vagy tényleg megtörténik? Kergetőznek a fejemben a hülyébbnél hülyébb gondolatok. Miért nem öl meg? Talán vadászni szeret és nem vagyok elég préda gyanús? Bolond? Megölte vajon Armit? Vagy annak a hülyének sikerült végül elmenekülnie? Hol a másik alakváltó? Ahogy méreget...nem tudok úgy nyelni, hogy ne érezném magam valami hússzeletnek és noha klisés, de megmondanám neki, hogy az én ízem nem tetszene neki. Keresgéljen talán máshol. Viszont a humorom nincs velem, a vicsorból kitűnő fogai elűzik messzire. Tehát életem utolsó perceit egy hatalmas macskával fogom eltölteni, akinek a kedvétől függ mennyire lesz gyors az esemény. Ülésbe szenvedem magam és mintha teret akarna hozzá adni. Vajon ott van benne az ember, aki most gondolkodik? Elvileg tudnak, csak nem mind. Nem tudom mit várok a kérdésemre. Bár hallottam már állatember alakú alakváltót beszélni, vagyis próbálni. Ez viszont...más. Ahogy a feje billen, mintha értelmezni próbálná a szavaimat. Talán tényleg tök véletlen, vagy bolondja a fajának. Bennem egyre gyűlik az üvöltözési kényszer, valahogy nem hittem, hogy a halálom előtt még hagynak gondolkodni. Hogy egy alakváltóhoz valaha kíváncsiságból érhetek hozzá, mint ahogyan most. Az ujjaim durva szőrbe mélyednek, ami egyre selymesebbé válik. Érzem a forróságot, ami belőle árad. Azt a hihetetlen erőt, ami az izmaiban lakik. Fel akarok állni, muszáj...de olyan közel van, hogy ki kell másznom alóla, a kábult agyam nem hálás az újabb helyváltozásért. Picsába, nagyon kéne pár fájdalomcsillapító és egy kiadós alvás. Nagy nehezen kecmergek talpra és még mindig nem feszülnek azok az izmok ugrásra. Nem értem őt. Miért nem öl meg, amikor megtehetné? Hiszen az ösztöne nyilván ezt diktálja neki, akkor nem szaglászná a levegőt kettőnk között. A cápás rákiáltásra érkező fújástól megdermedek. Majdnem igazi macskás reakció, ha nem lenne ennyire hatalmas. Az orra a mellkasomon landol, majdnem hátraesek a meglepetéstől. Megcsap a szaga, amihez hasonlót állatkertekben lehet ilyen erősen érezni, a nagymacskák pézsmaillata. Hiába is próbálnám erőltetni a nyugodtságot, nem megy. A szívem feljebb emelkedik, mintha az ereim holmi kötélhágcsók lennének számára. Azt hiszem mindjárt hányok. A busa, foltos fejet szinte megsimogathatnám, de akkor tényleg teljesen idióta lennék. Egy kis mozdulat részéről és simán leharaphatja a karomat. Nem mintha nem lenne teljesen mindegy. Nehezen lélegzem, inkább csak kapkodom a levegőt. - Nem vagyok egy macskás alkat.. - erőltetettek a szavak, hátrébb lépek. Miért nem keres egy vaddisznót? Valamit, ami tud szaladni is? - Meg kell találnom valakit. El kell mennem. - ügyetlenül lépek hátra még egyet. - Menj el te is. - a világ végére mondjuk, vagy az erdő másik végébe. Megbotlom hátramenetben és ijedten nézek le a fejre, a torz kifejezésű arcra, kihagy kettőt a szívem..Armi? Nem. Nem ő. Akkor hol a picsában lehet? - Menj. Hess! - integetek kézzel, hogy menjen már a közelemből, mert nem bírom cérnával ezt. Háttal menni hülyeség, de ha elkezdek futni, még ostobább lennék. Úgyhogy csak hátrálok. - Legyél jó.. - mekkora idióta, bagatell mondat!!! Istenem...Hátrálok tovább.
Olyan illata van, amitől a macska orra felszalad, az ínye megemelkedik a fogairól, melyek olyan hatalmasok, mintha csak arra lennének kitenyésztve, hogy karokat tépjenek le, és hevesen csapkodó szíveket mardossanak ki, de mi lenne neki egy ember élete? És maga sem érti miért nem teszi meg, hiszen a vér szagát andalítóan érzi, lévén nem messze a farkas lakomázik. Valami okból mégis arra figyel csak, ahogy a fiú a bundájába simogat, a belőle áradó energiáktól a macska szíve kihagy egy kósza ütemet, újból elvicsordik. Hagyja felkelni, az érdeklődésének kereszttüzében csak a nyúlánk alak áll, a füle arra pördül, ahol a farkas húst tépdes és él benne a vágy, hogy ő maga is megtegye, de most azonnal, nincs mire várni. Mégsem teszi, pedig olyan finom lenne. A hangjára közelebb lép, a szavait egy pillanatig sem érti, de a lejtésük, a hanghordozásuk olyan ismerős és kellemes. Hatalmas fejét a mellkasának dönti, beszívja az illatát, a sűrűn verdeső szívének izgató dallamát. Az adrenalin ömlik belőle és ezzel húzza magára a vadat, annak szörnyű vágyát. Minden szóra felmorran, vagy előre lép, esetleg csak megbillen a füle, mintha akarná érteni, mintha nem is evilági lény lenne, nem is az mondjuk, ahhoz hatalmas, erős, izmos és vérre szomjas. A fiú rettegése vonzó előétel, lépked utána, de hatalmas, széles tappancsai túl gyorsak, így rálép a lábujjaira a cipőben. Mégsem akarja bántani, pedig a vágy oly nehéz, oly elsöprő. Dacolva magával mégis lecövekel, a fejét a levegőbe fúrja, rávicsorít a srácra, végül mégis hátralép egyet és a füleit hátracsapva villámsebesen eliszok a bokrok közé, mert valami jön, valami finom, valami hús. Valami ehető. Mégis közben az jár csak a fejében, hogy nem maradhat így, neki nem kell így lennie, másik bőrre vágyik, emberire… vissza kell változni, de előbb
A vértől iszamós helytől, a házhoz közel ássa be magát az egyik bokor alá, csupaszon, pőrén, jóllakottan, ájultan.
Nagyon le kell lépnem innen, a percek mégis telnek és a leopárd nem támad meg. Nem tudom miért nem, pedig azt kellene tennie, hisz az ösztöneinek működnie kell. Lehet, hogy tényleg valami nem stimmel a toronyban, pedig velem ráadásul egyszerű dolga lenne. Tökéletesen fegyvertelen vagyok. Még a telefonom sincs nálam, hogy fejbe vágjam vele. Egyszerűen semmi. Pedig minden mozdulatától, sőt, moccanásától kihagy a szívem két ütemet. Azt a végzetes mozdulatot várom, ami a halálomat jelenti. A megfeszülő, ugrásra kész izmok látványát. Talán a hangot, ami ilyenkor kíséri ezeket. Nem tudom. Még a karmok sem villannak meg, pedig rálátok a mancsokra és hatalmasak. Könnyedén kikaparná velük a szívem a ketrecéből. Nem jelentene semmiféle kihívást számára. Egyáltalán semmit. Lehetnék egy gyenge őz is, ugyanott a helyem a táplálékláncban fegyvertelenül. Picsába... Próbálom nem azokat a tépőfogakat nézni és most kedvem lenne egyszerre agyonütni az összes, magát vegánnak gondoló macskás gazdát, akik növényi étrenden tartják őket. Ezek a fogak nem zellerszárakra lettek teremtve, hanem arra, hogy húst tépjenek, csontot törjenek. Tudom, ezzel nem segítek magamon, mert biztos olyan kipárolgásom van mint egy idióta steaknek, ami éppen saját magát fűszerezi. Hihetetlen, hogy elvben tudom, hogy a félelem nekik ezt jelenti, de egy ekkora szörnnyel előtte, az orrával a mellkasomban nem tudok mást tenni. (Azért az imádkozásig nem süllyedek...) Lépkedek hátra és ez is ostobaság, mert velem lépked és rám is lép, vaskos anyázással kísérem le és rángatom a súlya alól a lábam kifelé. Nem is akarok belegondolni hány kiló lehet. Az biztos, hogy hím. Eléggé szemmel látható bizonyítéka van, de ennél többet, ha kérdeznének sem tudnék elmondani róla. Most viszont látom a megfeszülő izmot, az egész testtartása megváltozik, kicsúszik egy baszki és hiába várom - már összeszorított szemekkel - a pillanatot, nem történik semmi. Kinyitom a szemem és nincs itt. Itt hagyott. Seggre ülök a meglepetéstől, most ez tényleg itt hagyott? Meggondolta magát? Hallott valamit? Az agyamnak fel kell fognia ezt az információt. Nem haltam meg. Élek. Nem ölt meg, nem is ette le a fél karom, tehát nem fogok kiszőrösödni egy hónap múlva. Bassza meg, baassza meg! Az ostoba nevetéstől összerándulok. Élek! Nem ölt meg! Kurva élet, mi ez, ha nem szerencse? Feltápászkodom, a löketem tart és vánszorogva ugyan, de Slatert kezdem szólongatni. A leopárd végtére is megtalál könnyen, ismeri a szagom, tehát fölösleges úgy tennem, mintha nem lennék itt. - Armoo, te fasz! Hol vagy? Hééé, Slaater! - hangzok és botladozom az erdő aljnövényzetében. Szólongatom és átkozom magam, hogy mi a faszomért nem hoztam telefont. Mindig van nálam, most persze nem tartottam fontosnak. Amikor kellene, nyilván. A gond az, hogy nem tudom meddig fog kitartani a löket, amit az alakváltó jelenléte adott. - Aarmii! - kiabálok utána. Hátha volt esze és elrejtőzött, hátha bántották és nyöszörög valahol, tehát adok időt, hátha tud felelni és meg tudom találni. A rosszabbik eset lenne az, ha a maradványait találnám meg.
Kezdőlap
