Még a házhozrendelés korában is előfordul, hogy néha a boszorkánymesternek ki kell mozdulnia jól védett birtokáról különleges hozzávalókért. Szerencsés esetben a korai piacokon megkapja amire vágyik, falusi boszorkányok elhozzák a kert végében dédelgetett mandragóragyökeret, sötét üvegcsében a tocsogókból kihalászott békaszemet, harcsamájat vagy éppen nyúllábat, a bioboltokban az egzotikus tájakról származó füveket és magokat, ezeket néha rendelni is lehet, de ha maga akarja megvizsgálni az áru minőségét és eredetiségét, akkor jó, ha résen van, mert a szárított tigrispénisz a kínai piacon nem mindig az, aminek látszik. De vannak dolgok, sötét dolgok, amikhez egyszerűen képtelenség hozzájutni, mert a beszerzésük túlságosan veszélyes, vagy éppen annyira igényli a bűbájos személyes jelenlétét a dologhoz. Ilyen például a szárított leopárdbél és a alakváltó vére. A kettőt egyben el lehet intézni, de őszintén szóval St. Louis környékén nem a leopárd a leggyakoribb fenevad, ezért először az állatkertben nézelődik, aztán megy csak telihold után ingával az erdőbe, hogy megvizsgálja a nyomokat, amiket a prédáló állatok hátrahagytak, és szerencséje volt. Egy magányos leopárd nyomát találta, hatalmas, alakváltónak tűnő méretben és nem kísérte más állat. Szóval egy magányos vadásszal van dolga a tigrisek éjszakája után, kis mosollyal nyugtázta ezt, mielőtt nekilátott az előkészületeknek. Következő teliholdra gödrös ásott, olyan mélyet, hogy a sötétjében elveszett a zseblámpa fénye, hogy a fenevad ki ne ugorhasson belőle. Ezüstözött medvecsapdákkal bélelte ki alaposan, aztán már csak a megfelelő csalit kellett megtalálnia, amelyik éppen felkeltheti a macska figyelmét. Vidékre utazott egy óriási fekete kecskebakért, a saját kertjében ölte le, vérével itatta meg a virágágyásokat és elkészítette a bőrt, hogy azt magára öltve egy laposszemű jószággá válhasson azon a szép éjszakán. Hát ezért nem lehet beszerezni a piacokon az ilyen hozzávalókat. Csakis a saját szemével győződhet meg arról, hogy a megfelelő prédát csalja a csapdába és ehhez a saját bőrét kell vásárra vinnie, amit arra az éjszakára kecskebőrre cserél ideig óráig. Neki kell rohannia, szökkennie az előkészített terepen, nyomában a lesből támadó csendesléptű halálos foltossal, annak hússzagú lélegzetét érezve a tarkóján. Ismert remek boszorkányokat és boszorkánymestereket, akik hasonló alapanyaggyűjtés közben rosszul mérték fel az adottságaikat és lehetőségeiket, így másnapra csak a csontjaikat gyűjthették össze a harmattal gyászoló szektatársai. De jó estéken a vad a gödörbe kerül és az ezüstharapások között sikoltozik macskahangján, miközben a csapdaállító kifújva magát ledobja a bőrt a biztonságos talajszinten, hogy folytassa a szükséges rítusokkal és varázslatokkal az állat megzabolázását és az alapanyagok kinyerését. Ez egy jó este volt, a gyönyörű vad belezuhant az előkészített csapdába és ott fújtatva, nyivákolva, hörögve fájdalmában és dühében átkozta őt macskanyelven, amíg el nem hallgatott. A méreg, amivel a csapda fogait megkente elvégezte azt a munkát, amit csak a lenyugvó telihold lett volna képes és feloldotta az állatalakot egy félig-meddig eszméletlen, véres, sebesült fiút hagyva a gödör alján mire ő a bőr helyett köntöst húzott meztelen testére és ledörzsölte a földet sebzett arcáról, mert felbukott kecskebakként és lehorzsolta magát. - Egy nőstény jobb lett volna - csak magának mondja, miközben mélyen a gödör fölé hajolva a mélybe fürkészik és egy kötélen leengedett lámpával szemügyre veszi a zsákmányt. Szinte még gyerek és már elbaszták az életét azok az állatok, bosszúsan szusszan, a szőrmés nép iránti ellenszenv felbuggyan benne. Milyen szép gyerek.- Hé kölyök, ébren vagy? - a kötéllel az arcába halászik a lámpával, hogy megbizonyosodjon arról, biztonságos a leereszkedés.
Elhagyja a macska a testem. Visszavonul, mert nem bír a fájdalommal, a csalódással, a csapdával, melyből semmilyen kiút nincsen. Az ezüst fogak olyan erősen szorítanak, hogy a csontok ropognak, törnek, repednek nem törődve semmivel sem. A fájdalom olyan elemi, hogy nem bírok el vele, a könnyek ömlenek a szememből, vergődöm, kapkodok, a szívem hatezret ver és úgy lüktet a fejemben, mintha az agyamban lenne. Kínok között hagy el a vad, bevonul a testem legmélyére és már nem jönne, ha hívnám sem, mert ordított eleget, mert ő megpróbálta, megtett mindent, de nem segíthet, nincs meg a hatalma hozzá, ahogy már semmi máshoz sincsen. Kifulladok. A gondolatok cikázna a fejemben és egyetlen dolog biztos egyedül a csapda nekem szólt, én belesétáltam és megérdemeltem. Vezeklés lenne ez? Olyan büntetés, amit tényleg kiérdemeltem Maitta, aki túl fontos nekem, hogy ne vegyem számításba ezekben az utolsó utáni pillanatokban, amikor a tudatom még pislákol és a méreg, mert más nem lehet, ami lezsibbaszt, hiszen a fájdalomnak ébren kéne tartania, de nem teszi, egyszerűen letolna az agyamról. Kifáraszt még a sírás is, a vérem patakokban folyik el, melegen csordogál a lábaimon. A két kezem, két lábam is fogak közé került, a bokám, egyik lábszáram, másik combom, az egyik vállam, alkarom, másik felkarom, ami a földön van így oldalt fekve és egy csapda az oldalamon harap. Semmi esélyem nincs. Minden mozdulat annyira fáj, hogy meg sem bírok mozdulni. Az anyámra gondolok, aki azt sem tudta meg, hogy éltem, mert ennek most vége, meghalok. Most tényleg meghalok. A fejem sem bírom mozdítani, mert mögöttem egy csapda, de volt olyan szerencsém, hogy összecsapódott anélkül, hogy a koponyám közé került volna, de nem sokkal előttem van egy másik, ami simán összezúzza a fejem, ha nem vagyok elég elővigyázatos, de már nem számít ez sem. A fájdalom lekorlátoz. A véremmel együtt folyik el az életem, ki a testemből. A verem is túl mély, ki sem látok belőle, pedig annyira szeretnék nem így meghalni egyedül, magányosan, rettegve. Anyámra gondolok, a csodálatos szőke nőre, a hatalmas kék szemekkel, aki olyan nagyon szeretett és aki eltemetett, mert halottnak hitt és most valóban bevégzem, így és itt ilyen cudarul. Istenem, annyira fáj, olyan rettentően. Megint elsírom magam, de már ahhoz sincs erőm. Nem akarok Felixre gondolni és már nem is sok időm jut rá, mert letaglóz a vérveszteség, és valami egészen más is… Mégis csak arra tudok gondolni, hogy miatta történik ez, az is lehet, hogy ő maga van mögötte, mert a macska ösztönlény, olyasvalami hívta meg, ami nagyon érdekelte és ehhez kell ismerni, igaz elég csak a fajom. A combom satuban. Halkan hörgök, morgok, sírok. Csak arra tudok gondolni, hogy mennyire megbántottam, miket mondtam Neki, aki olyan fontos nekem, aki olyan elszántan gyűlöl és akire én véremből vágyom, amiből már nem sok van. Bár elájulnék, bárcsak. Mindjárt, ebben biztos vagyok, azonnal megtörténik és már nincs humorom a halállal szembenézni, mert a test kitartó, még majd magamhoz térek és újra élem a kínokat. Soha semmi ennyire nem fáj még, a szívem talán, amikor hallottam Őt az erdőben engem keresni, akkor. Mit tettem? El sem mondtam neki… de nem is tehetném. Elmerül az agyam, megmoccanok, a fájdalom visszaránt felordítok artikulálatlanul. Hogyan mondhatnám el neki, hogy sajnálom? Hogy nem akartam? De úgysem érdekelné, csak gyűlölne, ahogy tette végig és most itt fekszem….
Fény, mintha...fény lenne. Ez már az? Fény az alagút végén? Megyek, megyek feléd, csak legyen vége. Édes, drága jó istenem, de fáj, még mindig rettentően fáj. A szemem résnyire nyílik, a fény elvakít teljesen, a macska… még mindig a gyomromban kuporog. Fülsüketítő a hang, ami hozzám szól. Oda sem fordulok a fejem sem mozdítom, a combomban szinte biztos, hogy eltört a csont, a vállam, a karom is, a bokám is, a nyakam is? Ki tudhatja? - Üüüüm. - ébren lennék? Álmodtam? Nem lehet, az nem fájhat ilyen rohadtul, édes jó istenem, miért nem haltam meg? Ez nem ismerős hang… Akkor ez csapda nekem, de nem Nekem. Nem tudom. Ébren vagyok? Meg sem mozdulok, nem is bírnék, nem is akarok és nem, nem tudok. A fejem sem emelem meg, képtelen vagyok rá, kótyagos minden bennem, mintha lebegnék, csak ne fájna ennyire, ne fáznék ennyire, ne szenvednék ennyire. Nincs bennem harag és nincs bennem bosszú nincs bennem semmi sem csak milliónyi éles, erős ezüst fog…
Ocsmány az, amit a gödör alján lát. Ezüstcsapdák között összekuszálódott végtagok és a vér, ami sárrá dagasztja a földet. Azt is nehéz megmondani, hogy minden kar és láb a helyén van, nem pedig elszakítva a testtől, a csontok fehérségét felragyogtatja a lámpafény, de a hús, a hús színe az igazán magával ragadó, a sötétből kibontakozó ezerbordó lüktetése, az izmok feslett rózsaszínű rángatózása, az erek szűkölő véröklendezése és a hiábavaló gyógyítás küszködése, mert az ezüst éget és pazarol, véreztet és pusztít, megfosztja az alakváltó testét a saját természetes ritmusától. Szinte harapható szenvedés párállik fel a mélyből, joggal hihetné halottnak a mozdulatlan fiút, ha az nem nyögne megint, olyan elesett hangon válaszolva meg a kérdést, mint amilyen hangja lehetett az első emberi lénynek, amikor öntudatára és védtelenségére ébredt ebben a világban. - Jól van - felhúzza a lámpát és az odakészített köveket a mélybe dobva hatástalanítja a megmaradt csapdákat, a hold felé csattannak a durva fémfogak a test körül, csak a rázárultak őrzik a foglyukat gonoszul és konokul tartva meg bilincseiben. Egy fiatal nyárfatörzsekből épített majdnem fehér létrát ereszt aztán a gödörbe, lassan, fokról fokra szemlélődve érkezik meg, egyetlen mozdulatát sem sieti el. Mi értelme a megfogott zsákmánynak, ha aztán nem tudja megtartani? Lassan kifújja a feszült levegőt melléguggolva, kisimítja zilált, szőke haját izzadt arcából, a szemsarkán húzza végig a hüvelykujját, könnyét elmorzsolja az ujjai között. - Majdnem gyerek baszki - elégedett és elégedetlen is egyszerre, hiszen mindig a zsenge a legjobb, ugyanakkor az öregebb, tapasztaltabb példányok ereje a szöveteikbe ivódva szolgálja a mágust, ha szükség van rá. A rebbenő szájszélen feketének tűnik a vér, a szenvedéstől nehéz a levegő idelent, a kiszolgáltatottság mégsem indítja meg a szívét annyira, hogy ne verje ezüstbilincsbe a kölyköt annak rendje és módja szerint, mielőtt kötéllel alaposan átkötné, hogy csak aztán szedje le róla a csapdákat. Először azokat húzza fel a mélyből és pakolja el, aztán magát a zsákmányt, mikor már kellően kivérzett és elerőtlenedett. Nincs semmi felesleges az időhúzásában, a szükséges biztonsági lépések ezek, amiknek hála a végén gond nélkül a kocsi csomagtartójába csukhatja a földes, véres, sáros leopárdot és elviheti abba a tóparti házba, amit éppen az efféle ügyeinek tart fenn. Valaha egy másik boszorkánymesteré lehetett a hangulatos pincével ellátott kies völgybéli kis kunyhó, mert nem csak erővonalakon fekszik, de hála a tájolásának egyik ablakon se süt be a holdfény, valamint odalent pont egy olyan rácsfallal elválasztott félpince van, amilyet mindig is akarnak a magafajta lelkületű férfiak és nők. Most persze nyitva a rácsos ajtó és nem is látja szükségét a bezárásának, a lenti nyoszolyára teríti a fiút, felcsavarja a világosságot és mellé kuporodik, miután kicsit kifújta magát a hurcolásban olyan hajnal felé. Odakint már világosodik, de idelent csak a lámpafény tükröződik a masszív bilincseken, amik a medvecsapdafogak helyett gondoskodnak arról, hogy a szőke mozgástere éppen csak annyi legyen, amennyi a nyugtalan hánykolódáshoz kell, de arra ne adjon lehetőséget, hogy komolyan megsebesítse Nazart, aki az ágy mellé telepedve egy sámliról végzi a begyűjtést. Véres hajfonatot vág le a szőke bal füle mögül, óriási fecskendővel szívja le a maradék vérét belappadt vénájából, kis körömdarabokat nyes, bőrcafatokat szerez, végigsimít a hasfalán egy gondolat erejéig, a sebeiből érdarabokat, húsfalatokat metsz ki, csupa olyasmit, amire már amúgy sincsen szüksége a kölyöknek, aztán lát a gyógykezeléshez. Egy piros oldattal kimossa a sebeiből az ezüstöt mielőtt elpusztítaná teljesen az öngyógyítási hajlamot belőle, aztán görbe tűvel és cérnával áll neki összevarrni a súlyosabb sebeket, hogy a létfenntartást megkönnyítse a számára. Pedig még a leopárdfogig el sem jutott, de ahhoz úgyis szüksége lesz a fiú kooperációjára, hogy az igazán legjobb alapanyagot szerezze meg, úgyhogy olyan szokatlan odaadással kezeli a kölyök számolatlan sebeit, amit ki sem néznének belőle az ismerői se közel se távol.
Elviselhetetlen a fájdalom, a csontok törése, az izmok szakadása, a sajgás és az ezüst őrjöngő égetése. Nincs szó, amivel a kínt le tudnám írni, amivel a fájdalomnak tudnék nevet vagy fokozatot adni. Annyira fáj, hogy az elmém le-eldobálom és minden egyes mozdulat kínszenvedés. A sírás is fáj. Vér folyik a számból, orromból és mindenhonnan. Feldagasztottam a földet magam körül, fuldoklom a vér bűzében. Nem tudom valaha ebben az életben fájt-e valami ennyire, ilyen módon, amitől az elmém leszakad és nincs megkönnyebbülés, a kín van, a szenvedés. Imádok élni, soha nem akartam meghalni, de most vágyom utána, csak legyen vége. Bármit megadnék érte. A véremben lángol a méreg és az ezüst. Mintha a csontok égnének. De ez is kevés. Nem írja le, hogy mennyire szenvedek. Hallom a hangját, látom a lámpát, hallom a becsapódó csapdákat és tudom, hogy akármilyen szívós is vagyok, itt és most meghalok. Alig várom. Megérdemlem… Rámborul a sötét. Aztán felpislákol a tudatom, minden mozdulattól őrjöngök, ahogy mozdít. A kezem, lábam bilincsben, a törött csontok átszúrják húst, a bőrt. Ordítok. Sírok. Átkozódom és könyörgök. - Kérlek, kérlek ne bánts. - a tüdőm lángokban áll, úgy zihálok, mintha ez lenne a vég és abban bízom, hogy az is. - Könyörgöm. - zokogom, miközben habos vért köpök. Alig kapok levegőt, és a fájdalom nem enyhül, nem múlik, nem gyengül, sőt kifejezetten, mintha erősebb lenne, egyre és egyre erősebb, hiszen az az ocsmány, undorító féreg elmozdította a törött csontjaimat és a szoros kötelekkel csak jobban kínoz. - Meghalok. - lehelem elfúlva, immár a kocsi csomagtartójából, ami kicsi is nekem, összecsomagol. A csontok megint elmozdulnak, az oldalamból egy darab a csapdák fogában maradt a vérem pulzálva folyik el. Percről, percre gyengülök. Megint kiold az elmém, az ordítás bennem szakad, képtelen vagyok kiabálni és beszélni is, képtelen vagyok mindenre. A rémálmomra eszmélek, arra, hogy mozgásképtelenül fekszem, kötelekkel és bilincsekkel megbéklyózva és a férfi mellém telepszik, csak felé billen a fejem, a szemem résnyire nyitom, a kín elviselhetetlen. Zihálva kapkodom a levegőt. - Kérem ne! - a hangom rekedt. Fuldoklom a vértől, amit visszanyelek, tudom, hogy haldoklom. Őrjöngve próbálok a keze elől elmenekülni, a rettegés vastag kőfal, ömlik belőlem, mindig is ettől féltem, hogy valaki egyszer magatehetetlenül azt tesz velem, amit akar és most ez történik. - Kéérem…- sír a hangom és csak a hajamnál tart. Próbálom a szobát szemrevételezni, de nincs nagyon mit látnom, csak őt érzékelem és a módszert, amivel elvesz belőlem. Rutinos, nem az első vagyok és nem is az utolsó. Meg fog ölni, feldarabol, míg életben vagyok. Minden érintésére megrándulok, mert a fájdalom nem múlik, nem enyhül. A csontok kilógnak a bőröm alól, vannak törött bordáim és az oldalamból olyan fájdalom sugárzik szerte, hogy nem bírom elviselni, újból kiold az agyam. A fájdalom ránt vissza, amiben darabokat vág ki belőlem, daraból, csonkol. Sírva fakadok, a hajam az arcomba tapad, a vérbe, könnybe, takonyba. Minden bűnöm megbánom, vergődni sem jut már erőm, semmihez sincs. A légzés olyan nehéz… a sötét immár egészen befed, nehezedik a légzésem, nem is látom mi történik körülöttem, nem értek semmit. Lihegve, kapkodom a levegőt. Mégis azonnal könnyebbé válik minden ahogy az ezüst kifelé áramlik belőlem, ahogy kimossa, biztosan azért teszi, hogy aztán tovább kínozhasson. Megint felé billentem a fejem a gyűlölet felizzik bennem. - Élvezi? - a kínom, szenvedésem, az ordítástól rekedtté vált hangom, a vérem, könnyeim? Hangosan lihegek, és most veszem észre, hogy mennyire remegtem, most, hogy kicsit elengedem a testem és begörcsölt tagiam leeresztem. - Kérem… - csak had legyek jobban és kitépem a mocskos szívét a féregnek. A csontok így nem forrnak össze, komoly sérüléseim vannak, érinti a tüdőm, ebben biztos vagyok. És meg sem merem számolni, mit még.
Kérlek, kérem ne bánts. - hol is hallotta már ezeket a szavakat? Az első szűzlányt megjegyzi az ember, akármilyen ember is legyen, mert az oltáron fekvő test tiszta kiszolgáltatottságához semmi sem fogható. A kecses csuklót körülölelő vérszalag elegáns esése megragadja a figyelmet és a halvány szájból felreppenő könyörgés imának tűnik, amit hozzá és csakis hozzá intéz, ahhoz, aki a kést fogja, a rítust végzi és a mesterének akar megfelelni, de abban a pillanatban egy istenné válik a lány szemében, akit feláldoznak és levágnak, mint az állatot, hogy érintetlen testének mágiáját kisajtolják. Fiatalság, bolondság, már rég tudja, hogy az erő egyáltalán nem tiszta és az állat sem szimbólum, a bőr alatt ott kushadnak az igazi nagyvadak, amik a szabadságukra várnak és sose könyörögnek, de a szőke fiú, ez a majdnem gyerek megteszi, még ha a hangja és a teste férfinak is mutatja, az esdeklése gyerekké teszi, mert aki már felnőtt az tudja, hogy nincs kegyelem ebben a világban, ahol a szenvedésben és fájdalomban sárosan dagonyázik, olyan védtelenül és kiszolgáltatottan, mint az anyaméhből éppen kifordult szutykos csecsemő. - Nem hagyom, hogy meghalj - ígéri hazug megnyugtatással, mert mindenki meghal, egyszer, ez ellen senki nem tehet semmi, de meg kell próbálni elodázni a nemlét pillanatát, erről szól az egész halandó élet. Az övé éppen úgy, mint a zsákmányáé, akit megfoszt az öntudatától a kínzó önkívület. Szinte irigyli, így legalább nem gondolkodik a tettein és nem kell megölnie a lelkiismeretét újra, amelyik tanult dogmák szajkózásával kel életre, mert ez nem helyes, ezt nem szabad, de ha a szenvedés olyan nagyon helytelen, akkor miért ilyen kellemes a szemnek, kéjes a testnek és tetsző a tenyere alatt forrón hullámzó bőr vad ellenállása, az izmok utolsó utáni szívós felcsattanása és az ágyhogy bilincselt küzdelem minden egyes véres, koszos taktusa? - Csitt-csitt - nyugtatja ocsmány vigyorral a szája sarkán, amíg vergődik a tűt elhúzza tőle, csak a vénát szorítja, hogy dagadjon, várja amíg lecsillapul, réses tekintetében az emberállat keverék pislákolását látja, vad és rémült a szeme egyszerre. - Csitt-csitt - a saját hangjában gyönyörködik, mert a fiú már nincs vele, pedig még nem is értek a bevásárlólista végére. Néha könnyebb egyedül. - Már nem tart sokáig - ez a rész, amikor a sebben sejtett idegei között válogat és vékony csipesszel húzza ki az elmetszett inakat, hogy hosszúkás fiolába zárja némelyiket, másikat egy szárító asztalra terít szét gondosan. A könnyek szinte tisztára mosták a fiú arcát, finom szövésű anyaggal felitatja őket, kárba ne vesszen egyetlen kárvallott porcikája sem, igazán nem pazarol. Már elszámolt szabadkozó lelkiismeretével, nem tartja többre az ágyba kötött foglyát egy szép haszonállatnál, ami mégsem olyan, mint a többi, mert egy tyúkban vagy kecskében nem lehet így gyönyörködni, mint benne, nem érinti meg így a szemeiből sugárzó gyűlölet, mert azok még a gyilkosukat sem ócsárolják belül, nem érzik, nem tudják hogyan kell máshogy vélekedni, mint vakrémülettel szembenézni az elmúlással. - Mhm - tűvel a szájában pillant fel, hogy a kék szemekbe nézve lássa saját tükörképének gyűlöletes ábrázolatját és elmosolyodik. Új cérnát spulniz le, elvágja, befűzi a tűbe, azután tud csak válaszolni. - Igen, élvezem. Kár lenne nekiállni anélkül, nem? Túlságosan sok a kockázat a fajtáddal kapcsolatban ahhoz - a puha horpaszon futtatja végig az ujjait, a tépett seb mélyén mintha a zsigerek látszanának, de elzárja maga elől az örömteli, kéjes látványt azzal, hogy egymáshoz nyomja a hússzéleket és belebök a bőrébe sima, erőteljes mozdulattal, egy csepp megingás nélkül. Mintha egy zoknit stoppolna élőlény helyett, annak sem törődne a fájdalomkiáltásaival. - Most már megmaradsz, ennek azért lehet örülni - bár szakadt tagjai még mindig nem festenek túlságosan jól, a törött csontok deformitása legalábbis biztonságérzetet ad számára, mert a test diszharmóniája visszafogja a fiúból szagló érezhető, tapintható dühöt. Avatott, fürge mozdulatokkal varrja a sebet, csak akkor néz fel újra, amikor csomót köt a madzagra.- Hogy kerül egy leopárd St. Louisba? - egyesek szerint a beszélgetés eltereli a figyelmet a fájdalomról, és arról a halk, monoton zúgásról, amivel a centrifugáló gép dolgozik a vérével, hogy szétválassza alkotóelemeire. Most az ujjai tétlen mulaltsággal barangolnak a hasfalának érintetlen táján, a lila bordakosárra simítja a tenyerét és a vaskosan verő szívéről ábrándozik, ami igazán jól mutatna a gyűjteményében, de sajnos nem pótolható a testben.
Összepréselem a fogaimat, a fájdalom azt érzem teljesmértékig fokozhatatlan a szervezetemben, az agyamban, az érzéseim legmélyén, mintha már nem lehetne több, vagy erősebb, nem lehetne már hova tolni, hogy az elmém ép maradjon, pedig én szeretem, ha fáj. De ez túl van azon. A törött csontjaim a hiányzó részeim, a vágások, tépések, az ezüst. Lihegek, a szívem vadul dobol, a vérem még mindig folydogál, gyenge vagyok a hiánytól. A macska mélyen kushad bennem, olyan elvetemülten a szívem alatt, hogy a félelemtől összepréselődik a gyomrom. Biccentek és nyelek egy nagyot. Nem vagyok benne biztos, hogy jó nekem ha nem halok meg, lehet sokkal jobban járnék, a dolgok jelen állást szemmel tartva lehet jobb lenne. Tekintve, hogy a lelki szemeim előtt lejátszódik annak lehetősége, hogy ez a férfi örökre itt tart és darabolni fog, vagy egyszerűen csak egy újabb Jeferry Dahmer és nekem megváltás lenne a halál. A szavak kifogynak belőlem egy időre, míg a számat harapom kínomban. Nem tudom eldönteni mi sajog jobban a testemben, lehet minden is egyszerre. Az egész manus olyan, mint egy sorozatgyilkos és én minden teketória nélkül sírni kezdek, mert elköszönök az életemtől, a múltamtól, a jelenemtől és a létem minden szakaszától. Elfordítom a fejem, a plafont bámulom, a fogaim összepréselve, vacogok. Lüktetve ömlik a forró vér bennem, a rémület a szívem markolja. A fejemben ezer és millió film pörög le, ami velem is megtörténhet, ha így tart ezüst bilincsben és szoros gúzsban a macska soha nem fog jönni. A rémület gyorsabb a szívemnél, az agyamnál. Könyörgöm. Csitt-csitt! Felé fordulok, megszívom az orromból csorgó taknyot visszacsorog a torkomra. A mosolya miatt akad ki az agyam. A kegyes isten leoldja az elmém. Egyszer régen láttam egy filmet, amiben egy muksót úgy műtöttek meg, hogy altatták, de mindent érzett, az ilyen lehetett vajon? Mire újra magamhoz térek, már stoppol, de minek? Könyörgöm minek? Mert biztos vagyok benne, hogy azért, hogy tovább kínozhasson. Felé pillantok, a torkomban gombóc, már attól is ordítok, ahogy a tű a testembe hatol, a sajgó sebszélek még mindig zajosan harsogják, hogy döglődöm. Biztos vagyok benne, hogy meg fog ölni. A hajamban, fülembe is vér és könny úszik, a mellkasom sürgetően emelkedik, a tüdőm is fáj, alig jut le oxigén. Megint hangosan zihálok, a légzésem sebesen lüktető remegő hörgés. Vergődőm, kapkodom, csapkodom. Közben minden tagom kínzó vasként éget belülről, a csontok törése miatt az agyam fel-feladja. Élvezi a kis geci. Megint nyelek egyet, felköhögöm a kínom, a vérem. hangosan zihálva nyögdécselek, az ujjai égetik a bőröm, a kín az enyém. Tomboló énem miatt félrenyelek hangosan köhögök, idő. Időt kell nyernem, hogy ezt megúszhassam. - Minek? - halkan sóhajtom el a kérdést. - Miért hagy életben? - még mindig köhécseleve, krákogva fordulok megint felé. - M? - nem is hallom, vagyis alig. Egyszerűen nem hallom őt a szívemtől, a saját zihálásomtól, a vergődésemtől és a csontok roppanástól, a remegésemtől. - A családom látogatom. - nem is hazudok nagyot így akár el is hiheti. A simogatástól borsódzik a hátam, de legalább nem hímezget tovább, a fájdalom nem szűnik, hiába mosta ki a maró ezüstöt, hiszen az állat messze van. A gyógyulás olyan alacsony küszöbön mozog, hogy szédülök tőle. Elhúznám magam tőle, de nincs hova. A keze a szívemre borul és elfog a rémület, hogy kitépi azt is, akkor… de azt mondta… nem, nem mondta. - Szomjas vagyok. - panaszol a szám, a lelkem, a szívem, minden tagom. - Kaphatok egy kis vizet? - talán ennyire még soha nem is féltem, mint most, mint ma, mert biztos vagyok benne, hogy kínok ezrei várnak rám, meg fog ölni, ha nem is most de hamarosan. Szipogok, ömlik a taknyom, könnyem és csak a fele van fájdalom miatt, sokkal inkább rettegek. - Haza… haza fog engedni? - hazudjon, hogy igen. Alig bírok megmoccanni is, annyira fájok. A lábujjaimig sajgok. Hömpölyög belőlem a forró energia, amit összemos sötétté a remegő lélegzetem.
Vannak emberek, akik összerezzennek a felhangzó fájdalomkiáltástól, az ordítástól, mert az ősi idegek bennük kiérzik a belőle áradó veszélyt, a figyelmeztetést és az egész idegrendszerük csatarendbe áll azért a nemes célért, hogy elkerüljék a hasonló sorsot, mint amiben a szenvedőnek osztályrésze van. Nazarnak még csak a szempillája sem rezdül, de mindig ilyen volt, már gyerekkorában is nagyra nyitott szemmel bámulta síró társait, kíváncsian arra, hogy mi kínozza őket, legyen az ügyetlen esés vagy egy ijedt méh halálmegvető csípése. Meglett férfiként pontosan tudja, milyen hangja kell legyen az általa okozott kínnak, ezért vár minden sípoló szűkölésre és energiapazarló ordításra, a pergő könnyeket bőkezű borravalóként teszi zsebre és olyan átkozottul boldognak látszik, amit örömtől és elégedettségtől repeső szívverése sem cáfol meg, inkább csak megzenésít, ha éppen az alakváltó bele akar hallgatózni, már amikor nem köti le a hiábaló vergődés, mert azt ugyan elérheti vele, hogy rossz helyen bök bele érzékeny húsába, mert mást ugyan nemigen. - Errefelé ritka a leopárd - és ő nem hagyhatja el a város körzetét, súlyos teherként lebeg felette az átok felhője, amiből egyelőre nincs számára feloldozás, de ezt a szőkének nem kell tudnia- és nem szeretem a pazarlást. Azon kívül miért ölnélek meg? A gyilkossággal mindig sok a nyűg - az ujja puhán végigsimít a reszkető horpaszon, tűnődő pillantása végigfut az alakján, azt mérve fel szemre, hogy vajon mekkora gödröt kellene ásni egy ekkora holttestnek, persze, mivel mágiásból van, ő inkább elégetné, sötét, engesztelhetetlen tűzzel. - Hát minek nézel te engem? Ennyire megijesztett a csapda? - mosolyog rá egy angol úr hűvös leereszkedésével, olyan gondtalanul, mintha egy ártatlan gyerekcsíny lett volna az egész és semmi több. Icipicit összeráncolja a szemöldökét, félrerakja a tűt, a varratok hátán simít végig lassan, elgondolkodva. - Tudja a családod, hogy milyen állat vagy? Keresni fognak telihold után? - firtatja hirtelen, az ujja rányomódik egy érre, de a szívverését most a kölyöknek a kín diktálja szapora összevisszaságra állítva a belső motor metronómját, nem árulkodik neki semmiről, se igazságról, se hazugságról, csak az édes, gyönyörködtető fájdalomról. Nem is tudta, hogy ennyire hiányoznak neki a vadászatok. Az áldozatok. A neki rendelt kiszolgáltatott tagok vergődése, a bilincsek szorításában lehorzsolódó csuklók és bokák elkötelezett, vörös zálogai, amitől az ereje teljében érzi magát, a megregulázott őserők felett álló sötét lénynek, aki ismeri az eszközét annak, hogyan hajtsa szolgaságra a legrémisztőbb bestiákat. - Lehetsz is, úgy ver a szíved, mint egy rágcsálóé - szaporán és izzasztóan, de lassan bólint, felkel a székből. A mozgása bár fiatalos, most egyáltalán nem ruganyos, a kecskecsel közben lesántult kissé, húzza az egyik lábát fekete, hímzett házikabátjának takarásában, de a saját sebeit már gondosan bekenegette, csak a kenőcs szaga lebben utána ahogy a helyiség másik felébe megy, a ketrecajtón kívül és vizet enged egy műanyagpohárba, műanyag szívószálat állítva bele, kétséget sem hagyva afelől, hogy ő nem amolyan alacsony ökolábnyommal élő modern újrahasznosítós boszorkányfajzat. A kérdés nem torpantja meg, de majdnem rávágja az “igent”, azonban a nyelve hegyén visszafordul a szó és egy árnyalatnyi türelmetlenség szisszen fel a hangjában. - Honnan tudhatnám azt? Biztos nem akarsz ilyen nyomorultul elvánszorogni és még volna pár kérésem tőled, amihez ajánlott, bár nem elengedhetetlen a kooperációd - leülve a szívószálat a fiú szájába hajlítja, a víz hűvös, majdnem pincehideg, tiszta és kellemes ízű, mintha a háza alatt egy forrás fakadna és egyenesen abból nyerné ki, mert semmilyen klórt és ipari tisztítószert nem érezni rajta.- Kell egy leopárdfog és néhány szolgálat és … szürke szemei a legteljesebb szégyentelenséggel vizsgálgatják a fiú arcát, kíváncsian, szinte elfogódottan lesi, hogy látja-e a véres, könnyes masszává lágyult szép vonásokon az érzelmeket, amiket a szavai kiváltanak belőle - ondó.
Biztos vagyok benne, hogy élvezi a kínjaimat és ez megijeszt. Valójában emiatt kezdek el rettegni, mert pontosan tudom, hogy mennyire sok kínt elbírok anélkül, hogy meghalnék, hiszen csak nézzen most végig rajtam a nagyérdemű, egy halandó ennyibe már belehalt volna. Bőven. Nem felelek. Tudom, hogy ritka, de a könnyek apránként csorognak a szememből, felszipogom a taknyom, nem csak mert baszottúl fáj, de szörnyen félek. Sokszor és sokféleképpen féltem már, tavaly Tael elásott élve engem és még egy lányt, mert a büntetésünk szerint a sorsunk halál. Kaptunk helyre fakoporsót külön-külön persze és végig hallgattam, hogy a súlyos dobásokkal betemet a föld. Tudtam, hogy meghalok, megfulladok. Kapartam a koporsó tetejét a vaksötétben, nyüszítettem és sípoltam, hangosan és halkan könyörögtem, ő pedig az egészet felvette egy a koporsóba rejtett mini mikrofonnal. Amit aztán vígan visszajátszott a hallgatóságnak értsd szedett-vedett alfa, csak azok nevettek harsányan, akik még nem voltak áldozatai eme büntetésnek. Persze esélyem nem sok volt, de végül kaparni kezdtem kifelé, nyakamban az ezüstből szabott nyakörvet el sem értem olyan szűk volt a hely és kitörni is nehezen tudtam, de a föld… a földnek súlya van, mintha beton lenne. Elájultam valahol sehova sem haladva, mire kihúztak és megugrálták a szívem. Tael nevetett én zokogtam a leánnyal karöltve, de a leckét azt megtanultuk az alfa lábaihoz dörgölőzve. De most az a félelem semmisnek tűnik ehhez képest, mert az emlék, ez pedig valós. Az, hogy nem öl meg egyrészt jó hír, másrészt meg cseppet sem az. Akkor lehet tovább kínoz, felszeletel, mint egy steaket. Hiába simogat, minden mozdulata büntetés. A tekintete is az, inkább a plafonra bámulok. - Nem tudom, mik a tervei? - mondja csak ki, csak avasson be, hogy tudjam mire számíthatok, miközben a gyógyulás lassú és kacskaringós útján járok. - Kegyetlen az a csapda.- lehelem a szavakat és minden lélegzetvétellel igyekszem elhúzni magam tőle. A szívem nem ver, de csapkod az ujjai alatt, fulladok tőle és valami egyébtől, mai miatt mintha folyton bugyborékolnék, a fájdalom kíméletlenül éget és perzsel, mintha mit sem múlna, pedig a macska dolgozhatna odabent. - Tudja. - hazudom gondtalanul, kitűnő színjátékos vagyok. - Apám azt sem szereti, ha eljövök otthonról ilyenkor. - keresni fog. Hogyne. Azt sem tudja, hogy élek, így nyilván nem. Tael majd hív párszor és lemond rólam, aztán talán Laurent… gondol majd rám, hogy milyen kár, hogy nem ő ölt meg. Persze nyilván azt hiszi majd, hogy kereket oldottam gyáván, ahogy már megtettem régebben is, amikor szorult a hurok. Még igaza is lehetne, jellemző lenne rám, annak ellenére, hogy most erről szó sincs. Inni kérlek, már rendesebb, mint Felix, mert hoz nekem. - Még kérés? Miért eddig volt? - vagy csak én nem hallottam? Rákapok a szívószállra és mélyet szívok a pohárból, de annyira fáj, hogy az első kortyot azonnal vissza is köhögöm, aztán a következőt is. Vért köpök fel és taknyot, de újra a víz után hajolok, hogy igyak, muszáj, mert annyira jól esne, akarom. Végül lenyelek két korttyal aztán masszívan köhögök. Leejtem a fejem, koppan a koponyám. - Fog? - azt old meg barátom. Gőzöm nincs hogyan, de ahhoz alakot kell váltanom és én nem tudok félig, mert nem vagyok alfa, a macska míg ezüstöt érez nem fog jönni, ha meg nem, akkor nem ajánlatos a szájába nyúlni és abban a testben én nem vagyok jelen, hogy segítsem. Na azt nem tudom hogy oldja meg, a macska száját is csak ezüst tarthatja meg, de már állat szerepébe csak az segít, ha elkábítja, de akkor visszaváltok emberré. Meglehetősen lehetetlennek tűnik. - Milyen szolgálat? - kezdem egyre kevéssé érteni, hogy miről beszél, de mintha múlna a fájdalom odabent, a törött csont azonban nem fog meggyógyulni, nem jól, ahhoz nekem kell a macska. - Mi? - a döbbenettől kikerekedik a szeme, szinte látom magam előtt, ahogy egy hatalmas tűvel átszúrja a heréimet, mert most… kicsit bevallom hiányosak az anatómia és per biológiai ismereteim, de lehet ondót venni tűvel? Vagy hogy működik az? Azonban nem kérdezem meg, mert valójában sejtem meg fogom tudni. Találkozik a tekintetünk. Összeszűkül a szemem, láthatóan gondolkodom. - Azt… hogy? - és persze csak megkérdezem, mert ennyi eszem van. A rémület kánkánt jár a szervezetemben a félelemmel karöltve, mi a fasz?
A szája széle vidám vigyorra kanyarodik, mintha a fiú incselkedne vele, pedig éppenséggel a terveiről kérdezi, de amit azokban lát, nos, az elég egyoldalúra billenti a szórakoztatás mérlegét. - Nem akarod te azt tudni igazán - nem kérdés, olyan biztos ebben, mint amennyire élő ember biztos lehet a saját létének nüanszaival, túldimenzionált jelentőségével vagy éppen múlandóságával, kinek-kinek szájíze szerint. Szemernyi kétsége sincs, mert könnycsepp igazgyöngyét morzsolja el az ujjai között és az kerekded keservével elárulja neki a fiú megrettentségét, amit a szavakkal talán feloldhatna, de az is lehet, hogy még mélyebb, még háborodottabb kétségbeesésbe taszítaná általuk. Bizonytalanságba fullasztja inkább és hagyja, hogy a szemei kéken jajongjanak neki.- Kegyetlen, de máskülönben aligha lehet megfékezni a fajtádat, nem igaz? - veregeti meg a vállát barátian, mintha elfeledkezett volna arról, hogy ez fáj neki, pedig szó sincs róla. Irigy bosszú ez a másikban tomboló végtelen életerő iránt, a kicsattanó egészség iránt, az iránt a csodálatos gyógyulási képesség iránt, ami neki nem adatott meg, minden rosszízű mágia ellenére ő csak egy halandó ember, és mint olyan a maga nemében mindig törékeny lesz, ellenben a szőkével, aki összetörten is az élettől lüktet, nem búcsúzik, de éppenséggel vad szívdobogással tesz tanúbizonyságot arról, hogy a leopárd eljegyezte magát az élettel. Tessék, már a haldoklás helyett a legnagyobb gondja az, hogy ártó ujjaitól távol kerüljön, mérgesen görbíti bele azokat egy varrott sebbe, nem engedve el. - Igazán? És mit szólt hozzá, mi lett belőled? - szűkíti össze a szemeit kelletlenül. A fiú szavai megfordítottak egy homokórát, ami pergő szemekkel jelzi az időt, a fogyatkozó, átkozott időt, aminek letelte után egy ingerült alakváltó apuka indul a fia keresésére. Ez lehetséges, hogy semmilyen veszélyt nem jelent rá nézve, de becsülte már alá védtelen áldozati szüzek atyafiságának rátermettségét és most se szektája, se barátai, olyan magányos, mint amilyennek a cicafiúnak kellene lennie számításai szerint. Elhúzza a száját, de a komorsága olyan, mintha csak azon bosszankodna, hogy egy helyett két sírt kell ásnia a kert végében. Mindenesetre a pohár vízzel a kezében egy pillanatra megáll a bejárati ajtónál, mintha a pincelépcső felé hallgatózna, de csak a mágikus érzékeinek környéken szétszórt fétiseit faggatja arról, történt-e valami gyanús odakint mostanában. - Szemtelen vagy, örülj neki, ha ezután lesz kérés, mert éber állapotodban már nem hasonlítasz annyira egy vágómarhára, hogy bármiféle hozzászólás nélkül szedjelek szét hasznos részekre - megtámasztja a fejét amíg iszik, durva, érdes szívélyességgel fogva a tarkójára, és olyan reszelősen nevet, mintha sose tenné azt kárörvendés nélkül. Hagyja, hogy igyon, aztán fuldokoljon, a szeme se rebben amikor a véres, enyőkés kortypermet a köntösére hullik, összekoszolva egészen, egyáltalán nem kényes. - Igen, leopárdfog, bár a tieddel is kell majd beérnem elnézve az arckifejezésedet, nem vagy birtokában a szükséges fél-metamorfózis képességének, arra pedig nincs időnk, hogy kigyakoroltassam veled - eltűnődik, közben ráérősen, mintha egy nyulat simogatna a tenyeréval hátratereli a csapzott tincseket a kifáradt arcból. - Persze van egy bizonyos rítus, amivel megállíthatom az átváltozásod, de az elég kiszámíthatatlan eredményekkel bír, lehet soha többé nem változol át egyik teljes formádba se, csak végszükség esetére tartogassuk ezt - mégis valami lelkesedéssel felcsillan a szeme, ahogy a saját tudásának kútjába merít, egészen elábrándozik a lehetőségen, a kérdésre kelletlen rezzenéssel tér vissza a valóságba. - Apróbb szolgálatok, amihez több erő, ügyesség és állati vonás szükséges, mint amikkel én rendelkezem. Ne aggódj ezek miatt - legyint egy kecseset, a mozdulat árnyéka elrepül a fiú arca előtt és mögötte nem marad más, csak megdöbbenés. A boszorkánymester arcán pedig meghökkenés, amíg megfejti, hogy mit mondott, ami ilyen hatást váltott ki, aztán csak a szemöldökét emeli meg. - A 21. században tényleg fel kell, hogy világosítsalak arról, honnan jön az ondó? Nyilván a legegyszerűbb, ha kivered - próbálja a száját összeszorítva eltitkolni a mosolyát, de a lehetetlennel küzd, még a hangja is kicsit remeg az elfojtott hörgő nevetéstől- felhasználási szempontból nincs jelenetősége annak, hogy szenvedsz-e közben, ezért kinyerhető akár kellemes körülmények között is. Elég szakszerű magyarázat volt?
Hogy rohadjál el, ez lehetne a megfelelő válasz, ha ki merném ebben a helyzetben mondani, ha szavakkal mernék neki támadni, de nem teszem csak a pillantásom gyilkos tüzével, ami persze biztos jól szórakoztatja. Most, hogy a rabja vagyok persze nagy a szája, de ha nem lenne ezüstből szőtt karperec a csuklóimon, ha nem lenne millió törésem, a bordáim nem szaggatnának, akkor nem lenne ekkora a kurva szája. - Még az is lehet. - biccentenék, ha lenne hozzá éppenséggel erőm, ami nincs, de lesz és akkor… akkor ugyanilyen nyomorult leszek, itt fogok feküdni az életem végéig, itt és kiszolgáltatva, egy olyan vérengző pöcsnek, mint ez a féreg. Persze, ehhez szavakkal nem szövök forradalmi terveket. Kussolok, mert akkor nem keverhetem magam nagyobb bajba, ha ennél van nagyobb, de kötve hiszem. Bőgök, mert félek és mert fáj, mert a rettegés a szívembe marja magát, mert a reménytelenség jobban riaszt bármi másnál, ami felemészthet és elveheti a maradék ösztönt. Túl kell élni, persze én is tudom, minden percben csak túl a következőt, hogy egyszer legyen lehetőségem rá, hogy meglépjek. Addig csak percenként kell haladni. Nagyot sóhajtok, de az is fáj, még nem vagyok olyan jól sem, hogy egy mély levegőt vegyek és az ne okozzon bitang fájdalmat. Szétesik a világom. Felszisszenek, mindenem fáj, nincs olyan részem, aminek az érintése ne akarna ócska kis sikolyokat előcsalni belőlem. Anyád. Mondanám, ha merném. A csapdáiddal együtt szakadj meg. - Grrr. - a morgás kiszakad belőlem, ne simogasson, ne érintgessen, ne paskolgasson, nem a kutyája vagyok. A rabja és a húsa, mert az vagyok, nem? Hús?! Összepréselem a fogaimat. A fájdalomtól felordítok, a könnyek megint megindulnak a szememből, a seb még rettentően fáj, így hogy belekapaszkodik csak jobban és biztos vagyok abban is, hogy felszaggatja. Nehezen lélegzem, kapkodva, felületesen. - Mit szólhattak volna? Nem én döntöttem, nem én kértem, ezt kaptam. - hazudom félig, mert kértem én, nem is kicsit. Az apám meg nem örülne, de megbírkozna vele és meggyőzné erről anyámat is. De a testvérem mellém állna minden ízében. - Mi lett belőlem? - a hangom most sértett. Kevesebb lennék ettől? Másabb? Nem érzem magam kevesebbnek, de igaza van, másabbnak igen. - A maga szülei mit szólnak ahhoz, hogy mi lett magából? - tömeggyilkos? Szadista kis féreg? Egy szociopata vadállat? Ki is az állat kettőnk közül? Jelenleg ő. A vízre várok, míg ő kifelé hallgatózik, aham, szóval beszariak vagyunk. Azonban nagyon szívesen nyitnék vitát arról, hogy kinek a szülei szégyene kell, hogy nagyobb legyen? Az én szüleimnek, kiknek a fia az lett, ami és nem dönthetett, vagy az övéinek, akik… mit is kaptak…? Egy árulót, egy hullát, valakit, aki elhitette velük, hogy meghalt. Felröffenek. Örüljek? örülnék, ha lenne minek, de valójában nincs. - Vágómarha? - féreg. Annak néz? Vágómarhának? A felháborodásom szinteket ölt, embernek sem néz, semminek sem, senkinek sem, pedig én érző lény vagyok. - Ezek lennének a fajtársaimmal? Vágómarhák? - olyan lekezelés ugrik elő a hangomból, hogy azt érdemes lenne megfesteni, ha persze érdekelné, mint ahogy nem teszi, és lenne festővászna. Emiatt aztán a haragom fellobban, a macska rákapar a tüdőmre, a fájdalom összegörnyesztene, ha lenne helyem. Végre iszom, egészen feltölt. A keze durva a tarkómon, nem ad kegyelmet, nem ad megnyugvást sem a hangja, sem a szava, és főleg nem a nevetése. - Az enyém emberi. - a hideg kiráz, ha arra gondolok, hogy kitépkedi a fogaimat, az olyan fájdalom, amit amúgy sem viselek jól. A gondolattól összepréselődik a gyomrom. Nem felelek, amit mondanék, az nem tűr nyomdafestéket és egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem lesz ennek jó vége, mert nem tekint élő lénynek, nem tekint sem embernek, sem semminek, csakis egy kibaszott vágómarhának. Vicc. Nagyot nyelek, nem tetszik, ahogy simogat, nem tetszik, ahogy hozzám nyúl, nem tetszik belőle semmi, mert ennek az ipsének nincs szíve, nincs semmi amitől ember lenne. - Marhaszolgálatok? - hogy rohadjon is el egyben, vagy keresztben egyaránt. Komolyan azt hiszi, hogy megteszek neki bármit? Persze van az a pénz és van az a kérés, de azt hiszi a szolgája vagyok? Nem, nem vagyok és nem is leszek. Én csak magamat és Taelt szolgálom. - Azt hiszem van okom minden miatt is aggódnom. - kicsúszik a panasz a számon, mert hiába mondja, hogy ne aggódjak, ha egyszer úgy tűnik mégis meg kell tennem, minden esemény arra utal, hogy igenis van és lesz is miért. A macska törleszkedik bennem szabadon nem tudom engedni, de az energiától forrni kezd a bőröm, a testem, a lényem, a gyógyításnak apró kiterjeszkedései nekiállnak regenerálódni, de közben tudom jól, hogy váltás nélkül nem leszek jól. A legyintésre megrándulok, mintha meg akarna ütni, elkapom a fejem, a nyakam is sajog. - Már ne is haragudjon, de magánál nem lehet tudni. - milyen eszközei és céljai vannak, míg a gondolatait gyűjti én a házat hallgatom. Kinevet. Féreg. - Kötve hiszem, hogy ennek lehetne kellemes körülménye. - mi a faszomról beszél, de tényleg? Hogy lehetne ez kellemes? Rápróbálok a testemre és feljajdulok újra. - Miért nem enged el? Miért fontos, hogy ne legyek jól? - mert én nagyon de nagyon szeretnék jól lenni, akkor szívesebben beszélgetnék is, mert most… olyan fáradt vagyok, annyira fáradt. Pihenni szeretnék és a törött csontokat összeforrasztani. Akkor én is kedvesebb lennék. Azt hiszem ez róla nem mondható el. A szemeit vizslatom, a száját, a visszafojtott mosoly. Őt. Rányalok a számra, még mindig borzalmasan szomjas vagyok.
- Édes - olyan higgadt és közönyös ez a tetsző szó a száján, mintha csak egy jól megszokott receptet követve eljutott volna egy elvárható végkifejletig, egy kellemes süteményig, egy jól készült mártásig, a nyelvén úgy terül el a szenvedés íze, pedig inkább a szemével látja, a fülével hallja és az ujjbegyén érzékeli a feszengő test ordító megrázkódását. A morgás és kínlódás alatt már vadul villog a fiú kék szeme, nem volt vak rá, gyorsan könnyekkel mossa ki belőle a dacot és az ellenszegülést, mert jobb, ha tudja, hol a helye, mintha folyton emlékeztetnie kell rá. - Nem jelent semmit, attól még hibáztathatnak téged, sokszor meg is teszik, lerühellve a fajtád, kivetve a dédelgetett fiút, aki már egy megvadult állat, egy ösztönlény, félember - felveszi a kérdésbe rejtett kihívást, a sértésbe karmol úgy, ahogy a sebbe tette és bár nem mond konkrét szitokszót, minden kifejezésében ott van valami lealacsonyítás, valami elvetés, tele a pillantása kihívással, és aztán hirtelen megtelik dühvel, olyan hirtelen, mintha a visszakérdés kipukkasztott volna egy lufit benne, amiből levegő helyett a harag vörös és forró hullámai ömlenek elő készen arra, hogy felégessenek maguk körül mindent. - Szerinted? - éles hangot ütve meg visszapasszolja a kérdést, de úgy, mintha rögtön mellékelné is a tilalmat, hogy erre ne merészeljen válaszolni, ha kedves neki az élete és nem akarja a gereznáját egy füstölőkéményben száradni látni viszont. Elszorul a torka, kissé elfullad a hangja, mert összetorlódnak a szájában az átkok, amiket a fiú fejéhez vágna, ráadásul csak a fele volna szájalás, a maradéknak pedig olyan foganatja lenne, hogy a kölyök véreset vizelne és elszáradna néhány kevésbé jelentős tagja. Ahogy visszanyeri az önuralmát feláll a vízért, egyelőre válasz nélkül hagyva a kérdést, de az arckifejezéséből ítélve ennek még közel sincs vége itt. - Fennakadsz az állattani meghatározáson? Vagy ami vagy - szinte gyönyörködik abba, ahogy a bosszúság elmossa a fájdalmat és a könnyeket a szőke arcán, félrebiccenti a fejét és a lehető legmegalázóbban bólint rá a kérdésekre, mert arra se tartja érdemesnek őket, hogy szóval válaszoljon. A hüvelykujjával törli le az ajkán maradt vízcseppeket, kicsit lebillentve a dús húst, hogy megtekintse az emlegetett fogakat. - Formára igen, de van annyi mágiaerő benne, amennyi némely eljárásokhoz elegendő, ha más nincs, beérem azzal, ami van - a keze elpihen a mellkasán, oda gördül le a nevetése is. - Bizony, marhaszolgálatok, ha annyi telik tőled, én nem foglak túlerőltetni - a keze meglendül forró bőrén, kuncogva nyikkan a hirtelen összerezzenésre, gúnyos vidámság költözik az arcára. - Jó kifogás, de elfogadom, hogy ennyire megrémisztettelek, kár, hogy nem maradsz örökre ilyen - hiszen az idő ellene dolgozik, a kezdeti rémületen és fájdalmon túl ott van valahol a fiatal alakváltó teljes személyisége és ereje, ami csak arra vár, hogy erőre kapjon és áthidalja a most közéjük ékelődött, leküzdhetetlennek tűnő távolságot. Az érinthetetlensége csak múló délibáb amit az ezüstszag kerít köré, de elmúlik az, sokkal hamarabb, mint szeretné. - Ha kötve hiszed akkor kár is fáradni vele, nem igaz? Felvághatom a golyóid és kivehetem az egészet, aztán majd eldöntöm mi legyen vele - és már nyúl is a közelben elhelyezett gyógyító cérnák, tűk mellé helyezett késért, amit bár nem akart használni, mégiscsak jó, hogy a keze ügyébe helyezte. Hátrább ül az ágyon, eltávolodva tőle, a combja mellett telepszik le, amiket megfeszít, a mozgása javul, megtelik energiával az elgyötört test. - Jól tudod, hogy akkor nem tudnálak utána ilyen jól megregulázni. Bármilyen erős is a bilincs, ép tagokkal még mindig veszélyes leszel - most viszont a kés védtelen hasfalon szánkázik alá az izmok árkaiban bukdácsolva kéjesen, kellemesen bebarangolva hűs hegyével a forró test zegzugait és megáll az ágyék háromszöge felett. - Az én szüleim papot hívtak, amikor tudatába kerültek annak, hogy mi vagyok - veszi fel a korábban elhajított fonalat, az ujjai közé csippenti, mint a kölyök herebőrét, azt az érzékeny, puha bőrt, aminek varratába böki a kés hegyét, még nem átvágva a zsíros szövetet. - De nem segített.
Anyád! Mondanám, ha merném, de nem teszem, mert ami azt illeti eléggé meg vagyok guzsolva és kiszolgáltatottá tesz a helyzetem, így annyira vagyok szemtelen, amennyire a dolog lehetséges anélkül, hogy nagyobb bajba keverjem magam, mint amiben amúgy is vagyok. Ha lehet olyat, van olyan? Lehetek szarabb helyzetben? Nyilván. Összehozhatnám, ha… édes… Anyád az édes, az a bárcás kurva. Igaza van. Sajnos. Mégis felbasz vele. - Közhelygyár. - horkantok csalódottan, mert hiába is van igaza, attól még az egész siralmasan, gyalázatosan közhely, így nem is vesztegetek időt rá. Pedig szívig hatol, de ezt most nem adom a tudtára. A családom nem is tudja, de ha tudnák, akkor… sem vetne ki magából ez tisztára tény, biztos, hogy nem bántanának és nem dobnának el. Hiába is mondja, muszáj ebben hinnem. Felbosszantom. Naná, várható volt, hogy pontosan így történik. Valahol ezt is akartam, de nem így, mert a tekintete alján olyan harag lobban amitől azonnal megbánom, hogy így visszakérdeztem. Dacosan hátra vetem a fejem, nincs az a hatalom, hogy megszólaljak, lévén a kérdés letilt és amit mondanék azzal csak jobban magamra haragítanám, ebben biztos vagyok. A szülei lehet nem is élnek, de hogy nem büszkék rá az teljesen biztos. Erre hogyan is lehetnének? Mondjuk sok gyilkosra volt büszke valamelyik szülője, lévén mind szociók. Ráharapok számra, hogy ki ne csússzon rajta a válasz, miszerint ő egy ostoba fasz, akire senki sem lehetne büszke, miközben ő engem szapul, engem ócsárol, engem akar sarokba szorítani. Kapja be a lompos faszt. - Nem az állaton. - morranom idegesen. Mert kezdek idegbe jönni. - A vágómarhán. Persze nem várom el, hogy értse a különbséget. Főleg, mert nem az én szám hagyta el. - mi a fasz? Most visszakérdez? Nem az állat a sértő, mert az vagyok, most mondjuk pont nem. De a vágómarha az a húsa miatt tenyésztett marha, akit azért etetnek, hogy a húsát megegyék. Persze nem fejtem ki, lehet ostoba hozzá, pedig nem tűnik annak. Morranással jutalmazom, ahogy a fogaim nézegeti, geci ez tényleg vágómarhának tart, kezdek tényleg idegbe jönni, ami nem segít, mert a macska lázad bennem, de a csuklómon ezüst feszül, ami marja, égeti a bőröm minden egyes rohadt percben, már ordítani tudnék. A csontok lassan forrnak össze a szervezetemben, nem jól, csámpásan, fájón. - Hmpf. - az ujjai után csattintok a fogammal, ha hozzám nyúl, leharapom valamilyét, de azonnal. Az erő lassan tér vissza a testembe, lelkembe. Az érintésétől megrezzenek, csak hagyjon, csak ne érjen hozzám többé, undorodom tőle, vagyis jobb ezt mondani, mint azt, hogy rettegek. - Szerintem nem szórakoztatnám. - ha örökre így maradnék, magam biztosan nem, de én nem is szeretnék magamon nevetgélni. Sokkal jobban zavar, hogy már menekülnék, hogy gyűjteném az erőt, hogy nekieshessek, haraphassam, marhassam. Felnyikkanok. Mi? Felvágni? A rémülettől megrezzenek. Minden mozdulatát szemmel tartom, a kés a kezében túl fenyegető, a rémülettől majd kiugrik a szívem. Elhúzódnék, olyan jó lenne, vergődni kezdek. - Ne! Ne! - felordítok. Meg sem hallom, amit mond, a kés hegye végigszalad a hasamon, beszívom a levegőt és meg sem merek mozdulni a rémülettől, nehogy belefussak, alá simuljak. Csak ne, könyörgöm ne. - Exorcizmust hajtottak végre? - kiszalad a számon. A rémülettől összekoccannak a fogaim. Az érintése elől elhúzódnék, de nincs hova. A szívem hatalmasat ver a félelemtől. A heréim így is a hasamba húzódnak vissza, a farkam is töppedt, de vérem amúgy sincs. - Azt látom. - nem, nem segített. Lássuk be, ez most is tökre egyértelmű. - Ne! - kéri a szám halkan idegből, a fogaim csikorognak a haraggal összekevert félelemtől, a kés hegye túl hideg, a légzésem forró. - nenenenenene. - és tessék, megint elbőgöm magam, de ezt nem teheti, nincs az a hatalom, elájulok. Szédülök. Meg fogja tenni, jó istenem ez.. levágja a golyóimat. Már vergődni sem merek, nehogy magamat szúrjam fel. - Kipróbálnám a másik lehetőséget. - olyan gyorsan hadarom, hogy szinte kifulladok tőle.
- Mint az élet - a kölyök csalódottsága az övé is, többet várt a világtól még ártatlan gyermekként, de a közhelyeket a legtermészetesebb életeljárások szülik, a világukból fakadnak, onnan fajzanak ki és válnak örökigazságokká, amiktől megszabadulni bajos, főleg, ha nem is törekszenek rá. Futólag vizsgálja a fiú vonásait, de nem feszegeti tovább a kérdést, bár ezt szinte rögtön meg is bánja, mert a jótett helyében jól megkapta azt a kellemetlen visszakérdezést, ami után nem volna kétség, hogy mit kellene tennie a szőkével. Elásni, elhamvasztani, megölni nem is kell előtte, hadd szenvedjen, ismerje meg, hogy lehet még hova fokozni a fájdalmát egy olyan szívós állatnak, mint ő. A torkán keserűen tapad a lepedék, minden lélegzetvétele érdes az összpontosítástól, a várakozástól, amivel előrehajol, csak nyikkanjon meg, de tényleg, feleljen, és minden kérdésére olyan választ ad… de a pillanat tovagördül és a feszültség lassan kiold belőle, mert nem tartogathatja örökké, elernyed, mint a hirtelen megfeszített íj húrja és újfajta véres vizekre eveznek. - Darabokat vágtam ki belőled, és ha akarnám most egy kampón lógnál a mennyezetről akár kettőbe hasítva, a zsigereiddel a kezeidben, de még mindig élve, mint egy vágómarha tényleg. Szerencsédre, én csak kevéssé vagyok az a hentes, aki ebben örömét lelné - bár feltámadt benne a kedv, a nagy és durva munkák helyett ő finomabban dolgozik, mindazonáltal mulató mosoly tűnik fel a szája sarkában, ahogy a fiú büszkeségén szórakozik, ami sértőnek találja ezt a titulust. - Okosan - pöccint az ajkára figyelmeztetően a fogcsattanás után, de a kezét elhúzza, megszívlelve a harapós tanácsot és nem kísértve a sorsát túlságosan. - Bízd csak rám a szórakozásomat, kifejezetten tudnám élvezni az engedelmességed. A közhiedelemmel ellentétben ez erényére válik az embernek és nem szégyenére - groteszk diszharmónia szegődik lágy hangzású szavai és erőszakos mozdulatai közé, de nem kapkod el semmit, mosolyogva szorítja le a mellette vergődő izmos combot a szabad kezével és hagyja, hogy a leopárd saját magát böködje a késsel, mert a ficergés nem kedvez az egyenesen húzott penge vérszomjának, olyan éles, olyan hegyes, mintha osztozna gazdájának sebzésvágyán. - Műveltebb vagy, mint amilyennek tűnsz - összerezzen a latin szó hallatán, ismerős és rossz az íze, visszhangzik a fülében az ige, az ima összes fordulata, a kántáló dallam, a kényszerítő béklyók forró hidege, amik hasonlóak a leopárd kötelékeihez, de ő mindig is sokkal gyengébb volt közöttük. Bosszúvágyó mosoly gyújtja fel a szívveréseinek kanócát, úgy látszik még nem tett elég mély benyomást a fiúra ahhoz, hogy ne pimaszkodjon vele, amikor nála a kés, de ezen annyira könnyen segíthetne, már be is fordul a penge a herék ijedten ráncos bőre alá, a kézfején érzi a combjainak hiábavaló szorítását, lüktet körülötte a forró öl minden kéklő eréből a szabadulni vágyás rémült és hiábavaló erőfeszítése, a küszködés, ami átmelegíti a testét. Könnyeket fakaszt a vér előtt, beszívja sós párájukat ahogy elcsitul körülötte és csak megfeszül, egész teste a hús és bőr hersenésére várva, egyre várva… - Mhmm, jó cica - baljósan megvillan a szeme, az elmaradt vérfröcsögéstől remegnek az ujjai, a kés lapját a fiú combhajlatába támasztja.- Milyen kár, hogy nem előre gondolkodsz - hirtelen rántja ki a kezét a zugból, egészen joggal hiheti a szőke, hogy a tökeivel együtt, de a kés vértelenül kerül vissza a helyére és furcsa, belső láztól forró ujjai a combjára paskolnak.- Jól van, alakváltozás után az első dolgod legyen, hogy kivered. Adok hozzá majd poharat. Szóval térjünk vissza a szolgálatokra. Mit gondolsz, meg tudunk egyezni? - egy foltos lapokkal teletűzdelt kis zsebnaptár szerű noteszt vesz az ölébe, a kézzel megírt lapokon nevek sorakoznak és alattuk gyöngybetűs írás, de nem hagyja olvasgatni a leopárdot, hanem egy töltőtollat kipattintva a notesz gerincéből a hegyét az egyik sebébe mártva szívja tele vérrel a faragott írószerszám tintatartóját.- Megesketlek három egyszerű feladatra, aminek teljesítése alatt nem támadhatsz rám. Ez idő alatt még az enyém vagy, de utána szabad vagy - amíg újra le nem vadássza.
Elhúzom a szám, a fájdalom a testemben honol, zsibbadok még, de sajnos nem a jó értelemben. Minden tagom sajog, a bensőm ég, a törött csontjaim tombolva jelzik a jelenlétüket. - Hízelgő. - acsarkodik a hangom is, mert valóban az. Milyen jó lenne egy kampóról lógni valóban és hentestermék lenni, hát ez kell nekem nagyon. Hogy őszinte legyek baszottul nem hiányzik, de annál jobb sorsom lenne? Csak darabokat metszet ki belőlem, mitől jobb ez? A fájdalom őrjítő tud lenni így és úgy is. - Engedelmes vagyok. - ennél jobban hogyan lehetnék? Ha magam vágtam volna ki a húst magamból? Akkor engedelmesebb lennék? Csak nem azt várja, hogy magam daraboljam fel magam vagy kérjem meg rá? Ugyan kérlek daraboljál már jobban fel? Vagy mi a tökömről is van szó? Vergődöm és szenvedek, nem esik jól a kés hűvöse, pedig forró a testem, mintha megint tomboló láz dolgozna a szervezetemben és valójában az sem kizárt egy pillanatra sem. Ömlik belőlem a váltó hője, a védekezés, az emberé. A kés fel kell, hogy forrjon a kezében máshogy el sem tudom képzelni. Művelt… az. Az lehet az oka, hogy itt fekszem kiszolgáltatva, csupaszon és ijedten, a heréimmel egy kés hegyére tűzve, a vadul verdeső szívemmel, mely nem köszöni meg, hogy ilyen csúful bánnak vele. Lüktető félelem vagyok, a szívem majd kiszakad. A rettegésnek íze van és én kitöltöm most vele ezt az ocsmány helyet, amin körbe szemlélve is látszik hogy nem én vagyok az első, aki ide kerül és nyilván nem is az utolsó, hacsak nem sikerül ezt a kis tetvet megőlnöm valahogy. Bevallom nagyon szeretném. A testem remeg, a lelkem reszket és a kettő össze nem mosható, pedig mind a kettő a félelmen alapszik, azon az elemi szintűn, amiből nem élek meg egykönnyen. Szinte érzem, ahogy mégis megteszi, felordítok a fájdalomtól való iszonyattól, a forró vér, mintha a combomon ömlene le, az sem lepne meg ha behugyoznék. Felnyikkanok, a késen nincs vér, a tökeim csak fizikálisan vannak a helyükön. A szívem majd kiszakad, a testem vonaglik, alig bírok lehiggadni. Még a paskolása is gerjeszt. Hallom ami mondd, de nem értem a szavak jelentőségét, akármit is mond és rábiccentek. Áll az alku, annak ellenére, hogy gőzöm nincs miről van szó. Reszkető szájszélekkel bólintok megint. Hiába a notesz nem tudok olvasni, a tekintetem homályos, de az biztos, hogy van ott pár név és pár áldozat. Nem vagyok az első a sorban, nem is az utolsó, ha csak.. Ha csak… - Három? Milyen három? - mert eddig egyről beszélgettünk, hogy kiverem a farkam, jézusom de gáz ez. Valami mágikus dolgot fog csinálni, ehhez sem fér kétség, hiszen a vérem megint elveszi ezredjére is. - Tudni akarom, milyen három! - mi a faszomról beszél? Felszívom a taknyom. Azért avasson be, mielőtt olyat kér, amit nem tudok megadni neki és valami faszom vérmágiával a szavam veszi. Egész testemben sértett vagyok és emellett, sőt! sokkal jobban riadt is. Soha nem voltam még senkinek sem ennyire kiszolgáltatva és nem is akarok többé így lenni. Valóban, mint egy kurva vágómarha. A tekintetemben nem izzik érdeklődés, csakis riadalom és kétségek.
Révedő mosollyal pillant rá, leengedi a szemhéját egy kicsit, ő már elképzelte a szőkét teljesen kiszolgáltatva és feldolgozásra készen, hosszú, nagyon hosszú időre megtöltené a mágikus raktárait, de az a baj, hogy olyan sokféle összetevőre van szüksége, hiába lenne meg mindene leopárdból, ha egyszer egy élet is kevés lenne arra, hogy másból hozzászerezze ami még kell. A bőrét pedig sajnos nem öltheti magára, még nem tudja hogyan tudná megakadályozni a visszaváltozását. - Megkötözött vagy, az nem ugyanaz - elnézően simítja meg a tévedésére cáfoló feszesen is erőteljes izmait az oldalán, a vergődése megköveteli a figyelmét és az összpontosítását, az alakváltó verítéke összemaszatolja, párát lehel bele az üvöltésébe, nevetve és feszülten, mert akkorát kiált, hogy egy pillanatra még ő is azt hiszi, hogy elcsúszott a keze és ez a nemes vad emberketrecben tényleg elveszítette a heréit egy időre, de aztán megkönnyebbülten hehhenő kacajjal nyugtázza, hogy erről szó sincsen. - Legközelebb előbb gondolkodj - veregeti dédelgetve, mint egy kedves, bohókás kis állat hátát, ami addig csetlik-botlik az ember körül, amíg az meg nem sajnálja, bár kettőjük kontextusában ez a kép értelmezhető, mégis groteszk mellékízt kap, amin azonban csak egy futó pillanatig mereng el, aztán már a száraz lapokat tallózza az ujjbegyén, hogy keressen egy üresen rúnázottat a leopárd számára, aki olyan elveszett, remegő szájszéllel nézi a műveletet, hogy azzal magához csalogatja az ujjbegyeit és újra kisimogatja hosszú haját az arcából, gyengéden. - Három, közelebbről nem körvonalazott kívánság - szinte megütközik azon, milyen részleteket akar a másik, ferde szemmel pillant rá a toll hegye felé, bosszúsan felciccen. - Máris elvesztettél a vonzó ártatlanságodból valamit ezzel az alkudozással, de legyen, ha nem hátrálsz meg. Először is mondd meg a neved! - csattan fel szinte parancsolva, hogy ne lehessen visszautasítani, mert hiába a riadt szemek, tudja már, hogy az alamuszi macska nagyot ugrik. - És ne próbálj meg hazudni, mert a véred tudja az igazságot - biccenti meg a tollat felé, mielőtt leírná gyöngybetűkkel: Armo Slater. A szája némán formálja ki, lassan, mintha a papírnak súgná, de mi szüksége volna arra a notesznek, hogy hallja a hangján:- Armo Slater… így foglak magamhoz hívni, amikor a szolgálataidat teljesítened kell - végighúzza a véres tollhegyet a papír szélén, rovások sorakoznak ott, amik most összefonódnak a vércsíkkal, eggyé válva vele, az elrendeléssel. - Az első szolgálatod egy üzlet lesz. Eljársz a nevemben olyan üzletfelek között, akiket túl veszélyesnek találok a magam részére - régebbi szavak ezek, mint amilyen öregek ők ketten együtt, de akár tízszeresen is.- Második szolgálatod egy vadászat lesz, ez gondolom testhezálló neked - egymás alá írja őket, mintha fontos lenne a sorrend is, de ebben alighanem rugalmasnak bizonyul majd.- A harmadik szolgálatod pedig a megvédelmezésem, egyszer elmegyek valahova, ahol szükségem lesz az erődre és a védelmedre és te megóvsz engem - gonosz, alamuszi fény csillan fel a szemében, mintha tudná, hogy ez milyen ellenállást vált ki a másikból, a fizikai fájdalmat súrolva, teljes képtelenségként ültetve el a szívében a várakozás magvát.- Ha rosszul szolgálsz vagy elveszejtesz utolér az átok. Világos? - várakozóan néz rá, mielőtt a keze alá igazítaná a noteszt és a kezébe a tollat, hogy odafirkálja a kézjegyét a fiú, annak rendje és módja szerint a saját vérével. A kiteljesedő megegyezés azonban nem maradhat meg a notes lapjain, Nazar belemarkol a papír mélyére, át rajta, valamiképpen, mágikus módon és sustorgós szavakat formálva kiemeli belőle az eskü bilincsét, ami vonagló fekete tintavonalak halmazának tűnik csak a kezében. Felegyenesedve két kézzel csap le a férfire, a balja a torkára fonódik és erőteljesen belemasszírozza a hosszú vonalakat, míg jobbja a szíve felett csattan, öt ujjbegye öt fájdalmas ponton égeti nyomát az alakváltó különleges irhájába, mélyebbre, mint az ezüst, de nem olyan maradandó fájdalommal elhelyezve az ő kézjegyét a mellkasán öt ujjbegynyi fekete folt formájában. Az intenzív kín függönyén túl alighanem beindul az alakváltozás önvédelme, hiszen a leopárdot is megbélyegzi az emberben, de mert nem olyan gyors a folyamat, még van ideje kimenekülni, miután eloldozta a bilincseiből a tombolás szemében.
A düh felkorbácsolódik bennem, mert szerintem meg tök ugyanaz, igaz lehettem volna enedelmesebb, de nem is kért, csupán elvett belőlem. Valójában mindent elvenne és én nem adom neki, mert nekem van már olyanom, akinek a parancsát követnem kell és valljuk be, én nem vagyok ebben túl jó. Felmorranok. Megkötözött, az is igaz és nem engedelmesség ez, mert azzá nem is tudna tenni. Ahhoz ennél jóval több kell. Ingerelnek a nevetései, a heccelései, minden is belőle. Úgy dolgozik bennem a harag, hogy majd felrobbanok és emiatt a macska panaszosan kapar belülről. Vereget, paskolgat. A jó büdös kurva anyját, de mégsem mondom ki, szavakkal nem hergelem jobban, hiszen elég neki a jelenlétem, ebben egészen biztos vagyok. Elkapom az arcom, ne simogasson, ne érintsen meg, ne babázzon velem ez a kibaszott mészáros. Persze, hogy alkudozom, nem vagyok a csicskája, nem vagyok a szolgája, nem vagyok semmije sem, csakis a foglya és ez, hogyan is tenne engedelmessé? Elvicsorodom, ahogy benyőgöm a nevem, legyen vele boldog, hazudnék persze, de nem akarom még eljátszani a maradék türelmét, nem szeretnék tényleg egy kampóról lógni. Magadhoz hívni? Mivan? Felnevetek halkan, ezt egy pillanatig sem gondolhatja komolyan, persze megint a csendet választom társamul. Magában beszél és szövögeti a kis álmait mert az első feltétele sem teljesíthető, a második talán, a harmadik pedig egészen egyszerűen teljesen ki van zárva. Dacosan megfeszítem a fejem. - A büdös nagy lófaszt. - ha kell a beleegyezésem, azt biztosan nem kapja meg. Mi a geciről beszél? Az ideg megugrik az arcomban. - Hülyeséget beszélsz. Hosszú szolgálatot kérsz tőlem, olyat, amitől lehet soha nem szabadulok és én nem leszek, nem vagyok és nem is lehetek a szolgád, van már más, aki azzá tett. - a hangom halk és jelzi, hogy nem fogok engedni belőle. - Senkinek nem járok el a nevedben. Nem kockáztatom az életem miattad, mert neked erre szottyan kedved. - be van ez baszva. Hosszan használna ki, meg a löcsöcs, az. - Gondolkozz egy kicsit. Vadászni a macskát tudod elküldeni, de a macska nem az én fejemmel dönt, nem vagyok jelen a bőrében és nem tudom eldönteni, kire vadásszon, arra fog, akire ő akar. Bíztam benne, ezt nem kell kifejtemen neked. - ostoba is, agyam eldobom, ez tényleg csak egy darabolós gyilkos. - Meg sem óvhatlak, nem vagyok erős, sem egy vámpírral szemben, sem egy alfával. A saját alfám parancsolhat csak nekem, neki van hatalma az állat felett is. Amit kérsz az teljesíthetetlen és ő azt kívánná inkább haljak meg, ha nem így lesz, ő fog megölni. Amt kérsz nem tudom neked megadni, akkor sem, ha rettegek a kíntól és akkor sem, ha azt hiszed, hogy keveset kérsz. - semmit sem írok alá, ez teljesen hülye. Letargiába zuhanok. Képtelenség, nem adhatom meg neki és nem is akarom. Hosszú szolgálatot kér, többszörit, sosem tudom mikor lesz vége, sosem tudom mikor szabadulok, nem. Nem szolgálhatom őt. Sem most, sem máskor. Ostoba fasz. Haragosan és hangosan dobol a szívem, a vérem áramlik a fájós csontokba. Rabszolgát kér, és már amúgy is kért egy dolgot, ennek semmi nem elég? Rápillantok és elhúzom a szám. - Az alfám szolgálom, nem tehetem meg veled is. - akkor sem, ha rettegek. Lófaszt sem írok alá, persze meglehet anélkül is megteheti.
- Ettől még nem fogsz elszabadulni - simít végig csakazért is az elkapott arc élén, mert a pedagógia megköveteli tőle, hogy ne engedjen ennyi szabadságot se a leopárdnak, hanem azt érezze a végletekig kiszolgáltatott, hiszen levadászhatta és a hatalmába keríthette. Mégis, soha nem lehet biztos abban az ember, hogy a befogott vadállat megérti-e teljesen a helyzetét és a saját lehetőségeinek határain belül cselekszik-e vagy megpróbál onnan a tagadás vagy valami más útján kitörni, mint ahogyan most is történik. Számára logikus minden egyes válaszlehetőség, amit a férfi adhat, mindre megvan már az elkészített felelete, de Armo mégis olyat szól, amire nem volt és nem lehetett felkészülve, mert ez a válasza egyszerűen nem életszerű a boszorkánymester szemszögéből. Nagyot pislog, mint egy lusta béka, amelyik ízletes szúnyog helyett egy kellemetlenkedő páncélos bogarat kapott be. - Most is távol vagy attól, akié vagy állításod szerint, én se akarnálak többet tudni a közelemben, mint az egészséges volna bármelyikünk számára - hiszen nem jelentenek túlságosan kellemes társaságot egymásnak, minden pillanatban ott ül annak a veszélye, hogy valamelyikük elhalálozik. Figyelmesen hallgatja a szőkét, az arca megfeszül, kissé megmerevednek a vonásai, hogy elfojtsa a helytelenítő fintorát meg azt a kelletlen pofavágást, amivel a szavait nyugtázza, a kezét visszahúzza az ölébe, türelmesen az ujjai között a lapokat pergeti jobb híján. - A vadászatot tekintsd afféle futárkodásnak, ne aggódj, nem látok benned többet, mint amennyi vagy, egyértelmű, hogy nem sok mindenre vagy alkalmas, vámpírokkal és alfákkal pedig jó eséllyel nem is lesz ügyem, de ügyelnék rá, hogy bele ne keveredj, még bajod esik! - ironizáló fintorral nyugtázza az elhangzottakat, mély, kissé csodálkozó pillantással fürkészve a leopárdot, mintha először látná, és valójában így is van. Nem nagyon tetszik neki ez a látvány.- Nagyon kevésre becsülöd az életed, vagy nem fogtad fel, hogy mi ennek a pár apró szívességnek a valódi tétje, amit kértem tőled. Az életed és szabadságod, vagy három alkalom, amikor hasznodat látom úgy, ahogyan nem árulod el a falkád - egy szörnyrészt egészen biztosan nem tudott volna ilyen módon megfogni és nem is akart volna, az éjszaka uraival ha csak lehetséges elkerüli a találkozást, mert azoknak a hatalma jócskán túlmutat azon, amit ő még biztonságosnak ítél saját magának. - Most sem felügyelt rád, így kerülhettél ilyen méltatlan helyzetbe, valószínűleg megoldhatnánk, hogy ne tudja meg a mi egyezségünket - nevetés kaparja a torkát a kifogások hallatán, becsukja a noteszt, a vérrel töltött tollat óvatosan a gerincében levő csatornába csúsztatja, az ujjbegyét pedig végighúzza a sarkán, mintha csak bocsánatot kellene kérnie a füzettől azért, mert úgy néz ki, egyelőre feleslegesen zavarta. - Ritka, hogy valaki a szabadság árának megfizetése helyett a fogságot és halált választja. Mik a terveid Armo? - a nyelvén gördíti a nevét, mintha a hangsúlyát próbálgatná, hogyan tudná úgy megszólítani, hogy a fiú a lehető legkisebbnek érezze magát tőle.
Felmorranok. Túl nagy hatalmat tekint a sajátjának, túl sok erőt hisz önnön magába, pedig vannak még a városban jóra való boszorkányok, de ez itt egy csomány féreg. Elhúzom magam a keze elől, ne simogasson és ne tapogasson, nem vagyok a kikúrt játékszere, mi a lófaszt nem hisz magáról? A szavaim megütköztetik, ezek szerint ahhoz van szokva, hogy nem szájalnak vissza, nos… sajnálom, de nem bánom. - Gőze nincs a távolságról. - ha fizikálisan messze is vagyok az messze nem jelenti, hogy amúgy is igaz lenne. Mert Tael az enyém, az én alfám, mesterem és mindenem. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. - Nekem már most bőven egészségtelen. - mint a mellékelt ábra is jól mutatja, szarul is érzem magam és úgy is nézek ki. A fájdalom is bennem lakik, olyan jól lakottan, hogy majd felrobbanok benne és még a harag is dolgozik, mint egy mosdatlan kiscsávó, aki éppen nagyon haragos. Nagyot nyelek, hiszen az arca feszülése nem jelen sok jót nekem, de keveset sem. Értem az iróniát. - Ha azt hiszi hat a susmus, hát nagyon téved. - tisztában vagyok az erényeimmel és azzal is, hogy ki és mi vagyok, ahogy azzal is mennyit érek, neki egy kihasználandó kis senki, akit az ujjai csettintésével használgat. Anyád. - Már mi okból kockáztatnám az épségem, maga miatta? - nem is értem. Miért hiszi, hogy szolgává tehet, kikkel találkozott eddig? És engem nevez gyengének a szavai hangsúlyával? Ostoba fasz, ebből is látszik. - Pont, hogy becsülöm az életem. Többre semmint egy senki szolgája legyek, aki kedvére ír szabályokat és apróságnak nevez valami, ami messze nem az. - dacos a hangom, nem fekszem le neki, főleg, mert a testem fájdalmai lassan szűnnek, kezdek bátor lenni. Hibásan, értem. - Soha…- ejtem ki a szót erősen. - nem vezetem félre és nem hazudok az alfámnak. - a miheztartás végett jobb, ha ezt tudja és a legfőbb oka, hogy rájönne. Arra nem felelek, hogy nem ügyel rám, a lófaszt nem. Az mondjuk tény, hogy fos helyzetben vagyok és most a dühöm a félelmem felett áll. - Szabadság! - minden mozdulatát szemmel tartom. - Ez pont nem szabadság, amiben apró szívességnek nevez valamit, amikor bármikor magához hívhat. - hát fel ne robbanjak menten, nem lehet ilyen értetlen. - Már… milyen értelemben? - mire gondol vajon, hogy mik a terveim? - Hogy hosszútávon? Az életcéljaim? Ugye nem fog velem ilyen faszságokon pszichózni? - semmi köze a terveimhez. - Mondja miért nem elég, hogy darabokat nyesett ki belőlem? Hogy a vérem vette, az ondóm kérte, hogy darabolt? Miért nem elég? - miért kell túlhájpolni? - Miért nem kér egy gyors dolgot, hogy ne lengjen a fejem fölött a pallos, hogy adós vagyok és bármikor hívhat? - miért nem érti mi ezzel a bajom?
Felemeli a szemöldökét, de nem vitázik a kölyökkel, intenzíven bámul rá, hogy elkapja kifáradt vonásain az igazi gondolatokat, mert vagányul beszél persze, de elképzelhetetlennek tartja, hogy mint részben állati lény ne válassza az életet a pusztulás helyett, ha megtalálja a megfelelő kényszerítő utat, amivel erre ráterelheti, majd készségesen szalad végig rajta. Mégsem egyszerű eset, pedig azokat szereti, a könnyű utakat csak az nem becsüli, akinek nincs elég nehézség az életében. Némi megvetés rajzolódik ki az arcán a becsmérlő szó hallatán, de nem próbálja meg ezt a szócsatát megnyerni, annál komolyabb dolgokra tartogatja az energiáit, így csak a kérdésre válaszol. - Az életedért és szabadságodért cserébe, ami most az én kezemben van, ez elég világos kell, hogy legyen, nem? - némi pikírt élt kapnak a szavai mégis, mert túlságosan elfáradt a fiú feldolgozásában ahhoz, hogy érzelmileg függetlenítse magát, bármilyen furán hangozzék is ez.- Mert nincs semmi más választásod ezen kívül, aminek értelme is lenne - vágja el a vakmerő öngyilkos szózatot, ami ott érlelődik a szőke ajkain, szinte látja is, ahogy cseppé formálódnak a szavak, hogy leköpje őt velük. Megdörzsöli a szemét, hogy a káprázatot elhessegesse. - Ez a senki csapdát állított neked, és te belesétáltál - mutat rá sértettség nélkül arra, hogy ki is ő a táplálékláncban, a dacoló arcot szemléli atyai elgondolkodással, mintha már sok ilyen vitát megharcolt volna. Ilyet persze még nem, legfeljebb hasonlóakat, de valahol minden ember egyforma, erről a vámpírok tudnának igazán mesélni. - Igazán? És soha semmit nem is titkolsz el előle? - megrebbennek sötét szempillái egy csendes felhorkanással, mert nem hiszi, nem hiheti, a titok a lételeme és olyat még nem látott, hogy a felettese elől valaki ne rejtett volna egy valamit, mert mindenkinek vannak titkai. Talán ha kifürkészné Armoét előbb a kedve szerint szót érthetne vele, de nem ma, nem most, megvannak a maga korlátai és jócskán kimerítette ez a szokatlan vadászat. - A szabadság az után jön, hogy megfizetted az árát - helyesbíti, mielőtt a fiú belekeveredik abba, hogy mit is mondott igazán, a saját dühének párduca belegabalyodik a szavakba, mint egy fonalgombolyagba. Szórakoztatná a látvány, ha nem akarna vele még dolgozni.- Igen, hosszútávon. Mik a terveid az életben, mi az, amit eldobsz a büszkeség kedvéért, amivel nem adod meg nekem amit akarok élve, nincs ebben semmi pszichózás, csak kíváncsi vagyok - bár bizonyos szempontból ez már önmagában is pszichózás, ahogyan a szőke sem rest belekarmolni valamibe, amibe nem kéne. Az első válaszát egy nagy nyeléssel visszafogja, és az megkarcolja a nyelvét, összehunyorítja a szemét bosszúsan. - Mert ilyen a természetem, ahogy a tied az ellenkezésé és a fiatalon elhullásé - fújja végül leplezetlen bosszúsággal és kihúzza magát, mint aki távozni készül.- Ez az utolsó szavad?
Olyan kimerült vagyok, szeretnék alakot váltani és aztán pihenni, mert a fájdalom ugyan enyhül bennem, de nem múlik el. A légzésem még mindig felületes, annyira fáradt vagyok, de eladni magam neki, az azt jelenti, hogy elárulom Taelt, amit ő azonnal meg fog érezni, hazahív és akkor én nem találkozom többé Felixel, sőt, ha megtudja, hogy nekem mennyire fontos, akkor elveszi tőlem, megöli, hogy térdre kényszerítsen. - Mégsem érzi azt, hogy sokat kér? - felhörren a kérdés belőlem, de vitázni sem esik túl jól, pihenni akarok, és ezt az egészet magam mögött hagyni, mert vége kell, hogy érjen valahogyan és nem az életemmel. Tragikusan felsóhajtok. Bassza meg igaza van, nincs más választásom, taktikát kell váltanom, mert túl kell élnem. - Héj. - felmorranok és felé fordul az arcom, a tekintetemben tudatos tüzet gyújtok, értse, ahogy szeretné, hiszen a macska itt ólálkodik a bőröm alatt. És én tudom a testem használni, a tekintetem, az arcom, a szám, a szemem környékét, ebből élek túl, ezzel dolgozom. - a macska sétált bele, nem akarja vele megbeszélni? - a hangomban kekec játékosság gyúlik fel, de közben félek és ezt nem tudom eltagadni. Rárágok a számra, viszonzom a tekintetét, ellágyulnak a vonásaim. - Előle nem lehet, ő a lelkembe lát, tudja, ha hazudok, tudja, ha félre akarom vezetni és azt is, ha olyat gondolok, amit ő nem akar. - most mondjuk nyilván nincs velem, könnyebb a dolgom, de már akkor is be vagyok fosva, ha webcamozunk. Megpróbálom a választ kikerülni, mert de. Titkolok dolgokat Tael elől is, de még magam elől is. - Kössünk egyezséget. Első körben mondja meg maga is a nevét. - alkudozik a kötözött sonka, hát ez remek egy látvány lehet. Felsóhajtok. - Nem jól érti. Mert nem figyel rám. - panaszos a hangom, de próbálok alkudozni, annak ellenére, hogy legszívesebben kiharapnám a szívét, mégis a hangomban lágyság vegyül, talán én egy öblítő vagyok. - Hosszú távon nem szolgálhatom és nem lehete a követe, mert nem szolgálok senki mást és maga nem érti a falkákat. Közéjük nem lehet hitetlenek küldeni, főleg nem egy váltót, egy fajtájukon kívülállót. Nem lehetek postás könyörgöm értse meg. Vadászom magának és…- jó ég, mi is volt a másik? Rányalok a számra, olyan szomjas vagyok megint. - Védelem igaz? Az volt? - mélyet sóhajtok, mert kezd az agyam nem működni. - megvédem, ha nem kockáztatja az életem. - nagyon egyezkedem. Jó ég de geci gáz ez. - A terveim pedig… független szeretnék lenni és önálló, de nincsenek világmegváltó terveim, ha erre gondol ez nem tart életben. Úgy értem nem tervezek családot és karriert, csak létezni akarok. - megvonom a vállam és ez is fáj, az isten bassza telibe. - Talán. - megint felsóhajtok, leeresztem a vállaim, ellazítom az izmaim és a plafonra bámulok. - a halál illene hozzám, meg is érdemelném, lehet most jött el az ideje. Nincsenek ilyen gondolataim, de nem félek a haláltól. - a hangom tele hittel, a szavaim bizonyossággal. Nem félek a haláltól, a fájdalomtól félek és a kiszolgáltatottságtól, valamit attól, hogy valaki más is uraljon mint Tael.
Figyelmes pillantásának szinte sűrűsége van, amivel a fiút nézi, megérinti elfáradt, elszaggatott, összefoltozott tagjait, lanyhán emelkedő és süllyedő mellkasát, a sóhajokat, amik kifulladva esnek ki a száján, tüzes tekintetét, amiben ott van az akarnokság. - Sokat kérek. De nem többet, mint amennyit az életed ér, ahhoz képest még keveset is. - a hangja kissé szemrehányó, de száraz, szándékosan öli ki belőle az indulat kis remegéseit- Ez a macskának nem kellene magyarázni, a leopárd tudja, hogy mennyit ér az élet. Talán tényleg jobb lenne vele megbeszélni a dolgokat - elmosolyodik, elképzelve egy olyan világot, ahol az uralma alá hajthatja a nagyvadat és a famulusává teheti. Akkor nem kellene egyezkednie az árról és a szolgálatról, egyszerűen megkapná amit akar, mindig, kérdés nélkül. Vágyakozva sóhajt fel, már az elképzelés is szinte szentségtelen, bizsergő forrósággal zsibbasztja fáradt tarkóját, nem vevő Armo játékaira, de nem is vágja őket rövidre, kíváncsi hova vezet ez a hangulatváltozás, nem bánná, ha hajlana felé. De annak az alfának nagy lehet az uralma, ha képes volt ezt a született renitenst is megregulázni. - Azért megdicsőíteni nem kell - megingatja a fejét, bár ha a fele is igaz már elég a falkavezérről ahhoz, hogy értse, megvan a szőke felett a maga hatalma és hosszadalmas lenne feltörni a lelkén ezeket a zárakat. - A nevemet? - hirtelen felkapta a fejét az egyezség szóra, nem tudván eltitkolni, hogy érdekli, de erre már összeszűkül a szeme egy kissé. A név hatalom, persze erősen kétli, hogy egy alakváltó a hivatalos utakon keresztül feljelentést tenne ellene a név ismeretében, de sose lehet tudni… Bosszúsan szusszan, hogyne figyelne, csak éppen amiket a fiú kifogásként felsorolt neki nem üti meg az ingerküszöbét, de nem érzi fontosnak, hogy a saját hangját hallassa, ha egyszer az egyezség részleteire kíváncsi valójában, tűnődve simogatva a kiskönyv gerincét a kezében. Legalább nem a leopárdot cicózza, de őt képzeli az ölébe, valamilyen formába. - Nem emlékszem rá, hogy falkakövetséget említettem és a három segítség tisztázást is te akartad, én meghagytam volna függőben a hármat valamikor, valahogyan tető alá hozva, amikor alkalmas - bólint, hogy erről szólt a harmadik kívánság, a védelméről egy meg nem határozott ügyben, a folytatás hallatán viszont muszáj egy kicsit csúfondárosan mosolyognia.- Élénk a fantáziád, Armo, de hidd el, a saját életemet se kockáztatom, úgyhogy tekinthetjük úgy, hogy egyet akarunk a biztonság kérdésében és az ilyen kívánságot letudni egy túlbiztosított kalanddal - világos szeme majdnem úgy foszforeszkál, mint a macskáé ahogy pislant. - Csak létezni… a falkavezéred uralma alatt lenni nem éppen független és önálló élet - mutat rá, de a folytatás hallatán csak felhorkan és feltápászkodik. - Jól van, ameddig eldöntöd, hogy huszonéves kis halott mártír leszel én alszok egyet. A nevem egyébként… Nazar - dönt végül a valósághoz legközelebbi verzió mellett, a név mellett, amit elismer sajátjának. Még egy pillanatig nézi a macskát az utolsó szó jogán. - Aludj te is, amikor megegyezünk eloldozlak, hogy átváltozhass.
Pökhendi fasz, szeretném mondani, de gyáva vagyok hozzá, mert az egy tény, hogy ki vagyok neki szolgáltatva, de a dolgok máshogy lesznek, hiszen nekem is van erőm, én is vagyok valaki. Sértett a grimasz a szám sarkában, haragos vagyok, dühös. Hogy meri? Felröffen hangosan, hogy tudja lenyelem ugyan, de nem értek egyet vele. - Lehet, de biztos vagyok benne, hogy tudna mit mutatni, ő nem egyezkedik és vakmerő is, kevéssé megértő hozzám képest. - kapja is be a faszt, de ezt sem merem neki megmondani persze, mert mégis csak fölényben van. Igazságtalanul és jogtalanul, de a tény attól még az, ami. Fáradtan vállat vonok, a fájdalom zsibbadássá csendesedik bennem, de a csontok zavaróan forrnak össze, ha fognak, még a messze van. Elvigyorodom. - Szeretem, ha valakire fel lehet nézni. - tényleg szeretem, mert azt lehet becsülni, nem szeretem a kispályás játékosokat. - Bizony. - a hangomban bársonyos lágyság bujkál, hiszen éppen taktikát váltok, az sem egyszerű, de ez sem és nekem sem, meg neki sem, senkinek sem. Amúgy nekem lehetne, ha szépen elengedne a picsába. - Ha valamit megtanultam az életben az az, hogy semmire se mondj igent, míg nem tudod, hogy mi az. Hogyan mehetnék bele egy egyezségbe, ha nem tudom, hogy mi az? - hogy hihette, hogy működni fog? Teljesen fogyatékos ez? Mi van ezzel? Megvonaglik az arcom. Nem vitázom, nagyon máshogy gondolkodunk, vagy csak én gondolkodom, ő ösztönei után megy. - Ha elég élénk lenne, akkor nem lennék itt. - a hangomban nincs kötekvés, fáradt simaság van, élénk dorombolás. Hízelkednék, de elég ideges vagyok, gyűlölöm ezt a kiszolgáltatott helyzetet, ezt, hogy nem tudok mozogni. - Kinek mi a célja, nem? - újabb vállvonás. Megvadulok, olyan fáradt vagyok. - Túlértékelik a halált. - és valóban. Nem akarok meghalni, élni akarok, Felixel akarok lenni és ezt az egészet magam mögött hagyni. Nazar. Aha. - Héj. Ne hagyjon így itt, kérem. Ha ide bezár alakváltás után is a foglya leszek, kérem. Had szüntessem meg a fájdalmam és azt, hogy a csontok rosszul forrnak össze. - könyörög a hangom, mert így én nem tudok aludni, az más téma, hogy olyan fáradt vagyok, majd elájulok és mellé kurva éhes is. - Kérem, Nazar ne hagyjon így itt. - a nevét is dörmögve ejtem, majdnem hogy tényleg dorombolva, csak ne hagyjon itt, ne így, ne ebben az állapotban. Ne tegye ezt velem. A tekintetemben halvány fény pislákol, mind kéri, hogy engedjen neki, csak hadd szűnjön meg a fájdalom. Azt képes lesz újat okozni, ha akar, ebben biztos vagyok.
- Viszont logikus teremtmény és sose választaná önként az élet helyett a halált, ezért vele meg tudnék egyezni egyszerűen - szórakozottan, kicsit unottan pattintja vissza az ellenvetést, hiszen az egész fikciós, nyilván a leopárddal nem tudna tárgyalni, de amilyen szinten Armoval állnak, vele pont annyira lehetetlenség, ahhoz képest a foltos legalább érthető lenne, hogy miért nem, de a gondolati képet a szőke nem tette magáévá, ő pedig nem fogja abba a szép szájába rágni. Megforgatja a szemét és ezzel amennyire lehet elhessegeti az alfát a kis háznak még a környékéről is, de nem téríti a hangnemet váltott fiút, legyenek meg a saját házi istenei, neki csak az engedelmességére van szüksége, az az egyetlen, amit éles késsel nem lehet sajnos kivágni belőle, bármennyire is szeretné. - Naiv vagy és kegyetlenül fiatal. Úgy menj bele, hogy megnézed mi van az ellenpontján. Gondolom téged se a jó döntéseid sorozata tett azzá, aki vagy - emeli meg a szemöldökét egy kissé, bár be kell látnia, hogy ezt a csatát már rég elvesztette, világosan kitűnik abból, hogy a fiú szócsatát vív vele. Alighanem a gödörtől kezdve újra kell gondolnia minden lépését, hogy miből meríti ehhez a bátorságát, de ennek nem most van itt az ideje. Hiába a doromboló hang és a szép kikötött látvány, a fáradtság nem csak a sérülésekből lábadozó leopárd kívánsága, ő is szívesebben lenne az ágyában, minthogy a végtelen ellenvetéseket hallgassa és a vállvonásait nézze. Csak az mondhat ilyet, aki még nem élt eleget és nem tudja, mennyi mindent akar még megtenni a halála előtt, mert elképzelni se tudja, hogy tényleg, igazából meghalhat. Irigyli, mert valaha ő is ilyen volt, aztán hova jutott. - Miért járnék a kedvedben, ha te sem törekszel az enyémre, hm? - rábámul a képtelen könyörgés hallatán, ami annyira nem illik ebbe a kudarcoktól hemzsegő pincébe, hogy kirázza a hideg és felborzolódik a sötét haj a tarkóján. Hosszan, hidegen bámul rá, kételkedve és ellenségesen, mert a macskaszerű hang és ragyogó pillantás a bőre alá férkőzik és megsimogatja belül olyan helyeken, amikhez nem adott hozzáférést. Csak azt kellene tennie, hogy nemet mond és elsétál vagy nem is mond semmit, csak elsétál, de végül a keze úgy mozdul, hogy összeszedi az értékes anyagait és kihordja őket a rácson kívül, míg belül a macska és az ágy marad, meg a falra rögzített polc, amitől érzelmes búcsút vesz. - Fordulj a fal felé, amikor ezen az oldalon kioldozlak - egy kisebb késsel megkarcolja a saját tenyerét, a vérének sűrű pirosa fenyegetően kibuggyan a sebből, ezzel és csak ezzel biztosítja magát, ami átkozottul kevésnek tűnik, de bíznia kell a vadállat erőtlenségében és abban, hogy kezelni tudja ezt a helyzetet idejében. Gyorsan megoldja a béklyókat egy kis kulccsal, a fiú hátának támasztja a tenyerét, ami most hideg, csak a vérének melege hagy rajta múló bélyeget, így segíti tőle elfordulni, amíg a maradékot is kioldozza, hogy aztán a rácson kívül kerüljön minél gyorsabban. Nem akarja megvadítani, de azért csak megáll ott, az átváltozás csodáját kifigyelni, még ha perverz kukkolónak is tűnik ettől.
Csak biccentek. Hát hogyne. Az tény, hogy sosem választaná a halált az élet helyett, de hogy nem is egyezkedne az is hótziher. Nem egy meggyőzhető fajta, nekem elhiheti, annak ellenére, hogy nem vagyok alfa, nem ismerem még túl jól a belső vadam sem, de majd, eljön az ideje annak is és akkor tudni fogom mennyire és miről győzhető meg. Sajog a testem, többek közt a gúzstól is. - Nem tartom büntetésnek, hogy az vagyok, aki. - kapja be a faszt, inkább ne, hogy őszinte legyek, mert akkor bajba kerülünk, lehet kurvára harap. Fáradt vagyok és nyűgös, nem lehet ellene tenni, illetve neki lehetne, ha mondjuk megtenné, hogy elenged végre és enni ad, ha mondjuk megehetném azonnal őt. Máris sokkal jobban érezném magam. A szívem feldobban, mert muszáj taktikát váltanom. Nem bírom így ki, nem hagyhat itt, kizárt. Megpusztulok, nem bírom el és nem is akarom. Fáradt vagyok és fáj mindenem, nem akarom, hogy fájjon, azt akarom, hogy jó legyen és ahhoz nekem szabadság kell, így könyörgőre fogom szépen, dallamosan, nem esik nehezemre, nem ellenkezik a lényemmel. Felkönnyülök, ahogy kihordja a cuccait. Van isten és hatnak a szavaim, elértem valamit ebben a kurva szörnyetegben van valami emberi, ki hitte volna? Könnyedén sóhajtok fel és fordulok ahogy kéri, segít is. A vérének szaga megüti az orrom, nem vagyok hülye, érzem, élem, éhes vagyok. Hiszen visszaváltottam és nem ettem, csoda, nem rágtam le a saját nyelvem még. Meg sem moccanok, míg eloldoz, pedig vicsorog a szám, de tudom, hogy mágus a söpredék és azt is, hogy okozhat kellemetlen meglepetést. Lesz még időm… A kötelek lazulnak a kezemen, végre megmozdíthatom a csuklóm, hogy a vér áramlani kezdjen belé. Visszapördülök a hátamra, a kötelekkel babrálok és észre sem veszem, hogy a muki kisiet a rácsokon kívülre, mert a macska szabadságot kap, a törött csontok ordítva reccsennek szét, a hátam felível az ágyról, a sebből felszakadnak a varratok és lezuhanok az ágyról, ahogy pördülök, négykézláb érkezem. A változás fájdalmas, a csontok elnyúlnak, megváltoznak, a szőr előbukkannak a bőröm alól, mintha levedleném a testem magamról, elönt a ragacsos szmötty. Ordítok a fájdalomtól, a szám nagyra tátom és megszűnők létezni. A leopárd megszületik a fiú hamvaiból, hatalmas állat, csillogó szőrű, sárga szemű rémlény, kinek a mozgása oly kecses és elegáns, hogy szem nem marad szárazon, ha rátekint. Azonnal a rácsnak ront, az éhségtől eszét veszti, tátott szájjal bömböl, miközben kikapa rácson, hátha eléri a finomnak tűnő falatot.
- Tőled kitelik, hogy büszke légy rá - hagyja rá finom fáradtsággal kiszegett lesajnálással a hangjában, mert már nincs ereje legyűrni az összes kis viselkedési problémáját, amit ez a leopárdnevelés kihoz belőle. Nagyon szívesen dagonyázik abban, hogy érzékelteti a boszorkánymesteri elsőbbrendűségét, amit még így is, koszosan, nyűgösen, hajnal felé sem vetkőzik le magáról és nem hagyott a városban. A tenyere alatt a készséges fiúval azért elszaladnak a gondolatai, elidőznek az ujjai a meleg bőr hajlatában, a bordák alatti puha horpasz lágyságába mélyeszti és hagyja, hogy a bilincs már nyitva egy kicsit még elidőzzön Armo csuklóján. Persze felmerül a kérdés, hogy miért kezd bele bármibe, ha nem is kapott meg semmit, amit akart, de ebben a nyomasztott, zúgó pillanatban ez már nem számít. Végül is, sajnos jelen földi körülmények között nem tarthatja örökre ketrecben se a macskát, se a férfit, hiába lenne hozzá kedve, úgyhogy vagy megöli, vagy elengedi. De addig még elpihenhet rajta a keze, mielőtt ellökné magát tőle, majdnemhogy erőszakosan szakítva ki a sebet, ami majd hozzáforrt az izzadt, fájdalomtól megpetyhüdt bőrhöz. Akkor már nincs visszaút, néhány lépéssel kívül kerül a rácson és úgy csapja a helyére a zárakat, hogy csak úgy zörög. A gyomrában liftezik a szíve, azok a hirtelen mozdulatok meglódítják majd elalvadt vérét az ereiben, rossz lenne most odabent lenni, a csontropogtató hangok közepette, az eltorzuló tagok kaotikus halmazából kiemelkedő leopárd mellett, tágra nyitott szemekkel figyeli, hogy el ne mulassza egyetlen pillanatát sem az alakváltozásnak. Mert sok mindent megélt már, de ilyet testközelből nem láthat túl gyakran, holott minden nüansza gyönyörű. A megvastagodó izmokat belepő szőr selymes sarjadása szépségessé teszi azt az egykorvolt, mutatós emberi lényt, aki lekötözve, sebzetten, sérülten, megvarrva is szép volt, de most már egészen elképesztő. Érzi a levegőben a sűrű dzsungel nehéz, bomló levéltől édeskés alvadt vérszagát, mert ha valahol, hát ott a trópuson, ahonnan ez az óriási macska származik minden fa tövében a halál ül tort. - Milyen vad vagy - felizzik szürke szeme ahogy hátralép, pedig nem érheti el a mancs, mégis, a lendület ami a rácsoknak veti a kecses testet kiváltja belőle a reflexet a menekülésre és ezt utálja. Ezt a kiszolgáltatottságot az állatnak, a sárga szemű bestiának, ami mintha elfelejtené, hogy van közöttük egy rács és még mindig a hatalmában van. Ennek a tudatában hagyja magára.
De nyugtalan álma esik az idegen ágyban, az erdő csendjében. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy nem hallja a leopárd dühöngését odalentről, a korábbi tulajdonosa ennek a kunyhónak egy kétségtelenül profi sorozatgyilkos lehetett, aki olyan emberi lényeket zárt odalent, akiknek csontjai most őrt állnak a tisztáson körülöttük, hidegen és elfeledetten a földben. Kóborló szellemeik megsimítják a tudatát és tízpercenként megébred egy nyirkos gondolattal a szájában, egy bosszúálló sóhajjal a fülcimpáján és azzal a riasztó képzelettel, hogy valahogy Armo kiszabadult és már az ágya felett áll. Tudná mi lenne annak a történetnek a vége. De amikor kávéval a kezében már felöltözve lesétál hozzá egy tányérra halmozott közepesen átsütött hússzeletekkel, akkor ott találja, ahol hagyta.
Kezdőlap
