18+

Hoblinéknak kutyája van. Nem is egy. Termetes, széles vállú, szálas bestiák, amiken az izmok úgy dagadnak, mintha gyúrnának, de persze csak a rendszeres edzés és jóltápláltság fényesíti a szőrüket. Ezüsttüskés nyakörvük elárulja, hogy őket kifejezetten bosszúszomjas alakváltók ellen tartják a birtokon elriasztásul, ezért nem riasztja meg őket a rozsomák szaga.
Altatót hozott és húst a megfékezésükre, de az altatócseppek most is a dzsekijének belső zsebében pihennek, a húst pedig befalta, mert annyira jó illata volt. Majdnem telihold van és Séaghdha meg a kurvaanyja sok erőt kivett belőle. Eltűnődve bámulja a hold fényes, telt karéját az égen, aztán vetkőzni kezd, de végül visszahúzza magára a bőrt. Nem, most mégsem volna szerencsés szabadjára engedni az amúgy is felajzott fenevadat, mert nem akarja megölni az állatokat, egyszerűen csak ártalmatlanná kell tennie őket.
Az egyiket egy szűkös bokros részen lepi meg, bár az önként szalad a pofonba, kíváncsian a motoszkálásra, amivel átmászta a kerítést, öblös morgással mutatva meg ezeregy szép fogát. A fejét a karja hajlatába fogva addig fullasztja amíg el nem kábul, embereknél is bevált már ez a módszer, nem is egyszer, bár eltart egy darabig és közben a másik kettő is ráront. Ezek nem csaholnak, kiképezték őket arra, hogy csendben támadjanak, hiszen egy alakváltónak csak előnyére válik, ha az ugatásuk alapján pontosan be tudja lőni a hollétüket és így elkerülheti őket. Az egyikkel összeakad a tekintete és rámorog, de a másik a karjába marva tépi le már elkábult társáról, amíg mellé nem fekteti. A harmadikat megtorpantja a rozsomák tekintete, az élők iránti feneketlen éhség és mohóság a szemeiben, a végtelen, megkérdőjelezhetetlen vérszomj, ami olyan hasonlatossá teszi egy vámpírhoz, egy bizonyos vámpírhoz, Séaghdhához. Még sose látta vérben fürdeni, de ezerszer is elképzelte, hogy egyszer a kádjában ott találja száz szűz kiontott vérét, amint végigcsordul a hajlatain. Összefut a szájában a nyál.
- Mephisto, vissza! - csendül egy kölykös hang a tiszta felől, mire a fenevad elvágtat, peckesen, figyelmeztetően járva, hogy aztán kisgazdája előtt megvesse a lábát mindenre elszántan. - Skipper, Farkas, ide hozzám!
- Nem érnek rá -morran, miközben a kölyök rávilágít nagy erejű zseblámpájával.
- Hé te! Gyere ki és ne moccanj.
- Ebben a sorrendben?
- Igen!
- Méghogy a mai kölyköket teljesen meghülyítette az okostelefon - dörmögve kászálódik ki a bokorból, felegyenesedve átmozgatja a vállát és a nyakát, miközben a lámpafény az ölétől a fejéig végigsvenkelve felméri a termetét és a srác ideges kis nevetéssel konstatálja a végeredményt.
- Figyelmeztetlek, hogy fegyver van nálam...
- Ezüsttel töltve. Érzem a szagát - bólint rá szórakozottan, elvakítva a fénnyalábtól, inkább behunyja a szemét, mint aki semmitől sem fél. A karján lüktetnek a harapásnyomok. Alighanem a kutyák fogába ezüstöt implantáltak. Vajon engedi ezt az állatkínzás elleni törvény?
- Azta... És mi van a kutyákkal? - szigorúvá kényszeríti a hangját az önkéntelen lelkesedés után.
- Odabent vannak a bokor alatt.
- És te...
- Élnek.
- Akkor jó! - felvidul a szorongással teli hang és a lámpát lejjebb mozdítja, hogy a szakadt dzsekire irányítsa a fényét.- Vér van rajtad.
- Az én vérem.
- Miért nem futottál el?
- Miért futottam volna?
- Most apa majd a börtönbe küld.
- Nem hinném. Honnan tudná meg, hogy itt vagyok?
- Hát... neki is van applikációja a telefonon ami jelzi hol vannak a kutyák - villantja fel a képernyőt büszkén a lámpa mögött a tizenéves fiú. - Küld figyelmeztetést, ha egy helyre gyűlnek, és akkor ő értesítést küld a rendőrségnek, hogy nézzenek el ide. Én is megkaptam a figyelőt, hogyha gyülekeznek a kutyák maradjak a pánikszobában.
- De nem maradtál.
- Hát - a kölyök egy pillanatra zavarba jött és lesütötte a szemét. - Általában csak egy nyúl az. Vagy sündisznó. Vagy róka. Vagy...
- Egy másik gyerek, akivel apád nem akarja, hogy találkozz, mert rossz hatással van rád - érezte a szagát a kerítés mellett sétálva, alkalmas helyet keresve arra, hogy rejtve elbánjon a kutyákkal.
- Honnan tudod!? - a felháborodás, a hitetlenség és a kíváncsiság keveredik össze a hangjában, még lejjebb engedi a lámpacsóvát, így már kiveheti a rozsomák is a sebtiben felkapott nadrágot, bakancsot, a vállán a hátizsákot. Szóval kóborolni is szokott a gyerek a veszélyes éjszakában. Igaza volt Séaghdhának, makrancos jószág. Pedig még ki se látszik a földből. Fél fogára se volna elég a vékonycsontú suhanc.
- Érzem a szagát.
- De ennyire?
- Azt is érzem, hogy mexikóit ettél vacsorára és aztán kólát ittál, hogy véletlenül se aludjál.
- Hűűű, tényleg azt ettem. Szóval te olyan vagy.
- Milyen?
- Olyan - árnyalatnyi bizonytalanság költözik a serdületlen hangba, szorongásféleség. - Akik miatt a kutyák vannak. Rossz állatok - az apja szava, nem lehet más.
- Olyan vagyok - kivillantja az agyarait egy széles mosollyal, újra az arcába tapad a fény, de nem hunyja be a szemét, hagyja, hogy a rozsomák pillantása meredjen bele a vakító sugárba és zölden csillogjon a mélyén az állati tudomány.
- De... azta... a fogaid!
- Tudod, hogy mit jelent ez?
- Sokat vagy farkasformádban.
- Nem vagyok farkas. Amúgy jól tudod. Apád büszke lenned rád.
- Hááát... le kéne, hogy lőjelek. És hívni őt. És...
- Ki se kellett volna jönnöd, a pisztolyt meg pláne nem hozhattad volna el.
- Akkor mi vagy? - vált hirtelen témát a fiú, és zsebre rakja a fegyvert, úgy határozva, hogy mégsem lövi le az alakváltót.
- Egy vadállat vagyok. Szereted az X-ment?
- Jó ég öreg, az vagy százéves! Akkor te... - hirtelen nagyra nyílnak a kislánybűvölő kék szemek - egy rozsomák vagy! - olyan hangosan és lelkesen kiált fel, hogy az utolsó kutya felkapja a fejét és kérdőn bámul rá, ezt most magyarázza meg. - Mutasd meg!
- Itt? Milyen szemtelen kérés - mosolyodik el hirtelen, újra megmutatva a fogait.
- Elnézést? Légyszíves! Még sose láttam rozsomákot, pedig apának nagy gyűjteménye van felvételekből...
- ... minden pszichopata trófeagyűjtő ...
- ... úgyhogy láttam már párat. Heheh... ismered apát?
- Futólag.
- És azért jöttél, hogy...?
- Nincs vele ügyem. Apád egyfajta híresség a városban, körül akartam szimatolni itt, hogy tudjam milyen kocsival jár, milyen szaga van, milyenek a körülményei és el tudjam kerülni, ha úgy adódik... nos, talán meg akartam egy kicsit ijeszteni.
- Hűűű. Hát. Nincs itthon - a fiú elfintorodik, ez valószínűleg gyakrabban megtörténik, mint azt ő szeretné. Hiába, kritikus korban van.
- Akkor téged se fog hiányolni, ha eljössz velem kirándulni. Ahogy látom, ahhoz öltöztél.
- Ja, bár Steve szerintem ma nem jön el.
- De azért reménykedtél.
A fiú lesütötte a szemét, úgyhogy folytatta, mielőtt mélyre merült volna a zavarban.
- Ha akarod megmutatom neked a rozsomákot. De itt nem. Jártál már a Kárhozottak Cirkuszában?
- Oda be se engednek.
- Apádat se, ne érezd magad feszélyezve, de velem bejöhetsz.
- Komolyan?
- Mire odaérünk már vége az előadásnak, de a porondon meg tudom neked mutatni a vadállatot. Itt a városban az összes kutya megőrülne tőle.
- Hűűű, te ott dolgozol?
- Mondhatni. Na gyere, segítek átmászni.
- Nem kell! - az önérzetes kis lator meg is mutatja a tudományát, olyan fürgén kúszik át a biztonságos magasságú kerítésen, mintha valami állatvér csörgedezne vékonycsontú, de szívós izmú kis testében és ügyesen huppan le a másik oldalon. - De figyelmeztetlek, tudok vigyázni magamra, és ha megnyomok egy gombot a telefonomon, akkor az riasztja apát, és...
- Tudom-tudom, halálnak halálával halok - magára hagyva a morgó ebet átugrik a kerítésen ő is.
- Hol a kocsid?
- Motorral megyünk.
- Annyira tudtam!

Pirkad, mire a Cirkuszhoz érnek. A fogadtatás egészen más, mint este volt, bár a sérelmes tigrisek megmorogják, összességében mégiscsak felismerik és szabad bejárást engednek neki. Séaghdha alighanem tudatta velük, hogy immár az udvartatás része. A kölyöknek semmi köze hozzá, de az elégedettség felszabadulttá teszi, úgyhogy az üres porondon tényleg levetkőzik neki és felölti a bundát, amiből egy szigorú nőstény parancsolja ki, hogy adja már át a gyereket, akiben ugyan feltámad a dacosság, de mielőtt megnyomhatná azt a bizonyos gombot elszedik tőle a telefont annak rendje és módja szerint.
Meg hát amúgy is elhallgattatja a meztelen rozsomák látványa. Akármekkora fasz is az apja, még van hova fejlődnie Éliéhez képest, de az alfanőstény sajátságos hangsúllyal zavarja el egy szobába rendbeszedni magát, amiben ott van egy későbbi látogatás ígérete. Nem is bánja, barátkoznia kell a helyiekkel, hogy aztán elkergethesse őket Séaghdha közeléből. Leana szagnyomán indul el, hogy meggyőződjön a kis nőstény biztonságáról, aztán veszi csak be magát egy mosdóba, hogy fújtatva mossa le magáról a vért és verítéket, már behegedt, de még vörösen égő sebeit megnyalogatja, az átváltozás jót tett nekik, egypár napig nyoma marad az ezüstnek hála, aztán vége a kínzó viszketésnek.
Alszik néhány órát, mielőtt éhes kóborlásba kezdene, hogy aztán másféle sóvárgás vezesse az edzőtermek felé, ahol levezetheti az energiáit Séaghdha ébredéséig.
Egészen más élet ez, mint a börtönfolyosókon, vagy a Belle udvarában.

Úgy morog, mintha nehezére esne az indulás, amikor a fürgeléptű szolgáló meghozza az üzenetet. Bárminek is nevezi magát a jelen kornak megfelelően a hasonló kaliberű figura, azért a vámpírok között igazán nehéz másnak tekinteni őket, mint szolgálóknak. Vajon ő is ebbe a kategóriába jut majd? Vajon rá sem tekintenek máshogy, mint Séaghdha egy új szolgájára, tigris helyett egy tenyeresebb, talpasabb fenevadi ölebnek tartják? Nem mintha érdekelné, amíg a szemébe nem mondják, akkor meg majd eldönti, hogy nevet vagy harap arra a címkére, amivel éppen kitüntetik.
Megváratná Séaghdhát egy fürdéssel, öltözködéssel, de egyrészt nem bölcs dolog a városurát váratni, másrészt a kimelegedett izmok húsos szaglása, a vérének felpumpált áramlása, az izzadt póló a nadrában és a csípőjébe kapaszkodó puha melegítőnadrág alatt lüktető bőrének szemérmetlen forrósága pont megfelelő elégtétel a hívatásért. Kék pillantása felméri az egész társalgót, ami főleg a vámpír jelenététől válik teremmé, mert ő olyan lélegzetelállítóan gyönyörű ebben az öltözékben, hogy máris lekaparná róla, hadd lássa, mi van alatta, fehér teste szomjasnak tűnik, a nyaka fakó ahogy félig oldalt állva neki gyönyörködik egy igazán felforgató képben. Úgy sétál be, mintha Ravent észre se venné, csak a képmását, bár a tigris szaga betölti a helyiséget markánsan és kihívóan, de a szemét nem veti rá, csak a képet fürkészi, a kép előtt Séaghdhát, a kontyát, a haját, egész karcsú valószínűtlenségét.
- Szerintem ez egy kifejezetten előnyös kép, Raven, jobb már úgysem lesz - kotyog közbe, csak úgy mellékesen, csak a másik alakváltónak címezve, noha együtt is érezhetne vele, amiért szőke uruknak ennyire kedvére van a szenvedése, de aki nem bírja, az ne keresse a vámpírok kétes társaságát. Elég neki a maga baja, mert azzal, hogy Séaghdha felé fordul lassú léptei megtorpannak és megáll előtte, nem találva a helyét a protokollban amit az öltözet és a társaság megkövetel tőle, hiszen ahol egy tigris van, ott már ott az egész hagyományőrző hierarchiaimádó kis szellemiségük, ami valahogy egyáltalán nem illik össze az ő lényével. Még egy lépést tesz, mintha meg se torpant volna, előrenyújtja a kezét, az ujjai a fűző elejének merev szálkáihoz érnek, a csíkokon zongorázik, miközben az élőhalott húst elrejti előle a látványos páncélzat és szelíden hajol közelebb a férfihez, hogy puha csókra ajánlja fel magát, szeretve simítva az ajkát az ajkához, mint akit üdvözít az üdvözlés.
- Ügyes fiú - belemosolyog a szájába, a hangjából nem próbálja meg eltitkolni a büszkeséget, mert amelyik váltó nem tudja magát megvédeni egy 12 éves sráctól, az meg is érdemli a tanító jellegű szurkálást. Mélyen belélegzi a vámpír tiszta, temetői szagát, friss, mint a sírokra kiülő harmat és éhes, mint egy megásott sírgödör, amibe még nem hantoltak bele senkit, mintha csak neki tartogatta volna hegyes fogainak fájó ígéretét. Gyengéden végigsimít a nyakvonalán, ha maguk lennének már biztatná, hogy harapja csak meg, falja fel, ne hagyjon holnapra, lakjon jól belőle, mert a rozsomákvérből így is sok, túl sok száguld az ereiben és kelti lüktető életre minden tagját. - Hogy tetszik neked? Igazi kis vagány, ha nem mondtad volna, el se hinném, hogy Hoblin az apja. Jó látni téged - súgja meg forrón, mintha titok volna a minden porcikáját nyúzó vad örömteli elégedettség, ami megtölti amit meglátja és feledteti vele a behívottságának minden alárendelését. Hiszen a vámpírhoz tartozik, minden mozdulata ezt sugallja, egy árnyalattal többet is, főleg a tigrisnek üzenve meg, hogy a magáénak tekinti a Város Urát, lett légyen ő bármennyire is birtokolhatatlan, mindannyiuk felett álló hatalom.

Az elégedettség felmorran belőle, visszamorog a tigrisnek, mert ő így örül annak a felkapott fejnek, amivel az érkezésére reagál a vámpír, hogy előbb meglátja, mint a szeme látná, hogy a létezését mélyre szívja, a tigrisszag mellett van ott neki hely. A rozsomák bűzfelhőben jár, csendes homályban sompolyog előre, mélyre zárja a bőre alatt, mégis vadállati, ahogy sétál, hiába járja körül egy tigris fenyegetése, Éliének a szeme se rebben, mert mi a tigris egy rozsomáknak? Egy szőrös medve, egy macskalelkű farkasfalka, csak egy újfajta karmos és szőrös fenevad, amin próbára teheti a képességeit. Elmarni a torkát vagy meghalni, ez a rozsomák szabálya ezért kell úgy visszahúzni, hogy fojtottan hörögjön csak a belsőjében, vágyva, de meg nem kapva az áhított szabadságot.
- Ha a tenyeredből akarsz etetni ennél jobb csali kell - végül is fej és kéz van benne, a férfi arany pillantása magára hagyott aranypontyként köröz égboltkék szemének tiszta tavában, valami kárörvendő derű csippenti össze a szemsarkát, amikor sikerül eloroznia Séaghdha figyelmét, hiszen arra ment ki az egész játék, hogy az övé legyen. Megbámulják egymást, mintha nem látta volna még a legtisztább meztelenségében, hiába, az új öltözet egészen máshogy rajzolja ki alakjának filigrán tűbe illőségét, a hazudós törékenységet, ami mögött évezredek holt ereje lakozik. Őrajta nem látszik az, ami a rozsomákból már messziről szaglik, mert ő a hús, az izom, a csont, az inak és a forró vér fenevada, míg a vámpír egészen másfajta anyagból gyúrt szörnyeteg, de nem kevésbé étvágygerjesztő, megnyalintja a száját a szívdobbanás hallatán, neki szól, az övé, hajszolja majd, hogy verjen még, verjen úgy csontketrecében, mintha az érzések és vágyak elevenné tennék, nem csak egy egészen obszcén, gyönyörű halottá. A tenyere alatt olyan, mint egy ékszer tapintása, kedvtelve ereszkednek le az ujjai egészen fiús csípőjére, a bőrnadrág már sokkal kielégítőbben simul hozzá, pont mint az ajka, édesen, éhesen. Végigsiklik a nyelve a közükön, belekíváncsiskodik a szájába, hegyes szemfogainak tolja magát kérkedőn, szinte követelve, hogy harapon bele az életteli húsdarabba, ami úgy vérezne, olyan dús, otromba módon, hogy a világ összes vámpírját jóllakathatná belőle.
- Építi a jellemet, mindkettőjükét egy kis vér. Azért érdekel, hogy mit csinált vele a váltópajtás. Tigris volt? - mások is dolgoznak itt a cirkuszba, és alapvetően kétli, a feltételezés inkább csak fricska Ravennek, hogy tudja, semmiben sem tartja különbnek a csíkos faját akármelyik váltótársnál. A morgására csak felpillant, Séaghdhát ölelve, hozzá simulva, a melegébe beburkolva és összehunyorítja a szemét pajkosan, az elégedetlenségénél sokkal több kellene ahhoz, hogy lepattintsa őt egyetlen urukról, aztán kitágul a szembogara, hogy befogadja a közelítésének minden mozzanatát, oltalmazóan közelebb húzza a vámpírt, szinte bele a testébe, mintha sajnálna egy centi érintést is a férfitől, eltagadná a tigris jussát, ha tehetné.
- Balian, a nagy ünneprontó… már bizonyára szép faliszőnyeges csinált a srácból - fintorog egyet, forró bőrén végigcsordul a hideg, sértetten felmordul, mert Balian említése önmagában gyönyörködtető és rossz emlékek megidézője, kölcsönös helytelenítésük egymás irány egy kiszámítható mérleg két karjává teszi őket, amivel az ősöreg igazságosztó a maga kénye és kedve szerint méri ki az igazságot. - Kár egy ilyen gyerek Hoblinnak, úgyis csak elrontja, ha nagyobb lesz - persze már azelőtt beletörődött, hogy vissza kell adniuk, ha Séaghdha úgy akarja mielőtt elhozta volna, nem kötődik, nincs is miért, nem az ő fajtája a fiú, minden szimpátia ellenére, de egy kicsit eltereli a gondolatait a másik alfáról, mert mégiscsak van abban a gyerekben valami különleges. De ez is csak Séaghdhán keresztül érdekes, aki most hozzásimul, de mégsem öleli, nem biztatja, de elfogadja, hogy a saját szájíze szerinti etikett szerint lépkedjen, maradjon udvarias, de ne legyen más, mint ami és megjutalmazza a csókjával, amit elvesz, de felpillant az arca mellett a nyomuló tigrisre, hideg regulázás villan kék szemében, hogy az övé a szőke, a csókján nem osztozik, beleharap az ajkába és felmordul.
- Ha így örülsz, mi van akkor, ha nem teszed? -
a tigrist kérezi, de a vámpír száján nyalint végig, rá figyel, a pillantása rögtön az övé, ahogy megszólal. - Mit akarsz, mi legyek? - fürkészi a tekintetét, a tigris forróságában délibáb hullámoztatja át a sejtelmes, karcsú alakot, mintha kettőjük hője felégetné a szép szőke látomást és mögötte ott vicsorogna álombéli rút vendégének gyönyörű színtelensége, fehérsége, csontossága, rémítő túlvilágisága, az igazi szörnyeteg, aki az emberarcú állatot leterítette a havon és a vérében fürdött.- Megmentem, hogy általam a tied lehessen. Kedvel engem, nekem is tetszik. Emma testvéreire emlékeztet - a gyönyörű, szőke kis Emma, aki úgy szerette Séaghdhát, mint ő, olyan tiszta, ártatlan kölyökszeretettel, előbb látva meg a nyilvánvaló összetartozásukat, mint bárki más azon a régi-régi estén.- De előtte kortyolj belém, mert egy nagyon jó illatú, étvágygerjesztő srácról van szó, olyan ő, mint egy kisbárány - susogja bizalmasan, a keze cirógatja a vámpír csuklóját, követi a karját, incselkedve körülrajzolja az ujjaival a kezét a tigris combján, anélkül téve rá a mancsát elsőnek, hogy bármivel figyelmeztette volna arra, hogy mi jön, kipróbálva, mennyire ég forrponton az ifjú király.

Felhorkantva kapja fel benne a fejét a rozsomák, a szabadságfosztás szégyene haragra fordítja a szívében az indulatok egyetlen pillanat alatt, kimerednek a karmai a puszta rabság említésére és kihívóan megmutatja magát, nem szunnyadhat Élie lelkében tétlenül amikor a tigris a függetlenségét fenyegeti, de uralkodik magán.
- Mondhatni, Séaghdha rabja vagyok, igaz? - a vámpírtól kérdezi egy nyalintással a száján, mintha ez ajándék volna, kitüntetés, bebújni a karjainak bilincseibe és ezzel elcsitítja a benne hőbörgő állatot is, mert azt boldoggá teszi a vámpír pillantása rajta, a testének illatos közelsége, a tigris forró díszlete ellenére az otthonosság van az ölelésében. Viszonozza a mosolyát, a feszélyezettség lepattan róla, de megjegyezte Raven szavait, alkalmasint revansot vesz értük, de még a hely és az idő nem alkalmas rá.
- Előbb a maga állatát kellene féken tartania egyeseknek - somolyog bele Séaghdha leheletébe színtiszta aljassággal, éppen csak elneveti magát az anyázásra, arcul csapja az energia, de ez nem az a kesztyű, amelyikért lehajolna, főleg, hogy soha nem volt lovagias. Szinte hálás amiért a tigris taszítja a karjai közé Séaghdhát, ő teszi szorosabbá az összefonódásukat, alkalmasint majd felveszi a kívánatos szexjátékszerek sorába a pálca és szemkötőharisnya, zokni és kés közé.- Milyen csúnyán alábecsülték, még pisztolya is volt, de azt azért leszereltük - az ujjai simogató vallomásokat tesznek, ha már a szavaik másfele fordultak egymás bókoló imádata helyett, de a hang a torkára forr amikor a tigris annyira közel ér, hogy érzi a bestiájának karmait, mégis biztos benne, hogy egyáltalán nem arra vágyik, mint amire az erőszakos magamutogatása Séaghdhát és őt magát is hajtani kezdi, felkorbácsolva a vérét a mélyben és a kihívás szagával csalogatva az orrát, hogy a vámpír nyaka és aranyhajú halántékpihéi helyett inkább a levegőbe fúrja azt.
- Csak szerintem hangzik ez nagyon fenyegetően? Van más opció az agyaras ölebednél, mint a halottak engedelmessége? - megrázza a fejét, szinte elnehezül a szíve egy pillanatra, mert a fiú.. a fiú az egy fiú, valamikor ő is volt kisfiú, akinek egyáltalán nem a szörnybarlangban kellett volna felnevelkednie. Raven közbevetésére izzó pillantást vet rá, kék szemén zölden átüt a rozsomák szemmélyének foszfora gonoszul. - Bocs Raven, te már túlkoros vagy ahhoz, hogy nevelgesselek - tesz úgy, mintha az örökbefogadására vágyna a tigris, szinte látja, ahogy az undortól a bundáját rázza, olajat öntött a tűzre és még egy adagot a csókkal, ami Séaghdha száján terül el édesen, megittasulva tőle, de már a szemét nem véve le a fenyegetésektől villámló macskáról, aki éppen úgy szeret a szívekkel játszani, mint a gazdája. Csak a vámpír érezheti, hogy mosolyog a száján a szája a fenyegetés hallatán, mert valami egészen más jut róla eszébe, mint az önféltés, igaz, arra tántalán semmitől sem gerjedne fel benne az ösztön, nem olyan állatból faragták.
- Ne csigázz fel - inti játékos hangon a vámpírt, a tigris jól érzi, hogy ezt a dorombolóan mély hangot kifejezetten a vámpírnak tartogatja, amiben szinte akcentusa van, pedig hibátlanul beszél angolul, de mégis francia ízt ad a szavainak udvarlásképpen, hódolásképpen, azért, hogy tetsszen, hogy kiragadja a figyelmét a világukból, a másik alfa dühödt öleléséből, mert az majdnem olyan csábító, csak éppen egészen másra hajlítja, mint Séaghdha. Vért ontani, vagy vérontásig együtt lenni egyáltalán nem ugyanaz.- Mhm, gondom lesz rá, ha marad belőle valami - bólint, hogy érti és nem kötődik, Hoblin kisfia csúnya játékszer olyan kezekben, amik óriási tigrist tartanak vissza a jogos harctól, hogyan is ne törne össze benne egy madárfiókányi emberi élet? - Tudom mire gondolsz, szinte hallom - a ciccenéstől megrezdül benne az elégedettség húrja, meglepte hát a szép szőkét, a vérét az elégedettség pezsgeti, de a szemei nem adnak választ a férfit elgondolkodtató kérdésre, csak a tetsző vágyakozás és az alamuszi provokációk sormintája látszik benne, mert már mindketten tudják, hol a keze, miközben Raven még csak most érkezik meg, fékezhetetlenül elneveti magát az idegrángott kis mozdulat éreztén, ami üresen hagyja a markát. Reccsen a fűző kétségbeesetten és már el is pusztult Séaghdha karcsú testét hiába ölelte, odaveszett mielőtt megmutathatta volna másnak is magát benne, bántott kelletlenséggel lebiggyed a szája, na nem a ruhát sajnálja, hanem a karjából kiragadott vámpír hűsítő, józanító érintését, akin keresztülszűrve hallotta csak a tigris morgását, de most itt van előtte, hatalmasan, taszítón, dühödten és étvágygerjesztően.
- Mitől félnék? - mordul hasonló kavicsgörgető hangon amiben benne van az állat méltatlankodása ahogy megveti a lábát, hogy meg ne tolja a teste, forrón és ingerülten verődnek össze, de a szikrák a vérükben pattognak csak, egymást beterítő árnyékuk sötétbe borítja a szemüket amikben felfénylik a fenevad fénye, kékében csak magányos aranyhal a tigris ragyogó, különleges pillantása, kívánatos és szépséges préda. Megnyalja a száját, a homloka mögött forró és véres gondolatok tekergetőznek és kivicsorítja a fogait, megmutatva mindazt az állatból, ami soha el nem hagyja, neki nem kell kontrollált alakváltással törődnie ahhoz, hogy bestia legyen, hegyes fogai tépést és szaggatást ígérnek az arcába hajolt arcnak, az orra mellett csattintja össze őket, egyetlen fenyegetés, az is túlzás, hogy megmutassa hol kezdi majd, az orrába harap, az arcába, szép arcába mélyeszti majd őket, mutatós képét tépi meg, mielőtt a zsigereivel foglalkoznak, mielőtt a karmok szót kapnának. - A helyemen vagyok - könyörtelen állhatatossággal bámul a szemébe, kicsit megmozdítja a fejét, hogy közelebb gördüljön egymáshoz az arcuk, a fullasztásig hevült lélegzet amit vehet a macska közelében tele van ajzottsággal, erővel, az izmok és akarat tusájával, mert mindkettőjüknek természetesebb lenne ezt a vitát a padlón bundában hemperegve rendezni, mint szavakkal, de tetszik neki ez a mégis-erő, amivel belement a civilizáltságában ostromba és kissé meddő csatába. A tigriskölyköt nem olyan fából faragták, mint az új alakváltó generációkat.- Mi lehet ennek a vége? - Séaghdha pulzáló örömmel teli jelenléte mellettük nem biztat vérontásra és ez el kell, hogy gondolkodtassa mindkettőjüket, de ha Raven gondolkodik is, Élie már megtette így a talán rendelkezésére álló pillanatnyi figyelmetlenséget arra használja ki, hogy a maga módján figyelmeztesse az alfát, megregulázza, amolyan kölyökként. Elkapja a két szörnykezét a puha hasfalához olyan közel és hegyes fogaival villámgyorsan az egyik fülhegyére mar, azt tépve meg, mint egy óvatlan jószágnak, megbüntetve, amiért a közelébe merészkedett és kihívta, mielőtt eltaszítaná magától, és alighanem a közelségétől felháborodott tigris is elugrana, macskaszokás szerint a hirtelen felröffenő támadás elől, de talán, talán a fülébe harapott cimpadarabot nem engedi el időben a fogai közül, hanem inkább megtartja magának véres zálogul.

Via

- Tényleg az lenne, remek rozsomák - szemtelen örömmel mosolyog, felpillant a tigrisre, hogy lássa Raven mit szól hozzá, ha az ő pimasz fajtájából még több lesz a városban, ugyanakkor megmelengeti a szívét az ajándékba adott kölyök félígérete. Hiszen a rozsomákfalka így a város urának keze alatt nevelkedhetne, és mint olyan, legalább olyan védett lehetne, mint a tigrisek fura kis klánja, ez pedig tekintve a rozsomákok temperamentumát az átlagosnál hosszabb élet titka lehetne. Ha Séaghdha elismeri őket, ha maga válogatja össze az alkalmas falkát, akkor veszedelmesebbek és izgalmasabbak lesznek, mint más, szedett-vedett alakváltókból verbuvált hordák, akiket véletlenül változtattak át és kényszerből lettek arra az életre predesztinálva, amire. Tudatosság sejlik fel mögötte és egy ősöreg vámpír tervező ereje, a gondolat felpezsdíti a vérét.
De az atyafiság iránti lelkesedést vérbordó tigristűzzel mossa el a másik férfi ingerültsége, a hatalmának nyers áradása, hogy bozótmaró lángokként emésszem meg mindent maga körül, ami nem rá figyel, így Élie nem tagadja meg tőle a rozsomák haragját, ha már kissé felébresztette azt a tigris mögött. - Jó, az jó - mormogja Balian ténykedésére válaszul, de már Ravent figyeli, hogy csókolja, hogy öleli, hogy hódítja vissza a vámpírt magának, hódítaná, de az nem szédül ki a rozsomák karjai közül, kénytelen rajta keresztüldöfni, és Élie mosolygó szájjal vigasztalja Séaghdha nyögésre nyílt ajkát. - Szörnyen pimasz! - suttogja bele, bár a tigris fülét nem kerülheti el a csendes hang, róla beszél a háta mögött, komisz összeesküvéssel értékelve jelenlétét és tetteit közös uruk előtt nem átallva jelzőkkel illetve, mert egyáltalán nem tart tőle. Minden veszély, amit felőle érez felpezsgeti, benne a beteg vad szeme felnyílik és meglátja benne azt a szépet, ami a vámpírt is vonzza a hatalmas és rettenthetetlen tigrisvad betörésére.
Megnyalja a száját, de az ajkai felett pezsgő sós verítéknek is olyan íze van, mint Séaghdhának, tigriszamatú nyers halál az, ott maradt a kipenderített vámpír után, aki mégsem szűnt meg köztük lenni, csak immár körülöttük is áll, a jelenléte fekete aréna, ami küzdelemre hívja a rozsomákot és a tigrist, hogy mérkőzzenek meg érte és legyen a jobbik a lakomája a testének és a szellemének, mert lelke aligha van, ha volt is valaha, mostanra már szörnnyé vált az is.
- Rémissz meg! - parancsol és kihív, ha már a tigris ilyen jól tudja mitől kellene félnie a rozsomáknak, ott a válasza belőle fakadva, mélyen, erőteljesen és dühösen, kis vakkantás a végén a megvetés szinte kézzelfogható jeleként, mert kétli, hogy sikerül és kudarc az aranyszemű szégyene lesz, hiszen a rettenet vámpírjának szolgálója, meg kell hogy legyen benne a képesség a félelemkeltésre, a rémisztésre. Puszta izmainak duzzadó pusztíthatnékja és a benne mozduló fenevad agyarvillanása nem elég ahhoz, hogy a rozsomákot meghátráltassa, előreszökken benne, ahogy Élie sem hátrál, beszívja magába a férfi tesztoszteronná vált nedves auráját.
- Betolakodtam és már itt vagyok. Szokj meg! - megint nyersen rávágja, mintha egy kis korcsot okítana a rendre, pedig Raven szempontjából az igazság olyan, mint a szavai, de a rozsomákot nem lehet megzabolázni ezzel. Séaghdha rést nyitott neki a világán a tetszésével és elismerésével, Balian és minden tigrisek haragja is kevés ahhoz, hogy megállítsa abban, hogy ezen a résen befúrja magát abba az univerzumba, ami a vámpír ősrobbanása körül tágul. Rámar a tigris fülére, amin át nem jut be ez a fontos információ, de a vér zenéje egészen biztosan megpendít valamit benne.
Csendes haragszimfóniából rögtön bele is csapnak a harag húrjaiba ahogy Raven ráveti magát, a fogai között a hús édesen mállik el hegyes fogai között, összekeveredik a gyomra mélyéről feltörő morgással. Megszédíti összekoccanó fejük öklelő ereje, a homlokán véres nyomot hagy a tigris ajka, mert harapó fogai csontot érnek, az állkapcsában érezheti a rozsomák keményfejűségét. Ahogy nekiesik nem próbálja meg megtartani magát, a rozsomák az állat ösztöneit követve szívesen elomlik hátra, a tüdejéből kiszorult levegő lélegzethiányos ködében eltávozik belőle egy vonásnyi ember és a bestia karmai sarjadnak belőle, izzó szemmel ragadja meg a tigrist, aki most hozzá képest hatalmasnak tűnik, duzzadva az erőtől. Hosszú mancsaival ellene vág a tépésnek, teljes erejéből ellöki magáról és kigurul a hatósugarából, a földön térdelve megrázza magát, hogy felkészüljön arra, ahogy a tigris újra ráugrik majd. Vidáman freccsenti szét a vérét a szalon padlóján, lüktető sebei felingerlik benne az állatot, bár nem szabad Ravenre prédaként tekintenie, kegyetlen számítással mozdul felé, ha az már nem rugaszkodott neki korábban. A gyenge pontjait keresi a termetes férfinek, nem szégyellve, nem fájlalva a borotvaéles karmoktól kapott csapásokat, nem először birkózik meg tigrissel, bár nem a börtönben találkozott velük, sokkal régebbi emlékek ezek.

Az ereiben felpezsdülő vér karmazsinszínű zsarátnokainak lángolása mögött nehéz észrevenni annak a fagyos haragnak a jelenlétét, ami a vámpírban a tetszés köntösébe öltözködik és mindkettőjük érzéseit összezavarja. A tigrissel egymásnak feszülnek, egymásba karmolnak és egymásba harapnak, mintha egymás húsára, izmaira és vérére szomjaznának, de ennek az egésznek nincs jelentősége Séaghdha nélkül. Minden ütésváltás, rózsaszínes-véres nyelvvillanás, fenevadsárga szem mögött az aranyhajú vámpírnak való tetszés áll, mert ha Raven nem is akarja őt partnerként, valamit mégis akar a vámpírtól és azért megküzdeni is hajlandó az alamuszi rozsomákkal, amelyik tényleg nagyot ugrik, de olyankor a fogai között bőrt, fület vagy bundát visz magával, mielőtt újabb küzdelmi kűrrel kockáztatná ruganyos testi épségét.
Nem változott el, mármint nem jobban, mint amennyire hegyes fogazata amúgy is az állathoz sodorja közelebb, mint az emberhez, mégis olyan veszett dühvel mordul fel, mintha ő is bundában tobzódna és nem a bőrén nyíltak volna rémisztőnek látszó, ocsmány sebek, amik hála a másik alfa mivoltának meg sem erednek olyan gyorsan a gyógyulásnak. Hasadt húsának repedt sebszájai visszakiabálnak a vámpírnak, hogy “nem elég!”, hogyan is lehetne, amíg a bundáson van mit tépni, és egyre több rajta a marcangolnivaló, mintha ő a két véres puszta két kezével tépkedte volna le róla Raven megtévesztően emberi arcát, hogy megmutassa, mi is lakozik valójában benne. Összerándul a gerince a kellemetlenül hangzó parancsszóra, hallotta már pont elégszer másféle, kevésbé vonzó ajkak közül kivillanni a tiltást, kivicsorítja a fogát rá válaszul. Már megállni nem tud, vagy nem akar, hosszú ujjai a tigris széles vállain csattannak ahogyan az letérdel, bár nem ő nyomta a leereszkedő pózba, mégis megtámaszkodik rajta, mielőtt elrugaszkodna tőle, gyorsabban, mint egy szívdobbanás, a karmai bántatlanul hagyják a kulcscsontjának pucér ívét. Félrelép, akárha ezzel kikerülhetné a vámpír haragját, kelletlenül és súlyosan megrázza magát, nem értve az indulat igazi okát lélekben, bár a tudatának felszínén az ember összerakja a képet, az ereiben csorduló állat a helyét keresi, megkerülve a fotelt, félrerúgja a kitörött lábát.
Nem olyan egyszerű meghunyászkodni még a nyilvánvaló hatalom előtt sem, nem bámul a tigrisre, nem mulat rajta, hogy milyen engedelmes, hiszen Séaghdha tekintete láttán ez most erényére válik, kiválasztja az aranyszeműt kettőjük véres keverékéből és fölé helyezi. Már csak ezért is elharapná a torkát, csakhogy a vámpír ne nézhessen rá, ne láthassa az alázatosság nélküli nemességgel leereszkedett testét, a rozsomák és tigrisvér keverékét, ami beborítja furcsán csíkos testét. Dühösen megnyalja a száját és a csúnyán összekaristolt dohányzóasztal mellé kuporodik, mint az a sértett állat, amelyik benne nyalogatja a sebeit és méltatlankodik a helyzete felett. Nem hallgat, reszelős morgása azt ígéri, hogy csak egy aranyszál-szempillarebbenés engedélye kell, és a súlyos asztalkát felkapva készen áll arra, hogy megmutassa: le tudja győzni a tigrist.
Bár ez az egész nem erről szól, vadállatszíve izgatott összevisszasággal ver.

Lapos és ingerült pillantása éppen olyan, mint az állaté, bár sokkal inkább emberibben fest most, mint a tigris, vetekedik vele vadállatságban. A rozsomák huncut erdei állat, pont olyan játékos, mint amilyen agresszív, semmi sem kezd félvállról, teljes erővel veti bele magát a harcba, legyen akár az ellenség csak egy vétlen faág, egy medve, egy tigris, vagy éppen a vámpír. Ó igen, az állat még ennek a félelmetes, karcsú, kecses, hideg és éles lénynek is nekimenne, aki körül elvágódik az élet és a haragja felsebzi a létezést, mert kétezer éves időutazó konzerválódott gyönyörű, sudár testében, amit csak szebbé formált a múló idő.
Kinemesítette benne a hatalmat viszont, aminek az ember meghunyászkodik és vele mozog a rozsomák, de izzó szemében most nem a gyakran látott kíváncsi, bársonyos gyengédség, vagy a kívánalom tüzes szikrája fénylik, hanem az értetlen rosszkedv, amelyik szükségtelennek tartja a vámpír beavatkozását és bizonyára így van ezzel Raven is, mert az élők szíve egyként dobban most, a zihálásuk összehangolódva gőzöli tele a szalont a bennük hiába bomló adrenalin energiájával.
Irigyli a simítást a tigris haján, mintha az megdicsérné, az érintése kitüntetné, elcsuklik a morgás a tüdejében és bosszúsan nyalja meg véres száját. Felnéz a vámpírra, egyenesen, bátran és alighanem mérhetetlenül ostobán, de a szemébe néz, mintha nem félne semmitől. Annyira megérti Ravent. Elhagyni most Séaghdha fényes közelségét maga a halál, mintha bolygó volna, ami elveszíti a saját sötét napját és kiperdül az élettelen semmibe, méltó büntetés, bár a bűn csak a puszta kihívó léte a rozsomák szemében. Mosolyog, mert ha annak mennie kell, akkor neki maradni és még a csókot sem sajnálja tőle, hiszen csak őutána csókolja a vámpírt.
- Legalább már nem csak a képed van a falon… hanem a véred is - nehezen formál szavakat a szája, egyszerűbb lenne odavakkantani a másik váltónak, ahogy az elmegy, de a pillantása nem követi, Séaghdhára bámul, ahogy dorombol.
Megmozdul a válla, bár senki se mondta, hogy keljen fel, a megszólítás zsinóron húzza.
- Összebarátkoztunk - nem hazudik, de igazat sem mond, könnyű arrogancia hatja át a hangját, miközben lábra áll és körülnéz futó pillanatig, elégedetten, mert ez a káosz azt mutatja, hogy önmaguk voltak, nem szofisztikált ölebek.
- Így udvaroltunk neked - mélyíti le a hangját hízelgőnek és ez sem hamisság, bár a harc egymásról is szólt, valószínűleg az utcán nem illetik egymás territóriumát a teliholdig, hacsak a tigris prédát nem ejt és a rozsomák meg nem kívánja azt. Kissé sánta a lépte, amivel megközelíti Séaghdhát, puhán kinyúl felé, meg kell simogatnia ott, ahol Raven ujja járt, hogy a saját érintésének forrója bizsergesse utoljára a vámpír halott bőrét, hetyke mosolyát, ami nem a legszebbek közül való.
- Mmmhnnh - igazán megkérdezhetné, hogy minek, de a karmai már a pólószegélyen és a vérétől nyirkos anyagot a vámpír kezébe nyomja, miközben olyan egyenesen áll elé, hogy érezze a leheletének melegét az arcán. Sebzett testében lüktető életre kelnek a feszült várakozástól megkeményedett izmok, a vérivó közelségétől meglendül harci hevét veszített vére, a szája pedig arc arcán siklik, ahova a vérük permetezett.- Ez mind miattad történt - de sose mondaná hibának, kéretlen csókot mar a szájára, ha a szőke hagyja, beleharapja hegyes fogaival a diadalát.

16+

A tigrist fenyegetve összecsattintja a fogait, amik már elfelejtettek emberinek lenni, a szemében ott a hunyorgás, hogy ezt nem kell komolyan venni, mert Séaghdha már elrendezte mindkettőjük dolgát. Az ő kottájából játszanak, akár tetszik nekik, akár nem.
Jobban járnak, ha tetszik.
De Éliének nem csak ezért van kedvére a kettesben maradás édes, véres bizalmassága, az invitáló hívás szóbeli és szívbeli iszalagja a belsőjére fonva, az együvé tartozás édes melege, hanem mert a vámpír a kedvére van, mert rá másként tekint, mint bárki földi emberfiára és nem csak azért, mert nagyon rég porrá lett az az anyaméh, ami egykor Séaghdhát dajkálta.
- … hogy? - utánakap a leesett szóvégnek, mint egy letépett húscafatnak tenné, de ahogyan azzal nem lakhatna jól, a kérdésnek sincs igazi jelentősége. A vámpír feleslegesen beszívott levegője húzza közelebb és holttestének minden rándulása olyan kedves és beszédes a szemében, mint egy erdő tele nyomokkal és szagokkal. Mire hozzáérhet már elfeledkezne Ravenről, ha a tigris bűze nem itatná át a helyiséget aranyló felségjelét kitűzve mindenre, rájuk is, de hiába.
- Ontottam érted vért, a tigrisedét és a sajátomat is, lásd úgy, hogy összekötöttem egy csokor piros virággá neked - doromboló hangjával udvarol, magához vonja, erőteljes, kapós mozdulattal, mert meglátta, hogy követte sánta léptét a vámpír kéklő ragadozószeme, így hát muszáj éreztetnie vele, hogy egy kicsit sem gyenge, sőt, pezseg benne az erő ettől a harctól.- Ő becsült le engem, én nem sajnáltam tőle semmit. Még fogalma sincs róla, hogy mennyi harc van előtte, úgy küzd, mint aki elvárja a győzelem utáni nyugalmat. Édes. Mennyire fiatal. Szinte perverz veled látni - súgja a szájába, ajzott vérét csókolva be az ajkai közé, zihálva támaszkodik rá, szenvedélynek álcázva a ziláltságát, megtépett izmai várnak a sarjadással, a vére a vámpír bőrére kenődik amikor összesimulnak és karcsú, hideg támasza kiékeli az ő forróságát.
Bele tudna szeretni ebbe az érzésbe, ha már nem szerette volna meg rég… rég!
- Az enyém a nagyobb. Ellenőriztem - az ujjai végigsiklanak a vámpír csípőjén, belemarkol aztán a combtövébe, onnan csúsztatva tovább a tenyerét, megmutatva, hogy milyen mozdulattal, de ennek a fele sem igaz, mert csak hozzápréselődve simíthat a keze ilyen simán végig az ágyékán, csak a vámpír engedi magára, Raven nem tenné.- Éhezel, hm? - játékosan veszi fel a nyögés, belebújik az ölelésébe, átfogja tűbe illő karcsú derekát, a tenyere a vámpír fenekére tapad illetlenül, de csak a szenvedésbe csavarodott tigris nézi a képről, ő meg elveszett a szőke pillantásába, amíg fel nem billenti a fejét, hogy a mennyezetre hunyorogjon fájdalmasan.
- Nhnnhhnhn - egyszerre tiltakozó és kéjes morgás tör ki a torkából, belemarkolva a seggébe felrántja magán a testét, hogy ne húzza a nyakát a fogaival, a haját az ujjaival, hanem a combjai között érezze a derekát és a farkát a köldöke alatt lüktetni. Elszédítik az első kortyok, incselkedő szavak feledkeznek el önnön szóalakjukról az ajkán, csak leszédülnek a szájáról értelmetlen, elkenődött beceszókként amiket káromkodásokkal kever a villanásnyi fájdalom, de az átszakadt hús sikoltozása olyan hamar kéjessé válik, hogy panaszkodni nem is érdemes miatta. Együtt nyög a kortyolás mély, kluttyanó zajával, a vámpírba fröccsenő vére belülről simogatja a száját és a saját fogai között érzi lüktető, forró állatvérét, mintha a rozsomák áttörte volna a tudatának falát és valahol, valamikor a saját testébe harapott volna.
- Mit csinálsz? - súgva kérdi illetlenül, mégis intimen, mert a táplálkozást nem illik megzavarni, de tudnia kell, hogy mi ez a forró érzéklet, ami felrobbantja a szívét és elragadtatással tölti meg a testét, amitől hirtelen futni támad kedve, pedig a testén a vámpír teste maradásra hívja, elheverésre, elalélásra, kiivott vére összeköti vele, egyneművé teszi a vámpírral és rozsomákszaga lesz neki is. Micsoda bűvölet ez? Túl sokszor bámult a szemébe ahhoz, hogy érintetlen maradhasson tőle, most is látja maga előtt izzó szemeit, nem menekülhet előle, nem is akar, miközben lassan megfordul a saját tengelye körül, felvéve a szőkét, édes terhét ölelve hátravetett fejjel szédülés nélkül kering a romok között, meg nem botolva. Hullámoznak a bőre alatt az izmok, az ember alatt a rozsomák éber, fürgén ugrabugrál odabent a vámpír keze alatt, szinte körülötte, mintha belemártóztak volna a hosszú karmú rémujjak, csípős harapással viszonozza a szívességet, de nem engedi ki a fogai közül azt a valamit, amit magáénak tudhat a vámpírból, hanem húzni kezdi, húzni befelé, a vackára, mert az övé. Észre sem veszi, hogy a combját tartó kezének karmai belekapnak a vámpír alabástrombőrébe, az övé, az övé, nem engedi el soha, a falnak simítja, hogy ott borítsa magával, csókba fojtva hirtelen felhorgadt frusztrációját.

- Nem szereted? Akkor miért kell érted mindig megküzdeni, hm? - kételkedő kis játéka van a hangjának, mert a belviszály nélküli világot a harcias rozsomák elképzelni sem tudja, igaz, a nézete szerint ezek a küzdelmek nem belsők, hanem külsők, mindenki kívülálló ellenség csak és nem belső rivális, nem közösködik tigrisekkel és vámpírokkal, senkivel az ég egy adta teremtett világon igazából, csak Séaghdhával, köztük pedig nincs viszály, éppen ellenkezőleg. Nagy összhangot tartanak abban, ahogy a szívük dobban és az oxigénszegény lélegzeteket elveszik egymás szájából.
- Jól van, felfogtam, hogy odavagy érte, majd nem csinálok belőle ágyelőt - morran mélyen a szinte elismerő szavak hallatán, amikkel a vámpír a tigrist illeti, még akár féltékenységgel is meg lehetne vádolni, de ahhoz túlságosan hamar elejti a problémát és csak Séaghdhára figyel, csak őt akarja kézzel és szájjal illetni, ezeregy éji mesét oltva elevenné lett halott bőrének rejtekébe.
- És nem is fog? - még őt is meglepi a kérdésének éle, mert ez egyfajta kitüntetett szerep, amit csak most jön rá, hogy nem akar átengedni másnak, benn akar lenni a vámpírban, az aranyhajúban, mélyen a bőre alatt, az egyetlen számítási pont leges legközepében és ha valaki más az álmaiban látja a szépségben rejtőző szörnyeteget, azzal megfesti a falat, ezt megígérheti.
Megnyalja a száját, mielőtt elszegné a fejét és a vámpír éhsége rávetné magát egy harmadik szörnyetegként édes kettősükben. Összeborzong, belül mélyen az életösztön vad szívverésekkel nekirohan a mellkasának, de Séaghdha karcsú testével támasztja meg a másik oldalról a bordázatát, hogy ki ne törhessen belőle az életféltő vad. Felzihál, a pulzusa elnyaklik, megszédül, de ez természetes, amikor éppen hatalmas, bíbor kortyokban távozik belőle az élet és a vámpír halálában sarjaszt karmazsinszirmú virágokat. Ez nem vadászat és nem táplálkozás, ez valami egészen más, romlott aktus amivel felkúszik rá az éjrém és biztos vannak, akik rémülten elhajítanák maguktól, mint egy ormótlan százlábút ami a testükre merészkedett, de ő helyettük is szenvedéllyel és kívánsággal, biztatóvá szelídülő morgással karolja magához az ősidei, megengesztelhetetlen éhséget, ami ha le is tépi a fejét, maga mögött hagyná annak a jó érzését, hogy megetette őt, táplálta és már örökké ruganyos, kemény, végtelenül romlatlan testének része lesz, kiirthatatlanul.
- Az éhséged a második szerelmem - sóhajtja egészen elragadtatottan franciául bele a vérszagba, miközben összerándul a belsője, ahogy az állat megtekeredik benne. Néhány szívdobbanás alatt idegen szemlélőjévé lesz az eseményeknek, ahogy benne a rozsomák szót kér és harap, és vonszol, és akar, mert mindig akar, ezt legalább ismeri belőle, de minden más új, pedig nagy köztük az összhang és már tényleg azt hitte, hogy semmivel sem lepheti meg a vérállati lét.
De tévedett és most rekedt nyöszörgéssel keresi a helyét, mert csak kívülálló a vámpírnak udvarló rozsomák vad rohamában, amit megfékezni talán meg tudna, de nem teszi, mert tudni akarja, hova fut ki ez az egész. Hagyja, hogy a vágy és szükség a falnak sodorja őket, a marka vérnyomot hagy a fehér combokon és feltépi a bőrnadrág jobb sorsra érdemes szövetét, magához hasonlóvá tépi a vámpírt. A sebeiben lüktet az állat, a szájában a fogaival viszonozza a csók harapásait és közben értetlenül borzong, mert a gerincén mintha feltekeredne egy idegen érzés, egy kiszámíthatatlan jelenlét. Belezihál Séaghdha szájába és újra és újra nekikezd értelmetlen kérdések feltevésének, de a rozsomák mindig belefojtja a szót. Ellepte odabent valamit, amit nem ért, besötétedik előtte, a fehér vámpírt elnyeli a sötét bunda, a mancsok magukhoz ölelik és a kerek fülű fej bedörgölődik a csontujjak közé, ő meg majdnem a falnak ájul az elveszettség rohamszerű érzésétől, ahogy elragadja tőle a szörnyeteg a szörnyetegét, azt, ami kitölti minden lélegzetvételét de már nem az övé, mert a vámpíré, nem ő adta neki, de elvette, könyörögve csókolja, kérve kéri, hogy adja vissza, mert üres nélküle, üres és égető ez a megbomlott világ, amit a vérük kent fel szentséges oltárrá.
Belefullad a csókba és a fekete élményben, a karjai a falon koppanna, kicsúszik közülük a vámpír. Nem is tudja a lámpák durrantak-e a szét, vagy csak megvakult, belevakult a rőt akarásba, ami eluralkodott rajta. A csöndben a csontjai ropogásával adja fel a hiábavaló küzdelmet és a padlóra koppanó térdeiről már hatalmas mancsokra áll fel. A rozsomák akarta, nem ő, vagy inkább, a vámpír akarta, de nem Séaghdha, hogy megmutassa magát neki, hogy közelebb sodródjon hozzá, hogy előbb a combját nyalna meg, aztán felágaskodva rá az arcát is, a száját, az orrát, fényes haját, megrogyassza a saját súlyával.

Önzőség lenne visszafojtani a rozsomákot, de vissza kellene fojtania ahhoz, hogy megtarthassa magának a vámpír vérek és erőszakos csókját. Megtenné, ha az nem siklana ki a karjai közül és nem akarná látni a termetes bestiát, ami a bőre alatt türemkedik türelmetlenül szaggatva le magáról a kötelékeket, mert valami olyasmi csalja magához, amit meg akar nézni közelebbről, egészen közelebbről, olyan közelről, ami Élie kék szemein keresztül nem lehetséges.
A vérétől majd kicsattanó vámpír hófehér sötétsége csábos képmást kap magának az állat fekvő pupillájú sötét szemének, aminek mélyén csak foszforcsillogású maszatként világlik a lélek, az emberi, a férfi, a rozsomák bőre alá befurakodott ember. Súlya van a mozdulatainak, dús, rajzos bundáját megrázza, mielőtt a vámpírvérből elvenné a részét, a szőréből sugárzik valami embertelen meleg, aminek mélysége van, amibe bele lehetne fulladni, ilyen forró csak az anyaméh lehetett, ami egykor körülölelte a vámpírt is, bár ezt nehéz volna elképzelni.
Az állat amúgy sem gyönyörködik, az a fejét előrebillentve kíváncsian figyel, a fülei kerekded észleléssel fordulnak minden lélegzetvétel után, a nyelvén a vámpír vére csalogató zamattal hívja, de az ösztöneinek parancsát önként hátrahagyva csak felfelé törekszik, hogy a bűvös szemekbe pillantva meglássa a saját vesztét egészen közelről. Hatalmas állkapcsa előtt kicsinek tűnik a rémlény szép feje, mégsem csattogtatja rá az agyarait, a hajába kócol a lélegzete elégedetten, sokkal könnyebb neki, ha a vámpír elétérdel. Ormótlan a mozdulat, amivel az ujjaihoz törleszkedik, se egy farkas eleganciáját, se egy macska kecsességét nem bírja, szépségversenyben biztos Raven diadalmaskodna, akinek szétkent szaga már egyáltalán nem bántja a rozsomák orrát, amit a kifakult haj emlékőrző fátyola alá dug, hogy nedvesen megérintse vele holt vértől lüktető étvágygerjesztő nyakát.
Most senki sem gondol öldöklésre, pedig a köréjük sereglett feketeségben nincs más, csak hideg halál, ahogy fenevadszívükben sem diktálnak mást az ösztönök, de felkapja a fejét a súgó hangra és megnyalja a vámpír fülét, éppen csak azt nem mondva neki, hogy itt vagyok. A testének sugárzó hője átmelegíti a halott testet kívülről, ahogyan a vére megteszi belülről, nekilódult hatalmas szíve ver a mellkasában és mély lélegzetekkel szívja magába a vámpír szagát. Eggyel még közelebb mozdul, a hátsó lábaira ágaskodva medveszerűen felül, a mancsával húzva közelebb a vérszívót, hogy eltűnjön egészen a drága szőrmében, aminek pézsmaszaga az erdőbe viszi őket, egy olyan áthatolhatatlan és sötét erdőbe, aminek talajában ércfekete gyökerek csavarognak kínlódó tekervényekbe tekeredetten és a földjét vér dagasztja, jámbor vadak kiontott vére. Ide csak a ragadozók merészkedhetnek, embernek helye ott nincs, ahogy a rozsomák hátrahagyta emberfelét, úgy a vámpír is megtette ezt, hogy csak maguk legyenek. Szavai sem emberi hangok, inkább olyanok, mint a szél zúgása, végigsimít vele a hátán, mint a pusztai orkán és bele is mar, mint a fagyos, északi szél, aminek érintését a fülledt és párás St. Louisban elképzelni is nehéz, de mégis itt vannak.
Bútortologató mély hangon mordul fel, reflexből, de harag nélkül harap vissza válaszul, két hegyes fog helyett egy tucatnyit mélyesztve a vámpír vállába, közelebb húzva magához ezzel, így mondva el neki, hogy jöjjön ő, vesszen el benne, hatalmas nyalással tisztítja ki aztán a sötétben elrejtőzött mély sebet, amibe beleesik ő is, mint egy szakadékba, oda, ahol az embere már elveszett és lehet, hogy elő sem kerül többé. Mert ez az árnyas hely az ő helyük, felhemperednek egymáson és a vad morgás elégedett kaffantássá szelídül a fogai között, hozzábújik a vámpírhoz és eltemeti maga alatt, ahogyan az öleli, úgy az állatot nem ölelhetné senki és semmi más, nem volna erő a földön, ami elviselné magán a súlyát úgy, mint a fehér szörny. Birkózik vele játékosan, belegyűri a láthatatlan szőnyegbe és összeveredik vele, mintha érezné a padlót a hátában úgy, mint a hozzátörleszkedő vámpír ajzottságát, azt a természetfeletti bujaságot, ami az állatnak is vonzó, de mégis idegen, így csak nyalja, csipkedi, mormogva a nyakát, a vállát, végignyal a mellkasán, lapos hasán, a köldökén, mintha Élie sejlene elő belőle, a súlyos karmos mancs maga alá fogja a fehér combokat és a foghegyével megcsípi a horpaszát, belefúrja az orrát az érzékeny hajlatba az ölén, a fogai csattannak, ő ide harapna, de valahogy mégsem lehet, mert a szörnyet nem teheti a magává azzal, ha bezabálja. Megrázkódik felette, nagy bundáját kirázza, lehullott szőre a ragyogóan fehér bőrbe olvad, mint a csepp vére, ami a nyakából záporozik, mert nem gyógyul be a harapás rajta, nyitva tartja a sötét. Kivetkőzik magából és lenyúzza magáról a rozsomákbőrt, hogy az éhes és mohó vámpír az utolsó centijét és maga alá gyűrje és eltűnjön, beleivódjon a testhajlataiban, a csontjai mögött terjengő sötétben, árvává téve nyirkos emberét, aki azonban meg tudja csókolni a vámpírt, hegyes fogai között, végignyalva rajtuk és a vérével pecsételve meg a rozsomákrablást.

18+

A komisz sötétségben nincs szó a harapások bizalmasságára és a beteges, embertelen, emberen és állaton túli vágyakozásra, cseppfolyós vágyódásra egymás legmélyebb lénye iránt, ami mindenestül bekebelezi őket. Nincsenek rá szavak, mert nem is kellenek szavak, a szótalálás előtt is voltak talán olyan vámpírok, mint Séaghdha, és olyan állatok, mint a rozsomák, akik egymásra találtak a vadászmezők véres pástján és együtt folytatták az utat, az életet, a harcot az élők ellen, a pusztítás gyönyörűségében élve, így tartva fenn a rendet a teremtődés és a halál között ők, akik inkább csak falnak, csak zabálnak, csak bíborba fojtják az újszülött életet mindenben, ami kibújik a biztonság féltő karjai közül.
Egymás karjai és mancsai között elvesznek morranva, morogva, nyűgösen nyögve amiért nem lehetnek egy test, egy tag, egy vérkör, egy száj, ami önmagába harap és ezeregy kéz, amivel simítva, markolva, tépve, szaggatva nyúlnának ahhoz a profán testhez, amibe belezáródtak, pedig mindketten hatalmasabbak annál a fizikai korlátnál, ami körülveszi őket. A rozsomák sem csak állat és nem is csak ember, valahogy be kell bizonyítania, hogy nem csak egyik vagy a másik lehet, de egyszerre mindkettő is, és talán egy kicsit a vámpírból is szerezhet magának, lenyeli a vérét, felfalja a lényét és a tüdeje mélyére lélegzi be a merészségét, ami végigcsordul hátraívelő fehér nyaka kacér kihívásán. Mintha pajzs volna az ádámcsutka csacska hajlata, nem marhat bele, nem is gondol rá… hazugság, ezernyi tépésre gondol és arra, milyen szép lenne kiterítve, mint egy őz, felbontott bordakosarába azonban nem férne bele ormótlan, játékos teste ami alatt olyan kicsinynek tűnik a fehéren derengő szép halott.
Élie féltené, ha nem félne ő maga is valahol mélyen a vámpírtól, tartva a hatalmától, ami leigázta és megzabolázta függetlenségre vágyó lényének törekvéseire végső pontot téve, mert már nem akar megszabadulni a vámpírtól, ettől a vámpírtól, ami fehér fogait belémélyesztve megfertőzte éltető, pusztító mérgével és a holdudvarába vonta. A saját szájával akarja ízlelni fekete vérét, ami fehér bőrének kontrasztja előtt kátrányszínű, de az íze a sajátja, meg a tigriseké, meg a halandóké, az ezredeké, millióké, akik már lecsúsztak seszínű torkán és felráncolódott orra alatt nyílt szörnyszájában pusztultak el, vagy éltek. Még a vállán kapaszkodik a rozsomák, de már kicsúszik belőle, lihegve kapaszkodik a fehér testbe és az izmain a kimerültség tiltakozása csak futó délibábként rándul végig. Mégsem tiltakozott egyetlen porcikája sem, mert a vámpírból meríti ki az erőt a magamutogató testváltásokra, a csókjából, az érintéséből, a neki dobbanó szívének étvágygerjesztő lüktetéséből, amit érez a farkára siklott tenyerében, ott hasogatja az életvonala mellett, csuklótól az ujjvégéig, és a lénye átveszi ezt a lüktetést, még a vámpír pillantását kereső pupillájának formálódó szegélyét is ez a ritmus rángatja, hol kerekíti, hol elnyújtóztatja, mint a rozsomák szemét, nem tudnak megegyezni. De nem is kell nekik, maradhatnak mindketten, a bogárszemű vámpír is szívesen látja őket. Fehér, véres tincsei közé markol a szabad kezével, hogy érezze, ezüstszál-szín haja elégeti-e, de ha meg is tette észre sem vette, mert megolvadt, megindult amúgy is, az egész teste zsibongó érzékek jajgató tócsájává változott, egyszerre fájdítva és gyönyörködtetve minden tagját a vámpír helytelen jelenlétében, hiszen ő nem lehetne itt. Nem egy szalonban való lény, hűs falak közé, nem az élők közé, pedig az a hely nyüzsög az alakváltók kiapadhatatlan életerejétől, halott helyre való ez a lidérc, mégis itt van, mégis öleli, és megszólítja, ha ugyan szó nélkül is, de nyögve szól, állatmódon és azt ő nagyon is jól érti.
Máskor bókot súgna, de most a torkára forrasztja a szót a gyógyulásról megfeledkezett seb vérző fájdalma. Beborította a vámpírt, aztán a romos szőnyegen már ő fekszik alatta, nyúlánk testén fehér árnyékot vet a törékenységében is szívós teremtmény, és segít neki megszabadulni az öltözék maradékairól, a színére már nem is emlékszik, de fűző volt, valaha, amit a tigris karmolt fel, de nem jutott el a puha bőréig, amit most a tenyerébe vesz, végigdédelget köldöktől gerincig simítja el a rozsomák fogainak horzsnyomait. Elbotlik a szájában a sóhaj, veszélyes fogak lebegnek a szíve felett és beleborzong a nyalintásába, elfelejtkezve önmagáról a parancsnak engedelmeskedik, ami árad a vámpír porcikáiból és olyan erősen megbűvöli, mint a szemei az élhetetlen halandókat. Nem sajátja, mégis könnyen azzá válik a mozdulat, amivel a hasára fordul, a térdere tolja a súlyát, a gerince lehomorodik, ahogy a csípője felemelkedik, az ő testalkatától ostobaság lenne kecses kínálkozásra számítani, mégis megteszi, amit meg lehet tenni, a vállait lefeszítve a fejét előrehajtva nem is gondolkodik rajta. Csak érzi, csak vágyja, csak akarja, hogy csontkeze elmarja és legyen vele. Lehetőleg mindörökké.

18+

Ha elfeledkezne arról, hogy ember, akkor elfelejtené azt is, hogy szörnyeteg. Ha nem lenne szörnyeteg, nem lehetne ember sem, az az ember, aki hűséggel és odaadással öleli magához a vámpírt és elmerül ősöreg szavainak cirógatásában. Nem érti őket, hogyan is érthetné, a modern köntösét levedlett franciaság nyers ismerőssége mégis megborzongatja és tudja, hogy miféle szavak lehetnek azok, amik ebben az intim, elveszejtő sötétben elhangozhatnak, mert itt nincs és nem is lehet másféle szavaknak helye, csak azoknak, amik cirógatnak, ujjak helyett markolnak, karmok helyett karcolnak, fogak helyett tépnek fel pulzálva lüktető szerelmes vértől teli bordó ereket.
Szüntelen levegő után kapkodva mégis szédül, elveszett tehetetlenségében megbénulhatna idebent, ebben a vakságát is elvesztett mélységes mély árnyi közegben amit a vámpír teremt magában az isten sem tudja milyen anyagból, talán magából a lélek mögött rejtőző rettenetből, gyerekkori félelmekből és felnőtt haragokból, abból a felőrlő frusztrációból, ami az izmokat szennyezi amikor azt érzi, hogy nem a helyén van és rossz felé tart, mindig, amikor távol van tőle, amikor nem érzi a szájpadlásához szorított nyelvén az ízét.
Nagyot fújtat és ezzel kiadja magából ami emberi és gyenge, hogy maga maradjon, rozsomák és mégis halandó, férfi, a maga módján olyan ostoba és esendő, mint minden lény, amelyik elhagyta a természet végtelenjét a társadalomért és megtagadta a belsőjének ösztönkívánságait. Most visszaveszi ezeket és hagyja, hogy az izmait megmozdítsa, a combját megfeszítse és a hátát meghomorítsa a láthatlan, de érezhető vágy, ami forrósággal huzalozza be a vámpír hidegét és magára csalja, mint az az ezerarcú szarvas az álmában mindkettőjük ragadozó részét. Honnan jutott az eszébe az arcát a faszilánkos szőnyeg ében tintába veszett mintájára hajtva? Jelentéktelen rejtély, amit egyetlen nyögéssel rombol szét. Séaghdha vagy legalábbis valami, ami valahogy ő, de mégsem lehetne ezen a néven szólítani, ő tette meg a mozdulatot, ami annyira elemien fáj, hogy elfelejtet álmot és szerelmet, csak egy nyers, utálkozó kiáltást csal elő a sötétben belőle. Belemarkol a combjába nyűgösen, forró, vágyó testében összerándulnak az izmok, ráfeszül a vámpír, de mégsem húzza el magát. Dühödten morranva nekilöki a csípőjét, a teste bezár, ahogy fáj benne, de mégis olyan mélyen van, olyan hirtelen, olyan áthatóan, olyan kérlelhetetlenül, ahol már a farkát nem éri utol a józan ész, csak a lüktető, bizsergő, feszengő érzékelések szüntelen impulzusjelei, mintha egyenesen a véráramába lökte volna magát, fel a tüdejébe, mélyen az agyába. Nyüszít, a szájába mar a fogaival, leszorítja a homlokát, hogy érzi, karcolja ott valami, egy üvegszilánk lehet a kávézóasztalból, de ki a faszt érdekel a elpusztított környezet tetemeinek nászi ágya, amikor a saját testében lesz rommá. Vadul és állatiasan, gyönyörködtetően, ocsmányan, leginkább fájdalmasan, de mégis valami felkönnyítő erővel, mert minden reszelős lélegzetvételben ott sejlik valami hirtelen halál-szerű zaklatottan kínlódó érzés, mintha jobb lenne visszafojtani a lélegzetét és elfelejteni, hogy ez az ő teste, de hogyan is lehetne? Hiszen erre született, élni, élvezni, egyesülni, fájón megszületni két mozdulat között, lemosni magáról a félreértelmezett civilizációs kedveskedések édes mézesmázasságát és nem szégyellni azt, hogy fel akarja marni, tépni a fehér bőrt, ahogyan a vérszívó sem tagadja el, hogy mit akar tőle, belőle.
Mindent. Az összes lélegzetvételét és gondolatát, minden pulzáló idegvégű szívdobbanásának hősi halálát a bőr alatti csatamezőn, hörgőre kanyarodott lélegzetének szinkronját a hátrafeszített test törleszkedésével, a horzsolást benne, amivel ő szorítja rá magát, magában tartva, nem engedve, mert az embernek is van beleszólása, nem csak az ösztöneiben élő hímnek, aki ezt nem hagyná, élő kihívás, a személye elleni támadás, még a tudatában kaparó vámpírszörny szirénéneke ellenére, ő sose volt a szukája, de mégsem lehet más, mert behódol, behódoltatja valami végtelenül emberi, aminél embertelent talánt mégsem csinált még magával.
A torkában fojtogató lélegzetvételek közepette öklendezik, de nem hányja ki a vámpír értékes vérét, csak fullad rajta, elfullad tőle, ahogy az ujjai kívül és a farka belül ellepi, kellemetlenül, kéjesen, természetellenesen és természetesen felszaggatva a józanságát, áthágva magasra tornázott ingerküszöbének betonfalait és megmerítve öntudatát a nagyon is szenvtelen és kegyetlen állati valóságban, ahol fájni és élvezni kell, fogcsikorogva lecsordulva a saját combján, saját karmainak véres sarjnyomában csípve, tüzelve a vágyat, hogy a kielégülés ostoba esendőségében mégis megpróbálja elrúgni magától, hogy ne fájjon már, de fájjon örökké, meg tudná szokni ezt a gyűlölt elveszettséget, ami úrrá lett rajta.

18+

Néhány pislantás és mintha újra látni kezdene, az éjszaka tánca visszaengedi a villanyfényt a szalonba, hogy feltárja annak gyalázatos állapotát, de a szépségét nem veszítette el, mert itt van még a vámpír, itt mellette, éppen egy karnyújtásnyira, ha akarná megérinthetné.
Akarja.
Sajdul a teste, miközben a törmeléket a szőnyegbe passzírozva megmoccan és megrázza magát, mint az állat, amelyik nem hagyta magára, bár mintha kiköltözött volna belőle, hogy Séaghdha ereiben kezdjen vándorolni, keresve, van-e egyáltalán szíve, hogy kiegye onnan, mert mi mást is akarhatna tőle?
Félig felül, a légzéséhez sziszegés vegyül, de csak egy íznyi, a szeme sarkából lepillant az elnyúlt vámpírra és morgássá mélyül a hangja a tiltószó hallatán, de félúton levő keze nem torpan meg, sőt. Egyetlen másodperc és forró ujjai már a fűző romjainak hasítékain át simítanak be a karcsú hasra, beleakasztva félsarjadt, letört karmát az ősilényt köldökébe és egy rántással kényelmes helyéről félig az ölébe rántja, hogy a combján nyugodjon az a szép és konok feje. Hiába árad belőle a szinte fullasztó, falnyi tiltás, tele rég halott ondójával és a mozdulatainak erőszakos visszacsendüléseivel az izmaiban, amiket nem lehet elfelejteni, mert a könyörtelenségüktől összefut a szájában a nyál, most mégis hiány feszül benne és körülötte, mert Séaghdha kiölte a pillanatból azt az egymás létében forrón tobzódó elragadtatott állatias örömet, ami feledett minden kötelességet ezen a világon, csak arra figyelve, ami lényeges egymásban. Azokra a szívdobbanásokra, amiket kihallani a hús és bőr szövetneke alól és valamit súgott nekik ez az egymásban létezés, ez a gyönyörűséges szabadság, de most már semmi sincs belőle, mert a lámpafény eloszlatta az áhítatot.
- Miért olyan sürgős? - rossz leplezett elégedetlenség izzik feketén hangjában, összekeveredve a sóvárgással, de mert még fekszik a vámpír küzd és remél, mert sem a fiú, sem Balian, sem Raven, se az egész teremtett földkerekség nem érdekli jobban annál, minthogy magyarázatokat találjanak ezekre a bennük keringő kérdésekre, válaszokat a rejtélyekre, amikről tudja, hogy ott motoszkálnak a szőkében. Követni is tudja őket a bőre alatt meleg tenyerével, ahogy végigvándorol a testén, hogy lebontsa róla a szövet maradékait és a vérétől sarjadó vámpírsebeket körülsimogassa, megcsókoljon egy múló karcolást a karján, amit a szájához emel, amit még ő ejtett rajta, valószínűleg akkor, amikor hátrakapott. Mintha nem is ő lett volna, és Séaghdha se önmaga, de kérdezni rest, vagy éppen gyáva erről, mert ebben a sajátos felindultságban még a végén olyan szavak jönnének ki a száján, amikért nem vállalhatna felelősséget.
És nem a nyálas mivoltuk miatt.
- Valamiért biztos vagyok benne, hogy unalmasabb és érdektelenebb program lenne az, mintha ittmaradnánk - és neki nincs is hozzá kedve, lebiggyeszti az ajkát, húsvonalú tiltakozás gyanánt.