TO ILLIDARY

A férfi kissé leejtett vállakkal állt, két kezét maga előtt összefűzve, fejét lehajtva, mintha végtelenítve olvasná a földön fekvő gránitezüst táblán lévő fekete betűk sorát.Egy név: Giselle B. Harmon, élt mindössze 35 évet, és úgy távozott, hogy tulajdonképpen soha senki nem kapott választ arra, hogy miért történt. Aki megválaszolhatta volna, az pedig éppen úgy a csendet választotta, ahogyan most is teszi. Köd szitál. Fojtogatóan nehéz a levegő, és a nedves avaron nem hallani a lépteket. Senkiét. Pedig itt vagyok, mégis a távolból egy vastag törzsével méltósággal magasodó platán mellől figyelem a jelenetet, amint apám némán mered maga elé. Belül ordít. Ismerem az összeszorított ajkakat, a visszafogott, kiszakadni képtelen haragot, amely azóta benne van, hogy anyámat eltemettük.Oda akartam menni hozzá. Átölelni, és hozzábújni, hiszen ő maradt nekem egyedül, ám ő eltolt magától. Látni sem akart, és azóta sem. Nem beszélünk, pedig lenne miről. Nem csak anyámról, hanem az örökségéről. A naplóiról, a különös rajzairól, a levelekről, melyeket egy ismeretlennel váltott. Cikornyás, szépen megmunkált betűk, melyek akár egy régi kódex lapjain is méltósággal pöffeszkedhetnének.
Azóta a nap óta apám még jobban bezárkózott, és arról nem beszélt és nem is beszél soha, hogy mi történt az alatt a pár hét alatt amíg senki nem tudta hol vannak anya és ő.Nem sokkal később pedig az anyám halott volt. Mi történt? Nem tudtam meg.
Nem jövünk ide soha egyszerre. Anyám sírja mindkettőnk számára egy hely, egy híd, egy kapocs kettőnk között, amely valahogyan képtelen összeérni. Mintha közünk sem lenne egymáshoz. Idegenként helyezzük az apró hosszú nyakú vázába, az emlékezetünk virágait, melyek ott összekapaszkodnak úgy, ahogy mi képtelenek vagyunk.Hófehér tőlem, vörös tőle. Össze sem beszélünk, valahogyan magától értetődően így jövünk. Ő akkor amikor éppen már csak egy kis halovány fény dereng a világ felett, én akkor amikor a sötétség birtokba veszi a világot. Nekem ez jutott anya halála óta. A bizonytalan sötétség, amelyből nem találom a kiutat. Az erőm, a bennem szunnyadó hatalom egyre jobban feszeget, egyre inkább érzem magam körül az elmúlás nyomait. Megszólítanak. Ott a gödrök mélyéről a morajló hangok. Kapaszkodnak az aurámba, visszatérni vágynak, a segítségemet kérik, ám én nem tudom mihez kezdjek vele.Érzem a hantok alatt az ürességet. Kietlen, akár egy vámpír mellkasában a lélek helyén egy csendes szívdobbanás. Nem létezik.
Apámat figyelem, amint ajkai lassan elnyílva egymástól apró páragomolyagot engednek ki. A sóhaja szinte hozzám is eljut. Idáig érzem a lemondás fájdalmát,a  tehetetlenségét. Ő is tudja, sőt érzi is, hogy anyám sírja alatt nincs semmi. A teste az enyészeté lett, odaveszett a tűzben. Csupán egy üres urna maradt, amelyet a földbe engedtünk, és a nyaraló romjai alól kapartuk össze. Akkor beszéltünk egymással utoljára. Jobban mondva csendben tettük a dolgunkat.Ostoba pótcselekvés volt, de megnyugtatott bennünket. A föld alól azon a helyen nem jönnek morajok, nem hallok hangokat, nem szólít meg senki. Pedig úgy vágynám újra hallani az anyámat. Bármint mondhatna, akármint, amit csak szeretne, csak szóljon hozzám. Milyen különös, hogy egy magamfajta, ha az erőt tökéletesen tudja uralni, bárkit vissza tud hozni holtából, de akik a legfontosabbak számára, azokat nem tudja elérni.
Anya és Gregory….
….őket sosem fogom tudni…
…ők oly elérhetetlenek maradnak a számomra, mint amilyen elérhetetlennek tűnik jelen pillanatban az, hogy az apám akár egyetlen pillantással is méltasson…
Pedig tudja, hogy itt vagyok. Itt, nagyjából tíz lépéssel tőle, a platán mögött, ahol mindig szoktam, arra várva, hogy elsétáljon. Vagy egyszer is visszanézzen.Pontosan tudja, hogy itt vagyok, ahogyan nekem sem kellene odanéznem, akár lehunyt szemmel is állhatnék itt,érezném az erejét. A jelenlétét.
Kettőt hátralép, majd a fejét elfordítja, de még csak jelét sem adja annak, hogy szándékában állna felém nézni.Úgy távozik a sírtól ahogy mindig szokott: csendesen és szinte beleolvadva a sötétségbe.Megvárom amíg léptei kikopnak a murván, nyekken a cipőjének talpa távolodón, én pedig lassan elindulok a platán mögül. Kezemben a három szál fehér szegfű, mint mosolygó kis jövevénye a nappalnak, világítva imbolyog. Nem sietek. Talán ugyanúgy, ahogy máskor is teszem kicsit kétségbeesve haladok anyám sírja felé. Jobban mondva a hely felé, amelyet a nyughelyének neveztünk ki. Nem is tudom miért ide jövök, mikor itt nincs semmi. Talán mert körülötte érzem a többi lelket, amelyek apró morajjá válva ott duruzsolnak. Mintha hazatérnék. Ismerem a temetők semmihez sem fogható illatát, az elmúlás posvány parfümjét, amely éppúgy sajátom mint a szél, mely messze viszi a hervadó virágok,és törött márványok között futó halk éneket.Meglassítom a lépteimet, amikor hirtelen, szinte a semmiből kapaszkodik a kabátomba egy kétségbeesett, suttogó hang. Felkapom a fejem, és jobbra pillantok, abba az irányba, ahonnan a hangot véltem felfedezni. Apró ösvény, piciny hamis cédrusokkal övezett kis utacska, mely egy kripta felé vezet. Repkénnyel bevont, málló vakolata fölött hiányos felirat hirdeti, hogy kihez tartozhatott egykor, de csupán néhány betű amely kivehető ebben a gyér esti fényben. A holdnak pompája még messze, félhold alakban kukucskál egy felhő mögül. Indulnék tovább, de a hang nem ereszt. Apró nyögés, talán sírás, vagy csak egyszerű könyörgés, hogy forduljak meg, és induljak el arra. Hívogató és simogató az a hang egyszerre, és szeretnék neki ellenállni, de képtelen vagyok. Benne van egy nő minden fájdalma, amely mellett oly nehéz továbblépni.Nem akarok arra indulni, de jól tudom, hogy fogok.Lassan engedem le a kezem, benne a virág a combomat verdesi, amikor végül mégis a kripta irányába mozdulok anyám sírja helyett. Körülöttem hirtelen életre kel a sírhantok alatt szunnyadó elmúlás. Történetek, érthetetlen mondatok, monológok, nevetések,és könnytelen nyöszörgések. Tulajdonképpen olyan mintha a túlvilági kakofónia egy apró szelete lenne, amely valamiért nekem elevenedik meg. Én mégis tisztán egyetlen irányba tartok, egyetlen hangot követek a sok közül.Nem is hang ez, sokkal inkább érzés. Láthatatlan kéz markol bele a lelkembe és maga felé húz. Akar engem, az erőt, amely segíthet neki. De mégis hogyan?Miért én? Néha nem lényeges feltenni ezeket a kérdéseket, mert úgysem lesz rá válasz. Hagyom hát, hogy sodorjon, talán egy napon majd rájövök, hogy mire is képes. Ha már nincs senki aki elmondja nekem.
~Malena….~
Tisztán és érthetően hallom a saját nevemet visszhangként leperegni a kripta jobb oldaláról, pontosan az ajtó melletti, egykor szebb napokat látott apró, törött rózsaablak szilánkjai közül.Felkapom a fejem, és lépteim egy másodpercre lelassítom. Egyetlen korty levegő, egyetlen korty félelem, egyetlen korty erő, egyetlen korty bátorság…..mielőtt tovább indulok.
Négy lépcsőfok, mindegyiket szétrágta az idő itt-ott. Moha tekereg huncutul és smaragd színnel a törött kövei között.Az ajtó, amelyről már hiányzik a kilincs és a zár oldalára billenve, kiszakadva engedi be a kíváncsi, vagy talán botor látogatóit ennek a nyughelynek.
Nem kell betolnom hát az ajtót, hogy beléphessek, de alig lépek kettőt, nyekken a talpam alatt a rózsaablak üvegjeinek maradéka.Megdermedek, és egy pillanatra meg is állok.Behúzom a nyakam, mégis érzem a bőrömön, ahogyan az árnyékból a hang, az érzés végigsimít rajtam bátorítón. Nincs mitől félnem, biztat, de én nem hiszek neki.Egyszerre érzem azt, hogy itt kell lennem, és egyszerre azt, hogy meneküljek amíg még lehet.
Mikor a szemem megszokja a sötétséget, akkor fedezem fel, hogy a falnál, valahol távolabb egy alak áll várakozón.Megdermedt szobra a türelemnek, és a hűvössége szinte arcul csap. Élettelen kisugárzása, mégis vonzó melegséget árasztó aurája érdekes kontrasztként csapódik nekem.
~Illidary. Itt vagyok. Segítek.~
Mondja a hang, mely a torkomra tekereg, a hangszálaimon ül meg és arra késztet, hogy ismételjem azt, amit mondott.
- Illidary. Itt vagyok. Segítek.
Miért mondtam ezt? Az én hangom, mégis a hangsúly valahogy annak a másiknak a hangsúlya, aki ide csalogatott. Mit akarhat tőlem? Mit akarhatnak mindketten.
Kezemből kihullanak a virágok, a lábam mellé esnek. Tompa puffanással érkeznek meg, én pedig erőt véve magamon közelebb lépek kettő lépést.
- Ki vagy? És miért hívtatok?-szándékosan használok többes számot, hiszen az árnyékban egy férfi bújik meg, de a hang egy nőhöz tartozott. Egy lélek csöndes és kérlelő hangja volt, amely idevonzott engem, bár az okát még nem tudom.Oldalra fordulok és a falon megpillantom egy teljes család névsorát. A dátumokból egyértelműen látszik, hogy valamikor az 1800-as évek pestisjárványában vesztették életüket. Egy név azonban megragadja a figyelmem, nem tudom miért:
Malena Morandi.
Ugyanaz volt a keresztnevünk.
Az idegen lassan mozdul meg, hogy a sötétségből testet öltsön.

TO ILLIDARY

Malena Morandi, különös szépségű nő volt. Kobaltkék szemei kíváncsi ártatlansággal tekintettek a világba, búzaszőke haja mintha olvadó arany lenne, melyre mohó kezek olyan nagyon vágyakoznak.Széles csípője, vékony dereka, betegesen sápadt, mégis a kornak megfelelően vonzó orcája tette őt egyszerre hamvas módon kívánatossá, és elérhetetlenül földöntúlivá. A családja egyike volt azon módos befektetőknek, akik az Eads-híd építésében anyagilag elsősorban, illetve munkások biztosításával részt vettek.Két évvel élte túl a kor egyik leghosszabb hídjának,és egyszersmind St Louis városának akkori legszebb nevezetességének ünnepélyes átadását. Ha valaki fellapozná az akkori családi legendáriumokat, számtalan utalást találna arra nézve, hogy a Morandi család majd minden tagja elhunyt 1876 és 1880 között. A leírások szerint a környéken pusztító, és a fejét sokadszor felütő pestisjárvány következtében. Valójában azonban mindenki tudta mi történt pontosan. A Morandi család feje egy napon, a híd építkezéséről és a kivitelezés megtekintéséről nem tért meg éjjel otthonába, majd pár nap múlva került elő lesápadva, és betegen. Pletykáltak arról, hogy ekkoriban egy ismeretlen férfi is felbukkant a családi birtok körül. Elegáns volt, elsősorban európai ruhákat viselt, és legkülönlegesebb ismertetőjele, hogy felöltőjének jobb felső zsebében egy szépen megvarrt, selyem kék rózsát viselt.A férfi amilyen hirtelen érkezett, olyan hirtelen távozott is, maga után hagyva azt a különleges betegséget is. Legalábbis a helyiek ezzel hozták összefüggésbe. Az igazságot senki nem tudta, ahogyan azt sem, hogy miért éppen Malena Morandi volt aki több évvel túlélte szeretteit, és miért nem a családi kriptában temették el, őt, mint a többieket.
Sokan pletykálták, hogy a lelke soha nem nyugodott, hogy igazságot követelt magának, és szerette volna elmondani a világnak mi is történt vele valójában, de erre nem maradt lehetősége. Mert nem volt aki segített volna neki.
Anyám nyughelyére kellett volna mennem. Letenni a virágot, csöndes perceket eltölteni, és távozni éppen olyan jelentéktelenül, ahogyan beléptem a temető kapuján. De már jó ideje nem vagyok jelentéktelen az erre kószáló lelkeknek. Már jó ideje próbálnak elérni, a fülembe suttogni a történeteiket, várni, hogy én legyek aki megváltást hoz nekik, nyugalmat a túlvilágon. Néha a lélek képtelen a nyugalomra. A befejezetlen dolgok éppúgy itt tartják, mint bennünket az ő hívásuk.Hangtalan sóhajuk időnként csak lágy koppanás a fülünkben, ritmusa könyörgés,segélyhívás, vagy egyszerűen csak kapaszkodik, menekülni vágyik, keresi az utat oda, hova megtérhet végre. A halál itt még sosem véges. A temetők nem azért vannak, hogy megpihenjenek bennük, hanem, hogy megtalálják velünk a kapcsolatot. Akik képesek vagyunk őket visszahívni egy időre.
A kripta azonban olyan hívogatón meredt a holdnak fényében, olyan régi,és olyan titkokkal terhes volt. Ódon, dohos lehelete szinte kaparta a bőrömet, amikor beléptem.Az árnyékok és a sötétség uralta helyen, csupán a holdnak vékony sugarai kaptattak által a repedések között, a kitörött ablakok között.A táblák betűi kopott szemrehányással, matt pompával meredtek előre, bizonyítékul annak, hogy valamikor összetartottak. Ez a család él, remélt, és hitt abban, hogy csak az a világ létezik amit ők ismernek. Pedig már akkor is közöttünk jártak…akik általváltoznak, akik az éjjel gyermekei, a halhatatlanok, az örök lét birtokosai. A vér rabszolgái, a kéjtől füstös éjjelek emberi lelkeinek felzabálói.A világ, amelyben emberként létezni akkor még kihívás volt.Ma már….ma már azt gondolják, hogy holmi írásokkal fenn lehet tartani a békét, hogy a törvények majd segítenek abban, hogy túléljük. Pedig a törvények csupán időt nyernek nekünk. Győzelmet vagy megnyugvást soha.Hogy miért? A válasz egyszerű: nekik van idejük, nekünk azonban véges adatott.Mi néha még önmagunkat sem vagyunk képesek uralni, ők azonban bennünket is tudnak. Visszaélnek vele.Kikerülve azokat a törvényeket is, melyeknek megalkotását éppen ők szorgalmazták a legjobban.
“Szeresd a sötétséget, mert a fény belőle születik”
Hirdeti a felirat egy távolabbi táblán, ami a holdfényben olyan eleven és szinte hívogatja a szemeim, hogy újra meg újra olvassam el a sorokat. Mintha hozzám szólna, nekem akarna üzenni. Vajon mit jelenthet? Aztán a hang, az a jelenés, a múlt bűzében fürdőző, mégis finom, évtizedek megőrzött orgona esszenciáját magával vonszoló illat kúszik elém. A bokám csiklandozza, bebújik a kiengedett hajfürtjeim közé. Fuvallat, mely szavakká szelidül és egy eddig sosem ismert és hallott név hagyja el az ajkaimat. Ismétlem egy lélek szavait, de nem tudom pontosan mit is jelent. Az én hangom de valaki más hangsúlya.
Árnyék mozdul távolabb a falaknál, mintha beleolvadt volna eddig az ósdi kövekbe. A szemeinek parazsa helyén óceánok fagyott vize világít. Kényszerítenem kell magam, hogy ne nézzek belé, mert elmerülök és tán meg is fulladok.Elbukom. Egyetlen másodperc elég, amint karcos hangját pillantása mellé zárja, és omlanék előre, akár a homokfala. A vonzásába.Magával ragad a halhatatlanságának varázslata. Összeszorítom ujjaimat, és a válla mellett nézek bele a vaksötétbe, kerülve, hogy újra a szemeibe kelljen néznem.Bőrömön szánt mégis végig a tekintete, mellyel kíváncsian engem figyel. Halandóságom tűzmelegét, melyben megfürödhet a maga fajta csendhűvös elmúlás is. Mert a vérünkben ezt találják meg. A jelent. Kapaszkodást valamihez, amely nekik már nincs. A lelkünk végtelen zamatát.
Megremegek. Akárha téli éjjel lenne, pedig még alig kopogtat itt a harmatos est.Kíváncsian vonom ráncba a homlokom, és pillantok oldalra, mert a lélek, mely eddig belém kapaszkodott, mintha egy kis időre eltávolodott volna. A táblák felé illan. Orgona illata még mindig csalogatón tekereg körbe. Tavaszt idéz ebben a hűvösben.
- Engem? És vajon miért?- értetlenül szólalok meg, nehezen találva meg ismét a saját hangomat, miközben halk, apró kacajt vélek felfedezni a kripta végéből. Egy gyermekhez tartozik tán. Egy férfi morranó éneke, a szövegét nem értem, de nem is lényeges. Belemosódik egy asszony csöndes, csukló zokogása.Egy nevet ismételnek szüntelen.Végül az orgonaillat megkörnyékez, és a fülembe súg. Szavait csak én hallom, mert nem ajkakról szalad le, hanem valahonnan máshonnan. Beszél hozzám.Úgy vagyok képes meghallani a lelkeket, hogy még nem is csináltam semmit. Az erő perzselőn végigszalad a bordáim között, megfeszülnek bennem a túlvilági sóhajok, és szinte birtokba vesznek. Lágy fényekben úszik a világ szemeim előtt. Csupán villanásnyi, és majdhogynem értelmezhetetlen látomás.
- Szeretett téged. Segíteni akar. Azt mondja a nyomodban van.Amarante a nyomodban van.
Nem tudom ki ez az idegen vámpír, azt sem miért találkozunk éppen itt és éppen most. De hiszem, hogy oka van annak, hogy ez a lélek megtalált engem.Oka van annak,hogy idevonzott.Ujjam ökölbe szorítom. Erősen. Melyek eddig lágyan ölelték a virágot, majd hagyták aláhullani, most egymásra feszülnek.Lehunyom a szemeimet és mélyet sóhajtok. Fáradtan engedem le a vállaimat.Az előző pillanatokban valami olyasmi történt velem, amely azelőtt még sosem. Lassan mozdulok előre, de nem közelítem meg a vámpírt.Ő még mindig az árnyak közül figyel.
Amarante. A nevet számtalanszor hallottam, és olvastam róla anyám feljegyzései között.Amarante a lázadó. Kit közel száz évvel ezelőtt a város akkori ura maga űzött el, és aki nem tehetné be többé ide a lábát, hát kiskapukat keres. Olyan vámpírokat, akik látszólag betartják a szabályokat, de valójában a saját, független világukban léteznek. Általuk akar újra erőre kapni, és darabjaira törni a látszólagos békét.  
~Segíts neki!~
Fuvallat a suttogása a lánynak, hozzám szól, nekem mondja kérlelő szavait. De én mégis hogyan? Miképpen? Mind tudjuk, hogy bár mindenki a meghozott törvények szerint él látszólagosan, a hatalmi harcok továbbra sem szűntek meg és a mélyben ugyanúgy zajlanak, ahogyan azelőtt.
Lassan fújom ki a levegőt, és nyitom ki a szemeimet, elkövetve azt a hibát, hogy a vámpír szemeibe nézek. Zuhanás a végtelenbe, rideg mégis simogató mélység, amelynek nincs vége. Örökké így akarok aláhullani, testetlen, miközben örvénylőn ölelnek körbe a szembogarak. Illata akár a frissen ásott sírgödörbe hullajtott rózsavíz.Fájdalmas mégis akarom. Közel akarok lenni hozzá, nem számít, ha bele is kell döglenem. Akarom, hogy magával  rántson. Tudom, hogy nem szándékosan csinálja, sokkal inkább a kíváncsiság vezérli velem kapcsolatban. Lépek előre, közelsége, múlhatatlansága szinte arcul csap.Öleljen magához, ne hagyjon elveszni. Az ölelésébe akarok veszni.Kimondatlan kérdései nekem csapódnak, és én szinte megbabonázva, akaratlan nyitom szóra ajkaimat.
- Ne csináld, kérlek! Eressz!- könyörgöm neki elcsuklón.

TO ILLIDARY

Hallgat a föld. Mondják néha oly könnyű lenne megragadni a némaságot, és a tenyerünkbe zárni, mint valami törékeny szentjánosbogarat. Jó lenne időnként nem hallani a lelkek szüntelen duruzsolását. Jó lenne néha egész egyszerűen csak elbújni még tán önnön lelkem zaja elől is.De nem tehetem. Egyre többször és egyre erősebben törnek rám ezek az érzések, ezek a suttogások, ezek a semmiben elhamvadó segélykiáltások, mik bőrömön karcolnak bársonyos barázdát.Kérnek, szinte könyörögnek egyetlen korty levegőért, egyetlen óráért, melyet ismét úgy tölthetnek el, mintha még mindig élnének. Mintha még itt lenne a lelkük, vagy tán ők maguk is. Még egyszer látni akarják a világot úgy, ahogy azelőtt sosem figyelték meg.Néha a mohóság hozza vissza őket, néha az őszinte elszakíthatatlan érzelmek, néha egy be nem végzett feladat, melyhez kellenek. A szüleim nem akarták, hogy részem legyen ebben. Azt hiszem az anyám úgy hitte, hogy az erőt birtokolni, vagy időnként fölé kerekedni túlságosan nagy hatalom, és túlságosan sebezhetővé tesz, ha nem megfelelő irányítás alá kerül.Meg kellett volna tanítania nem csak arra hogyan rejtőzzem el önnön magam elől, hanem arra is, hogy hogyan rejtőzzem el mások elől. Olyanok elől akik megéreznek engem. Megérzik a bennem kavargó lágyarany energiák őrülten kusza univerzumát, akik ezen keresztül akarnak hidat verni a jelen fölé, és onnan szemlélni alant az ittmaradtakat.
A halálban nincs semmi fennkölt. A halál pusztulás, még akkor is ha nem végleges. Mindig veszítünk valamit. Az öröklétben talán az a legfájdalmasabb, hogy végtelen.Ismétlődik benne minden, és a végére nincs semmi amit legalább ezerszer át nem élt valaki. Az újdonságok varázsát dohszagúvá érleli az idő, és unalmassá válik mindaz, mely még egy csöpp örömöt adott az egykor volt életben. A halandóság varázslat, és aki ennek birtokosa, az valami sokkal magasztosabbat birtokol, semmint azt valaha is felfogni véli. Az örökéletűek úgy hiszem bennünk pontosan ezt irigylik: kapcsolatot ápolunk a túlvilággal, mégis túl elevenek vagyunk. Sebezhetőek. A lelkünk csordultig telik az elmúlással, miközben minden pillanatban megleljük a gyönyör kiapadhatatlan forrását. Nekünk a halálig minden nap új. A napfelkeltékben talán az a legszebb, hogy amikor a horizontra kiömlik a hajnal, benne van számtalan ígéret arra, hogy megválthatjuk önmagunk. Újabb nappal közelebb a végzethez.Egyszer egy bölcs ember azt mondta, hogy nem egy nap alatt halunk meg, ahogyan születni sem egy nap alatt születtünk. Több hónapnyi a fejlődés, ahogyan a halál is hosszú folyamat. A lélek marad a legtovább. A hosszú idő aztán úgy szívja ki azt is, mint a dér a nedvességet a kacson maradt szőlőszemekből.A lélek is elporlad és megnyugodni tér. Vannak holtak kiket testben ugyan meg lehet még idézni, csontokból is lehet teremteni egy időre, de valójában hamis a kép amit kapunk. A lélek valójában már régen nincs velünk, csak a gondolatai, a talán sosem volt emlékei.
Vannak azonban akik nem tudnak nyugodni, kiknek lelke olyan veszettül és szinte fájón keserűn kapaszkodik ehhez a síkhoz, kiknek nyomorúsága a haláluk után is itt marad. Itt a dérrel beborított hantokon, az elporladó virágokban, a korhadó fejfákban, a törött márványlapok elkopó betűiben. Kiknek nevére lehet már senki nem emlékszik, kiknek múltját szétrágta a feledés.Egy név, egy évszám, de valójában kit takart? A holtak kóborló tömege aztán zengő morajként ott kúszik el a fűben, a bokámhoz tekergőzve, a nyakszirtemen felborzolják az apró pihéket.Fizikai fájdalom néha idejönnöm és nem csupán azért, mert anyám nyughelyén soha nem leszek képes vigaszt találni, hanem mert minduntalan szembe kell néznem azzal, hogy az erő szétfeszít legbelül és irányíthatatlanul áramlik bennem hagyva, hogy bárki belenyomakodjon, és megragadja azt. Majdhogynem arra használva, amire csak akarja, én pedig hagyom magam. Mert nem tudom miképpen kellene ellenállni.
Malena Morandi, a lány, akit nem fogadott be a föld, mert a testét valójában soha nem helyezték örök nyugalomra, a lelke pedig még mindig bolyong, keresve az átjárót, keresve azt, hogy miképpen térhet meg egy olyan helyre, amelyben együtt lehet a szeretteivel.A kései órán ki tudja miért éppen engem választott ki arra, hogy lépteimet ide vezesse. Miért engem ölelt körbe az ereje, a hangja, az a könnyű kis fuvallat, amely egykor volt létének lenyomataként a kripta ódon falai között kóborol, immár több mint egyszáz esztendeje. Mit érzett meg bennem? Valami olyasmit minden bizonnyal, amelyet én is érzek az azúrszemű közelében, kinek lélektükreiben tárnák mélyének ragyogó gyémánt titka köszön vissza. Ki ebben a vaksötétben is oly sötét fénnyel világít melybe bele káprázik a lélek feneketlen mélysége.
Az erőm megiramodik, és hirtelen azt érzem, hogy az utolsó csontomat is átjárja, véredményeimben őrülten száguld át, majd elsimul alattam ahogyan a vonagló óceán vize egy apró ladik alatt. Kapaszkodnom kell saját magamba, a józanságomba, noha azon elég hamar úrrá lesz a sötétből előbukkanó vámpír. Hosszú évszázadok sütnek át a bőrén, ajkain még érezni a vérmámor ósdi szagát.Mégis oly gyönyörűnek látom e pillanatban, hogy belesajdul a szívem. A belőle áramló szertelenül csodás hatalom letaglóz és nem ereszt. Szorít, és magába bolondít, és megadva magam neki a karjai közé hamvadok. Tudatom mélye őrülten tiltakozik ellene, miközben a felszabaduló energiák kavargásában valami mást is magammal ragadok ebben a földöntúli lelkek egész tárházát felvonultató kriptában. Az ezüst hold szégyenlősen lapul meg egy fátyolfelhő mögött, a vaksi csillagok ragyognak felettünk, szinte ránk borul a világ. Nem vagyok képes az erőm felett maradni, noha küzdök ellene. Mit akarnak tőlem? Mit akar a lány? Miért jött? Kérdések szabdalják át a koponyámat, melyre feleletet nem érkezik csak újabb kérdések özöne. Ha meg akarom fejteni, akkor először úrrá kell lennem az erőn, és úrrá kell lennem a lelken, amely ide vágyik. Beszélni akar általam.
A vámpír vonzása olyan erős, hogy megbénulok egyetlen pillanat alatt, és megdermednek a gondolataim. A testem engedelmesen közeledik hozzá. Valahol mélyen legbelül az agyam teljes józansága arra adja ki a parancsot, és forduljak meg, meneküljek, ne is foglalkozzak semmivel, hátra se nézzek, de már késő! Túl erős a vonzás a halhatatlan részéről és túl erős a lélek örvénylő simogatása. Szétfeszülök, ha nem engedem szabadon ami bennem tombol. Utolsó lélegzetvételemmel még könyörgőre fogom, mintha ugyan hatása lenne. Zuhanásom megakadályozza ahogy könnyedén átkarol, és onnan fenntről néz rám. Ártatlannak tetsző mosolya mégis elárulja, bármit is tesz, szinte öntudatlan teszi. Éppen úgy, ahogy én levegőt veszek. Nem szándékos, mégis fájdalmat okoz vele. Nekem kell megszakítanom ezt a kapcsolatot kettőnk között. Mosolyára egy halk sóhajjal felelek, és pilláimat lehunyva, kezeimet kicsit szétengedve ebben az ölelésben hagyom, hogy az erőm kiszabaduljon. Óvatos, könnyed nyögés követi az első másodperceket, majd egy hangosabb, mély sóhajtás, végül a csendes lélegzetvétel. Mintha bennem kavarognak most az univerzum. Úgy érzem képes lennék a világ fölé emelkedni, talán még az életek fölé is. Éles kontúrban jelennek meg a fák, a távoli bokrok, hallom egymáshoz rezzenni a leveleket, a kövek zörrenését, a kripta falainak fájdalmas, múltidéző sóhaját. Híd vagyok. Kapocs a túlvilággal, valaki, akiben egyszerre van most jelen a születés, a lét és az elmúlás.Fáklya vagyok ebben a sötétben, aki talán utat mutat majd valakinek, aki segítségül hívta.
Kinyitom a szemeimet. Olyan akár a folyékony borostyán.Ragyog ebben a sötétségben. Lágy mosollyal bontakozom ki a vámpír öleléséből. Törékeny mivoltomban állok vele szemben, kezeim ökölbe szorítva. A lélek belém kapaszkodik, ott van körülöttem, mint valami illékony anyag, amelyet érzékelek, de ne látok. A hangja rám feszül, az agyamba áramlik, és értelmes mondatokká válik.
- Nincs sok ideje. Azt mondja. Megmenteni szeretted volna, de végül a vesztét okoztad, de nem maradt benne gyűlölet.- összeszorítom a szemeimet, kissé eltorzulnak a vonásaim, az erő fájdalmasan hasít bele a szívembe. A lány fájdalmát, a halálát élem át szinte egy tizedmásodpercbe sűrítve.
- Elevenen elégették. A saját családja. Miattad.Kék rózsa….örökké a fénytelenségben. Mert néha a fény nem a sötétben születik, hanem az árnyakban lelünk rá a sajátunkra.Ő is rád.- nyitom ki a szemeimet, noha azt hiszem valami egészen mást látok, mint korábban. Látom őt teljes valójában, ahogyan a lány látta egykor. A féloldalas, könnyed mosolyával, azzal az átható, évszázados eleganciával amellyel megérkezett az életébe, és amellyel magával akarta vinni.
Újabb fájdalom hasít belém, a haláltusa egyik pillanata, amikor a csontokon rágják át magukat a lángok….ó Malena Morandi, vajon kire gondoltál? Rá? A Kék Rózsádra?Ő teremtett, majd magadra hagyott, ahogy teszik az emberekkel már századok óta. Érzéketlenül és ridegen. Kifagyott lelkükben nincs könyörület. Csak megjátszott és végül eldobott szenvedély. A testiség és a vér mámorában úsznak.És te még a halálod után is neki akarsz segíteni. Szegény meggyötört lélek.
- Van egy napló….St Louis déli részén az egykori Morandi birtokon. Ma….egy magánkórház áll  a helyén, de a pincerendszer sértetlen. Azt mondja ott találsz olyan információkat Amarante-ról, amelyek….-nem vagyok képes az erőt tovább uralni. Én ehhez még gyenge vagyok, és túlságosan erős a lélek, mely a közelembe férkőzött.Miért volt ilyen erős?Nem ember volt….ezért égették el.Halkan felsikoltok, és a két kezem magam mellett megemelem csípő magasságig, majd hagyom lehullani, és a testem megadva magát a felszabaduló energiáknak, a törött márványlapokkal, és színes üvegcserepekkel beborított föld felé zuhan.Egy időre elveszítem a kapcsolatot a világgal, majd csend lesz….végre csend.

TO ILLIDARY

Torz tükrében a világnak életre kelnek a lélek elfelejtett, elrejtett titkai, melyet a holtak úgy hiszik előlünk majd örökké őriznek. Ajkukon az elmúlás csókja feketén elmaszatolva, a homlokuk közepén életük megannyi bűne billogként ég. Senki nem megy ebből a világból hófehér lélekkel. Mindahányan követünk el hibákat, vétkeket vonszolunk, van aki több emberéleten át is akár. Nem évül el a bűntudat, és van akiben örökkön fellángol zsarátnokja ennek az égető és egyre feszítőbb érzésnek. Néha azt gondoltam anyám halála az én bűnöm. Talán meg sem kellett volna születnem. Hiszen éppen miattam akartak egykor kiszámítható életet. Miattam próbáltak megfelelni egy olyan világnak, amely leginkább olyan mint egy hamis, talmi festmény, olcsó kirakati bazár legocsmányabb ékessége.Nem létezik, mégis olyan veszettül hinni akarunk benne. Én is. Mert ez tart életben. Ez hiteti el velem, hogy lehetek olyan mint azok akik a tudásnak még a legapróbb birtokában sincsenek. Kiknek könyvek lapjairól lelépő hagymázas képzelgések az éj árnyai, kik hisznek bennük, tudnak róluk, de naív módon elhiszik, hogy holmi emberi törvényekkel tökéletesen kordában tartható az, amivel szemben az anyatermészet is tehetetlen.
Anyám nyughelye, hol csupán a mi gondolataink pihennek vele kapcsolatban, ám hamvai soha nem lesznek itt, olyan közeli. Csak hátat kellene fordítanom ennek a helynek, ennek a különös vonzással bíró helynek, csak egész egyszerűen lerázni magamról  mint a fenyvesek a reggeli friss szélben az éjjel hullott gyémántpernye havat. Csak lépni hátra, csak úgy tenni, mintha meg sem hallottam volna a leány hangját, úgy tenni, mintha az árnyak ereje nem lenne olyan vonzó, hogy szinte beleszédülök. Mert megtehetném. Süket lehetnék, a duruzsolást belefeszíteném a dobhártyámba, és egybefűzném az éjjeli kuvik monoton énekével, vagy a megrázkódó kopár fák jajjgató zörrenésével. Indulnék, hova az utam eredetileg vitt, sétálva apám lábnyomába, az itthagyott arcvizének elhaló zamatába, a virágának csendes simogatásába.
De nem megyek. Valami megmagyarázhatatlan tart itt. A lány a semmiből, a láthatatlan jelenés, az a könyörgő hang, amely a sajátom is lehetne akár.Megnyugvásra vágyik, melyet sosem adtak meg neki. Csendre, mely oly régóta nem ölelte át.Zeng a túlvilág, akár egy félrehangolt templomi orgona, hamis taktusokkal játszik egy láthatatlan kéz.Az odaát még nem fogadhatja be, az ideátban már nincs helye. Megrekedt valahol félúton, és képtelen elszakadni. Most reményt kap. De miért bennem? Sosem tudtam mit találnak meg rajtam, mi az az erő amit sejteni vélnek, melynek mibenlétével én magam tisztában sem vagyok igazán.
Villanásnyi a lány alakjának látomása, és igazából azt sem tudom mivel idéztem meg. Nem csináltam semmit. Vagy tán mégis. Túlságosan nyitva hagytam a gondolataim, az örökké háborgó, kérdéseket kutató lelkem, mint egy ablak, melynek függönyét félrecibálta a szél, és egy egészen rövid időre bárki bepillantást nyerhetett.De nem vagyok egyedül, és az elmúlás nem csupán a túlról érkező lélek képében érkezik meg a helyre. A holdnak fénye elrejti az ismeretlen alakját egy időre, amíg aztán a sötétségből kiolvad, akár a folyékony akvamarin két szempár. Vonzása egyszerre késztet menekülésre, és egyszerre maradásra.Bájolása kéretlen, akaratlan mégis hatással van rám akár szándékos, akár nem. A gondolataimat az a másik lélek tölti ki, kinek egykor fontos volt a sötétben rejtőző. Férfi. Arcának lidércesen sápadt, mégis gyönyörű, szobrászok vésőire kívánkozó éle, a megfeszülő izmok, a tekintet, a határozottan felszegett fej, az ébenfekete, sötétbe olvadó haj.Álmodom. Hinni akarom, hogy ez csupán egy álom, hogy otthon vagyok, a lakásom aprócska, jelentéktelen csendjében, hova nem juthatnak el az efféle látomások.Magával ragad a lénye, a hangjába úgy olvadok bele, akár a zajt emészti fel a szépen világ fölé feszülő csend.Elporladok, jelentéktelenné válok a jelenlétében, és egészen rövid időre én magam, a saját személyem jelentőségét veszíti. Mintha valamiféle híd lennék kettejük között. A lány gondolatai töltik ki az elmémet, az emlékei fájdalmasan feszülnek bele a csontjaimba. Érzem az el nem múló szerelmet, az odaadást, mely a síron túl is olyan erősen, olyan veszettül kapaszkodik a kék rózsába….ó Malena mit jelentett számodra ez a férfi egykor?Miért akarod megmenteni?
Mikor végül sikerül valamennyire úrrá lennem a saját gondolataimon is, beszélni kezdek hozzá. A lány szavai ezek, de mégis az enyémek is egyben. Az én hangom, mégis valamiféle módon megmaradt az a törékeny, és minden szempontból különleges kapcsolat Malena Morandival…..húsz év. Ennyi jutott neki, mégis ebben a húsz évben szinte mindent megélt.Gondtalan gyermekkort, reményekkel áldott fiatal kort, melyben benne volt már talán a közelgő tragédia csöppnyi árnyéka. Sejtette vajon, hogy a halál ott lopakodik a nyomában, és egy napon majd fel kell áldoznia magát valakiért? Megérte vajon?
A vámpír karjai között egy időre mindent elhiszek. Hogy akár sodródhatnék századokon át a mélyben, mindent eldobva, elveszítve, levegőtlenül és lélektelenül hánykolódva az elmúlás hullámain.Elhiszem, hogy az övé vagyok, hogy az övé lehetek, hogy megadva magam a vonzásának mindent ami én vagyok a lábai elé vetném, tulajdon öntudatom is, hogy kezdjen vele amit akar. Mégis kiszakadok. Kiszakítom magam a révületből, a kábulatból  melyet tekintetének örvénye okoz, és ismét a jelenbe zuhanok. Az erő, amely felemelt és ezidáig megtartott, egyre kevésbé képes a karjai között tartani. Mondatok szakadnak fel belőlem, majd éppen olyan öntudatlan, ahogyan kezdtem, zuhanok előre a földre.
Térdre érkezem, zihálva veszem a levegőt, és próbálom megtartani azt a csendet, mely pillanatokkal korábban szakadt rám. Beburkolom magam belé, mint egy puha takaróba.Összetörten kucorgom az üvegcserepek között, a vér kiserken a tenyeremből, amidőn a szilánkokra nyomom azt. A fájdalom azonban elenyésző ahhoz képest, amelyet a korábban engem birtokló lélek hagyott bennem. Még mindig ott vannak nyomai az érzéseinek, még mindig látom a vámpírt, ahogyan ő látta. Még mindig tudom milyen érzés volt ölelni őt, még mindig tudom milyen zamata van a vértől gőzös ajkainak. Ismerem az utolsó bűnös lélegzetvételét is. Pedig nem akarom. Ki akarom űzni a fejemből, de képtelen vagyok. Egy időre most hozzáköt valami, amit a kóbor lélek belém égetett.Ha a közelemben van érzem a vonzását.
Lassan felemelem a fejem és a férfira nézek.Olyan előttem állva, mint egy semmiből megszülető álomfoszlány, mit talán a hajnal elragad majd tőlem.
- Én nem kértem, hogy kísértsenek. Most sem kértem, de már nem tudok szabadulni tőle.- rázom meg a fejem, aztán kérlelőn nézek rá.
- Ha csak te magad úgy nem döntesz, hogy nincs szükséged rám….nincs szükséged rá…- a lányra a foszladozó múltból, aki egyszerre keres enyhülést a benne maradt fájdalomra, az áldozatra, és egyszerre akar segíteni neki.
- A holtak nem szoktak csak úgy segítséget nyújtani egy….magadfajtának…- nincs a szavaimban egy cseppnyi gúny, vagy megvetés sem, egyszerű, száraz tényeket közlök. A vámpíroknak megadatott az öröklét…tán nem minden tekintetben tökéletesen, de léteznek, nem zabálja fel testüket az enyészet, nem kóborolnak két világ között megrekedve, dolguk végezetlenül.
- Oka van annak, hogy ez a lélek mégis megtette, bár nem tudom, hogy miért éppen engem választott.
A felém nyújtott kezet egy ideig figyelem, majd térdelő helyzetemből kissé kiegyenesedve kezem a kezébe teszem. Az érzés magával ragad, hogy újra a karjaiba akarok lenni. Megnyugodni, biztonságban lenni. Mintha ott nem érhetnének utol a temető árnyai. Szinte el is felejtem miért jöttem eredetileg.Ujjaim a tenyerébe simítom, és lágyan megsimogatom a feszes mégis kissé hűvös bőrt. Hagyom, hogy rákulcsoljam, mintha éppen tánchoz készülődnénk, aztán felemelkedem. Már bátrabban nézek rá, mint korábban, noha már nem veszek el úgy a kékségben, hogy szinte megfulladnék annak hűvös simogatásában.
- Mielőtt veled mennék: áruld el nekem mit jelentett neked ez a lány. Tudnom kell. Olyan erős, olyan kegyetlenül összetörő az érzés, hogy szinte beleroppan az utolsó porcikám is. Éreztem őt. Éreztem ahogy rád gondolt, ahogy felidézte a múltat, mégsem tudom pontosan, ahogy tán ő sem tudta, hogy mit jelentett a számodra. Fel kell idézned. Tudnom kell milyen erővel állok szembe, ami benneteket összekötött egykor. Mert ha ez elég hatalmas, akkor már értem miért engem választott, hogy segítsek neked.- felemelem a fejem és íriszem mogyoró színe hirtelen kobalték színben pompázik, felizzik, akár egy ékszeres dobozka aljáról kihalászott ragyogó drágakő. Tekintetemben a múlt penészes füstjén túl ott van a lány pillantása. Ahogy várta őt, azon az utolsó éjszakán, és ő nem jött.Soha többé.
- Miért árultad el?Mondd! Nekem! Neki….Kék rózsa….miért?- a hangom egészen érdekes, fátyolos. Noha a lélek már nem ölel úgy körbe, mint korábban, a lenyomata, a hatása még elevenen él bennem.Tekintetem felizzik egy pillanatra, aztán lehunyom a szemeimet,és amikor újra kinyitom, immáron ismét én nézek a vámpírra.Közelebb lépek hozzá és hagyom, hogy átkaroljon, de csupán fejem hajtom a mellkasára. Szívdobogása egy üres mellkasban elvesző, lélektelen visszhang. Dallamtalan ének a múlt vészterhes csarnokában. Nincs szíve, ahogy dobbanása sincs.Csak a csend van.
- Mondd el! Mondd el kérlek, másképp nem tudok segíteni. Neked sem és neki sem.- szólalok meg végül, és forró leheletem némi életet csempész mellkasának hűvösébe.