Sok dolgot nem értettem abból, amit ebben a városban tapasztaltam az elmúlt években. Nem akartam érteni. Egy darabig még próbálkoztam, a naívság álarcát öltve magamra igyekeztem meglátni a jót az emberekben, vámpírokban és alakváltókban, de valjuk be… sosem ment igazán. A világ kegyetlen hely, még kegyetlenebb fenevadakkal, akik csak arra várnak, mikor hibázol és ugorhatnak neki a torkodnak.
Minél többen vannak egy helyen, annál bonyolultabb kiszámítani a viselkedésüket és magától értetődően annál nehezebb levadászni a kívánt példányokat. Akarom mondani, bűnözőket. A magányos farkasok, a szó szoros és átvitt értelmében is, könnyű prédák. Nem védi őket senki és semmi, mint valami békésen, egy irányba kavargó örvény, aki csak arra vár, egy madár szárnysuhogásaival zavarja meg. Szinte látom a könyörgésre nyitott szájukat, ami némi izgalomért kiált. Naa… ! Csak egy kicsit! Csak még egyszer!
Nem tudom, én vagyok-e jelenleg ez a madár, avagy pont hogy a tizenöt méterre gyanúsan ácsorgó alak vette magára ezt a szerepet, mindenesetre elborzasztott a látvány, ahogy látványosan kiskorúaknak nyújtogatott át néhány tasakot. Nem az én ügyem volt, ezúttal nem. Egy laza sétára, könnyed napra vágytam a park fái között, igyekezve úgy tenni, mintha nem lennék más csak egy átlag ember. Ebben sosem voltam jó, bár régen szerettem volna. Néha azért jól esik kiszakadni a sötétből és eljátszani a gondolattal, milyen szép is lehetne a világ ha ezek a tetvek a sírjukban maradnának, mondjuk úgy… örökre.
A park kitaposott ösvényét megvilágította a lámpa fénye, az oszlop azonban súlyos árnyékként vetült a hatalmas bura alatta áldogáló férfire, mintha ezzel is óvná őt valami rossztól. Persze az a szerencsétlen oszlop nem sejthette, hogy az a nem emberi lény maga volt, aki saját ragályát osztogatta feltehetően valami drog formájában. Idáig érzem a mohó kéjvágyat, ami körbevette. Vajon vacsorázott már?
Feketébe öltözve ücsörögtem a padon, közel sem a rejtőzködés volt a célom, egészen megkedveltem ezt a színt és mivel jól is éreztem magam benne, eszem ágában sem állt lecserélni és új ruhatárat felépíteni. A bőrkabátról könnyedén le lehetett törölni a ráfröccsenő vért és egyéb testnedveket (na meg a rózsaszín szteppelt kapucnis kabát amúgy sem stílusom), és habár farmernadrágot gyakrabban kellett vásárolnom, mivel az az átkozott többnyire beette magát az anyagba, legalább hazafelé menet nem látszódtak annyira a foltok.
Negyed óra sem telik el, meg is érkezik a következő áldozat, egy fiatal srác képében.
- Szép jó estét a Fiatalúrnak! - szólítja meg, szinte érzem, ahogy a méz derűsen végigcsordogál hangszálain. Éltében sem lehetett jó ember, hát még holtában! - Szeretnél egy kis extra szórakozást az estére? Ettől bizonyosan könnyebbé válik a lélek!
Ocsmány morajként kúsznak fülembe szavai, látványosan fintorra húzom orrom és felállok, még mielőtt különösebb gondolatokat kezdene el forgatni a fejében. A különös alatt “nem jó”t értek.
Súlyos lábbelim ellenére légiesen könnyedén siklok keresztül a park ösvényén, egyenesen a két férfi irányába, ráérős, városnéző tempót felvéve, mint aki éppen most indul otthona felé, miután kellőképp kiszellőztette a fejét, így még akár láthatom a fiatal srác mozzanatait is. Ebből a szögből ugyanis nehéz megállapítani, kiskorú-e még.

Azt mondják, az elsőt nem felejti el az ember. Én is emlékszem még az első vámpíromra. A szívem majdnem megállt, úgy lelassult, hogy a világom szinte kibillen a sarkaiból. Nem mertem ránézni, attól tartottam, ha szemeibe helyezem az enyéimet, megbűvöl. És akkor mi lett volna? Nem tudtam volna megmozdulni, sem megszólalni. Tán még levegőt sem venni. John megígérte, végig figyel rám és megvéd. Hazudott a szemétláda! Sokkal többet érdekeltem volna annál, minthogy az ellenségem vérében úszva kelljen kievickélnem az étterem konyhájának lengőajtaján. Az a rohadék vámpír megharapott! Belemart a kezembe én pedig ordítottam kínomban, de valami csoda folytán sikerült megmenekülnöm. A mai napig látszik a heg. És igen, csoda volt! Tizenhét éves voltam, nem emlékszem tisztán, mi volt végül ami megmentett. A szenteltvíz vagy a kereszt? Félig öntudatlan állapotban vittem véghez a nagy feladatot, mindegy mibe került, csak menteni akartam az életem. Megtettem hát. És most itt van ez a fiú, aki egy egyszerű mozdulattal, na meg jó néhány szóval, visszautasítja a parkban álló férfi által kínált finomságot. Meg tudom érteni, ki akar egy élőhalott drogot vásárolni? Tiszta undi!
Lepillantok az ütemesen csörgő láncára, de ebből a távolságból nem tudom megállapítani, vajon védekezési eszközként is használhatja, vagy inkább valami díszítőeleme öltözékének. Nem olyannak tűnik, mint akit könnyű megfélemlíteni, ez tetszik. Fiatal kora ellenére roppant talpraesettnek és szívósnak tűnik. Ha ebben a városban nőtt fel, nem meglepő. A vámpírnak azonban látványosan nincs ínyére a visszautasítás, és a hirtelen mozdulatától, amivel a srác felé kap, rögtön következtetek is, bizonyosan nem nemesfémből készült ötvözet ficeg a nadrágján.
- Hé! - kiáltom hirtelen ötlettől vezérelve. Igen, még emlékszem, milyen egy önmagán uralkodni nem képes vérszívó, de jobban örülnék, ha nem kellene a táskás fiú nyakáról lehámozni. Mondjuk úgy, sajogna érte a szívem. Meg magamért is, amiért ezzel a vadbarommal kell töltenem az éjszaka fennmaradó részét. Félelmet szaga korántsem árad belőlem, inkább aggódás ez, ami arra sarkall, óvatosabb legyek és ésszerűen járjak el. Láttam már korábban ezt a vámpírt a Rémségek Cirkuszában, akarom mondani, Kárhozottak Cirkuszánál. Valami Joe vagy Cody…? Megfelelő tempóra váltva éppen akkor érek hozzájuk, amikor megragadja a srác karját.
-Cody! - élesen artikulálva ejtem ki nevét, mint ahogy egy anya szidja gyermekét. Jól tippeltem, valóban így hívják. - Biztosan akad más vevő is a környéken. - szükségtelen előhúznom és mutogatni a fegyverem, ő is látott már. Magamon érzem tekintetét, egy percig némán csendben, mire ujjai lefejtődnek a fiúról. Rosszallóan hörögve fordul el és indul az ellenkező irányba, talán másik park után néz, nem tudom. Nem is érdekel.
- Jól vagy? - fordulok a megmentett irányába. Általában nem szoktam magamra rántani a hős köpenyt, nem is érzem magam annak, de mégsem hagyhattam, felfalja csak amiatt, mert nem kívánt vásárolni a tiltott szerből. - Annie vagyok. Errefelé laksz? Ha gondolod, szívesen elkísérlek hazáig. Felajánlásom minden rosszindulattól mentes, nem látok mást csak egy gyereket aki segítségre szorul.

A ma este során először éreztem, nem bánom, hogy erre vezetett utam. Ezen kellemetlen eset után bizonyosan elszabadultak volna az indulatok és akkor talán valaki fel is dobja a vámpírt. Önként vállalkoztam volna a kivégzésére, sosem szerettem ha valaki visszaélt az erőfölényével. Talán ezért is utáltam őket annyira. Bájolások és bájolgások. Harapásfüggők! Egy nagy társasház ötödik emeletén élek, többször találkoztam már szeretőkkel, akik kizárólag alkonyat után jelentek meg. Bár a legtöbbször nem a vámpíroknak kell házhoz menniük. Ocsmány világban élünk!
A srác látszólag közel sem díjazza a viselkedést, és bár meglepő a reakciója, hívő létemre sem én leszek az, aki elmarasztalja a szentségtelen szavakért. A lecsúszott Drakula talán még élvezné is a jókívánságot. Örök élet, mi? Nem vár rá más, mint a kénköves pokol! Ott aztán sínylődhet kedvére.
Cody érthetetlenül makog valamit távozás közben, talán fenyegetés, talán csak szidás, hiszen egy halandó meg sem csókolhatja őméltósága lábának poros nyomát. Nem tudom mit beszél, elképzelhető, csak fogytán az ereje, éhes; nem is érdekel, a lényeg, távozzon innen, minél hamarabb. Oldalt állva tekintek hátra vállaim fölött, látni akarom, amint tisztességes távolságra ér tőlünk, mert bár szórakoztat a kölyök gúnyolódása, nem szeretnék még egy harapást kapni a combomba ma éjjel. Nem mintha számukra akadályt jelente rövid idő alatt hosszabb utakat megtenni, észre sem venném és már mögöttem lenne. Ha szerencsések vagyunk, talán csak tápláléknak használ, aztán elenged. De mikor bíztam én a szerencsében?
- Ha ez segít, kívülről nem látszott! - bíztatom őszintén, tényleg úgy gondolom, nagyon bátran viselkedett a helyzethez képest. Mégis csak egy üres parkban akarta megnyomorítani a vámpír a fél karját. És még ki tudja mit? A legtöbben sikítva kapálóznának, nem lenne arra lélekjelenlétük, hogy káromkodva szidják az őseit vagy kérjék Istent, sújtson le rá. Ez mindenképp becsülendő!
Hozzám méltó, kellő határozottsággal szorítom meg jobbját enyémmel és mivel a gyűrűimet tegnap leadtam a lakásomhoz közeli ékszerész tisztításra, ha váltó is, nem fog az érintésem gondot jelenteni. A nyakamba akaszott ezüst láncon lógó, felszentelt szintén ezüst kereszt alakú medál nem látható szabad szemmel. Belső zsebemben lévő flaska ugyan meg van töltve szenteltvízzel, de amíg nem tér vissza a vámpír néhány társával, addig nem tervezem elővenni.
- A Weidman Road túloldalán parkoltam le az autót, szóval még az irány is jó. - biccentek felé, jelezve, egyébként is arra mennék, amerre ő. A ‘80-as évjáratú piros Chevy Caprice valószínűleg kitűnik a körülötte lévő autók közül, de ez eddig sem tántorított el, hogy azzal járjak. Korábban a mesteremé, Johné volt, aki megtanította, miként lehet a legjobban kihasználni a csomagtartó adta nagy teret. Természetesen nincs csurig fegyverrel töltve, de akad benne néhány szép darab. A kilenc milliméteres Glock mellett az egyik kedvencem egy kipattanó ezüstkés, aminek éle még fordul is néhányat a testbe szúrva. Kissé véres, de hasznos eszköz tud lenni közelharc során.
-Szövetségi rendőrbíró vagyok, futólag találkoztam már vele korábban. - azt hogy pontosan hol, meghagyom magamnak. Nem olyan fajtának tűnik, aki megkeresné Codyt egy-két adag vámpírharapásért, de sose lehet tudni, milyen ismerősei vannak. - Már akkor is drogot árult, amikor ember volt. - fiatalkorúként. Erre pazarolni egy örökkévalóságot...
Ígéretemhez híven elindulok vele együtt, éppen hogy csak lemaradva egy fikarcnyi távolsággal, ami arra elég, hogy ő mutathassa az irányt. Bizonyára nem fogok eltévedni a parkban és mint említettem neki, az autóm is erre van. Átlépek egy nagyobb kavicsot, ami a sétára kijelölt útra került, majd oldalra pillantva ellenőrzöm, van-e esetleg társaságunk. Egyelőre magunk vagyunk.
-Ezek szerint még tanulsz? Milyen iskolába jársz, Lucas? - a korára konkrétan nem akartam rákérdezni, de válaszából ki tudom matekozni, hány éves lehet. Ha csak nem egy zseni, aki jó pár oszályt átugorhatott a kíváló eredményei miatt.
Orromba finoman bekúszik a kínai étel jellegzetes szójaszószos illata, mintha két utcával odébb éppen valami gyorsétterem ajtaját nyitogatnák. Nem irritáló, nem durva, de kissé átérezni a táskájának anyagán.
-Sajnálom, hogy megzavarták a vacsorával kapcsolatos terveidet. - őszintén mondom. Kajával nem viccelek, rühellem ha hidegen kell megenni valamit, ami arra hivatott, frissen fogyasszák.