Sietve vágok át a tömegen, legalább egy kicsit segítségemre van a vászon is, amit a karomban szorongatok. Egy ekkore cuccal az embert azért nagyjából ki is kerülik, meg nem zavarja meg senki hülyeségekkel. Igyekszem is hozzá eléggé hivatalos, elfoglalt művész arcot vágni, jelentsen is ez bármit. A furcsaságokat kerülni szokták az emberek. Magamból kiindulva legalább is ezt gondolom.
Kifogytam az anyagból, és már jó ideje halogattam, hogy vegyek egy új vásznat. Iagzából a festést is, de már eléggé megszorultam, muszáj volt valamit megint a vászonra vinnem. Szerettem a frontokat és a fejfájást jó kifogásnak használni, de csak... nem is tudom. Nem láttam semmi érdekeset, amit lefesthetnék. Egy fehér vászonra fekete pöttyöt tenni meg nem akartam. Enynire nem voltam modern, pedig biztosan még akadt is volna rá vevő. Szerettem a szépet megfesteni, leginkább a tájakat, vagy éppen barátságos embereket. Bár abból talán egyre kevesebb van, de a remény hal meg utoljára, ugye.
Átpréselem magam a nagyobb tömegeken, a jó időben mindenki idekinn téblábol, én pedig kajtatok előre. Persze furcsa érzésem lesz, mintha valaki követne, de... Ez egy bazinagy város, itt mindenki követ mindenkit. Talán csak azért érzem így mert túl introvertált vagyok és kimerítettem az emberekkel való érintkezést ezalatt a két óra alatt, míg megjártam az utam a vászonig. A művészboltban pedig imádtam nézelődni.
Levágtam a sarkon a kanyart, hogy megcélozzam a művésztermet, eldugott kissé lepukkant épületben volt, mégis szerettem. A közelben volt a laksáom is, majdnem a szomszédban. Mégis szerettem, hogy elkülönbítve van. A nyár ellenére nem volt a kesztyűben melege a kezemnek, szinte inkább olyan volt mintha fojton fázna. Jó kifogás volt, hogy rossz a keringésem, igen... Általában szerettem kifigásokat keresni. Egyszerűbb volt, mint szembenézni a dolgokkal.
Mégis furcsa volt, hogy az a bizonyos "követnek" érzés nem tompult bennem, de inkább nem fordultam hátra. Biztos csak beképzelem, és nincs ott senki. Vagy ha igen, akkor jobb úgy meghalni, hogy nem látom ki szúr le. Röhejes vagyok.
Nehezen belököm az ajtót, a vászonnal egyensújozva a kezemben, de már becsukni nem tudom, így nyitvamarad, így ha jönnek is utánam, hát beléphetnek velem a kis művésztermembe, ahol mindenféle vásznak és kellékek vannak, és tetőablak adja a fényt.
Leteszem a vászont és megfordulok, ekkor pillantom meg a gótikus szőkeséget, a fagyoval a kezében...
- Jaj! Izé! - kapok a szívemhez, mert tökre megijedek. -Ugye nem vagy jehova?- klrdeztem, az utóbbi időben szinte üldöztek, és nem... nem voltam előítéletes, csak ők már tényleg kissé parák voltak.