Odakint zuhogott az eső. Nagy tócsák voltak mindenütt, az autók pedig szinte nyakon csapták a gyanútlanul a járdán mászkálókat. Szerettem az ilyen időt, a friss eső illatát... Bár ez most nem is érezhető frissnek... kellemesnek meg főleg nem, az illat város bűzébe teljesen beleveszik. Kipufogógáz, szennyvíz szaga terjeng, néha pedig belevegyül a kávézókból kiáramló koffein erős szaga is. Meglehetősen groteszk így, de van benne valami egészen szép.
Ebben az időben az embernek tényleg nem sok kedve van bármerre is menni, én pedig csak azért is eltökélten csatogok a koszos járdán, mert van egy kiállítás, amit meg akarok nézni, nem zavar, hogy egy kicsit megázom, az esernyőt szorongatom görcsöszen, mintha attól félnék, elfújhatna a szél. Azon gondolkodtam, hogy tényleg jó ötlet-e most ide jönnöm, de azzal nyugtattam magam, hogy nem lesz itt olyan nagy tőmeg. Monet hátha nem érdekel olyan sok mindenkit errefelé. Én meg abban reménykedem, hogy egy kicsit ihletet is kapok a világos képeitől.
Mostanában nem festettem túl sok mindent, vagy ha igen, inkább ki se állíttatnám egy gallériába sem. Az én hibám is, sosem vagyok elégedett, olyan sok ismerősöm meg nincsen, hogy kikérjem a véleményüket. De adtam egy esélyt magamnak, hogy itt talán megtalál a múzsám. Vagy nem, és akkor mehetek vissza a könyvtárba, hogy művészettöris könyveket bámuljak. Imádom az életem.
Óvatosan kikerültem egy furcsán kinéző tócsát a járda közepén, és végre meg is érkeztem a gallériába, ami egykedvüen veszett bele a szomszédos házak közzé. Ha nem ismerném a helyet, még el is sétáltam volna mellette. Egyedül a csicsás transzparens üvölti az ember arcába, hogy itt van Monet.
Összecsuktam az esernyőmet, és gyorsan megvettem a jegyet. Tényleg nem taposták egymást az emberek itt, ebben az időben jobb volt egy forró tea mellett kucorogni otthon, a ház melegében.
Elvettem a jegyet, de nem szívesen értem a dolgokhoz. Még szerencse, hogy volt rajtam kesztyű, de ki tudja mennyire volt ez hasznos. Én igyekeztem ezt az erőt tényleg kerülni. Meg mások gondolatait is. Kínos képesség volt, semmi közöm nem volt senkinek a dolgaihoz. Csak a baj volt abból, és még a fejem is fájt tőle, vagy rám hozták a frászt. de amúgy is... teljesen normális, átlagos ember vagyok. Vagyis az próbálok lenni.
Magamhoz vettem inkább egy ilyen prospektus izét is, mert az egyik teremőr az arcomba nyomta és továbbsiettem a lakkozott parkettán kicsit még csúszkálva, hogy elnézegessem a képeket, de a cipőm vizes, a parketta fényes, jöhettem volna jégrocsolyával is a lábamon ennyi erővel. Szóval megcsúsztam, és egyenesen belevágóztam egy hátba.
- Basszus! Nem te, hanem az idő. Meg a parketta. Meg minden... Bocsi! - dünnyögöm az orrom alá.

A levegő egészen hűvös, talán a kinti időnek köszönhetően, talán a légkondinak. Néha úgy érzem ezen a környéken folyton direkt akkor ered el az eső, amikor én menni akarok valahová, nehogy egyszerű legyen az életem. De nem igazán kerítettem ennek olyan nagy feneket. Az eső jó dolog, életet tudott lehelni a természetbe. Bár ebben a városban néha már fullasztó volt.
Egy kicsit még ácsorogtam a bejárat előtt, mielőtt belevetettem volna magam Monet színes, tiszta világába, ami éles kontraszt volt az odakint tomboló idővel szemben. Na meg a várossal szemben is, de meghagytam a veszélyesnek tűnő éjjeleket másoknak. Jó volt nekem a takaró alatt lenni olyankor, és elképzelni, hogy nincsen semmi gáz. Tudom, nem vagyok egy bátor ember. Azt se tudom mit csinálnék vészhelyzetben. Megrázom magam, hogy eltávolítsam a negatív gondolataimat, de lehet csak a környezet volt rám ilyen nyomott hatással. Túlságosan átveszem mások hangulatait, de legalább ha az ember képeket néz, nem gondolkodik felesleges dolgokon. Bárcsak nekem is meglennének a színeim.
De még el se jutok rendesen a célomhoz, sikerül belerongyolnom valakibe, még az orrom is belesajdult. A srácnak jobbak a reflexei az enyémnél, úgyhogy neki köszönhetően nem dobtam hasast mindenki szeme láttára.
- Megnyugtató... - sóhajtok fel. Azért az para lenne, ha felborítanék egy ilyen masszív pasit. Zavarban is vagyok, mert tök hülyét csináltam magamból.
- Egy pezsgőt? - pislogok rá nagy szemekkel. Azt sem tudom hol van a pezsgő. Lehet valami fontos fickó, és ciki lenne ha azt mondanám nem hozok? Vagy engem kever össze valakivel.
- Megkereshetjük a pezsgőket - adtam rá választ és még büszke is voltam magamra, majd bólogattam és körbepislogtam. Ki is szúrtam a pezsgős asztalt, nem messze tőlünk. Megindultam arrafelé, és ha követett bizonytalanul rápislogtam.
- Tetszik a kiállítás? - kérdeztem, bár hülye kérdés. Aki itt volt annak nyilván csak tetszhetett, nem? Mondjuk az is lehet, hogy naiv vagyok. De hülyén érzem magam, hogy csak csendben lebegjünk egymás mellett.

A majdnem elesés miatt dübörgött úgy a szívem, na meg azért, mert elkaptak. Nem igazán tudtam helyén kezelni az ilyesmit, zavarban voltam. Talán tőle is, na meg saját magamtól is. Hogy lehettem ilyen kínosan égő? Megköszörültem a torkomat, ahogy helyreállt az egyensúlyom, és végig tudtam nézni azon, aki előtt majdnem elterültem, mint egy kilapított béka.
- Én is örülök - mondtam halkan, bár ez a beszélgetés kezdett kínosan gagyivá válni. Persze, nem ő tehetett róla, én voltam a béna. Még szerencse, hogy nem volt a kezemben semmi. Akkor azt sepregethette volna le magáról, meg az elegáns öltönyéről. Gondolatban megkönnyebbülten fel is sóhajtottam. Ő pedig meglehetősen drámaian.
- Engem a kis apró sütemények érdekelnek - válaszoltam rendkívül humorosan. Az ilyen helyeken inkább mindenki evett meg ivott, mert hát ingyen kaja. Fogjuk rá, hogy ingyen, végül is a jegy nem dísznek volt. - De a pezsgő se rossz - tettem hozzá, hogy ne járassam le jobban magamat.
Aztán vonultunk is a pezsgők felé, még olyan tornyokban is meg vannak rakva a kristálypoharak, amiket az ember maximum filmekben lát, és abba általában valaki belerepül verekedés közben... Vagy leveri, ha olyen szerencsétlen, mint én. De vannak normálisan asztalra helyezett poharak meg pezsgős üvegek. Amiknek egyik márkája se mondd semmit, de biztosan nagyon finomak. Gondolom nincsen szőlős gyerekpezsgő, meg se mertem kérdezni. Biztosan jól belenevetne az arcomba. Nem mintha nem innék sosem alkoholt, inkább tartok tőle, ha sokat iszom felszabadultabb leszek, és mindent megmerek taperolni, ami aztán felzaklat, és befeszülök, hogy aztán megint inkább igyak. Ördögi kör volt, ha ittam is, nem vittem túlzásba.
- Hm azt hiszem nekem jó lesz az az Éjféli Csók nevű - szólaltam meg halkan, és ha a poharunk tele volt, hagyom magam félre vonni. El is mehetnék, de valaogy most jó egy kicsit társaságban lenni.
- Igen, ismerem őket. Festő vagyok... vagyis olyasmi. Festegetek - tettem hozzá szégyellősen. Azért örülök neki, hogy valamenynire ismeri őket, mondjuk mi másért lenne itt? Jó talán csak a pezsgő miatt, de azért elmosolyodtam a megjegyzésére.
- Mindegyiküknek meg volt a maga baja, Monet egyszer öngyilkos is akart lenni. - Remek téma, büszke lehetnék magamra. De a legtöbb művész egy kicsit elfuserált, én is.. az vagyok.
- Egyedül jöttem. És ön? - kérdeztem én is, majd belekortyoltam a pezsgőmbe, hogy csináljak is valamit, és ne szorongassam idétlenül a kezemben a poharat.