életem lapjai »
Ő olyam túl érzékeny lány, mondták. Ha valamihez hozzáértem, néha teljesen hisztéria rohamot is kaptam, mondták. Nem bírja az emberek közelségét, mondták. Magába zárkózó, furcsa, különc.
Azt hiszem, igazuk van.
Az egész tizenegy éves koromban kezdődött, amikor még Falls Cityben laktunk, nem is olyan messze Salemtől. Néha már előtte is úgy éreztem, amikor a barátaimmal voltam, hogy furcsán kívül álltam a körön. Mégis igyekeztem mosolyogni, szerettem volna ha normális vagyok. Csak azokat szeretik, akik normálisak, és akkor nem bántanak.
Először csak zsibogást hallottam éjszakánként a fejemben, mintha suttogtak volna felém más emberek gondolatai. Nem tudtam miattuk aludni, és azt hittem őrült vagyok. Otthon mégis eljátszottam a jó kislányt. Annak kellett lennem, a kedves, megértő lánynak, aki a tökéletes és boldog családjával élt. Hiszen mindenki azt godnolta rólunk, hogy a Hill ház pedáns, irigylésre méltó. Megrögzötten törekedtek a szüleim ezt mutatni kívülről, én pedig abban a hitben éltem, hogy tényleg, de tényleg minden tökéletes.
De az esték minden alkalommal sötétebbek lettek, a hangok pedig erősebbek. Apám más nőkről álmodott, anyám pedig újra részeg akart lenni. Azt hittem csak beképzeltem. Nem akartam elhinni, hogy a szüleim tökéletes házassága elrohadt, már jóval a születésem előtt. És én is tovább játszottam, hogy jól vagyok.
Nincsen semmi baj, Skye. Majd elmúlik. Egyszer egészen biztosan elmúlik.
Mégsem múlt el. Sőt egyre... súlyosabbá vált, én pedig csak azért sem szóltam senkinek. Biztosan mindenki átesett ezeken, mindenkin máshogy mutatkoznak meg a kamaszodás jelei. Nem akartam szembenézni a ténnyel, hogy más lehetek. Nem akartam kimondani a dolgokat, mert akkor minden tönkremegy körülöttem. A kegyes hazugságban jobb volt élnem, mint abban, hogy gyűlölték egymást a szüleim. És az iskolában is kedveltek. Nem akartam ellenségeket, nem akartam, hogy piszkáljanak. Láttam, mi történt Brandonnal, láttam miket tettek vele. Féltem. Játszottam. Nem akartam, hogy az én ruháimat is felgyújtsák a kukában.
Sokáig fojtottam vissza magamban a levegőt, mintha víz alá kerültem volna. Mosolyogtam, és senki se tudta, hogy a hangok költöztek a fejembe. Nem figyeltem rájuk, hiába mondtak rossz dolgokat a többiekről. Nem hittem el, mert... látni akartam a jót a többiekben...
Nem is tudom mennyi idő telt el, hogy nem vettem levegőt. Aztán az osztálykirángulás alkamával elemntünk Salembe, és én megfulladtam. A parkban történt, amikor leültünk az egyik padra, én pedig megérintettem. Láttam, ahogy egy ember teste himbálózik az akasztófán. Akkor sikoltottam fel először, és estem teljesen pánikba.
Egyre nehezebb volt eljátszanom, hogy minden rendben. Egyre többször zaklatott fel valami, ha hozzá értem. Az apám szerint gyenge idegzetű nő vált belőlem, olyan leszek, mint az anyám, aki mindig csak iszik. Az iskolában én lettem a furcsa lány, akivel senki se akart barátkozni.
Az apám pedig el akart vinni egy elmegyógyintézetbe, hogy soha ne lásson, és eltompítsanak. Aznap este pedig elszöktem. Elszöktem? Inkább elmenekültem. Utálom magam érte, hogy hátra hagytam anyát, és hogy ilyen rohadtul elcseszett ember vagyok. Annyira szerettem volna megfelelni mindenkinek, de a legvégén elbuktam. Szinte fájt, hogy lassan a tükörbe se tudtam nézni. Otthagytam az iskolát, és az életemet, majd a lehető legmesszebb mentem otthonról, és nem is olyan régen  St. Louisban álltam meg. Hogy meg tudjak élni, festeni kezdtem. Az egyetlen dolog volt, amihez értettem, és igazán szerettem is csinálni.
Sok év telt el azóta, én pedig most sem akartam tudomást venni a képességeimről. Csak tönkretették az életemet, én pedig egy egyszerű ember akartam volna lenni. De már nincs visszaút, a sötétség egyre mélyebben fonja körém a karjiat.
...és én mégis tovább keresem a fényt.