━ broken soul on the floor  ━

Nem túlzás azt mondanom, hogy mindenki baszódjon meg széles e világon. A karomat végül összevarrta nekem a hippim, amolyan biztonsági okból. Szerintem meg kifejezetten élvezi, ha tűket döfhet mások bőrébe. Ezt sosem vallaná be, mert az nem jó karma és neki ez a mániája. Nem értünk egyet abban, hogy jelen életemben egy előzőért vezekeljek és közben azért tegyek, hogy a következő majd jobb legyen. Persze, ki vagyok én, hogy megváltoztassam az életét..illetve a vallását? Senki.
Slatert azóta az este óta nem láttam. Nem is kerestem, de a nagyon is élénk életben lévő formáját nem jelentettem. Nem tudom bizonyítani, ráadásul részeg voltam és meg kellene mondanom, hogy lelőttem egy civilt csak úgy, mert be voltam rágva. Biztosan odáig lennének érte odafent. A kurva száját, már régen valami sötét és elfelejtett zárkában kellene rohadnia. Lehet bezárom én valahová és a személyes büntetőeljárásom fogom lefolytatni. Annyi a probléma, hogy ez rág. Rág, hogy hülyének néznének, ha előadnám, hogy visszatért a halott, aki nem, nem vámpír és nem szellem. Baszódjon meg a kis fasz.
A tetejében Laines is most állt neki felszívódni, telefont nem felvenni. Pedig ha kint van melón, legalább valami retardált üzenet van a hangpostáján, hogy melón van és ne most hívogassa mindenki. Ezzel már fejlettebb nálam, mert én repülő módban szoktam hagyni a telefonom, szóval mindenki bekaphatja. Most nem voltam kikapcsolva, csak...megjártam szellemfalvát, lőttem és rám is lőttek, műtöttem és szenvedtem és nekem is a kurva anyámat, mert nem agyonlőttem. Fúh.
Mire végre kapok hírt, hát percekig a szemöldökömet emelgetem. Szóval míg én Dr. Laurentként játszottam a halál meglehetősen elbaszott angyalát, addig ő is valami pokoltúrán vett részt. A kérdés az, hogy hol. Persze, tiszteletben tartok én mindent, nem basztatom, csak mégis. Egy kicsit. Talán lerázásból reagál vissza, nem tudom. Otthon van, hát én meg nem vagyok feltétlenül egy engedélykérős típus, úgyhogy csak megnyomom a kapucsengőt és a berregés után, egyszerűen felmegyek. Végtére is, nem mondta, hogy ne.
Kopogok, hang szól ki és bemehetek. - Hey, Laines! - masírozok be, még a cipőm sem igazán veszem le. Ha már beengedett feltételezéseim szerint megvan mindkét karja és lába. És igazam is van, felvont szemöldökkel mérem végig. A jelek szerint - és szagok szerint - egy ideje nem hagyta el a lakást. - Mi a fene történt veled? Nem is tudtam, hogy melón voltál. - mert ez az állapot, amit jelenleg át sem látok, nem származhat máshonnan, csak melóból. - Mi történt? - elsétálok a kanapéig és leülök, vizslatom mint egy radar. Akkor kezdjen mesélni, végtére is akármi történt, elvileg barátok vagyunk. Nem? Barátok és ő nem fog átbaszni úgy, ahogy Slater tette évekkel ezelőtt. Ugye nem? - Nem festesz jól.

━ broken soul on the floor  ━

Valahol szomorúnak kellene éreznie azt, hogy nemigen számít látogatókra, de igazándiból megszokta már rég. Igaz, lecsekkolták, miután hazaért, azóta azonban nemigen nyitott ajtót senkinek, aki nem kajás zacskóval rendelkezett. Pedig kellene, jó lenne, de, igencsak szűkös azoknak a száma, akik ezt megtennék. Ezért is késlekedett mindenféle üzenettel, amellett, hogy idő kellett ahhoz is, hogy lábra tudjon állni és ne minden mozdulat legyen kínszenvedés. Túl megalázva érzi magát ahhoz, hogy bárki is lássa, nézze azt, amit magának okozott. Mert hiába az a pár név, akiknek ezt köszönheti, a legnagyobb hibás a tükörből néz vissza rá. Lelkét marja, nem elég a hús, amit más mart ki, mintha kötelessége lenne és annyira élvezné. Ez inkább megint csak a belé kódolt faszságok hadából való, amikor a hiba után igenis szarul kell éreznie magát, megtanulnia a leckét és tökéletessé válni. Megtanulni megtanulta, de a többi… Fogalma sincs.
Arról sem, hogy az üzenet után Feli idejön. Nem számít rá, hiszen úgy véli, dolgozik ő, beleásta magát valami olyan ügybe, ahová neki is mennie kellett volna és akkor nem lenne nyakig bekötve, sajgó sebekkel és lélekkel. Akkor minden más lenne, csak a fáradtság lenne a legnagyobb baja, az éhség, de nem, neki magánakció kell, mert ő kicseszett Laines, akinek ez semmit se jelentett volna, a kisujjában van. Apjára gondolt sokat, hogy most látná, most mondhatná neki, mennyire elcseszte ezt az egészet, mennyire nem az, akinek látta, akinek mutatta magát. Hogy mennyire senki. Sóhajt egyet, arcát gyűri meg, majd rezzen is össze bele, amikor a kopogás után nem az a hang csendül fel, amit várt. Nem idegen ételfutáré, hanem azé, akinek nem is olyan rég üzent. Meglepett pislogással fordul az ajtó felé, de már nyit is be, ott is van előtte. Megszeppenve bámul rá, hogy eljött, nem csak egy hívást váltottak, ahol még tudja azt mondani, hogy csak pihen és idő kell neki, de jól van. Láthatóan nincs. Kócos, borostás és karikásak a szemei. A lakásban állott szag keveredik a gyógynövényes kencéje illatával, amivel a sebek mihamarabbi összehúzódására használ.
- Hey – kissé rekedtes a hangja, hiszen nemigen használta már egy ideje, a pince hidegje is megedzette, no meg a sikítása. Az átfagyott teste kissé küzd a megfázással, de arra igen jó holmikat kapott, abból előbb kijött, mint abból, amiben nyakig benne van. Csak ácsorog ott, az ajtó körül és nézi a másikat.
- A kaját vártam, de te előbb ideértél – bár fogalma sincs, mikor adta le a rendelést, előbb, mint azt az sms-t. Mindegy. Az is majd ide talál, ha akar. A kérdés nem ez volt. Követi tekintetével, ahogy a kanapéhoz sétál, a kérdések pedig záporoznak felé, ha nem is sok, de épp elég. Nyelvét rágva lépked az ablakhoz, hogy kinyissa, friss levegőt engedjen be.
- Aham, meló volt. Hirtelen jött – és csapba volt, halálos, amelyet túlélt, azonban ott, a láncokon lógva nem így érzett. Talán mégis meghalt valami benne. A mi történt kérdésre csak lazán tárja szét a karjait, ahogy visszasétál mellé. Nem ül le, lenéz magára, mintha azon múlna, mi nem néz ki jól. Végül visszatér tekintete a másikhoz, arcához, a szemeihez, amit megkeres.
- Elbasztam, az van. Vesztettem – nem tudja, hogy mit kellene mondania, a teljeset vagy csak valami rövid verziót. Látni, ahogy ott áll, szinte toporog, hogy nem tudja, mit csináljon. Nem idegenek egymásnak, ezt érzi is, csak megnyílni nehéz. Mert tart attól, hogy hogyan fog ránézni, ha elmond mindent. Pedig nem kellene, nem? Ő nem olyan. - Nem, valóban nem vagyok jól, sehogy sem. Én… - akad meg egy pillanatra, amikor megint szól a kapucsengő. Odakapva a fejét, lépked vissza, hogy pár perc múlva átvegye a kajáját is, majd visszatérve a kis zacskóval, megnyugodjon, hogy még mindig ott ül. Nem csak képzelődik. Odalép, a dohányzóasztalra teszi a zacskót, majd lassú, kissé még fájdalmasan leereszkedik mellé és leül.
- Jelenleg kripli vagyok. Bocsesz, a rumliért, nem tudtam, hogy ilyen hamar jössz – nincs nagy rumli, csak a rendszerezettség tűnt el. Csak van jelenleg. - Fogalmam sincs, hol kezdjem – nyögi ki végül. Mert ez ő, jelenleg. Az elején, de mennyire az elején. Az ujjbegyén lévő apró sebet kezdi el piszkálni, míg rájön, hogy hogyan is kell kommunikálni. Ismét. Szánalmas.

Nem gondolom magamat tolakodónak. Mármint jelzett, hogy most szarul van, de otthon. És ha nincs kórházban az azt jelenti, hogy nem súlyos. Nem tudtam, hogy melón van. Nem mondta, csak úgy...felszívódott. Bár Lainesről sok mindent el tudnék hinni, azt nem, hogy fogja magát és lesétál a térképről, aztán köd előtte, köd utána. Nem olyan és én áldom ezért.
Igazából tudom hol lakik, a kégli a faterjáé volt, ő meg megörökölte. Szerintem vagy százharmincszor fikáztam le a berendezést, hogy ez max egy katonai leselejtezésbe illene, de nem hozzá, mindig csak legyintett. Nem vagyunk egyformák..bizonyos kérdésekben én meglehetősen sznob vagyok. Anyám hibája.
- Ha futárt vársz, nincs világvége. - lépek be a lakásba és gyors felmérést követően is meg kell állapítanom, hogy Nick szarul néz ki. Mint a mosott szar. A karikák a szemei alatt arról árulkodnak, hogy nem aludt mostanában valami sokat. Meg ez a sok kötés...mint akit átrángattak egy drótkerítésen. Ámbár a mi melónkba még az is megtörténhet...azért a feltételezéseim helyett inkább őt szeretném hallani. - Bár a szagok alapján lehetne. - enyhe fintorral rakom le a kabátom és költözöm a kanapéra, ő meg ablakot nyit. Jól teszi, mit ne mondjak. Ahogy nézem, mintha egy szellemet látnék. Egy porhüvelyt, aki ugyan Lainesnek néz ki, de...valami mintha hiányozna. Az a dolog, amitől ő ő. - Na és miféle? - biccentem oldalra a fejemet kíváncsian. - Nekem nem csörgött a telefonom melóügyben. - pedig általában, ha nekem szólnak, arról ő is tud, na meg fordítva. De ő sem hívott fel. Miért nem?
Marhára nagyon úgy érzem, hogy rá kell gyújtanom és mivel már megengedte, így az ablakhoz gyalogolok, hogy megtehessem. Egyre feszül bennem valami megmagyarázhatatlanul szar érzés. Melóra ment, de milyenre? Mi az, hogy hirtelen? Mi az, hogy vesztett? - És mi volt az, ami így elintézett, Nick? - a kérdés komoly, rájöhet, mert csak akkor nem szólítom Lainsnek, ha komoly a dolog, vagy be vagyok rágva rá valamiért. Most épp nem haragszom, de úgy néz ki, mint akit megerőszakolt a filmbéli sajtreszelő szörnyeteg. - Igen? - látom is, hogy nincs jól. Kurvára látom, nem kell hozzá agysebésznek lenni. De akkor miért MOST üzent? Megegyeztünk, hogy ha egyszemélyes is a meló, SZÓLUNK. Pont ezért, hogy senki ne kössön ki ilyen állapotba..De a kurva csengő félbeszakít, mert a kaja..a kajaa, az mindig fontos kellék. Egyen, beszélni közben is tud. De én miért vagyok ideges? Gyorsan szívom el a cigit és kipöckölve az ablakon visszamegyek a kanapéra. - Kit érdekel...amúgy nincs is rumli. - szerintem nem is ismeri azt a szót. Annak nyoma van, hogy itthon töltötte az elmúlt időt. De Laines papa iskolájában gondolom mindenhol makulátlan rendnek kellett lennie. Nevetséges..még, hogy rumli... - Célszerű lenne az elején. - nem tudom mi van vele, mintha tényleg nem ő lenne, csak valami árnyék és ettől én ideges vagyok. Nem vagyok valami nagy lélekbúvár, sem túl jó terapeuta, de mint barátját IGENIS érdekel, hogy mi történt. Hogyan történt...mi tette ezt vele. - Mielőtt még... - nem érintem meg, nem, mert árnyék és nem értem, ha ilyen. Amúgy sem, de most pláne. - Életben vagy, tehát nem vesztettél. - akkor tette volna, ha dobozban lenne. Ha a temetésére kellene mennem, de nem kell. Túlélte, bármi is volt.

━ broken soul on the floor  ━

Felpislákol benne a sok-sok fájdalmas pillanat mellett valami más is. A bűntudat, hogy ennyire vakon hagyta, az öröm, hogy még ezek ellenére is itt van és a félelem, mert hamarosan ki fog menni azon az ajtón. Emlékszik arra is, hogy odalent mit érzett, amikor csak emlegették, céloztak arra, hogy ott van ő is, bezárták valamelyik másik, sötét kis lyukba. A rettegés, hogy ez igaz lehet, a megkönnyebbülés, hogy sosem volt ott, mert egyetlen seb sem utal a bőrén ott, amennyit lát belőle. Egyik fele eltaszítaná magától, hogy sose kelljen ezt éreznie többet és még fontosabb, senki se akarja kínnal és fájdalommal büntetni, mert közelebb állnak egymáshoz, mint az idegenek. Másrészt viszont nem fogja ezt megtenni, nem, mert maga sem tudja, de szüksége van rá. Most is, csak erre sem világított rá káoszos elméje. Most csak nézi.
- Tudom, tudom. Enni muszáj – pedig éhsége elült, már nem is olyan fontos. Félresöpörte a látogató, a minden. Még a szemeit is megforgatja arra, hogy az orra most kényeskedik. - Jó, jó, hozom a virágillatút – ami nincs, így marad az ablak és a friss levegő. A kötés nélküli csupasz bőrét éri a levegő, libabőr mászik rá. Megborzongva lépked el onnan. Nem csörgött a telefon, mert nem is hívott senki semmit.
- Nem, nem csörgött. Senkinek sem – csóválja meg a fejét. - Nem volt a leghivatalosabb, fogalmazzunk úgy. Megkerestek – fellobban benne a harag, ahogy beugrik lelki szeme elé a jelenet, az arcok, amiken tudja, mi volt fura, mi volt az, ami érdekesen csillogott. A remény, hogy nem fog visszatérni. Ujjai zárulnak ökölbe. - Nem akartalak belerángatni, hogy te is kikapj – már nem attól, amitől ő, hanem a főnökségtől. Előre fél, hogy mennyire fogják meghúzkodni, még ha nem is civilek adták azt a tippet, hanem házon belül kapta. Akkor sem volt semmije, engedélye főleg nem.  Figyeli, ahogy ingerület költözik Feli mozdulataiba, ahogy az ablakhoz megy és rágyújt. Nem szól érte, máskor sem tette és most sem fogja. Sajnálja, hogy nem bírja, most neki is jól jönne, van is egy doboza a hálóban, megpróbálta, hogy az is stresszcsökkentő legyen, de fullad. Mindenhez gyenge és szar.
- Inkább ki – azonban mosolyog, fájdalmasan, még ha most még nem is érzi a tudatán kívül benne ülő béklyót. Hiszen tudja ki volt, hol volt, csak még nem ismert előtte a tény, hogy erről beszélni nemigen tud. A harapás nyoma nem olyan feltűnő, mint bőrének többi része, de ott van, aprók, de valósak. - Igen, igen. Pillanat – tartja fel az ujját, hogy gyorsan átvegye, amit rendelt. Érzi a hanglejtésből, hogy ingerült, hogy nem örül. Igen, ráborul a bűntudat, az, hogy nem szólt, de ha szólt volna, vele is ez történt volna. Akkor ott lett volna abban a másik kicsi zárkában, hallhatta volna üvölteni és láthatta volna vérezni. A félelem akkor valós volt, most is és örül, hogy nem szólt. Legyint, hogy nincs rumli, visszahelyezkedik és keresi a szavait inkább.
- Mielőtt még mi? - könnyebb visszakérdezni, őt figyeli és a vonásait. Az egyetlen előnye, hogy jobban lát, közelebbről. Figyeli, ismét szelíd mosolya kerül elő, majd sóhajt.
- Dehogynem – helyezkedik kicsit, fordul felé. - Nem tudom, hogy apám miatt, magam miatt, de nem akarnak élve látni. És igenis veszítettem, mert nem esett le, hogy rohadtul csapda az egész – ez az eleje, hát ezt akarta hallani. - És ezért a vakságért, faszságért azzal fizettem, hogy véresre vertek egy korbáccsal, ájulásig. Mi ez ha nem veszítés? - hátratűri egy tincsét, idegesen, majd leengedi a kezét. - Tudom, hogy nem szóltam, de legalább csak egyikünk van szarban – az ősi, elemi ösztön benne: bekapni minden ütést más helyett. Ebben vérprofi.

Kicsit úgy érzem, mintha szarul időzítettem volna és olyan betegre vertem volna rá az ajtót, akihez még nem szabadna bejönni. De hisz ő írt üzenetet, mármint oké, azt írta itthon van és rendben van...én meg frankón rátörtem és látszik is, hogy nem várt. Vagy nem mostanra. Legalább mondjuk az jót jelent, hogy a futárt várta. Ha Laines nem eszik, akkor van világvége, lévén MINDIG eszik.
- Mióta nem mentél ki a lakásból? - ja, áporodott szag van bent, mint ahol napok óta tutira nem szellőztettek ki. Amíg ő eltűnőset játszott én egy halottal hadakoztam, aki nem is annyira halott. De a senkinek nem beszélek róla kalapba Nick is beletartozik. Slaternek volt egy temetése, most itt van és én nem jelentettem. Ez semmilyen jelentésben nem mutatna jól. Ráadásul rálőttem egy kvázi nyilvános helyen, ami pláne nem mutatna jól egy másik jelentésben, úgyhogy ezt a dolgot kénytelen vagyok magamnak megtartani.
Viszont most ablakot nyit és már tényleg roppantul érdekel, hogy vajon mi történt vele. Egyáltalán merre járt? - Nem hivatalos melóra mentél és így nézel ki... - sommázom a hallottakat, hát teljesen hülye? Engem nem akart belerángatni...megfeszül az állkapcsom, mikor lettem én kisgyerek? - Azt hittem baszod megegyeztünk valamiben, hogy még ha magánmeló is van, szólunk, hogy hova a picsába megyünk, hogy elkerüljük az ilyeneket. - és most nagyon-nagyon visszafogottan baszom le, még csak nem is ordibálok, ami külön dicséretet érdemel. - És most, ha kérdeznek mi a faszt mondjak? Hogy rejtélyes módon erről pont nem tudtam? - megáll az ész és ő az idősebb, most mégis roppant idiótán gondolkodott. Mindenképpen fel kellett volna hívnia, vagy egy szaros üzenetet hagynia. Valami. Nem...ő nem. Csodálatos..
- Rendben, akkor ki? - ha már a nevét is tudjuk az illetőnek, akkor mindjárt könnyebb az egész. Nem? Akkor belemászhatok az ügybe, ha megosztja a részleteket. Nehéz, nagyon-nagyon nehéz most ehhez türelmesen hozzáállnom, hiszen szar passzban van, megsérült és..azt se tudom hol a picsába látták el gyakorlatilag. Még ötletem sincs, hogy mi csinálhatott ilyen sérülést, hogy ennyi kötés kelljen rá. És kérdeznék, de természetesen megint csengetnek és ez már biztosan a futár lesz.
Leülök a kanapéra, rámasszírozok az orrnyergemre. Valami nagyot véthettem, hogy ilyen dolgok történnek mostanság. Slater felbukkan, Nicket meg ledarálják valahol...én ezt nem értem. - Mielőtt még komolyan felbaszom az agyam. - megkapja az őszinte választ, mert valóban vészesen közel állok hozzá, hogy megtörténjen. Remélnék valami piát, de Nick nem iszik. Természetesen. Hát most tényleg megint rá kell gyújtanom. Felpattanok és megint az ablaknál kötök ki. A cigi ütemessége: meggyújt, beszív, kifúj...ad egyfajta nyugtató megszokást. - Apád miatt? - mi van? Hogy jön most ide az apja? - Tehát akik bedobták a melót, átvertek. - szűröm a lényeget, ez még...tiszta sor is lehetne, bár árnyalhatnánk, ha tudott volna valaki róla, ugyebár... - Korbáccsal? - meglepődök, szóval ezért a sok kötés. Tehát nem akarták megölni. Ahhoz nem...ilyen eszközt használnának. Figyelmeztették volna vele? Na de ki? Kik? - És mikor kértelek rá, hogy játszd helyettem a mártírt, Nicholas? - kész, felbaszódtam. Engem nem kell megvédenie ilyen baromságok mellett, hát mi ez? - Akkor most mondd el nekem töviről hegyire. Kik szóltak, mit mondtak, hová mentél és ki volt az, akit nem lőttél agyon, hanem volt ideje...megkorbácsolni? - mert ahhoz idő kell és nem igazán mozgó alany. Tehát akárkihez ment, az illető nem volt egyedül, vaagy...kurvára erősebb Nicknél.

━ broken soul on the floor  ━

Lehet talán korai volt, hogy beengedett bárkit az ajtón, hogy úgymond vendéget fogadott és leleplezte az állapotát. Amikor azonban bekapcsolta a mobilját és a nem fogadott hívások részleget böngészte, rájött, hogy szüksége van valamire, valakire. Társaságra, pozitív dologra. Még mindig nehezen ismeri be magának az ilyet, bármi hasonlót, a gyengeséget. Próbálkozik elfogadni, hogy ez létezik, hogy ez lehetséges, ő is emberből van. Fura dolgok vannak a fejében.
- Hát, pár napja. Nem tudom – valóban nem. Neki tegnap rémlik, akár ma, nemigen fogta fel a fájdalom és a lázálmok közben, hogy igazából az idő nem állt meg, nem várja meg, míg ő rendben lesz, csak menetelt előre tovább. Kellett idő, miután felébredt, bármit is tett, a naptárra nézve azonban nemigen tudja megmondani jelenleg, milyen napon történt. Valahol az időérzéke még mindig a pince mélyén rohad, az erejével és mindenével együtt.
Kicsit szégyelli is magát, hiszen mibe engedte be, ahogy fogadta, ezt enyhíteni talán csak az ablaknyitással tudja. Nem érzi, hogy kellemetlen lenne idebent, nem akarta érezni, azonban a feje nyom, pontosan tudva ezzel azt, mennyire fontos a friss levegő. Szinte fel is lélegzik.
- Igen – feleli csendesen arra, amiben összegzi a lényeget. Nincs mit szépíteni rajta, ez tény. Sóhajt csak halkan arra, amivel folytatja. Nem, nem a témát unja, Feli üti a lelkiismeretét és az nem kellemesen szól odabent.
- Azt mondod, ami az igazság. Semmit sem tudtál erről, hogy nem vagyunk összenőve és kapják be. Valahogy így – próbálja megint viccesebbre terelni a valóságot. Igen, megegyeztek sok mindenben, még annál is többet, mégis itt vannak. Vagyis, csak ő, Feli-t nem kínozta meg senki. - Kifejezetten szóltak, hogy ne mondjam el senkinek, főleg nem neked. Ők egy emberes melónak nevezték és a kettő már tömeg olyankor. Én meg… - balfasz volt, hogy nem szegte meg. De valóban, nem gondolta, hogy bármi baj lehet, hogy ekkora lesz belőle. Mindegy már, ez a része, a kötés alatt ott van minden, amivel fizetett ezért is, kamatostól. Nem akart még több bűntudatot azért, mert esetleg neki is ennyi sebe lenne vagy épp kivágnák a munkából. Vagy bármi. Ostoba volt, egy barom. Az, hogy ki volt… ott van a nyelve hegyén, ott ül a név, minden, mire azonban elnyílnak az ajkai, hogy hangot adjon ki, csengetnek. Nem észleli azt, amire nem figyelt, amire már nem tudott figyelni, hogy mit kapott még odalent. Elsiet ajtót nyitni és mire visszaérve leül mellé, a furcsaság el is illant belőle.
- Felesleges… - szusszantja felé, pedig tudja, hogy ideges. Látja rajta, hogy egyre jobban és jobban, hogy ki fog innen menni és nem foglalkozni egy szerencsétlen ronccsal. Kezét emeli meg, hozzá szeretne érni, bárhogy, de felpattan és a mozdulat megakad. Összerezzen, majd enged ki, amikor csak az ablakhoz megy és rágyújt ismét. - Csak nyugodtan – az ő dolga az, ha erre elszívja az egész dobozt. Leejti a kezét, visszahúzza magához, próbálja elfelejteni a bugyuta kis szükségletét, hogy valaki most jó legyen vele. Hogy jót érezzen.
- Gondolom annak idején feldobta őket, beleköpött a levesükbe és még most is gyűlölik – na ezt nem lehetetlen elképzelni. A váltók és vérszívók mellett Charles Laines egy valamit utált még jobban: a többi marsallt. Alkalmatlan szaroknak nevezte a legtöbbet, akik csak útban tudtak lenni és ágyútölteléknek valók voltak. Talán még Feli-re is volt valami megjegyzése, pedig akkoriban még ő is bőven növendék volt. - Korbáccsal. Nem tudom hányszor – számolja meg, ha akarja, leoldja a kötéseket szívesen. Eltörik a türelem és minden, a harag rajta csapódik le. Csak ül, apróra összehúzva és bámul felé, hogy ne ez legyen, nem ezt akarja, de nem mondja ki. Hagyja, hogy ismét valaki rá szórja a mérget. Feltápászkodik, a pulthoz sétál, ahol a vizet hagyta.
- Nem vagyok mártír, egy szóval se mondtam – kitúr egy pirulát a kis tégelyből, bekapva öblíti le. Lehunyt szemei mögött nyomja le saját indulatát. Nem kérheti azt, hogy ölelje át, maradjanak csöndben, majd beszél. Nem, mert a lavina elindult. Visszalöki a poharat a pultra.
- Marsallok, azok szóltak. Nem az „A” kategóriás, nem a legügyesebbek. Ha mond neked valamit Bryson, Max és Tobias neve, akkor hajrá. Ja nem, tagadni fogják – fordul felé. Fájnak a lábai, fáj neki ez az egész most. Zavarodott, menjen el, maradjon. - Azt mondták ez nekik nagy falat, itt valami naaagy készül és ahhoz, hogy lépni tudjanak, már csak bizonyíték kell, hogy külsős és igencsak kétes vérszívók és váltók szivárognak be a városba. És, hogy nem csak maguktól, hanem segítséggel. És hát, nézzem már meg, míg ők a többi helyre mennek, mert hát, nem tudnak hatfelé szakadni. Segítséget kértek, nem tudtam, hogy ez lesz – tárja szét a karjait. Kiabáljon vele, akkor se vitte volna bele. - Egy pincébe kerültem, a föld alá, előtte pedig… előtte egy házba, ajtók mögé.. ami a – elakad. Homloka ráncolódik, hogy mintha küzdenie kellene a szavakkal. Az előbb még tudta, a címet, azt aki tette, mindent. De mintha… - Nem tudtam lelőni, nem volt ember… nem, mert ő… - többször áll neki, kezd bele, ki akarja mondani a nevet, mindent. De csak annyi préselődik ki belőle, hogy vérszívó. Ezzel egy időben csapja öklét a pultra. - A picsába… - miért nem képes beszélni, amikor kell? Miért… aztán lassan csordogál agyába a friss oxigénnel a felismerés. A nyakához kap. - A mocskos tetűláda… ezt nem hiszem el – csattan a falnak a vizespohár, ahogy visszakézből lepofozza onnan, mindent, amit csak ott talált. Elkapta. Mindenhogy elkapta...

Nem tudja mióta nem ment ki a lakásból. A szagok alapján jó pár napja, talán egy hete biztosan nem. És engem sem keresett eddig, tehát akármi is érte, azt nagyon is maga szerette volna feldolgozni. Ezt megértem én sem osztozom a kínjaimon szívesen, sőt, nem is beszélek róluk szívesen. A mi szakmánkban, ahol elvárják, hogy azt is faarccal tűrd, ha beléd lőnek egy sorozatot..nem meglepő. Neki az apja miatt meg főleg nem. Az örege már biztos rátörte volna az ajtót és kirángatta volna a világba, hogy ne nyávogjon a falak között, mint valami kislány. Hiába, valakiért nem kár, ha halott.
- Az irodából tuti kerestek, de ki voltál kapcsolva. - tudom, mert engem hívtak, hogy "hol a picsában van Laines, nyaralni ment?" én meg csak a vállam vonogattam a néma vonalnak. Aztán felhívtam és ki volt kapcsolva. Idejöttem és lentről láttam, hogy égnek a lámpák. Ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy él és hagyják békén. Végtére is igaz, él. Kérdés, hogy mennyire is él ő most. Horkantok, ez is igaz. Nem tudtam róla és nem vagyunk összenőve. Nick is önálló, felnőtt férfi, aki nem szorul pátyolgatásra ahhoz, hogy vállaljon valamit.
- Már megtettem, amikor rólad kérdeztek. - persze baszottul frusztrált a történet, mert azt hittem biztonsági játékot játszunk, hogy nincs önálló ügyködés és eltűnés a balfenéken, hát ezek szerint mégis van. És igazából nincs jogom lecseszni érte, pont azért, mert én is csinálok dolgokat saját szakállra, ahogyan mindenki.
- Főleg nem nekem... - ezen azért elmerengek egy pillanatig. Akárkik is rukkoltak ezzel elő ismerik őt is, meg engem is. Nem értem. Azt sem igazából, hogy mégis hová küldték. Nem volt most telihold, na meg egy alakváltó nem ragad segédeszközt, ha valakit meg akar leckéztetni. Egyre furcsább a város, felbukkannak a halottak, rituális gyilkosságot hajtanak végre az erdőben és random mágusok nyújtanak nekem hozzá 3D moziélményt. A sötét titkok mindenhol ott lappanganak, bennem mondjuk kicsit túl sok is mostanában.. - Tehát ismertek téged, célzatosan kerestek. És tudják, hogy barátok vagyunk és nem akarták, hogy menjek. Tehát ez rád irányult. - elgondolkodtató. Ki a fasz akarja őt vesztőhelyre küldeni, no és miért? Kétlem, hogy elkövetett volna valami olyat, amire nem volt törvényesen parancsa. Nick elég ...szabálykövető ezen a téren. - Elég kicsinyes a fiát büntetni, lévén neked valószínűleg semmi közöd nem volt az egészhez, mármint azokhoz az ügyekhez, amiket apád csinált. - vagyis ki tudja, lehet volt vele erre-arra, lehet az egyiknek a tyúkszemére lépett, becsórta előle a dicsőséget vagy valami...ez akkor derül ki, ha megvannak azok a majmok.
Próbálom felülről szemlélni, átlátni a folyamatot. Mi történhetett, hogyan. A korbács hallatán azért felvonom a szemöldököm. - Kibaszott nagy szerencséd volt eszerint. - mert ugyan bele lehet halni a korbácsütések okozta sokkba, de nem hinném, hogy ez volt a cél. Megbüntették és a büntetések nyomait akarták rajta is hagyni talán. Valami nárcisztikus szar biztos megsértődött a jelenlétén, azt simán elhiszem. Nem jó ómen semmilyen rohadéknak, ha megjelenik ott egy marsall. Ellenben ajándék, ha egyedül teszi.
- Pedig eléggé annak hangzik. - hogy mintha azért vállalta volna egyedül, mert ÉN nem lennék képes segíteni neki vagy megvédeni magam, vagy valami. Az ilyentől kiborulok. Szeretem magam meghatározni, hogy mibe vetem bele magam és mibe nem. Ezt senkinek nincs joga eldönteni helyettem. Senkinek. A nevek viszont jól gondolja, a világon semmit sem mondanak. - Kit érdekel mit tagadnak le? Előbb-utóbb mindenki megtörik. - annyira mélyről buggyan fel a sötét gondolat, hogy szinte belebizsergek. Már rögtön magam mögött hagynám a törvényes kereteket, már csak az van a fejemben, hogy össze kell kapdosni a madárkákat és megnézni, hány korbácsütéstől kezdenének énekelgetni. Ijesztően jó gondolategyveleg.
- Mi a fasz...ráengedtek az ügyükre? - vagyis valószínűleg nincs itt semmilyen ügy. Vagy mégis van és Nick járt pórul egyedül a kvartettből? De utálok semmit nem tudni, de rohadtul utálok. - És hova kellett menned ezt a kétes infót leellenőrizni mégis? - mert gondolom nem tudtak név és személyleírást adni az összes érintett váltóról és vámpírról, az túl büdös lett volna.
Különös tekintettel méregetem. Most nem akarja elmondani? Nem tudta lelőni, mert miért nem? Hová vitték? Ház és pince, hát úgy pár millió akad belőle a városban. - Igen? De mi volt az? - alakváltó, vámpír, boszorkány? Mi a fene volt? Kihez ment el? - Elraboltak, elhurcoltak valahová? - hát mégis, hát mondjon már valamit. De mintha..nem tudná, vagy nem értem miért akad meg. A pohár csattan a falon, ő káromkodik, nekem tiszta kérdőjel az arcom. - Mi van? Mi a bajod? - értetlenül nézem. Az tiszta sor, hogy tetűláda, de jó lenne tudni, hogy mégis kiféle meg miféle. Bár a korbácsot forgató kezet én most a második helyre sorolom, a madárkáink fontosabbak lennének. Abban viszont kételkedem némileg, hogy Nick jelenleg...használható, hiszen sérült és baszott furcsán is viselkedik. - Össze kell szednünk a marsallokat, Nick. Az ilyesmi az én világomban nem maradhat büntetlenül. - és elönt a meleg, forró vágy, hogy tartsunk már szépen ott, hogy ez megtörténik. És talán NEKI kellene tartania az eszközt, neki kellene a saját bosszúját rájuk borítani. - Legalábbis egyiküket biztos. Gondolom nem kérdeztetted le őket a titkárságon. Bár nem lepődnék meg, ha nem léteznének... - most már semmin. - A kérdés, hogy elég jól vagy-e ahhoz, hogy ennek utánamenjünk. Vagy még nem. - de én elég jól vagyok és ÉN kurvára akarok menni, keresni, megtalálni és elhurcolni. Ember embernek farkasa, de marsall a marsallt nem árulja el. Nem, mert akkor mi értelme annak, amik vagyunk? A világon semmi. Önállósítom magam és keresek papírt meg valami tollat, ceruzát és leülök. - Kezdjük a személyleírással, plusz kéne a telefonszám, amiről hívtak. - tempó tempó, nekem most minden zsigerem túlcsordul. Meg akarom őket találni, vagy egyet meg akarok találni.

━ broken soul on the floor  ━

Igazából baromira elvesztette az időérzékét, amellett, hogy nem is volt egy ideig magánál, vagy épp fájt a levegővétel is. Most pedig… érzi a sajgó pontokat, de nem arra koncentrál. Most már tudja mit szeretne, de kifejezni nem képes és talán sose kapja meg.
- Tudom. Jeleztem azóta nekik és majd megyek be elszámolni mi ez - csak nem mindegy mit és hogyan mond. Szándékosan tolja ki, halasztja és kicsit színezte ki. Ha eddig nem ért be más hír, ennyi és csak ennyi legalább a kezében marad. Ez örök érvényű, hogy nem kell mindent tudniuk, az apja okos volt, ebben egy zseni. Lehet könyvet is tudna írni abból, hogy mit sepertek a szőnyeg alá és ástak el. Ha így folytatja, akkor méltó lesz az öregje örökségére.
- Így hiteles volt teljesen - ezzel nem azt mondja, hogy Feli nem tud hazudni, falazni vagy bármi hasonlót tenni. Akarta, szólni akart és sokat gondolkodott, mire meglett, hogy nem teszi. Védeni akarta, hiszen mint kiderül, amazok ott lent a pincében is tudtak róla, említették és elég is volt, hogy pár pillanatra a rettegés fojtogassa. Bőven elég volt. Maga se érti, miért félt ennyire, de arra rájött, hogy fontos neki a másik. Hogy ez jó vagy sem… az ég tudja. Van benne félelem.
- Főleg nem neked - ismétli meg. - Talán úgy vélték, te vagy az ész és lebeszélsz. Talán elég volt egy fő nekik, a kettő már tömeg. De igazán a csapda része volt - semmi több és épp elég. - És főleg mert miközben vallattak, még azok is téged emlegettek. És… - féltem, hogy valóban odahurcolnak, bezárnak. De ezt elharapja, legyint csak. Inkább folytatja, tér vissza azokhoz, akik belevitték ebbe. Bólint is.
- Pontosan. Bárki mehetett volna, de nem. Nekik én kellettem, a fasz egóm pedig elhitte, hogy hah, végre elhiszik mások is, hogy jó vagyok - forgatja meg a szemeit. Most pedig már saját magának se hiszi el. Legalább erre jó volt, kirántotta a kényelemből és arra löki, amerre a fejlődés van. A következő szavaira lágyan mosolyodik el, aprót sóhajt.
- Bárcsak azt mondhatnám, hogy nem volt közöm hozzá - mert volt, néha több, néha kevesebb, de amiről nem tudott, az volt a kisebb százalék. Nem is akar ebbe belemenni, most nem, talán sosem, hiszen ahogy a másiknak is, neki is bőven megvannak a titkai.
- Ez? - lepillant magára, a kötések hadára. Szerencse. - Nem megölni akart, tanítani - mert erre még emlékszik. Lehetne nagyzoló, hogy HAH, kibírta, kemény és erős, de nem érzi magát annak. Egyre jobban nem. A fejét rázza.
- Nem, nem hangzik annak. Bocsáss meg, hogy mint kollégád, mint barátod, nem akartalak a szarba dobni az ÉN faszságom miatt. Nem azért, mert gyenge vagy, vagy bármi, hanem mert nem akartam, hogy felfüggesszenek, kibasszanak, ne adj ég, rajtad is ezer méter kötés legyen. Ha ez neked szar, akkor… nem tudom… - tárja szét a karjait. Ha ebből nem érti meg, akkor semmiből sem. Inkább mesél, hátha az indulat elillan, hátha nem azt érzi, hogy mélyül egy szakadék és egyedül marad a túlparton.
- Megtörik. Ezzel mire célzol? - nagyon is jól tudja. Ismét csak bólint, hát rá, vagyis, vélhetően semmi ilyen nem létezik. Ez viszont jelenleg a legkisebb problémája. Hiába akarja, küzd és próbálkozik, csak foszlányok törnek ki belőle. Mintha csomót kötöttek volna a nyelvére, kitörölték volna a gondolatait. Köd.
- Valahová a világ végére, kifelé, nem közel - próbálkozik, egyre kevesebb türelemmel, dühösen fújva. - Nem, nem raboltak. Amint bementem ott… rám támadtak, bezártak - dörzsöli meg az orrnyergét. - Valaki, nem tudom ki és mi, de aki ütött, aki megvert… - és csattan, ahogy feladja a küzdelmet. Érzelmei hullámoztak eddig is, indulata töri ezer darabra a poharat és mégsem indul felszedni. - Semmi bajom, semmi. Csak vélhetően sosem tudjuk meg ki volt, mert erős a gyanú, hogy blokkolva van az infó. Hála kedves, vérszívó barátunknak - visszalépked a kanapéhoz és leül, de túl hevesen, gyorsan, így felszisszen. Nem érdekli, a mérleg a másik oldalra billen. Csendben nézi, nem akar beszélni, már nem, de láthatóan Felit más érdekli. Vállai ereszkednek le, lábait felhúzva öleli át őket. Lelke éhsége nem érdekes.
- Remélem nem hitted, hogy én büntetlenül hagynám őket - már a pincében eldöntötte, ebben biztos. - De léteznek, kettőt ismerek is közülük. Apám korabeliek, alacsony szinten, sose volt nagy sikerük. Amolyan beugrósok, hobbi-marsallok. A fiatalabbik új lehet, talán egy zabigyerek, fasz tudja - von vállat. Kuporog a kanapén és onnan pillant felé. - A legmélyebb sebeimnek még kell két nap, hogy ne szakadjanak fel - hogy jól van-e? Nincs. Majd lesz. - Viszont lehetséges, hogy egy időre parkolópályára tesznek. Ez sem lesz hivatalos kaland - neki biztos nem. Visszapillant maga elé. Libabőrös a hidegtől, fázik, de ez legalább kicsit kiszellőzteti az agyából a bajt, a gondot, a vágyat és a szeretetéhséget. Micsoda nyomorult most.
- Ott az sms a mobilomban, de valószínűleg kidobták rég - támasztja állát a térdeire. - Ha idepaszolod a lapot, leírom őket, illetve talán a rangidősről még apám anyagai között is van valami - akkor marad ez, csak adjon pár percet, hogy a megzuhant lelkét rendbehozza. Lenyeli a gombócot a torkából és sóhajt csak.

Merengek azon, amit mond. Bár annyira nem lepődöm meg azon, hogy valami helyi fogas hulla képben van vele is, velem is és ebből kifolyólag persze, bedobtak engem is. Az sem titok, hogy Nickkel sok melón vagyunk együtt. Bár azt azért megnéztem volna, hogy megjelenik mögöttem valami vámpír..és mivel jól kalkulálva is én éppen Slater lőtt sebét "operáltam" ekkor, főleg meglepődtem volna, ha megtörténik a dolog.
Nekem semmilyen kapcsolatom nincs vámpírokkal. Egyáltalán és különben is. Lelkes híve vagyok annak, hogy tuszkolják őket szépen vissza a koporsóikba, ahová valók, ne pedig szavazati jogokat adogassanak nekik. Volt és meghaltak, akkor már nincs miről beszélni, nem?
- Akkor a marsallokon van a lényeg. - na meg Nick apján, aki ezek szerint nem vámpírt baszott fel, hanem a saját kollégáit. Mondjuk...ezen sem tudok meglepődni őszintén szólva. Annyira elgondolkodom, mintha legalábbis ismerném az apja ügyeit, azt, hogy milyen volt a kapcsolata a kollégáival..pedig nem. - Mégis apádra tippelsz, nem magadra. - nézek rá furcsa arckifejezéssel. Akkor döntsük el, most valamiért felelősséget vállal éppen, amit ő tett, vagy éppen nem vállalja, mert inkább az apja ügyébe kapaszkodunk? Mindenesetre bennem formálódik valami sötét és undorító bosszú terve, amitől legalább egy kicsit jobban érezhetném magam, ha már ő nem kért a segítségemből és nem érezte úgy, hogy szólnia kellene.
- Tanítani? - na jó, azért mégis meglepődöm. Egomán hulla lehet. Tanítani...korbáccsal. - És mire akart az a sírtöltelék megtanítani? - mert ezt gondolom csak elmondta neki is...Aztán a fejem rázom, hát most ugyanazt mondta el, csak pepitában. - Nick.. - felsóhajtok - látom nem érted. - én meg nem akarom még egyszer elismételni, hogy mi bajom van ezzel az egész szarral amit csinált, amibe keverte magát. Felnőtt ember, ráadásul maga dönti el azt is, hogy kinek és mit akar elhinni. Eleve annyira gyanús, hogy kilóméterekről bűzlik. Ne mondjon semmit? Csak ő menjen egyedül? Meg se kérdezte, hogy hova a faszba küldik?
Nem mintha most én okosabb lennék azt illetően, hogy hol a fenében járt. De nem vitték. Ő ment be önként, tehát kapott címet is. Hirtelen vele együtt valahol én is megvilágosodom. - Megharapott. - próbálok nem undorral beszélni, tényleg, de ennyire már ismer. Nincs az a vámpír a földön, akinek tolerálnám a harapását akár egy pillanatra is. - Ki van takarítva a harapás? - húzom össze a szemem. Elhiszem, hogy a sebeit ellátták és szépen bekötözték. De kimosták azt a harapást? Mert ha nem, az a dög szólíthatja bármikor, akár az éjszaka közepén is. Sőt, tarthatja valami fura manipulált agyformában is. Hirtelen nagyon fontossá válik, hogy erre válaszoljon. Faszom, lehet azért van ilyen állapotban mert a vámpírnak így jó? Gö-rény.
- Nem tudom Nick. - ezt őszintén mondom. sosem láttam ilyen állapotban, mintha egyáltalán nem önmaga lenne, hanem valami idegen árnyék. Egy szellem. Egy ál-Nick és ezt a Nicket én nem tudom kezelni. Ő maga alá van zuhanva és én...én közben vérről és sikolyokról fantáziálok. Azért, hogy ő jobban érezze magát. Hogy elhiggye, nem fog megismétlődni. Szereltetek bele egy gps-t. Ha sokáig nem jelez, legalább látom, hol van. Lehet megbolondultam? - Bazmeg... - sóhajtok - Akkor megvan a nevük is és ha tényleg marsallok, van róluk valami az adatbázisban. - nekem csak egy lakcím kell, aztán...aztán meglesznek. Mindhárom. Bár kezdetnek elég egy is. - Hát persze, hogy nem lesz hivatalos kaland. - és érzem, tudom, hogy a mosolyom sok jót nem ígér. De legfeljebb kibasznak mindkettőnket, amire szintén magasról szarok momentán. Majd okosan csináljuk. Vagyis én, neki még a jelek szerint pihennie kell.
Visszasétálok hozzá, keresek közben lapot és tollat. Lerakom a dohányzóasztalra. Tudom, hogy ül így csak megállok előtte és úgy ölelem magamhoz. Oké, talán nem az, amit vár..vagy nem tudom várja-e, szegény arcának lehet nem tesz jót, hogy a hasamhoz ölelem az arcát. De a hajába simogatok. Ja, aggódtam érte és ja, nem szoktam lelkizni, ezzel remélem tisztában van.
Végül ellépek és a kezébe adom a papírt meg a tollat. Írja össze, fesse le őket, aztán átnyaljuk az adatbázist. - A neveket ne hagyd le, apád legalább ennyiből egyszerű eset. Minden szart vezetett. - elmegyek egy pohár vízért, kiszolgálom magam, ismerem a lakását.

━ broken soul on the floor  ━

Szinte meglepi a hangja, annyira elmerengett, régi, már poros emlékek között, ahol ezek az arcok pihennek. A bár, ahol beszéltek, vagy éppen ezer éve, máshol, más városban, amikor még apja árnyékában élt és mozgott. Felé pillant és aprót bólint.
- Jelenleg igen, rajtuk is - igazából lassan mindenkin. Kezdi felfogni, hogy van egy réteg, egy olyan része a világnak, ahol mindegy ki micsoda, kicsoda, a mocsok összeköti őket, az esetleges ellenségek pedig szövetségesek. Egy olyan réteg, amit nem hitt, nem akarta elhinni, hogy létezik és mégis, ott van, nagyon is él. - Mindegy kire tippelek, a lényegen ez most nem sokat változtat - von vállat, mint akit ez most nem is érdekel. Valóban nem, hiszen ami megtörtént, az megtörtént, a jelei a bőrén, a fejében, fájdalmasan. Most, hogy kit hibáztat... nem érdekes. Volt elég ideje ezen rágnia magát, többször is, minden formában. Hibáztatott mindenkit, de legfőképp saját magát. Azonban nem keseregni akar, nem ezért hívta ide, szólt neki, hogy él, mert keseregni, panaszkodni akar. Csak itt akarta tudni, a többi meg jön magától. De beszélnie is kell és az most nem olyan egyszerá. Tudja, hogy máskor be sem áll a saját pofája sem, hogy megy az zsigerből, ha akarja, ha nem, most azonban ő is más, minden más. Mint aki meg akarja rágni a szavakat.
- Ahha - erősíti meg a kérdést, mintha muszáj lenne neki is annak felfognia, nem pedig egy olyan tettnek, amit legjobb esetben is fővesztéssel jutalmazna. - Gondolom arra, hogy ne menjek többet a közepébe? Nem emlékszem már mit magyarázott – nem az foglalkoztatta, hanem saját, megszégyenített nyomora, amit kihagy a meséből. Szégyelli, mélységesen, hogy ennyire és ilyen könnyedén belesétált egy olyan csapdába, amelyről utólag belegondolva ordított, hogy semmi jó nem lesz belőle. De nem akar ezzel foglalkozni, a bűntudattal és társaival, amivel úgyis fog, enni fogja, felzabálni és ami marad… jó kérdés, mi marad.
- Nem, azt hiszem nem értelek. Mi a gond? - mert az van, messziről is érezné. Ha tényleg az a baj, hogy nem akarta szarba keverni… mások ezt valahol megköszönik, de ő nem az átlag, Feli másképp gondolkodik és ebben most nehezen veszi fel a fonalat. Inkább próbálkozik elmondani neki, ha már így alakult, csakhogy a baj legvégső foka, a szarkupacon az a bizonyos tajszínhab csak most éri el igazán. Ha akarná se tudná elmondani sem neki, sem másnak. A fejét fogja, kapaszkodik a ködös gondolatokba, amik ott vannak, azonban nem fognak sosem vagy legalábbis egy jó ideig a felszínre szökni. Az apró dühroham hamar átrohan rajta, fáradtság marad utána, csüggedtség. De itt van vele a másik, nem akar összetörni, többi nem. Az utóbbi napokban bőven elég volt, mégis, még gyengének érezi magát.
- Azt hiszem, igen – akaratlanul nyúl nyakához, simítja rajta végig ujjait, keresve az apró helyet, ahol bőrét becstelenítette meg és béklyót kapott. Megborzong, amikor ujjai végigsiklanak rajta, így inkább visszaejti azokat az ölébe. - Őszintén? Nem tudom. A fájdalom, a sokk és a vérveszteség miatt, még arra sem emlékszem, hogy hogyan kerültem ágyba és párnák közé. Kiesett – ez legalább igaz, a sebláz és társai elintézték, hogy élete leghosszabb pihenőjét töltse, hiszen még törött kézzel sem feküdt, maradt nyugton eddig. Akkor lett kétkezes, ami azt illeti.
- Senki sem tudja –– vagy mindenki. Most nem fontos. Hirtelen fáradtság önti el, mintha az, hogy társasága van, kimerítette volna minden elemét. Egy pillanatig azon gondolkodik, hogy elzavarja és visszazárja magát a hálóba, végül mégis csak mesél. Igaza van, valamit tenni kell, másképp örökre vesztes marad.
- Kettőről biztosan, a harmadik olyan, akiről még én sem nagyon hallottam De igen, ehhez legalább van nyom – nem úgy, mint ahhoz, amit lelakatoltak a fejében. Halovány mosolyt ejt arra, hogy most ugrott bele megint egy nem hivatalos ügybe, annyi különbséggel, hogy itt tudja, nem fogják még egyszer véresre verni. Nem hagyja. Csak pár nap, ameddig megerősödik. Az, hogy most erre figyel, Felire, jobb és könnyebbé teszi a fejét, egyedül csak azokon rágódik, amelyre a válasz vagy nem létezik, vagy fájdalmas. Épp moccanna, amikor elé lép és egy pillanatra megszeppenve pislog rá. Feli végül nem szól, ahogy magához vonja, úgy enged a feszült tartás. Aprót sóhajt, néma hálával élvezi a finom kedvességet és meglepetést. Erre nem számított. Nem húzódik el, csak mikor végül elengedi és ellép tőle. Ajkain mosoly játszik, ahogy elveszi a lapot, előre dől és már jelennek is meg ismerős, kacskaringós betűi a lapon.
- Azzal kezdtem. A harmadikról nem sokat tudok – vázlatolja fel, majd leteszi a tollat, amint végez és kissé nehézkesen, de feláll. - Ha szerencsénk van, az itthoni kartonok között lesznek. Ha nem, akkor autózni kellene, de ahhoz nekem szükségem van egy zuhanyra és kötéscserére – szusszan, miközben megindul a szoba felé, ahol a játékszereit tárolja. Hamar bejut, nyitva hagyta, hátha kedve támad bekapni egy pisztoly csövét, végül csak rendet rakott, mikor volt ereje. Az iratszekrényhez lépve húzza ki a fiókot és keresni kezd. Addig sem érzi nyomorultul magát.

Elgondolkodva értek vele egyet magamban. Tök mindegy, hogy magára gondol vagy már megint az apjára, a lényeg az, ami történt. Az pedig annyit tesz, hogy valaki csúnyán átkúrta a palánkon, ő pedig emelt fővel gyalogolt bele a csapdába. Igazából én meg nem vagyok az apja, hogy lebasszam érte, ha hülye. Elég régóta csinálja ezt ahhoz, hogy tudja mit kockáztat az ilyen lépésekkel. A halált. Bár másfelől nézve, kurvára vannak rosszabb dolgok is a halálnál...
Például a vámpírok. Ők ékes példái annak, hogy a halálnál rosszabb az, ha megnyomorítanak, ha leuralják a lelked, a tested pedig nem tud semmilyen ép dolognak engedelmeskedni. Viszont mivel nem emlékszik rá, hogy ki volt az a vámpír..én meg nem vagyok telepata, hogy kiáshassam a fejéből, így gyakorlatilag ez is egy vakvágány. Persze a hulla mosná kezeit, hogy nem ölte meg és nem is sérült meg olyan szinten, hogy abból esetleg valami komoly gáz legyen. Tehát...nincs értelme a város titokzatos uránál kilincselni egy audienciáért, mert azt kapnám vissza, amit a vámpír mondott Nicknek. Önként ment oda, a következmények pedig ilyenkor akármik lehetnek. Nem mintha sajnálnám, hogy nem kell annak az izének a közelébe mennem....
- Semmi, hagyjuk.. - legyintek fáradtan, ha nem érti, nem fogom a szájába rágni a dolgot, mert a jelen állapotát tekintve már úgyis lényegtelen. Szerintem tisztában van vele, hogy rászedték, átbaszták és emiatt járt úgy, ahogy és került vele ilyen állapotba.
- Gyanítom nálad voltak az irataid, tehát nem volt nehéz idehozniuk. Bár nem hengergettek bele sóba meg egyebekbe, tehát nem akarták, hogy belehalj. - ez mondjuk inkább egy magamnak szánt gondolatmenet, hisz szerintem már réges régen lejátszotta ezt a sort magában is. Hogy vajon hogyan kerülhetett pont haza, ki kötözte be meg egyebek, mert ezt biztosan nem magával csinálta.
- Csak legyenek meg a nevek. Előbb-utóbb előkerülnek majd a kis gecik. - és az egy igazán csodás pillanat lesz, mert marsall marsallnak ne legyen farkasa bassza meg! Lehet ők valami vámpíri csicskák, netán egyszerűen lefizethető szarjankók, akik mindenen szemet hunynak bizonyos személyeknek...nem tudom. Igazából sose foglalkoztam vele, hogy mindenkit feltérképezzek a testületből. Elég gyorsan változó névsorunk van.
- Én meg valószínűleg egyikről sem fogok tudni semmit, de mindig akad valaki, aki igen. És akinek vannak infói. Az idő úgyis nekünk dolgozik. Lehet azt hiszik most, hogy halott vagy. Pont jó is, hogy pár napja nem mozdultál ki. Ha belekényelmesednek óvatlanabbak lesznek. - mert most bizonyára kivárnak, hogy mi van, keresi-e majd őket valaki vagy sem. Lehet a vámpír el se mondta, hogy Nick végül is túlélte vagy sem.
Elveszem a papírt, jah..nekem ismeretlenek, de semmi gond. - Hát, biztosan nem ülsz most kocsiba. - levicsorgom a nagy ötletet. - Egyébként is, van online adatbázisunk is, ez nem a 80-as évek. - bár az apja nyilván akkor volt marha aktív, vagy valami ilyesmi. - Hol a laptopod? - nézek körbe, tudom, hogy nem egy gépguru és általában véve a netet is leszarja, de na... - Te addig túrd át a papírjaidat. Már, ha vagy olyan precíz, mint az öreged. Én addig megnézem, a netes cucc feldolgozásra került-e vagy még nem. De akkor meg marad az irattár. - vállat vonok, magamban is eldöntöm, hogy itt bizony az idő nekünk dolgozik.