16+

Theodore Clayton. Ő volt az egyetlen, aki csont nélkül benyelte új, választott nevét, aki nem próbálta meg gúzsba kötni a szülőktől kapott névkeresztséggel. Micsoda kis vézna taknyos volt! Akinek a szeplői pont úgy maszatolták össze fakó képét, mintha tényleg az orrkenetét dörgölte volna szét, mint gyakorta tette volt a vérével azokban az időkben. Micsoda idők voltak! Milyen fiatalok voltak!
A sötét szobában zúgó öreg számítógépen kattintgatva nézi a részben még fekete-fehér fényképalbumot. Már a puszta gyűjtemény léte is hátborzongató, hát még a képeken mozgó meggyötört arcú gyerekek, fiatalok képe. Ki fotózta le a kényszerböjttől lesoványodott fiúkat, amint imára kulcsolt kézzel térdelnek a sarokban kukoricán? Némelyik a magot titokban ette, aztán sugárban hányta ki, mert a jó papok megmérgezték azt, mohóságuk isteni büntetéseként. Na és a majdnem meztelenül alvó fiúkról melyik szentfasz készített vajon olyan képeket, amin védtelenségük és kiszolgáltatottságuk olyan szemérmetlenül kirajzolódik, mint Theodore hátcsigolyáinak gyöngysora a deszkaágyon, amit magának eszkábálhatott vérző ujjbegyekkel, krisztusi ácsmunka gyanánt, hogy bizonyítsa az erényességét. Azt ám. New Yorktól Texasig nincs még egy ilyen erényes halottkeltő, az biztos, jó munkát végeztek.
Felnevet hidegen és fenyegetően vergődik a hangja a szobában, mint amaz átkozott térítők némelyike az elmúlt évtizedekben, amelyeket volt szerencséje egyéb teendői mellett megjutalmazni egykori keresztény szolgálatáért. Nem hitte, hogy száműzetésének idején St. Louisban is alkalma nyílik folytatni a misszióját, de hála a kis Claytonnak, mégiscsak a felszínre bukkant egy rothadó csont, egy kényelmében az óvatosságról megfeledkezett jókeresztény férfiú, aki már ugyan az unokáit nevelgeti, de azért ők nem felejtették el a nevét és arcát, ördögűző buzgalmát, amibe olyan könnyű lett volna belehalni. A vegytiszta bosszúvágy felpezsgeti vérének megkeseredett tespedtségét, és bár más ügyekkel kellene törődnie, ez személyes, és mint olyan, elsőbbséget élvez. Mindig is önzőnek tartották, pedig a világ jobb hely lesz azok nélkül az álságos képmutatók nélkül, akiket a másvilágra segít így vagy úgy.
A kis Clayton. Az is férfi már, hallja, ahogy leáll az autóval, ő bezárja a gépet és a lakrészből a szalonba siet, nem kérdés, siet az üdvözlésére, bár szerencsére ezt senki sem látta, csak a koponyák a szekrényen, üres szemgödrükben méla szemrehányással, amiért őket nem viszi magával. Jósasztalán praktikus, fekete táska, a fekete függönyök széthúzva, hogy az érkező a szalon klasszikus teljességét lássa, ahol még a legutolsó füstös varázsgömb is úgy áll, ahogy azt a megvezethető kuncsaftok elképzelik, hogy állnia kell.
- Éppen kifogyott a csirkebél potpourri, nem tudom, hogy mivel járhatnék a kedvedben -fehér fogait kivillantva elmosolyodik, mint egy puma, aztán felemeli a kis iskolai füzetét. Tengernyi érintéstől megfekedett borítójú, rojtos szélű papírcsomó az, már akkor megvolt, amikor közösen táboroztak az egyetlen üdvére, köztudomású, hogy abban írja, jegyzi bosszúterveit, átkait, szitkait és a sérelmeinek naplóját. Mindig ceruzával vagy szénnel írja, és ha elégtételt vett valamiért, hát kiradírozta a múltat, hogy fölé írja az újabbakat, így a lapjai már egészen szürkék, de a papír képtelen szétmállani attól a tömérdek rosszindulattól és haragtól hajtva, amit egykor beleírtak. Maguk a lapok pulzálnak Nazar mérgétől és dühétől, fekélyként feketéllenek a sarkai és felelős ember nem tenné egy gyermek ágyába, mert ki tudja. Az átkozott tárgyak minden tulajdonságával rendelkezik és figyelme van a füzetnek, amivel mindig kutatja Nazar körül az élőket, akik könnyen belekerülhetnek, pedig az senkinek sem jó, ha a nevüket egyszer oda jegyzi.- Egészen kidolgozott terveim vannak, ha bírja a gyomrod - kéjesen elmosolyodik és a táskába teszi a füzetet is.
- Hiányoznak a régi nevek - a vállára veti a szíjat, egy pillanatra elgondolkodik, fehér pulóverujját felgyűri, a csuklóján bőrszíjakra kötözött fémérmék rezonálnak. Amikor utoljára találkoztak ő még szektavezér volt, átkozottul reméli, hogy nem kerül szóba, hova lett az egykori társaság. - A címet tudod, szerintem induljon meg, kézfogói partit adnak, majd a kocsiban mindent elmondok - átható szemeit a férfire emeli, onnan már nincs visszaút, nem engedné, de a pillantásának éle elsiklik a kékszeműn.
- Szép medál -látnia sem kell.

- Te viszont minden alkalommal más vagy, mint egy vedlési mámorban megragadt pók - voltaképpen ezzel ő is bókol, miközben a pillantása végiggusztálja a férfit, a megszaporodott szeplőktől kezdve méhcsípte dús ajkain át egészen a combjára feszülő bőrnadrágig, aztán vissza a szájára. Mintha csak az anyja az imént rántotta volna ki a csecsét a szájából úgy duzzadnak kívánatos hamvassággal, ha őt a szomszédság hímprostinak tartja el se akarja képzelni, hogy mit hisznek különleges vendégéről. Mellette szürke varjú csak hófehér, márkás, ünnepi alkalmakra is megfelelő pulóverében, ezüstszálas szövetnadrágjában és alkalmi cipőjében, ami megjelenés a jólszituáltság látszatát kölcsönzi neki átmenetileg.
- Megnézem -mint afféle mániákus, természetesen fejből is mondhatná a számot, de mint afféle nárcisztikus fasz, jól esik neki a figyelem, amiben megfürödhet, míg az utolsó lapra nyitva a füzetet és a bal felső sarokba biggyesztett számot kiolvassa.- 294 -hosszabb hatásszünetet tartva felnéz, összecsukja a készséget és el is rakja a feloldó szó helyett- De nem mindnek kellett meghalnia, egypáran csak megkapták, ami járt - féloldalas mosolyából ítélve ez a csecsemőkorban elátkozott utódoktól kezdve a testi paralízist okozó mérgezésen át bármit jelenthet. Mindent jelenthet.- Máris megégetnél máglyán? -pajkos kis mosollyal a szája szélén a levegőbe szimatol, ő a másikban megfogalmazatlanul felhorgadt borzongásra érzékeny, mert a halottkeltő nyugtalansága felborzolja a vállába kapaszkodó nyughatatlan lelkeket.
- A gyomrod igen, de a fejed? Ha minden jól megy, valaki nagyon szenvedni fog - és akkor Theodore is. Reméli. Kívánja. Nem rosszindulatból, sőt, rokon ez a kéjvággyal, önös örömtől hajtva fúrná magát a közösen szerzett sebek mélyére.
- Ámen -nevet komiszul, provokálva azt a villámcsapást, ami ezúttal is elmarad.- Köszönöm -nem szégyelli az udvariasságot, a kocsiajtót is módjával csapkodja, a kerekesjószág megérdemli a megbecsülést. Elégedetten belesüllyed az ülésbe, becsattintja a biztonsági övet és a szemét lehunyva maga elé mosolyogva tallóz az este várható kimenetelei között a képzeletében, miközben a plexin keresztül megütközött szomszédság tekintetkereszttüzébe kerülnek, amit azonban lehasít róluk a menetszél.
- Úgy hiszem, ezüsttel terítenek majd -aprócska közbevetéssel táplálja a bosszúszomjas harag lángját, éberré lett pillantását a férfire szegezi, ahogy átfolyatja magán a haragot, megromlik tőle és levedli az özvegyasszonyok számára olyan vonzó, egzotikus báját és kiadja magából mindazt a haragot és keserűséget, amit a mindennapokban elnyel. Magába szívja ezt az esszenciát, ami rokon az ő kisugárzásával, csak ő magától dagonyázik az élők poklának megannyi szennyében, nem kell hozzá még csak dühösnek sem lennie. A Clayton fiúnak jól áll, megifjodik tőle, megtetszik nekik.
- Nem sajnálom a gyengéket, Ruben és a másik is inkább bennük forgatta volna meg a pengét. Az áldozatukkal csak elismerték a tettüket - bosszúsan csettint a nyelvével, összeráncolva a homlokát a rosszallás kiül az arcára.- Bundások, Theodore? Karmok, fogak, szőrmék, ösztönök és állatiasság? Jó, hogy nem toborozzuk össze a környék patkányait, mennyi volna megvadítani őket, hogy sarokba szorított állatként harcoljanak menekülés helyett? Semmi. De nem vagyunk állatok - dorgálja smirgliszelíden, nem elrejtve a megvetést a hangjában.- Ha ráuszítanád a farkasokat csak azt tudná meg mindenki, hogy ők veszélyesek és a “szenteknek” igazuk van, irtani kell az összes másfélét, mert ha egyszer kikerülnek a kontroll alól, akkor emberek hullanak el. Kipirultál - jegyzi meg vidáman és zavarbaejtően, még mindig le se véve a pillantását róla, elvégre nem neki kell az utat figyelnie.
- Sokkal kifinomultabb - de érezni a hangján, hogy minden részletet nem fog elárulni, még nem. - Van a birtokhoz közel egy temető is. Nemrég a földbe került néhány szeretett, középtávoli rokon, azokra szükségünk lehet. Persze előbb le kell csillapodnod, mesélj a szukáró.