Kiábrándultan csúsztatom vissza a kabátzsebembe a telefonomat. Lemerült. Megint. A töltője a másik, ennél durvább szövetű, kriptaszagú kabátban maradt amit a többi, szintén halálbűzös ruhámmal együtt pirkadat előtt és egy alapos, ám annál hidegebb zuhany után ott hagytam egy kupacban a földön, és napnyugtára eltűnt. Maradt a telefon, tokjában az univerzális fizetőeszköz plasztik kártyával, meg egy rend új, tiszta és mosószertől halványan illatos ruha. A vámpírúr figyelmessége, gondolom.
- Héj, cicc! Kell egy fuvar, cica? - Az eddig elmémben honoló teljes némaságot egyszeriben megtöri a kérdés, a kérdéshez tartozó ember száraz falevelek egymáshoz súrlódásához hasonló, semmilyennek leírható hangja. Erőteljes, de se nem kellemes a fülnek, se nem bántó. Semmilyen. Megfordulok immár St Louis kompakt, most négyrét hajtott térképével a kezemben, és kíváncsian felhúzom a szemöldökömet. Mégis ki az aki ciccel, cicának hívja a Vadak urának legrégebbi leszármazottját? Hallom, hogy a hátam mögött kinevetsz. Sovány alkatommal és hosszú, szinte fehérnek mondható szőkeségemmel hátulról persze nézhetett nőnek, vállam ívét válltömésként magyarázva a hosszú fekete kabát alatt.
- Kell. - Vértelen ajkaim közül nem szökik párafelhő amikor válaszolok mit sem törődve a taxis szabadkozásával. Nagyon, nagyon hamar levedlettem magamról a sértődékenység nyűgjét, meg a vele járó kicsinyes dolgokat, gőgömet pedig ezer év alatt lecsupaszította az út. Bár az enyém végtelennek ígérkező, mégsem pazarlom arra hogy érdekeljen mások véleménye, nem vágyom az elismerésükre és nem törekszem hogy olyannak láttassam magam amilyennek mások elképzelnek engem.
Olyan vagyok én is mint ennek a sofőrnek a hangja. Semmilyen.
A tíz perces autóút úgy telik, ahogy a taxik hátsó ülésén telni szokott: a sofőr cseveg, legalábbis csevegni próbál de felelet helyett visszakérdezek, és mire a címre érve a leolvasóhoz érintem a hitelkártya chipesebbik felét, addigra mindent tudok a családjáról és az életéről. Az emberek szeretnek magukról beszélni és nem bánják, hogy a másikat cseppet sem érdekli.
Engem sem.
Közönnyel pillantok fel a Kis Arkánum Jósda cégérére, de ugyanilyen tekintettel illetem az ennél impozánsabb megjelenésőt és a jóval mocskosabbat is. A jós, a látó a lényeg, nem a környezete. A térkép takarosan összehajtva a mobil mellé került mostanra, ujjaim közt a taxi hátsó ülésén talált fél literes vizespalackot forgatom. Lehet benne úgy két deci víz, nem mintha meginnám. Az emberek tudatalattiját megnyugtatják az ilyen nüanszok, még a mágiára érzékenyeket is megcsalja a szemük. Alakváltónál csakcsak, de egy vámpírnál? Nem mintha vámpírnak érződnék.
Azért vagyok itt mert nem kaphatok, nem is érdemlek lezárást. Hiszem, hogy megmenthettem volna ha ott vagyok és hiszem, hogy szilánkosra zúzta volna szívemet amikor szétkaszabolt, megcsonkított teste mellett térdepeltem volna elkésve. Hiszem hogy nem ordítottam volna, engedve a torkomat feszítő üvöltésnek, könnyeknek, az arcom vonaglott volna amíg holttestét fehér lepelbe tekerem ahogyan azt özvegynek illenék... Végül közel tíz évet késtem, immáron bomló aggyal és nem, egyszerűen csak nem tudtam elfogadni hogy nincs többé. Nem akarom lezárni. Vissza akarom, vissza fogom kapni egy látó megígérte nekem. A pokolba is lemegyek érte ha kell.
Megnyomom a csengőt.
 

Keresek valakit. - Érzékelnem kellene az udvariatlanságot, megsértődni rajta, a gőgöt mint drága szőrmebundát magamra húzni, hogy ami legközelebb felbukkan alóla az a vámpíri hatalom fojtogató valója legyen... Untatnak a formaságok, a feleslegesen futott udvarló körök. Belőlem nem kell majd kiédesgetni a szavakat, nem teszünk vargabetűs kitérőt a diszkréciót és annak mulasztásával a retorziót illetően, ahogy ő is feleslegesen várja majd hogy kérjek, könyörögjek neki. Nézzünk csak körbe, jósdát vezet, cégérrel hirdeti magát, kufárkodik a tehetségével én pedig megvásárolnám azt.
- Hagyd ezt. Vannak még rajta kívül mások is a városban. - Értetlenül, érteni vágyással nézek rád, be a helyiségbe melynek számomra áthatolhatatlan akadályát jelenti a küszöb, illetve az egyszerű beinvitálás hiánya. A mágus vagy mindig ilyen pokróc a kuncsaftjaival, amit nyilván azért mer megengedni magának mert annyira jó abban amit csinál vagy, ami még valószínűbb, pontosan tudja hogy vámpír vagyok ezért ilyen, és esze ágában sincs behívni. Befelé nézek a helyiségbe, rád aki ott állsz a háta mögött szorosan, a fülébe suttogod a nekem szánt szavaidat, vonásaidat elvadítja a harag. - Hagyd ezt. A vudupapnő jobb ennél. - Értetlenségemet felváltja a zavar, vehemenciád elbizonytalanító erővel bír. Miért ellenzed? Miért nem akarod ezt a mágiahasználót?
Hátrébb lépek, nem mintha eddig a frontoldali falra lettem volna tapadva, egészen nekisimulva annak az energiának ami távol tart az emberi otthontól. Hátrébb lépek szófogadóan, távozásra készen, mégsem fordulok hogy vigyenek a lábaim a következő címre, nem még, talán arra várok hogy valami olyasmi elcsépelt poénnal álljon elő a jövőlátó mint például nincs itt vagy menjen a rendőrségre esetleg megkérdezi hogy neki ehhez mi köze? Egy valami viszont egészen bizonyos: nem fogjuk az utcán megbeszélni a részleteket és noha ő ellenzi ezt a férfit, ha most itt is hagyom visszatérek majd hozzá, ha a többieket végig látogattam és esetleg nem tudtak segítséget nyújtani, különben kaparná az agyamat belülről a mulasztás gondolata. Visszatérek és erővel rángatom ki az otthon biztonságából.  
 

Talán lenne figyelmem a felkúszó, folytatást bátorító szemöldök nonverbális jelzésére, de mindennél és mindenkinél előrevalóbb Ő, aki most szinte agresszívan tiltakozik az okkult ellen. Mások megérzésként aposztrofálnák ugyanezt, de mások nincsenek itt velem csak Ő amíg tudatom vissza nem csúszik a racionalitás talajára: akkor aztán magam maradok a megérzéssel, az éhséggel, egy illattal ami megidézte nekem az Egyetlent és akkor, csak úgy mint most is, nem törődök a figyelmeztetéssel. Vissza kell kapnom, ezért nem törődhetek ezzel az ösztönök szintjén kongatott vészharanggal, hisz elég hosszú ideje élek hogy tudjam: egészen megbízhatatlan. Sűrű árnyak közt számos alkalommal mutatott csapdát, halált hogy aztán ne legyen ott más csak a sötét, míg lefényesebb termekben, mások elnyomásán zsírosra hízott kezek nyájas intése, barátságos hívása évtizedekig tartott bezárva. Tévedni emberi, azt mondják, de mind emberekként kezdtük. Duncan volt az akinek sikerült megragadnia a lényeget, ami szembe megy a világot formáló erőszakkal, úgyis mint civilizáció, társadalmi elvárások, ami mind vékonyabb szeletében szolgálja a békét. Duncan leegyszerűsítette a létezést: Buddha tévedett. Jézus tévedett. Lao Ce tévedett. Krishna tévedett. Milarepa tévedett. Mohamed tévedett. A szútrák tévedtek. A Biblia tévedett. A Tóra tévedett. A Korán tévedett. A Bhagavad Gita tévedett. A Tao Te King tévedett. Mindenki tévedett: minden vallásalapító, minden szent ember, minden bölcs, minden mester, minden hívő. Nincs Isten. Nincs Lélek. Nincs Út. Nincs erény. Nincs bűn. Nincs felelősség. Nincs következmény. Nincs cél. Csak hús van.
Érzelmeinek kipárolgását fürkészem, arcjátékot és a testbeszédben beálló változást, a mellettem elszaladó pillantást. Megfordulok. Furcsamód nincs olyan elképzelésem, hogy az elfogásomért settenkedő társaival kokettál hátra, akkor engem lesne idegesen és csak az utolsó előtti pillanatban árulná el magát azzal, hogy nem rám, hanem közvetlenül mögém tekint.
Megfordulok. Ráérősen, egyikről a másikra majd onnan a harmadikra vándoroltatva a tekintetemet, fülsüketítő tamtam a szívverésük hangja még ablaküveg mögül is. Nem nehezményezem a kíváncsiságot, fiatalok, legyenek csak kotnyelesek legyenek bármilyenek csak unottak ne, megértésem pedig mosoly formájában, szemfogakat láttató mosoly formájában az ő értésükre adva. Utcalámpa alatt állok, senki számára nem lehet többé találgatás tárgya hogy melyik fajhoz tartozom.
Nem azért mert zavarnak. Engem nem, de az okkult feszült lesz tőlük úgy pedig nem tud jól szolgálni ha máshol jár az esze.
Beinvitál, hát visszafordulok felé mosolytalanul és mintha az iménti jelenet le sem játszódott volna úgy lépek hozzá közelebb, majd el mellette be a házba immáron szabadon. Körülnézek feleslegesen kapkodó fejforgatás nélkül, holott pontosan tudom hogy Ő nincs itt. Megsértődött volna ezért tüntet a távollétével, visszatér később vagy el se ment, hanem felfedezi magának a helyet, nem csak ezt a szobát de azt is aminek a bejárata valahol itt kell legyen: két fajta illat jellemző itt, ez a helyiség tipikusan a vuduboltok szagát őrzi, míg valahonnan az okkult sajátja érződik, az otthon szaga. Némi extra fénnyel a kavargó porszemek elárulnák merre van a rejtett átjáró, de ahogy sem ez az oldal úgy az az oldal sem érdekel. Csak az okkult.
Oda tehetem, de mégsem teszem oda a kabátomat sőt, le sem veszem egyáltalán. Az olyan emberi. Nekem nem kényelmetlen, nem melegszik rám és nem is fáznék nélküle. Nem zavar ha meggyűrődik, hogy hülyén fest ha esetleg leülünk, nem rejtegetek alatta sem fegyvert, sem a meztelenségemet... Nem veszem le. A felkínált székhez is úgy lépek oda, hogy minél rövidebb távon, minél keskenyebb sávon kelljen összejárnom a szőnyeget: nem becsülnék le egy boszorkányt csak azért mert halandó.
- Igen. - Mert mindhárom lehet, magam sem tudom hogy kit keresek. A két kezemet az ölembe ejtem összefont ujjakkal. - Egy reinkarnációt akarok megtalálni. New Orleansban azt mondták, hogy ebben a városban rálelek. - Vagy hogy közelebb kerülök hozzá, de nem akarok a boszorkány számára minimális kibúvót sem biztosítani. Ha én meg vagyok győződve arról hogy megtalálom amit keresek, akkor ő is ugyanígy meg lehet győződve róla, hogy nem volna jó csalódást okoznia.   
 

Nagyszerű, én magam is így gondolom. Most már igazán csak rám koncentrálhat, én pedig őrá anélkül, hogy a figyelmét elterelő többi személyekre kellene időt és energiát pazarolnom. Azt hinnénk hogy aki halhatatlan az ráér, nem igaz?
Nem, nem igaz.
Meghagyom az előjátékot a mágusnak, szopja csak fel önmagát, nem ez az első alkalom hogy hasonló helyen, hasonló figurával kerülök szemközt. Az elején még mondhatni buzgó voltam, de sikerült elég hamar rájönni hogy neki, nekik nincs szükségük ennyi szóra, nem magándetektív egyik sem akinek elegendő támpontot kell szolgáltatni, hogy elkezdhesse felgöngyölíteni az ügyet. Pár szó megadja az irányt, a mágia pedig önnön módszereivel kel életre. És mivel övé az előjáték, én lehetek vámpír halandó helyen, halandóval szemben. A szívverésére koncentrálok, hiába tudom megállapítani képességeimnek hála enélkül is, hogy ha valaki hazudik nekem.
Nem tetszik ugyan a hangvétel, de nekem van szükségem rá, nem pedig fordítva. Nem feltétlenül kell ennek az egyenlőtlenségnek kikristályosodnia, mert gyanítom visszaélne vele, enélkül is vissza fog, de az ügyem nem eshet áldozatául az egónak. Kakaskodni akar? Kakaskodjon, megteheti.
- Nem kedveled az ottaniakat? - Nem használok címkéket, nem okkultak, boszorkányok, vudupapok, nem közösség vagy koven, csak ottaniak, mert ez tényleg mindent lefed. Addig jó egyébként a világnak amíg a Nazar Blackhez hasonló figurák inkább utálják egymást, mintsem eszükbe jutni összefogni.
Bordaketrecének óvásában olyan most a szívverése mint csapdába esett, rémült madáré: nagyon szívesen kiszabadítom onnan idővel, de mivel kompetens okkultból kevés van, nem szabad elkapkodnom semmit.
Tekintetem követi az érmét, aztán a hirtelen történő, hirtelennek tetsző eseményekkel próbálom ugyanezt, de nekem nem áll össze értelmes, érthető egésszé. Akkor meg nem az én dolgom. Igazat mondott végtére is, még ha a pénzérme nem is volt több bazári mutatványnál.
Furcsa a hangja ugyan de beszél, teljes létezésének szóló odaadó figyelmemet tudva így magáénak, mely kiszúrja a lüktető eret és a verítékkel kicsapott bőrt. Ahogy elkapkodni nem szabad semmit, úgy túl korán következtetéseket levonni sem.
Ha nem ő az akit keresek, akkor miért is akarnám megbeszélni vele a részleteket?
- Értem. Egyedül is kitalálok. - Higgye csak azt, hogy megúszta, hogy nem fogunk találkozni többé. Higgye csak azt hogy a nappal fényénél nem tudok utána nyúlni, még ha nem is a saját kezemmel. Higgye csak azt, hogy nem fogok belemászni az elméjébe. Nem nagyon érek rá, most legalábbis így gondolom, mert nem számítok rá hogy napok helyett hetekre nyúlik az itt tartózkodásom ideje, nem nagyon érek rá de erre azért szakítok majd időt. Felemelkedek a helyemről, hogy ugyanolyan óvatos léptekkel eltávolodjak mint ahogy megközelítettem azt. Megállok egy pillanatra az ajtónál, mintha felmerülne bennem hogy visszaforduljak elköszönni, vagy legalább megköszönni, de a pillanat elmúlik, a kezem pedig kinyúl a kilincsért. Előbb óvatos érintés, mert lehet ezüstből is, illetve fogtam már olyan ajtógombot ami aztán keresztülvágott a szobán, de ha minden flottul megy, akkor épületen kívül kerülök hamar.
Legalább nem pazaroltam sok időt rá.