életem lapjai » Tekintetem egy ideig kapaszkodik a vérfarkas távozó alakjába, aki talán elviszi St. Louis vámpírurának az üzenetemet. Üzenet... Nagyvonalú dolog így nevezni, mikor csak a nevem szerepel a négyrét hajtott papíron alatta pedig annyi hogy "a folyónál". Nem tudhatom hogy az alakváltó eljuttatja-e a címzettnek, de a bizalmi kérdés nálam sohasem személyes: egyszerűen csak nem bízom senkiben. Ezért nem írtam pár szónál többet, ezért nem mondtam meg pontosan hol keressenek. Három nap múlva majd kiderül, mert három napig biztosan várakoztatni fognak, de más dolgom sincs csak várni, hiszen századok óta csak várok. Hogy Alyn szélnek eresztik-e még ma éjjel, vagy ott tartják három napon át hogy elhozhassa nekem a választ... Azt hiszem elfelejtettem megemlíteni neki ezt az eshetőséget. Nem lesz boldog.
- Nem fog panaszkodni miatta. - Rád emelem a tekintetem, az évszázados várakozástól megkopott vonásaidra, hagyom hogy hangod, a hang amire alig emlékszem körülöleljen. Neked is tudnod kell, hogy nem azt a zavart, farkasa dühének, újonnan kapott érzékeinek és ösztöneinek kiszolgáltatott alakváltót bocsátottam útjára aki Alyn egyszer volt. Nem azt akivel együtt futott a telihold fényében, nem azt akinek én voltam a minden, akinek én voltam a semmi. A lány most már alfa akit Séaghdha acélkapocsként ölelő karjaiba küldtem. Hidd el, nem lesz boldog.
- Enned kell. - Én is tudom. Van még idő. Van még idő vadászni, enni, búvóhelyet keresni nappalra távol innen, a folyó mentén vagy visszatérni a megszentségtelenített temető kriptájába, amit nem látogatnak már az élők. Van még idő hívni, ha emberrel nem találkoznék idekint mert eltávolodni nem akarok, van még idő a... - ENNED KELL! - Hangod, üvöltésed rianás a valóságérzetem jégtükrén. A kezemet nyújtom, kapaszkodni akarok beléd, rád ordítani azt ami tényleg kell, a nevedet; A kezemet nyújtom pedig tudom mi történik ha bőröd, a meleg bőröd a bőrömhöz ér. Eltűnsz.
Felkelt majd lenyugodott a Nap.
Hatalmam ködként terjed szét körülöttem és kitart hosszan, akár a vonyítás. Hívom őt, hívom őket mert az állatvér nem táplál, ember pedig nem járja éjjel ezt az erdőt. Hívom őt, hívom őket és jön, jönnek hozzám mert nem tudnak nem jönni, távol maradni, ezek még nem. Falkaszagom van.
Több mint nyolcszáz évet kereséssel tölteni egyesek szerint emberöltők elvesztegetése csupán egy halott ügyre, és valahogy nem értik, a beszűkült halandó tudat fel nem foghatja hogy a végtelen időnek önmagában semmilyen értéke sincsen. Sötétben, árnyak közt élni, halhatatlanként rájönni hogy akiket szerettem megöregednek, meghalnak én pedig magamra maradok... Vagy ami még rosszabb, a magamfajták társaságában akikkel régebb óta vagyunk jelen mint ahogy az embernek szava lett volna ránk.
- Ne öld meg. - Hallom a hangodat, de nem látlak. Leheleted melegíti a tarkómat, mögöttem kell hogy álljál de két kezed a hosszú, fekete kabátom alól siklik a mellkasomra, hasfalamra súlytalanul. Nem érzem az illatod. - Ne öld meg. A vámpírúr nem venné jó néven. -
Nem érzem azt sem ami körülöttem folyik, nem azonnal: hívtam őt, hívtam őket és eljöttek. Simulunk és dörgölőzünk a gyengékkel, hogy az erősek megkérdőjelezhessék a dominanciámat... matriarchálisak ők is mint a tigrisek. Miért is ajánlanák fel maguktól a vérüket, miért is ne akarnának legalább félig alakot váltani az alfák, miért is kellene ezt megengednem nekik és miért, miért ne húzzam ki ennek itt a gerincfüzérét a hátán úgy, mintha vékony láncot emelnék ki a sárból?
Felkelt majd lenyugodott a Nap.
Séaghdha meghívását a farkas hozza el nekem. Illene megkönnyebbülnöm hogy vendégként kezelték és nem táplálékként, a tekintetét keresni a sajátommal, melybe nem kell belesüppednie a tudatának. Beszéljen a pillantása a szája helyett akkor... Illene. Végül csak megköszönöm a fáradozását.
A Kárhozottak Cirkusza előtt állok, időtlen ráéréssel fogadva be a látványát. Számos időben, számos helyen, számos épületnél megtettem ugyanezt: a legtöbbjük ma már nincsen, az igazán impozáns méretűekből pedig csak romok maradtak. Az archeológusok néha kis ecsettel kisöpörnek a földből általuk leletnek, meg történelmi kincsnek mondott kacatokat és akkor örül a lelkük, én pedig nem értem hogy lehet ez ennyire fontos a számukra. Csak kacatok.
Bámészkodó embernek is tűnhetnék, ha nem lenne rajtam az út mocska, ha nem árasztana dohos kriptaszagot a hosszú, fekete kabát, vagy ha legalább lélegeznék. Ám az egyetlen dolog amibe ma éjjel energiát vagyok hajlandó fektetni az a város urával való találkozás lesz, hisz ő még csak nem is sejti hogy mennyire fontos nekem itt lennem, ebben a városban. A hűségem igazán csekély ár az engedélyéjért.
A meghívómat nyújtom az ajtónállójának.
Kezdőlap
Ahogy egy előttem szóló mondta volt; Gyere hozzám! 
