életem lapjai » A mennyezeti ventilátor lustán rója a köreit, arra hivatott, hogy hűsítse a szobát, de ezt a párás meleget nem tudja kiüldözni. Lusta nap van és csak ketten vagyunk a házban anyával. Nadine-t apa pszichológushoz vitte, ismét, amit anyánk elvből elítél. Szerinte nem fognak rajta segíteni, hisz nem lehet, csak szabályokkal és szabályozott élettel lehet belőle normális ember. (Vagy a zárton, ahol senki más nem látja és nem tudnak róla beszélni sem a városban...) Nekem viszont egészen más természetű programom lenne így a nyári szünetben, de nem tudok kimenni sem a házból, mert anya tíz percenként feljön és hoz nekem valamit, már befonta a hajamat is és hozott valami ruhát, ami ránézésre sem illik hozzám, de szerinte egy lány nem lehet olyan, mint egy szajha.
Megállok benne a tükör előtt, de az arcomat nézem. Azt az arcot, amit valaki más is visel. Ha Nadnak tényleg baj van a fejével, vajon az enyémmel is van? Ha őt anyánk másnak bélyegzi, engem is annak kell? Körbenézek a szobában. Rózsaszín és zöld árnyalatokban pompázó megálmodott kalitka. Nad átmázolta a sajátját félig, mikor anyánk elkapta, de már nem lehetett kijavítani. Átvitte rajta az akaratát daccal, makacssággal. Én baldachint kaptam, mert jól viselkedtem. Baj van a fejemmel?
Felerősödik a zene, a szobám megtelik a szantálfa és a lonc illatával. Anyáméval. Megdicsér és ez a dicséret jót tesz, szükségem van rá. A megerősítésére, a szeretetére. Nem akarok neki csalódást okozni. Tudom, hogy ugyanilyen ruha van Nad ágyára is kikészítve és azt is, hogy hol fog landolni. Baj van a fejemmel?

Az eki varázslat. Sokkal inkább tesz szabaddá a világban, mint bármi más. Élénk és vibráló minden, az emberek szürkülnek és elmosódnak, míg a színek megnyílnak és kitágul előttem az ég. A többiek közül nem lógok ki, nem nézek ki úgy mint egy baba sem. Én vagyok én. És most a hátsókertben fekve az ekimámorban tudatosul, hogy el akarok innen menni. Hannibal egy kisváros, ugyanolyan belterjes posvány, mint az összes többi. Ha itt maradok, unalomból fogok gyerekeket szülni egy unalmas házasságban. Felnézek a felettem álló Nadra. - El fogok menni innen. Vissza se nézek. - mintha ez holnap lehetséges lenne, vagy a jövő héten. Pedig nem. - Neked is el kell, mindkettőnknek. - ő el is fog, nem mondja, de biztosan gondol rá. Mind gondolunk rá.

- Ugorjunk pár évet, hagyjunk ki egy ostoba férjet és egy rövid házasságot -

- Most mi lesz, Nad? - szemlélem őt, a tükörképem, akinek a létét eleinte nagyon nem kedveltem. Ki akarja, hogy örökké összekeverjék a másikkal? Hát ki? Nad végül sosem került be a zártra és egy idő után pszichológushoz sem járatták. Vámpírhóhér lett, azóta anyánk nem beszél még a létezéséről sem szívesen senkinek. Anyánkról pedig mi nem beszélünk. - Ezzel.. - emelem fel a karom, amin már csak a tessék-lássék miatt van kötés. Túléltük azt az éjjelt mindketten és meghallgattam a dokikat, hogy pozitív lett a likantrópia teszt, de ez még nem jelent semmit, hogy meg kell várni az első teliholdat. - Nem maradhatok itt, máshol élek... - és én nem akarok vérfarkas lenni, ebben a városban élni, az életembe akarok visszatérni. - Sajnálom. - talán most önző vagyok, hogy rá haragszom, őt hibáztatom azért, ami történt...és csak minél távolabb akarok lenni innen, ahol talán az egész szarságot el is lehet felejteni. - Felhívlak majd, ha kiderült mi van. - hogy ott mi lesz? Nem tudom, nem érdekel, számomra idegen az ő világa.
Az sem kis túlzás, hogy jóformán el kellett szökni a városból, mert a horda figyelő szeme és füle, mindenhol jelen van. Mikor felszálltam a vonatra, végig azt hittem, hogy le fognak szedni. Az önző, zavaros fejem pedig egyszerűen leszarta, hogy Nad hogyan oldja meg mindazt abban a városban. Bele sem gondoltam, mit jelent ez...

- 4 évvel ezelőtt, szeletekben -

Óvatos tekintettel nézem a különös, szigorú arcvonásokat, az állának vonalát. A hangja nyugodt, az energiája csak pislákoló izzásként vonja körbe, én értelmezni próbálom amit mond. Menjek el, elmehetek. - Nem viccelsz? - mert már ilyesmit lefolytattunk korábban és mégsem mehettem. Eltelt egy év azóta, hogy eljöttem St. Louisból és ő meg én találkoztunk. - Tényleg elküldesz? - most? Így? Szinte lemászik rólam a bőröm, mert ahogy jön az izgatottság, úgy jön az elapátlanodás érzése is. Olyan keresztem ez, amit a gyerekkoromtól cipelek. Pedig megpróbáltam mindent, néha inkább elképzeltem volna egy gyors halált, mint az oda-vissza alakváltást. Bólogatok, leginkább magamnak, nem neki. - Legyen, akkor megkeresem a testvéremet. - és elfelejtem ezt a különös vámpírt, aki maga a megfejthetetlen rejtély, egy örök gordiuszi csomó.


Egyszerűen leroskadok a földre Nad lábai elé, az összes izmom remeg, fáj, csatakos vagyok az izzadtságtól és a tüdőmet érzem, hogy ki akar vándorolni a számon. - Te..eltökélted, hogy.. - lihegek - megölsz? - azt hittem vígan vagyok farkasként, hogy az erőnlétem bármit kibír és hegyeket hordhatok el kiskanállal tartva. Erről nem volt szó. Úgy érzem, hogy gyorsabb lenne, ha a kocsija után kötne és végighúzna a betonon. - Nem bírom tovább.. - egy macska is két vállra tudna most fektetni. Kellett nekem idejönnöm.. Kellett. Muszáj volt. Persze, Nad szerint eleve el sem kellett volna mennem, de nem csak ő makacs természetű. Már 4 hónapja itt vagyok és a Bölverk titulusán nem lepődtem meg. Most kinyújtózhat benne, nem kell semmi sima elfogadott sémát magára erőltetnie. - Nad, ha..beszélünk a város urával, szerinted megtarthatjuk a Haláltáncot? A falkának szüksége lenne a bevételekre..

- Könyv becsuk -

Itt tartunk. Nagyjából négy éve vagyok tagja az itteni falkának, de különleges rangra sosem pályáztam. Kielégít a klub és az azzal kapcsolatos teendők. Azt hiszem hazaértem, még ha néha úgy is érzem, hogy Nad edzéstervei inkább felkészítenek valami rosszra és nem szimplán szinten tartanak. A vámpírról sosem beszéltem neki, nem értené meg...talán én magam sem értem, de kettőjük miatt vagyok az, aki, ami. St. Louis sokat adott és vissza kell bele tennem.