életem lapjai »

A hegyek csúcsáról a hó egy kérlelhetetlen hódító hosszú ujjaiként kúszott lefelé, halált hozva az életre, mindenre mi zöld, mi élénk. már az erdők ellenállása is megszűnt. Pár hete vetették le száraz sárga lombjaikat, s ami maradt az néhány tűlevelű nyílhegy a többi hófödte növény között. A kerítés is, ami jó három méternyire magasodott a föld színe fölé, már megengedte a hűvös pelyheknek, hogy tetején, s tüskés drótjain megpihenjenek. A gondosan nyírt zöld gyep is meg-megsárgulva tűnik ki a lepel alól, csendesen elfogadta, hogy itt az ideje a téli álomnak. Szél cirógatja a tájat. hullámokban hozva a jégszirmokat. Most nedves háborút vívnak a rácsokon. Egységek rohamozzák a fémet megállíthatatlanul, haláluk nyomán egy csepp ül meg, s hullik a mélybe, de haladnak. a sereg már az ablaküveget ostromolja, lassan terjedő zúzmarájával csak a benti radiátor és a testek melege állhat szembe. De idebent nem érhet el, de nem ám. Asztalunk távolabb van a rácsos ablakoktól, és a kényszerzubbony ölelésében ringadozva inkább izzadok mintsem fáznék.

-Max!?-Ragad ki a hang, csillingelve a révületből.
Idióta. Összenyálaztad a gallért.
-Közeleg a tél..-A karom mozdulna, hisz ott a bizonyíték, csak túl kell látni az ablakon, látható kézzel fogható, a fagy..
-Ez megrémiszti?
-Á..átrágja magát az ablakon, elér minket is.. itt fogunk üldögélni az idők végezetéig zúzmarába burkolva.-Így lesz, olyan könnyű kikövetkeztetni, valyon ő miért nem érti?
Mert nem egy elszállt nyáladzó magatehetetlen barom azért! Te meg mit írogatsz a füzetedbe Szuka?
-Értem... Visszatérnénk az előző kérdéshez Max, Maximilian?
-Igen..
Úgy-úgy. Bólogass csak mint egy kutya akkor hamarabb szabadulunk.
-Mikor kezdődtek az emlékezetkiesések?
-Aaa.. gimiben, igen. Percek, órák. Huss mint a szél. De utána mindig jobb volt egy kicsit. Tudja. Nem zargattak annyit, élhettem az életem. Ilyenek.
Ez volt a lényeg.
-A társai erőszakos kitöréseknek, rohamoknak írták le. Több kisebb sérülés, egy-két komolyabb.-Peregnek a lapok a füzetben.-Nem csoda, hogy a drogokhoz menekült.
Na-na
-Neem, az más volt. Az anyag az a szín. A világ színe. Ott van mindenhol, csak nem látja. Mint a telet. Kérjen egy adagot maga is, és megmutatom.
-Én nem. Max kérem..
-Maga is gyönyörű, tudja? A szemében csak úgy táncolnak a fények.. Én.. nem vehetnénk ezt le? Nehéz, megfojt..
-Ahh.. csökkenteni kell az adagot, és az eddigiek alapján veszélyt sem jelent.
Le a kalappal haver, a végén még te juttatsz ki minket innen. Kicsit abszurd, de működhet.

2018 Missouri Ozark Hegység

Nézz csak magadra te szerencsétlen! Az egyetlen dolog amihez értesz az az, hogy hogyan dobd el az életed.
-Tudod, én csak nyugodt életet akartam. De..-vonom meg a vállam- Ennyire futotta.-Valahol kint esik az eső. Vaskos cseppek kopognak a régi deszkákon s a tető maradékán.
Sajnáltatnád magad? Neki!? Na ne nevettess.
-Mondhatnám, hogy szép gyerekkorom volt, de hazudnék.. tudod elmondták már többen is. Én az a fajta vagyok aki megpróbál úszni az árral... Úszni. De aztán jönnek más halak, nagyok. Ők is az árral úsznak, sokan szétrebbennek előttük, de óhatatlan.. ezt mondták.. hogy néhányan áldozatul esnek.-Csepeg. kövér cseppek tócsává edződnek a talpam alatt. Nedves. Hűvös.
Tudtad, hogy a traccspartnered.. ereszt? Hal. Halak? Kifelejtesz pár.. részletet.
-Aztán jött a fősuli. Belekeveredtem pár dologba, de annyira nem érdekelt, tudod, akkoriban egyszerűbb volt..- Csepp-csepp. Egy távoli villanás fedi fel a hűvös pince korhadó falait.
Miért nem azt mondod, hogy elszívtad az agyad? Vagy, hogy fellőtted magad a mennyekbe? Mitől félsz? Hogy elmondja valakinek? Hisz csak egy fej. Már nem fog beszélni. Bár elismerem remek hallgatóság. Nem! Még csak ne is pislogj a gyógyszer után.. Elegem van belőle.. Már nem kell sok..
-Aztán.. pihenőre kerültem. Kielemeztek, rendbe raktak. Törődtek velem Igen. Tiszta lettem érted? Könnyebb lett minden. Visszamentem tanulni, aztán lett munkám is ami végül ide.. vezetett szóval mindent összevetve mégiscsak megszívtam.-Üvöltés szakít bele az esőcseppek komor dobolásába. Távoli, elhaló. Vérfagyasztó.
Így is lehet mondani. Egykor sötétség voltam, mélyen éltem, de amikor az élet megrágott, betört a fény és kiléphettem.. hogy aztán visszakényszerítsenek? Haver, komolyan. Pedig tudhatnád, hogy csak megkönnyítettem az életed. Szórakoztam? Persze. Ki ne tenné? Te? Pedig élvezted. Minden percét amit megvettem neked. És most engedd már el magad!!
-Csak egy jó sztorit akartam.. bemutatni milyen valójában az életük. Az alakváltók élete. Kicsit bemutatni az emberséget.-Újabb villanás. Újabb részletek égnek az elmémbe. Ha látom rágondolok, de ha jön a sötét az emlékek is elhomályosulnak.-Az állatokban..
Nem-nem. Nincs szükség pánikra Max.. engedd csak el, elmélkedj ha úgy tetszik.. Mindjárt..
-Pedig úgy tudtam a macskák szelídek.. Volt egy haverom még a fősulin. Együtt jártunk Médiára.Inkább szívópajtás.Ő is az. Leopárd. Nekem itt sem kéne lennem.. vagyis nem így kellett volna történnie..Szakadj már meg!!
Forró. Csorog le a csuklómon. A kötél is nedves. Felitta már a nagyját a sok próbálkozásnak. De már nem olyan szoros. Minden mozdulatra enged egy keveset. Még pár mozdulat. A fájdalom már órák óta csak távoli égés. De vége lesz. Enged. Jön a fény megint.
Villanás. Éles fény szaggatja szét a dohos pince sötétjét. megmutatva nedves, véres valóját. És ő. Tőlem karnyújtásnyira  lógott a falon. Már ami megmaradt belőle. Fej.. nyak.. váll.. kar. Csepp-csepp. Vérmocskos sötét pocsolyába lóg a lábam, a karom egy utolsó rántással szabadul a fogságból, élesen visít a fájdalom de benntartom. Fogaim csikordulnak bele. Jön a fény..
A véres vízben fekve remegek. Fájdalom hasít belém, marja a víz a csuklóm, de kell a nyugalom. Kellenek a bogyók, már több adag is kimaradt. Mintha órákig tartana, lepattan a kupak, elgurul, de csak placcsan egyet a förtelemtengerben. Egyet.. kettőt vagy hármat.. bármennyit. kell. megnyugtat...
-Szánalmas vagy. Ésszerűtlen.. Sajnálom, de nem engedhetem, hogy hülyeségedben eldobdd az életed.
A vízbe potyog. Mind az utolsó szemig, de nem vesztegetem az időm. Kiszabadítom a lábam. Villanás. Kövér vízcseppek, maradványok körülöttem, a deszkákon átszűrődő fény még egy lépcső feletti ajtó körvonalát is megvilágítja.
Szabadság. Az adrenalin végigjár, felemel, meghajtja a testem, kölcsönzi az erőt ami mindig is kellett a túléléshez. Zuhog az eső, a fák közt, így kint már a felhők között át-átsüt a hold fénye. De elég a halovány körvonal is, hogy futni tudjak. El a fáktól, a halál pincéjétől, a bestiáktól.
Üvöltés. Hangos. Közelebbről. Hangok az esőben. Árnyak suhannak fától-fáig. Zihálás. Mintha a nyakamba lihegnének. Csak úgy égnek az elhanyagolt izmok a lábaimban, tüdőm kéri a még, még több levegőt. Villanás. Valami nagy vicsorít rám. Szemei még azután is ott lebegnek mikor a dörrenés megérkezett és újra félhomályba borította a teret, csúszkálok az avaron míg kikerülöm. Fények a távolban.. mesterséges, emberi. üvöltenék, de elfogy a talaj a lábam alól. Valami felkapott. a lapockámba mar, forró, bundás testbe gabalyodva gurulunk az avaron, aztán kiszakad az üvöltés..

2018 Missouri St. Louis (hónapokkal később)

-Igen Anya. Minden rendben van.
A lehető legnagyobb rendben. Köszönhetnél a Blökinek is. A szőrös kis harmadik.
-Minden cuccom megvan. Beköltöztem, igen.
De be ám. Még beljebb. A szomszédok a kedvenceim. Egy sincs. A civilizáció csak tíz perc futásnyira van.
-Ahh nem még mindig nem akarom feljelenteni őket. Az oltás csak oltás..
Ennél jobb még nem történt velem. Ez az erő.. nincs hozzá fogható. Még. Tanulom de a Kutyuli egyre engedelmesebb.
-Tudom, de azt hitték elkaptam. Persze, hogy rendben leszek.
Persze, hogy elkapott. Az a rühes macska, még szerencse, hogy kilyuggatta pár szolgálatkész fegyveres. Gyűlölöm a cicákat..
-Elfogadtak. A falka. Igen, így nevezik.
El hát. Amilyen töketlen vagy emberként.. De ne félj. Én kiegészítelek ahogy eddig..
-De Hordának is mondhatnám amennyien vannak.
Sok acsargó pofa. A sok letört büszkeség szilánkja hamarosan kikezdi a talpam.
-Persze, majd írok róluk, ez a munkám. Az új szerkesztőség zabálja a sztorimat.
Jóhogy. különben én zabálom fel őket..
-Nem, nem kell ettől tartanod, van egy pincém ahogy beszéltük. Láncokkal meg minden, hogy ne legyen baj ha épp nem tudok elmenni a többiekhez.
Ne félj, még nem kellett kiláncolnom oda senkit.
-Anyaa.. Nem lesz baj. Addig kell míg meg nem tanulom.
Semmi baj. Tartom a gyeplőt.
-Igen Még szedem. Pesze, hogy nem akarok visszakerülni, így már szigorúbbak a szabályok.
Hogyne-hogyne. Kár, hogy már szart sem ér a bogyó. De legalább jó az íze.
-Jól van.
Anya..
-Rendben.
Naa..
-A jövő héten haza megyek.
Hát, hogyne..
-Igen, mindenképpen.
Heti kétszer..
-Szia.
Szia Anyu.. le kell tennem, vár a kalitka..

Érdekes. Hogy mindenhol megélnek azok akik magukat többre tartják.. A falka is egy ilyen hely. Szigorú, de szabályos. Az erősebb kutya baszik, a gyengébb tűr. Könnyű a kutyát idomítani akarattel.. de az embert, a társakat. Főleg a barmokat. Csak erőszakkal lehet. Milyen jó, hogy.. nem törnek túl könnyen.