- …szóval tökre bejött, tudod ilyen őszes hajú, enyhén borostás, George Clooney-beütésű pali volt, csak egy tízessel fiatalabb. Úgy három hónapon át találkozgattunk, aztán már ott tartottunk, hogy kibérel egy lakást nekünk, ahová közösen beköltözünk, stb-stb. Tök happy voltam, csacsogtam a csajoknak is, már előre elterveztem a lakásavató bulit, aztán kaptam egy hívást, hogy felszolgálót keresnek az egyik esti partira. Ugye akkor még felszolgálásból is éltem, lényegtelen. Elmentem a partira, tudod, csinibe kiöltözve, díszkötény, minden szuper, szolgálom fel a pezsgőket, amikor feltűnt David egy idősebb, szőke nővel. Hallod, tudod ki volt az a csaj? A felesége! A szemét hónapokon át megjátszotta magát nekem, hitegetett, miközben házas. Na, ott szakadt el a cérna. Szépen odamentem, bemutatkoztam a drága feleségének, őt meg arcon locsoltam pezsgővel és leléptem -

- Hűű, komolyan? És hogyan reagáltak? Nem lett belőle bajod? - döbbenten pislogtam Timy-re, aki élete egyik fájdalmas pillanatáról mesélt, hisz alig lézengett valaki a bárban, nagyon csöndes napunk volt.
- De, kirúgott a főnököm. Viszont, az a szarházi jól megérdemelte, a neje is felképelte, és mindenki rajta röhögött - mintha büszkeséggel mesélte volna újdonsült pulttársam a maga kis történetét, de én azért véltem felfedezni a tekintetében némi szomorúságot, biztos voltam abban, hogy nagyon megbánthatta az az alak.
- Sajnálom, hogy ez megtörtént - őszinte együttérzésről tanúskodtam, mire csak legyintett egyet. - Ugyan, nem gond, már túlléptem rajta. Amúgy is, minden pasi rohadék, figyeld majd meg - szerintem figyelmeztetésnek szánta, amolyan élet nagy tanulságának, de ezzel nem értettem egyet. Persze, engem is értek csalódások, nekem is volt hasonló történetem, de nem akartam elmesélni Timynek.

- Azt mondod? - kérdeztem vissza, s tovább törölgettem a poharakat, hogy azok úgy fessenek, mintha most vettük volna elő a díszcsomagolásból. Timy csak bólintott, majd megfordult, hogy összeírja, milyen italok hiányoznak a polcról. Ekkor sétált be egy fickó sietős léptekkel az ajtón, már ismerősek voltak a vonásai, ő volt az egyik beszállító és egy mappával érkezett.
- Hahó, meghoztam az új árlistánkat, és egy füzetet a legújabb ajánlatainkkal és újdonságokkal. Megvárnám a főnököt, de el kell rohannom egy órára. Megtennéd, hogy odaadod neki? Aztán ha visszajöttem, egyeztetünk, hogy mit kértek - gyorsan hadarta, s mire bólintottam, ő már fordult is sarkon, még magasba emelve a kezét intett, majd elnyelte őt a külvilág.
- Timy, mindjárt jövök, ezt felviszem Joshnak - jeleztem a kolléganőmnek, hogy távozok pár percre, aztán felsiettem a lépcsőn, s körbefordultam, hogy vajon merre is lehet Josh. Az egyik helyiség irányából jazz zene szűrődött ki, így abba az irányba indultam, közben pillantásom a környezetemen járattam, mert nem sűrűn jártam odafönt.
A szobához lépve azonnal megakadt pillantásom a bíbor falakon, s ahogy egyik pontról a másikra vittem a tekintetem, ott volt Josh. Nem láthatott, hisz háttal állt nekem, úgy tűnt, mintha telefonálna. Nem akartam ráhozni a frászt sem, gondoltam csak csöndben odasétálok mellé, max. jelbeszéddel elmutogatom neki, hogy ki volt itt és mit akart. Azonban amilyen nagy slunggal vetettem be magam a helyiségbe, megbotlottam valamiben, s arccal előre esve, elejtve a mappát, kalimpálva a semmibe megindultam zuhanva a padló felé, miközben egy kis nyikkanás tört fel belőlem.

Gyakorta előfordultak velem kisebb balesetek, amikor nem koncentráltam eléggé, mert valami elvonta a figyelmemet. Sokszor megtörtént már, hogy mondjuk megfejeltem a konyhaszekrény ajtaját, vagy annyira elbambultam, hogy neki sétáltam valakinek, netán megcsúsztam egy banánhéjon. Igen, még erre is képes voltam, emlékszem, hogy egyszer még a bokámat is meghúztam egy ilyen miatt. S bár ritkán fordult elő ilyen, úgy tűnt, hogy ez a napom lett az a fekete nap, a balszerencsék sorozatának napja.
Kezdődött azzal, hogy otthon megégettem a pirítóst, majd a kávés zacskó alja kiszakadt, és szanaszét szóródtak a brazil szemek. Emiatt takaríthattam, aztán meg persze késtem a munkából is vagy tíz percet. Még szerencse, hogy Timy már bent volt, Josh-t meg annyira elfoglalták a teendői, hogy szerintem fel sem tűnt neki a késésem.
Bent a munkában még sikerült elvágnom az ujjamat a késsel, így a bal mutatóujjamon volt egy kis ragtapasz. Most pedig, lőn egy bravúros esés részemről. Persze, erről egy kicsit Josh is tehetett, hisz ahogy megláttam, teljesen elvonta a figyelmemet arról, hogy körül is kellene nézni, s nem csak a hátsóját méregetni. De már nem volt mit tenni, megbotlottam, s legbelül tudtam, hogy ez irtó fájdalmas lesz majd. Hiába kapálóztam, semmi esélyem se lett volna. Ám miközben borulva, kétségbeesve csúszott ki a számon egy segélykiáltásnak tűnő nyikkanás, a következő másodpercben már azt éreztem, hogy valaki átkarol még mielőtt földet érnék, s gyengéden talpra állít.
Reflex-szerűen kapaszkodtam a karjaiba, miközben ijedten emelkedett fel, s alá a mellkasom, s közben tekintetem Josh kékjeire tévedt. Döbbenet.
Nagyon nem is láttam, hogy mi történt, mert leginkább csak pánikolva csapkodtam, éppen ezért is döbbentem le, hogy Josh elkapott, s ahogy a gondolatok kavarogtak bennem, úgy kezdett összeállni a kép.
Hallottam, ahogy megszólít, még sem tudtam abban a percben reagálni, csak álltam, mint a cövek, miután levette rólam a kezeit. Arcomról is leolvashatta, hogy megdöbbentem, az ilyen dolgokat sosem tudtam véka alá rejteni.
- Te...- nyeltem egyet, miközben újra ráemeltem pillantásom a kékjeire.
- Te vámpír vagy? - tört fel belőlem a kérdés, egy picit még meg is borzongtam a gondolattól, hisz eddig azt gondoltam, hogy Josh is egy ember.
- Én...- válaszolni se tudtam, annyira összezavarodtam, ráadásul csak ezt követően sikerült felmérnem a károkat, s tapasztalni, hogy lábunkat beterítette a festék, bordó lett a csodafehér snekaerem. Josh meg persze úgy mosolygott rám, olyan szívdöglesztő mód, ahogy szokott, amitől többnyire elönti a pír az arcomat, most viszont csak összefűztem magam előtt a karjaim, mintha védekeznék, s úgy bámultam rá.
- Nem volt gond, csak...a szállító új árlistát hozott, és egy óra múlva visszajönne, hogy felvegye a rendelést. Azt akartam odaadni, csak aztán...- hát igen, sokat beszéltem hirtelen, de ismét rá kellett kérdeznem.
- Josh, miért nem mondtad, hogy vámpír vagy? - egy kicsit érezhette is a megrovást hangomból, igen picit rosszul esett, nem mintha gond lett volna azzal, hogy vámpír, vagy farkas, csak mégis. Kezdtem magam jól érezni a társaságukban, és akkor kiderült, hogy ő nem is ember. És ha ő nem az, akkor még ki nem? Lehet, hogy én volnék az egyedüli??

Lehet, hogy túl sokat gondoltam a mosolyok mögé, amiket kaptam, de tényleg azt hittem, hogy jól kijövünk, ezért is ért nagyon váratlanul, hogy kiderült ez a dolog. Testtartásomból, ahogy körbeöleltem magam a karjaimmal, egyértelműen jeleztem némi távolságtartást és próbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy Josh egy vámpír. Elsőre ez bevallom, hogy nehezen is ment, egy kicsit mintha csalódott is lettem volna, hogy kiderült, mit rejt a dögös csomagolás. Hangomban volt is számonkérés, viszont a válasza meglepett, kicsit még a szemöldököm is feljebb csúszott, ahogy fürkésztem tekintetét, s lassan oldalra biccenő fejét. Hogy változik-e? Persze, hogy! Sok minden! Minden.
- Nem… - nyögtem ki elhalkulva, szűkszavúan, aztán meg összepréseltem az ajkaimat, hogy nehogy valami olyasmi csússzon ki a számon, amit aztán majd megbánnék. Természetesen zavart az, hogy így reagált, rosszul esett és ha mondjuk nem ömlött volna ekkora mennyiségben festék a cipőimre, akkor szerintem sietve ott is hagytam volna az árlistával együtt, hogy visszamenjek Timyhez. Josh-nak azonban hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy újra és újra meglepjen. Olyan volt, mintha a gondolataimban olvasna, mert mielőtt még bármit is szóltam volna, már meg is kaptam a választ. Emiatt megint csak zavart döbbenet ült ki az arcomra, s még jobban szorítottam magam köré a karjaimat.
- Remek, jó tudni – mintha egy kicsit gúnyosan törtek volna elő belőlem a szavak, azt hiszem csak így tudtam kifejezni felé azt, hogy rosszul érintett ez a hír. Pedig lehet, hogy jobban tettem volna, ha palástolom az érzéseimet, mert így aztán hogyan is dolgozhatnék tovább itt? A végén majd még kirúg, az meg nem jönne jól éppen most, hogy új albérletbe költöztem.
- Nem gáz, tényleg – utóbbit már egy halovány mosollyal fűztem hozzá, hogy eloszlassam fejéből a negatív gondolatokat, bár talán már késő volt ehhez. Mindenesetre utánozva őt, én is kimásztam a cipőimből, és zokniban lépdelve igyekeztem kikerülni a festéktócsát, de így pechemre a blúzomra rácsöppent a festék a cipőről.
- Ajh, ezt nem hiszem el – morgolódtam, ami csak egy kicsit szólt az ingemnek, nagyobb részt inkább a helyzetnek. A lépcső tetején meg is torpantam, s csak Josh után indultam lefelé, pillantásom röviden körbejárt a bár környékén, s kiszúrtam, hogy Timy épp Travissel társalog, nem is kellett ott lennem, hogy tudjam, miről is lehet szó. Biztos őt is fűzi, ez amolyan hobbi lehet nála.
- Nincs nálam váltóruha – jegyeztem meg Joshnak, miközben elértük az ajtót, amit kinyitott. Korábban még nem jártam odalent, így meglepő látvány tárult elém, a pincehelyiség nagyon gazdagon volt berendezve, olyannak tűnt, mint egy igazi otthon, s minden egyes részéből sugárzott az elegancia.
- Hű, nem tudtam, hogy ez ilyen jól néz ki – jegyeztem meg, ahogy ide-oda tekergetve a fejem, követtem Josht, ügyelve arra, hogy vigyázzak. Megpróbáltam már mást nem összecsöpögtetni magamon kívül, amiből már a farmerem is kapott.
- Jó nagy ez a fürdő – egy pillanatra megtorpantam a bejáratánál, s figyeltem, ahogy Josh beljebb halad. Aztán a kezemben tartott cipőimre néztem, majd a blúzomra.
- Nem akarok összekenni semmit, félek, hogy a csap így festékes lenne – kissé tanácstalanul álltam ott a küszöbnél, túl drágának tűnt a hely ahhoz, hogy csak úgy összemaszatoljam.
- Mióta vagy vámpír? - tört fel belőlem váratlanul a kérdés, mert hát csak nem hagyott nyugodni a gondolat.

Hallottam a sóhaját, érződött belőle, hogy nem tetszett neki a reakcióm, de azt hittem, hogy ennyiben marad majd a dolog. Szépen követtem őt, csöndesen, mert nem igazán voltam most beszédes kedvemben. Máskor mindig csiripeltem neki, állandóan sztorizgattam, s talán néha még az agyára is mentem, ki tudja. Most viszont nem jött belőlem semmi, csak az üresség. Egy vámpír. Ebben természetesen nincs semmi fura, hisz ebben a világban élek, mióta az eszemet tudom, viszonylag korán meg kellett barátkoznom azzal, hogy a világunkban többféle lény is létezik, s el kell fogadnunk egymást. Én el is fogadtam őket, de azzal nem számoltam, hogy majd épp egy vámpír tetszik meg.
Ahogy megtorpant, s rávezettem pillantásom a kékjeire, valami egész mást láttam benne, mint korábban. Máskor olyan zavarbaejtően nézett, néha még tett hozzá egy mosolyt is, most viszont egyértelműen éreztem, hogy nem tetszett neki a megjegyzésem. Arra viszont nem gondoltam, hogy ennyire a vesémbe lát, meglepetten pislogtam, s nyeltem is egyet, ahogy kimondta a hazugság szót.
Nem volt rám jellemző az, hogy hazudjak, pláne nem olyanoknak, akiket még kedvelek is, de hogy is mondhattam volna el neki azt, hogy engem ez miért ért olyannyira váratlanul? Nem mondhattam azt, hogy bocs, azért háborít fel, mert tetszel, és ha nincsenek bent sokan, akkor pohártörölgetés közben rajtad morfondírozok. Hogy az a régimódi forma vagyok, aki még gondol arra, hogy egy napon majd lehetne családja is. Persze, ezzel nagyon is előre rohannék, s amúgy se hittem azt, hogy bármi is lehetne egy főnökkel, de attól még az elmémben élt a varázs.
Hagytam a ködbe veszni szavait, úgy döntöttem, hogy nem reagálok rá, csak követem tovább, némán. Közben mégis csak megtörtem a csöndet, ciki vagy nem, de megint bénáztam, és ilyen felsőben már nem állhattam be a pult mögé. - Köszi – biccentettem, de hiába váltottuk ezt a néhány szót, még mindig éreztem a feszültséget. Én is máshogy viselkedtem, s ő is hűvösnek tűnt. Biztosan azt hitte, hogy mindig hazudok, pedig ez nem volt igaz.
És ami azt illeti, egy kicsit már bántam is azt, hogy olyan elhamarkodottan csúszott ki az a szó a számon. Talán nem is kellett volna semmit se mondanom, akkor nem lett volna ilyen fagyott a hangulat. S hogy megtörjem ezt a kört, és ne higgye, hogy zavarnak a vámpírok, meg amúgy is érdekelt a dolog, rákérdeztem, hogy mennyi idős. Közben a másik csaptelephez sétáltam, s megnyitva a vízcsapot, elkezdtem ledörgölni cipőmről a festéket, de arckifejezéséből máris láttam azt, hogy ezzel a kérdéssel mennyire félrelőttem. Csodálatosan felívelő kapcsolatunk most a mélységek felé zuhant. Éreztem hangszínéből, arckifejezéséből, hogy rosszul érintette ez a kérdés, s kezdtem rájönni arra, hogy nagyon nem értek a vámpírokhoz. Nem gondoltam azt, hogy ennyire érzékenyek lennének, s azt hiszem hibáztam, hogy ebből indultam ki.
- Bocs, nem akartam vájkálni az életedben, csak érdekelt – jegyeztem meg a cipősikálás közben, pedig még számtalan kérdésem lett volna hozzá, de már most úgy éreztem, hogy jobb, ha csöndben maradok.
Rossz kedvem lett, nem szerettem másokkal rossz viszonyban lenni, kifejezetten lehangolt az, ha valakivel összevesztem. Ez viszont még csak nem is veszekedés volt, hanem valami egész más. Már-már kényelmetlenné vált ez a csönd köztünk, mikor Josh-ból előbukkant egy kérdés, amitől megint csak lefagytam.
- Jó, látom, hogy megsértődtél rám Josh – abba is hagytam a sikálást, s még a csapot is elzártam, hogy felé tudjak fordulni.
- Mi? De hát én egy szót se szóltam! - elkerekedtek a szemeim, önérzetes egy vámpír volt, annyi szent.
- Hogy miért lenne bármi másabb? - úgy odamondtam volna egy pillanat erejéig az igazat, de inkább nem tettem, megint csak összepréseltem az ajkaimat, s most bölcsen elszámoltam magamban háromig, mielőtt még válaszolnék.
- Oké, figyelj Josh, nem akartalak megbántani a reakciómmal, és hazudni se akartam. Nincsen semmi bajom a vámpírokkal, se az alakváltókkal, különben nem fogadtam volna el az állást. Rosszul reagáltam, oké? Rosszul reagáltam, mert meglepődtem, mert...mert olyan emberinek tűntél nekem na..mármint, nehogy megint félreérts na – őszintén néztem a szemeibe, ahogy elnézést kértem, hisz tényleg nem az volt a célom, hogy megbántsam. Azt viszont tudomásul kellett vennem, hogy ő egy vámpír, én meg csak egy halandó, s gyorsan verjem is ki a fejemből a vele kapcsolatos kis gondolataimat.
- Megesküszöm, nincs bajom Veletek! - jobbomat a szívem fölé emeltem, balommal meg közben megsimítottam a karját. Ezt mondjuk nem kellett volna, de hát már megtörtént.

- Milyen nézés, hogyan nézek? - értetlenül pillantottam Josh-ra, miközben kezdtem egyre feszültebb lenni attól, ahogy elkezdte megemelni a hangerejét. Amikor bejöttem a munkába, akkor még egy jó nap elébe néztem, reménykedtem is abban, hogy Josh majd kicsit félreteszi a festést, lejön hozzánk és dumálunk, kicsit majd flörtöl velem. Mert hogy, az utóbbi időszakban azt éreztem, mintha ezt tenné. Most viszont sikerült vele jól összeugranom, s hiába kértem tőle bocsánatot, még mindig sértett volt, és megint meghazudtolt.
- Hé! Ne mond azt, hogy hazudok, mert őszintén kértem bocsánatot – vágtam vissza, miközben pillantásom mozdulataira siklott, ahogy elkezdte magáról dühösen lefejteni az inget. Tekintetem ott ragadt néhány másodpercig a meztelen felsőtestén, de aztán a szavai visszarántottak a bámulásból. Érződött a szavaiból, hogy még mindig sértett, és rosszul esett így látni, szomorúnak, ami miatt meg sikerült megfeledkeznem arról a tényről, hogy vámpír. Emiatt történhetett meg az, hogy miközben próbáltam megértetni vele, hogy tényleg nem zavar, közelebb lépve hozzá még végig is simítottam a karján. Ujjaim alatt megéreztem a bőrét, s csak akkor döbbentem rá arra, hogy mit teszek, amikor újra megszólalt. Észbe kaptam, de ekkorra már kihátrált az érintésem alól, én meg úgy kaptam vissza magam köré a karjaimat, mintha valami rosszat tettem volna. Zavartság lett úrrá rajtam, mely keveredett a rossz kedvemmel, ráadásul még Josh is feszítette a húrt, s egyre nehezebben fojtottam vissza a gondolataimat. Már a cipőmet se volt kedvem kefélni, s ahogy nekem esett, dühösen tettem az eszközt a csap szélére.
- Akkor talán nem éltem volna bele magam abba, amit kezdeményeztél! És akkor nem gondolkodnék rajtunk, basszus! - vágtam hozzá dühösen, kicsúszott a számon az, amit nem akartam neki elmondani, mégis kihozta belőlem. De csak ezután eszméltem fel, hogy mit is mondott előzőleg. - Várj, mit mondtál? Te vagy a tulajdonos? - a kérdésem után elcsöndesedtem. Összeszorítottam az ajkaimat, karjaimat még mindig szorosan tartottam magam körül, s hátammal a falnak dőltem. Csak hallgattam őt, s mély csalódás telepedett rám. Szóval valójában ő a tulajdonos, és minden mese volt, amit beszélgettünk. Valójában nem is Josh.
Nem szólaltam meg, de már bántam, hogy az orrára kötöttem a dolgokat, hisz jobb lett volna, ha befogom a számat. De most is szembesülnöm kellett azzal, hogy még mindig egy naiv liba vagyok, akit megvezetnek a férfiak. Timynek igaza volt, minden pasi szemét a maga módján. Én meg voltam olyan ostoba, hogy bedőltem a sármjának. Még szerencse, hogy nem történt köztünk semmi.
- Hát gratulálok, remek szórakozóhelyet hoztál össze Főnök – nyomtam meg végül a szót, enyhe gúnnyal átitatva a szavaimat, de nem bírtam tovább ránézni, és szembesülni kavargó érzéseimmel. Nem ígért semmit, mégis többet képzeltem annál, mint ami történt, s most elárulva és becsapva éreztem magam.
- Megyek, lecserélem ezt a vackot, mert dolgoznom kell- utaltam ezzel a festékes blúzomra, majd sarkon fordulva kimenekültem a szobából, hogy megbirkózhassak a feltörni vágyó érzéseimmel. Szemem sarkából kibuggyant egy könnycsepp, emellett harag is tombolt a mellkasomban. Fogalmam se volt, hogy melyik hálószobába trappolok be mezítláb, de random felnyitottam az egyik szobát, hogy aztán az ott lévő szekrénybe kutassak. Pechemre férfi ruhák lógtak a szekrényben, ha tippelnem kellett volna, azt mondom,hogy Ryan szobája, de ez se érdekelt. Csak akartam keresni valami száraz és tiszta rongyot, hogy visszamehessek dolgozni, és elkerülhessem Josh-t, vagyis Illidaryt. A nyitott szekrényajtó előtt állva lekaptam a blúzomat, s elkezdtem feltúrni a szekrényt, hogy felkapjam az első kezem ügyébe akadó textilt, teljes káosz, csalódottság és düh uralta a lelkemet.

Annyira elcseszett volt ez a délután, hogy ennél rosszabbat még festeni sem lehetett volna. Ideges voltam, borzasztóan csalódott és dühös. Dühös magamra, hogy még mindig nem látok át az embereken, vagyis, most már a vámpírokon. Általában jók a megérzéseim és az ösztöneim, rá kellett volna jönnöm már a legelején arra, hogy Josh valójában nem is Josh, hanem maga a főnök, de annyira elvarázsolt azokkal a kék szemeivel, hogy ha nem történik meg a balesetem, akkor lehet, hogy soha nem is tudom meg, mi folyik a háttérben. ~ Nyugi Grace, kapd össze magad ~ Próbáltam gondolataimban lehiggadni, bár szegény Ryan ruhái közül néhány így is bánta, ahogy megrángattam egyiket a másik után a sorban.
Végül egy fehér ingre esett a választásom, jobb volt az összefestékezett blúzom helyett, amit már dobtam is félre, hogy magamra ölthessem a férfiinget. Ekkor azonban majd rám hozta a frászt Josh, olyan váratlanul támaszkodott meg ott a szekrény mellett.
Ráemeltem a pillantásom, de most inkább csak haragot vélhetett felfedezni tüzes íriszeimben, sem mint az izgalmas kis játékot. Szólni nem szóltam hozzá, csak folytattam tovább a műveletet, s bújtattam le a vállfáról a szövetet. A mozdulatban azonban megtorpantam, s újra rávezettem a tekintetem.
- Hát pedig ez lesz rajtam, mert nem fogok melltartóban mászkálni, az is biztos - vetettem oda, s magam is meglepődtem azon, hogy milyen határozottsággal szóltam a férfihez. Mintha nem is ő lett volna a főnök, mintha a beosztott-alkalmazott viszonyon túl valami sokkal erősebb szikra csiholta belőlem elő ezeket a szavakat. Ráadásul még a tekintetét is magamon éreztem, ami viszont zavart. Nem volt joga hozzá, hogy így fixírozzon, azután, hogy nem volt velem őszinte. Meg amúgy is…bahh.
- Megtennéd, hogy kimész? - kértem, bár hangomból érezhette, hogy leginkább utasítom. Igazából nem is volt kedvem vele beszélni, sőt, látni sem akartam, és ha nem ez lett volna a munkahelyem, a legfontosabb anyagi forrásom, akkor talán már rég magam mögött hagytam volna az egész kócerájt. Most kimondottan rám fért volna egy pohár whiskey, amit legutóbb Sarah-tól kaptam, csak hát ő is pont most nem volt a bárban, mikor jól jött volna egy női támasz. Bár…jut eszembe, mint kiderült, ő is vámpír, tehát lényegében ő sem volt velem őszinte. Remek. Elég volt pár másodperc ahhoz, hogy a semmibe porladjon egy kezdeti barátság, és egy lehetséges románc. Egy- null a vámpírok javára.
Az inget közben magamra vettem, de azt hiszem, igaza volt, mert rájöttem, hogy ez bizony túl nagy. Nem gondoltam, hogy találok bármi kisebbet, de tovább kutakodtam, s ekkor egy világos pólón akadt meg a pillantásom. A póló mégis csak kisebb, mint egy ing, így azt húztam magamra, de mivel még így is hosszúnak bizonyult, a hasamnál kötöttem rá egy kis csomót, így senki nem mondta volna meg, hogy ez egy férfi póló. Ebben a szerelésben hagytam el a hálószobát, de ekkor máris magamon éreztem Josh tekintetét. Pedig azt hittem, hogy elment, de nem. Ott ücsörgött, itallal a kezében. El akartam sétálni mellette, egyenesen a kijárat felé, de alig pár lépés után megtorpantam, s éreztem, ahogy a feszültség újra szétárad a testemben.
- Na most ezzel meg mi bajod van? Az ing oké, nagy volt. De ezzel mi a bajod? - értetlenül tártam szét a karjaimat, kezdtem azt érezni, mintha neki semmi se lenne jó most , hogy összevesztünk.
- Sarah ruhái közül? Most komolyan az a bajod, hogy egy pólóban vagyok? - hihetetlenül felbőszített, jól ismertem Sarah stílusát, ő azért többnyire kitette azt, amilye van, de eddig tőlem a főnök ezt nem várta el. Én is pólókban vagy blúzokban jöttem be, farmerben és sneakerrel, de valamiért a főnökúr őnagysága most úgy gondolta, hogy ez már nem jó. Kiment a divatból, vagy a csuda tudja. Nagyon bőszített, össze is préseltem az ajkaimat, mintha még a kezem is ökölbe szorult volna.
- Oké, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, lecserélem, de aztán megyek dolgozni! - jelentettem ki határozottan, ridegen, s elindultam az egyik irányba, de a vámpír szavaira megtorpantam.
- Nem kell venned újat - dünnyögtem, kicsit azért is voltam morcos, mert totál rossz irányba indultam, s neki kellett rám szólnia, hogy merre is van Sarah szobája. Ezért száznyolcvan fokos fordulattal indultam meg a másik irányba, egyenesen arra, amerre mondta, majd megálltam az ajtó előtt. Egy pillanatra csak lehajtottam a fejem, nem hiányzott nekem ez a stressz és a feszültség, haza akartam menni. Egy pillanatra átfutott az agyamon az, hogy felmondjak. Hogy most lenézzek rá a galériáról, és odamondjam, hogy ennyi volt, viszlát.
De aztán eszembe jutott, hogy drága az albérlet, hogy Billhez már nem mehetek vissza dolgozni, s hogy hirtelen egyik napról a másikra nem tudnék leakasztani egy ilyen jólfizető állást. Addig viszont kénytelen voltam tűrni.
S miután beláttam, hogy nem lenne jó ötlet elhamarkodott döntést hozni, bementem Sarah szobájába, s kinyitottam a szekrénye ajtaját. Hát…ott aztán volt minden, az egyik sarokból befigyelt egy bordóplüssös bilincs, de inkább nem is akartam tudni azt, hogy mire is szolgál. Már így is kellemetlen érzéssel töltött el az, hogy valaki más szekrényében turkálok. Tulajdonképp nem is akartam hozzányúlni a ruháihoz, mert nem akartam tiszteletlenül viselkedni. Éppen ezért kisétáltam a szobából, s megállva a korlátnál, lepillantottam Illidary-re.
- Gyere fel, és válassz akkor egy ruhát, hogy mi az, amiben kimehetek a pultba dolgozni - közben összefűztem mellkasom előtt a karjaimat, s ezek után azt vártam, hogy a főnök jöjjön, és akkor ő adja a kezembe azt a ruhát, amit felvehetek. Már nehogy engem szidjon majd le Sarah, ezt majd játsszák le egymás között.

Nagyon a bögyömben volt már a pasi, főleg miután kibökte, hogy már a póló sem jó. Korábban még az inget kifogásolta, most meg mégis valami mást kellene felvennem? Hát mégis ki a jó fészkes fene tud kiigazodni a férfiakon? Pláne a vámpírokon?
- Argg felhergelsz – morogtam oda, miközben még az ujjaimat is annyi irányba nyújtottam, ahány felé álltak, csak hát ennek semmi haszna nem volt, legfeljebb némi feszültséglevezetésként funkcionált. Josh pedig lényegében azt akarta, hogy túrjam fel egy másik vámpír szekrényét, és csak úgy vegyek ki valami ruhát Sarah ruhái közül. Ezt azért még ő sem gondolhatta komolyan, emiatt is sétáltam ki a szobából, hogy őfelsége pöffeszkedő uraságot kimozdítsam kényelmes pozíciójából. Ha annyira azt akarja, hogy vegyek fel másik ruhát, akkor tegyen is érte!
- Nem Josh, nem tanácsot akarok, hanem hogy akassz ki valamit Sarah szekrényéből, nehogy a végén még az én nyakam bánja, hogy feltúrtam a szekrényét! - szóltam vissza, s közben még a szemöldökömet is ráncoltam, karjaimat meg védekezően fűztem magam köré, s meg sem moccantam onnan, míg nem láttam azt, hogy végre megemelkedne, és elindulna felém.
- Azt hittem, ez gyorsabban megy nektek...- ha már ő is gúnyos volt, én is oly módon szúrtam oda, utalva a „lassúságára”, amivel bevette azokat a lépcsőfokokat. Kezeimet továbbra is magam körül tartottam, s mikor átlépte a szoba közepét, az ajtófélfának támaszkodva figyeltem, hogy vajon mire is esik majd a főnök úr választása.
Egyik szemöldököm feljebb csusszant, ahogy megláttam felém libbenni azzal a fehér blúzzal, mit ne mondjak, meglepett, mert Sarah-n eddig többnyire mélyen dekoltált, extrém ruhadarabokat láttam, ez meg azokhoz képest tényleg szolid volt.
- Na, ez majdnem olyan, mint amit legelőször húztam magamra – utaltam ezzel Ryan ingjére, ahogy pillantásom Josh tekintetébe fúrtam, s átvettem tőle a blúzt. Ekkor lepett meg azzal, ahogy hozzám szólt, most annyira más volt, s szinte már zavarba ejtő volt az, ahogyan a szemeimbe nézett. Láttam, ahogy formálja a szavakat, értettem is, amiket mond, s hazudnék, ha nem gondolkodtam volna el azon, amit kért tőlem. A pillanatot azonban meg is szakította azzal, hogy vámpírként oly gyorsan suhant el mellőlem az ajtóhoz. Pislogtam is párat, hogy hová tűnhetett, de így legalább átvehettem a blúzt úgy, hogy nem leselkedett. Fel is öltöttem magamra Sarah blúzát, ami épp hogy passzolt rám, begomboltam, majd a kanapéhoz sétáltam. Josh az ülőalkalmatosságra mutatott, gondolom azt szerette volna, hogy helyet foglaljak, de aztán megint csak ott hagyott, ez a suhangatás is kezdett már az agyamra menni.
- Stop! Megtennéd, hogy nem...nem suhangatsz itt összevissza? Mert ez zavar, oké, hogy vámpír vagy, de ezt még szoknom kell – nem voltam bunkó, inkább csak kértem őt, hisz tényleg barátkoztam még a gondolattal, hogy Josh nem az a pasi, akit eddig ismertem.
És ha a suhangatás nem lenne elég, azt tetézve még el is kezdett előttem ott öltözködni, amit nagyon nem kellett volna végig néznem, de egy időre mégis rajta akadt a pillantásom, csak aztán ráeszmélve arra, hogy épp a hasán futtatom végig a tekintetem, zavartan fordultam sarkon, nyeltem egyet, majd egy pillanatra lehunytam a szemeimet. - Kész vagy? - lopva hátra lestem, de ekkor már kitöltött két pohár italt, hát tényleg túl gyors volt, nagyon gyors.
- Josh, értékelem a bocsánatkérést, nem haragszom, oké? Csak...ezt nehéz megmagyaráznom neked – jegyeztem meg, miközben bal kezem ujjaival már a nyakamat birizgáltam. Hogy lehetett az, hogy a haragom ellenére mégis ennyire vonzónak találtam?
- Szerintem nem kéne innunk, még munkaidő van – jegyeztem meg neki, finoman utalva arra, hogy nem szeretnék Ashley módjára napközben vedelni, meg tényleg kellemetlenül éreztem magam, s jobbnak láttam, ha menekülök, még mielőtt valami hülyeséget csinálnék.- És inkább jobb, ha megyek dolgozni, szia! - s azzal a lendülettel fordultam is sarkon, sietősen szedve lábaimat a kijárat felé, aminek ajtaját húztam is be magam után.
A szívem dobogott, sok minden kavargott bennem, egy részem csalódott, a bizalmamat vesztettem, egy másik részem viszont arra vágyott, hogy visszakanyarodjak, megigyam vele azt az italt és megcsókoljon végre. De nem! Ne legyél hülye Grace, ő nem egy ember!