Rányalok a számra, mert kiszárad ettől a témától, zavarba jövök, összeesek és széthúz a lelkem, nem akarok a családról beszélni, apámról, aki úgy kezelt, mint egy bábut akibe üríthetett.
- Talán nekem könnyebb így. - talán nem, lehet csak őrülten szégyellem, lehet csak rühellem, hogy megtörtént, hogy nem voltam elég erős megvédeni magam, hogy anyám meg nem is akart. Akkoriban olyan csenevész voltam, egy kést alig bírtam volna megemelni, ma már leharapnám a tetves féreg fejét, kitépném a nyomorult szívét és a farkát a szájába tömném, lenyelné, míg elvérzik. Vajon olyan jó lenne a saját szájába feszegetni is?
A harag fellobban a szívem mélyén és a szemem árkában.
Felbőszít a szavaival, annak ellenére, hogy igaza lehet.
Összepréselődnek a fogaim.
- Még… soha senkinek nem beszélem erről, nem tudom, hogyan kéne és mit  mondanod rá. - de azt igen, hogy nem helyes és nem is akarok beszélni róla, főleg nem vele, aki nem érti, hogy ez mennyire nem helyes, hogy mennyire fáj, hogy összetép és kisemmiz, hogy azt tanítja csak egy senki vagyok, akivel megtehetnek mindent.
A kezeim ökölbe szorulnak azt hittem… azt hittem együtt érez majd velem, de rá kell jönnöm, neki ez egy zselés szaloncukor december elején. Ott van a boltok polcain, oly természetes.
- Lószart. - hörrenek idegesen, de nem merek jobban káromkodni.
- Látod milyen ember vagyok. - biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban látja, mit azt szavakká formálja.
- Általad más leszek? - felszalad a szemöldököm, ha tehetném leráznám a kezét magamról, ne simogasson, mert nem akarom.
A harag égető láva a véremben, a csontok olvadnak tőle. És itt van bennem a kielégítetlen vágy.
Nagyot sóhajtok, nem fejtem ki neki, hogy a barátnőm nem ilyen, ahogy nem merem szóba hozni, hogy van, mert félek, hogy nem tetszene neki, így pedig azt gondolom, ha nem mondom el, akkor még csinálhatom, max majd azt mondom neki, hogy nem mondta, de közben tudom, hogy nagyon meg fog büntetni érte és legyek őszinte magamhoz akarom, hogy megtegye, végre büntessen meg. Azért, hogy élek, hogy beteg elme vagyok, hogy romlott lélek, hogy az vagyok, aki. Fekély, métely, galád.

Nem kellettem magam, ahogy öltözöm praktikusan teszem.
- Igen? Mit? - mi az az egy dolog, amit jelent a négy szó? Felé pillantok és betűröm az ingem.
- Bocsáss meg, hogy nem vagyok a személyednek elég felnőttes. - acsarog a hangom, felbosszant már ezzel. Nem vagyok egy kölyök, de igen, szét vagyok esve, mert miért mondtam el neki a sok hülyeséget, minek?
Szemmel követem, ahogy tisztálkodik, lehet nekem is kellett volna?
Most… most mocskosnak érzem magam, igénytelennek,
Fáj. Nagyon szerettem volna megfelelni neki, olyan rettentően nagyon. Mély levegőt veszek, beszorítom a tüdőmben míg rá várok.
A ruháit jobban bírja, mint engem… nem lehet. Nem.. nem tettem és nem adtam semmit. Fájdalom és csalódás hasít a lelkembe és magam sem értem miért. Mit számít nekem ő? Semmit. Igaz?
Akartam, hogy kelljek neki, hogy tetszem neki, hogy vágyjon rám.
Megakad a tekintetem rajta, nem tehetek róla, de szép ez a dög, akarom, kívánom.
- Magam sem tudom Samael. - és ezt pontosan tudja, amit mondhatnék, az nem kellene és nem tetszene neki. Megértésre vágyom, szeretetre, szerelemre, arra, hogy valaki úgy akarjon majd belepusztul, a vágyat akarom, a mindent elsöprő akarást, a perzselő vágyat, hogy valaki így akarjon engem. De ezt csak nem mondhatom ki neki, kinevetne.
- Hüm? - rajtakapottan pillantok a cipőmre. Az arcom felforrósodik.
- Csak… megnéztelek. - vállat vonok, ne mondhatom el neki, hogy mennyire tetszik, látom a sebhelyeket, az izmokat, majd kérdezem a sebekről, a testéről róla, egyszer… úgy szeretnék a bizalmasa lenni, aki mellé bújik és titkokról fecsegünk, hogy azt mondja apám egy féreg, egy tetű, aki nem érdemel halált sem, hanem kínokat, aki megölel és simogat, járhat ez nekem.
- Tudod, hogy mi Séaghdha képessége? Jártál már a cirkuszban a műsora alatt? - hogy tereljem a szót is arról, hogy miért nem engem kért meg, hogy öltöztessem fel?

Megrándul a szám és a vállam is, ahogy kimondja. Akár meg is üthetne, úgy érnek a kimondott szavak, mert hiába tudom, hiába vagyok tisztában azzal, ami történt, mégis ahogy így elhangzik, úgy hat rám, akárha forró olajba mártana, mert szerinte ez semmi. Szerintem pedig minden, mindannak lenyomata, amilyen vagyok, aki vagyok, akivé lettem, és az romlott, rossz, beteges.
A düh megint maga alá temet, miatta. Még soha senkinek nem beszéltem erről, csakis Logan és Kayden tud róla és most ő. Mégis úgy beszélünk róla, mintha egy semmi lenne, mintha csak egy cukorka került volna a számba. Meg sem érdemelte a bizalmam, miért mondtam el neki? Ostoba vagyok. Ez… nem egy kiló kenyér, nem egy semmiség. Bűn.
A fogaim csikorognak a haragtól, és attól, hogy mennyire semmibe veszi.
- Úgy.- igen, úgy értem. Sejtem ő jobban szerette volna úgy hallani, hogy megbaszott az apám.
- Nem anyám miatt, magam miatt. - de nem kéne hiszen neki ez egy korty levegő, oly egyértelmű, hogy kár volt beszélnem róla.
Azonnal világossá válik, hogy ő nem egy érző lény, ő csak egy vérengző szörnyeteg, aki szerintem máris arról fantáziál, hogyan fog visszaélni a szar helyzetemmel.
- Milyen könnyedén formálsz véleményt az életemről. - kavargó harag zabálja a belső szerveim, zsibbadok ebben, fájok ebben. Nem vártam egyebet tőle, csak némi észérvet, vagy észrevételt, talán egy cseppnyi megértést.
Nekem nem móka egy délies pedofil áldozatának lenni, nekem nem oké, hogy a szexet kínnak élem meg, míg a hév el nem ragad, hogy bűnnek érzem és akkor tisztulok meg, ha vad kínokat élek meg közben. De nem ő fog lelki gyógyír lenni.
Rettentően vágyom a nagy szerelemre, olyanra, amiről beszélnek Élie és Séaghdha között, vagy vannak itt többen és nekem… nyilván nem kaphatom meg, ahhoz… de ki tudja még? Nem?
Megborzongok a simogatása alatt, főleg, mert a keze hideg a dühtől forró bőrömön.
Gúnynak érzem a rombolós játék kifejezést. de én mondtam annak, igaz? Mégis meggúnyol vele, kisemmiz, a földbe döngöl és a harag könnyeit benyelem a torkom legmélyére.
- Miért ne  tisztelném őket? - összeszalad a szemöldököm, talán nem kéne? Egyik sem ártott nekem valójában, mitől ne tenném?
- Értem. - nőstény és hím… az állatról beszél, megint arra kell gondolnom, hogy csakis a macska érdekli belőlem, sőt mi több, ez egészen biztos. Harag és sértettség kúszik a torkomba, savként marja a nyelőcsövem. Tessék, itt van ez a simogatás is, jó, hogy nem cirógatja meg az állam és a hasam.
Felmorran a macska bennem.
- Ez négy szó.- a miheztartás véget, de sejtem az engedelmességet kell belőle kiemelni.
- Tőled nem leszek magányos? - mert biztos vagyok benne, hogy azt nem fogja bennem tompítani és vissza sem kérdezek, hogy milyen jellegű engedelmességre vágyik, mert félek, amit mondana kifejezetten fájna és nem akarom, hogy lekorlátozzon.
Eltolom magam tőle és ahogy felállok kinyújtóztatom zsibbadt tagjaim, nem látványosan kezdek öltözni, hanem csak úgy magamnak, a testemben harag és kielégítetlen vágy tombol, mindkettő elég idegőrlő.
- Rendben. - úgy körbevezetem öröm lesz nézni.
- Jobban sikerül fókuszban maradnom? - felszalad a szemöldököm, mire gondol a költő vajon?
Felhúzom a nadrágom, a zoknim és összehúzom a nadrág cipzárja, begombolom és felveszem az ingem. Hogyan is hívta a ballagó öltözékem.
- Szerinted én fókuszra vágyom? - na persze nem vagyok rest azt is végig nézni, ahogyan ő öltözik fel, mert mindennek ellenére külsőleg tetszik nekem ez a dög, formás, ígéretes, erős, magas… szép és izgató. Csak ne gyűlölném máris ennyire.

Nagyot sóhajtok, nem hiszem, hogy ebbe a vitába belemegyek vele, amúgy is azt gondolom, hogy az a fajta, akivel felesleges és mellé már nem is nagyon értem, hogy miről is van szó.
- Nem lehet mindent elmeséli, hiszen oly sok van, ami nekem lehet nem is fontos, de neked meg igen. - finoman megrántom az orrom, hogy jelezzem, amit kér az túl semmi és egyszerre minden is. Lehetetlen.
Nem is értem a fennkölt szavait.
- Tanulni vágyom, repülni majd akkor, ha a talajon biztonságba vagyok, de lehet, hogy büszke vagyok, gőgösnek azonban nem mondanám magam. - de nem tiltakozik a hangom, olyan vagyok, amilyen, majd úgyis ezer felé törik minden körülöttem, azt hiszem ez az, amit mind a ketten kifejezetten jól tudunk.
- Korod okán nagyobb a tapasztalatod. - ezzel sem tudok vitára kelni, nincs is okom rá.
A tekintetem elidőzik rajta, nem túl kényelmes ez a póz, remélem hamarosan tudok rajta változtatni.
Amennyire tudom végig mérem, rágom a választ, talán túl is. Szép ez a dög, túl szép is, ahogy így nézem.
A hiúz olyan rettentően kíváncsi… tobzódik bennem, lüktet.
- A leheletnyi különbség a között, hogy mit kérek egy amolyan éltető játéknak, és te mit szánsz annak mégis érezhető. Az pedig, hogy ne hagyj szárnyalni végképp nem egyenlő azzal, hogy szex közben mit kérek, ugyanis ott tettem és nem a megjelenésem előtt vagy azonnal azt követően. Vagy rosszul értelek? - kicsit már zavaros vagyok, de a hangom most sima és érdeklődő. Lehet, hogy rosszul értem.
Mély levegőt sóhajtok be, hogy felteljen a fejem is.
- Nem ismerlek téged, nem tudom mire vágysz, mik az elképzeléseid, azt sem, hogy akarok-e neked tényleg tetszeni. - dehogynem, nagyon szeretnék, olyan jó lenne, de kicsit már zavaros vagyok.
- Hogy őszinte legyek kicsit kezdem elveszteni a beszélgetés fonalát. - és teljesen így is van, már nagyon nem is értem  miről beszélgetünk és lehet, hogy most majd azt is mondja, hogy buta vagyok. És az lennék?
- Kérlek…- kérlek segítsen, hogy értsem, vagy beszéljünk kicsit másról. - nem tudom, igazad van, magam sem tudom mire vágyom. - elfáraszt ez a nagy logisztikázás.
- Szeretnék beszélni. - már megadom magam. - Csak nem könnyű, adj nekem időt megnyílni. - vagy ne, vagy nem tudom, nem akar megint megdugni? Azt érteném.

….

Nagyon mély levegőt veszek.
- Jézus nem volt meleg, egy csók anyám szerint nem bűn, de ha meg…-basznak. - több is történik az már az. - lehelet finoman vonok vállat, pedig csalódott vagyok, de nem mert ezt mondja rólam, hanem mert tudja, hogy ez a valós álszentség.
- Valójában indok, anyám csak gyűlölte, aki vagyok, akivé tettek. - nem vagyok hülye, tudom, hogy az ő bűnük.
Megrándul a szemem, ahogy apámat belesorolja a beteges mániákusok közé, pedig tudtam, hogy fogja, ellen is akartam állni neki, de…Hiszen olyan igaz.
- Nos…- nem kell a válaszom, megadta a feldübörgő szívem, a zavaros légzésem, az arcom forróvá válása és túl sápad bőrű vagyok, ne vörösödjek el.
Apám szabatosan vette a gyereknevelést, szerinte ez beletartozott, vagy csak élvezte, mert anyámat megcsalni nem merte, ő meg nem dugott vele, azért vagyok egyedül hálás, hogy nem Dorci lett az áldozata, hanem én.
Megvet most? Ahogy ő néz engem, én úgy őt, hogy én is elkapjam a tekintetében, ha lenézne.
Összeráncolom a szemöldököm és zsibbad a hátam már. Közben meg jó ez, zsibbadjon csak, hadd fájjon, hadd égjen.
- Van, majd mutatok neked. - hogyne lenne? Sejtem, hogy élcelődni akar rajta. Nem baj.
Pózt váltanék, de azonnal értem nyúl, felsóhajtok, és belül el is mosolyodom. Igen… ezt akarom, ezt tegye.
- Nem vagyok hozzászokva, hogy őszinte bókokkal lássanak el. - ez a valóság. A fogaim összecsikordulnak, mert nem biztos, hogy tetszem neki. De már nem vagyok olyan nyomorult, olyan vékony, olyan ronda.
- Bocsánat. - visszahelyezem az állam a combjára, szeretném azt mondani, hogy zsibbadok, de szerintem nem érdekli.
Az illata olyan tömény ilyen közelről, ott van rajta az élvezete, a verejtékem, a bőröm, az énem és ő.
Halkan felnyögök, ahogy a hajam húzza. Felszisszenek és megkeményedik a mellbimbóm, a bőröm kiveri a lúdbőr pettyessége.
- A lányoknál nem vagyok szebb, ők mások. - nem is értem. Aprót elnyílik a szám, tanulmányozom őt.
- Nem mondtam, hogy annyival jobb, más élmény, én általában az vagyok, akit megdugnak, sőt… a csajokkal meg, nos ott én és a testük puhább, az illatuk finomabb és, hogy őszinte legyek azért más ízük van a nyelvem alatt, némelyiknek és… a finom bőr a combjukon… - megnyalom a szám, a nők finomabbak, de nem tudnak megdugni és én vagyok, aki a férfi, akinek uralkodnia kell, nem vagyok uralkodásra szánva, de nem tűrném el, hogy egy nő engem irányítson, szóval jah… igen.
Megbillen az orrom, ahogy őt nézem, ennyire mindegy lenne?
- Mindig is így éltél? - vagy ez korral jár?  Biztos halom szeretőt tart, legalább van egy pomme az életében, de van vajon halandója? Szörnyrésze szerintem nincs, talán akkor… de lehet, miért ne lehetne, egy alfa hiúz.
- Pár szóban elmondod Samael, hogy tőlem mik az alap elvárások? - izgatottan morajlik a vérem, pedig oly apró volt a fájdalom, amit az imént okozott.
Van valami, amire nem válaszoltam vajon? Ha igen… nos úgyis rákérde.

Éretlenség bújik meg a tekintetem mögött, mert nem értem, hogy miért érdeklem olyan nagyon? Mi oka van, hogy azt mondja csak a válaszaimra vágyik… szenvedélyesen?
Biztos vagyok benne, hogy ki akar figurázni, viccet fog belőlem csinálni, komédiát, hogy belepusztuljak. Megfarag a maga képére, arra, amit ő képzel rólam és az nem lesz egyenlő azzal, ahogy én képzelem magam. Nem szeretném, hogy csalódjon benne, nem tudom, hogy mitől fontos ez? Miért számít, amikor valójában nincs jelentősége, hiszen alig ismerem, de bennem valami vadul mocorog az ellen, hogy ne tetszem neki.
De mégis megadhatom neki, nincs semmi olyan oka, ami miatt ne tehetném meg.
- Talán azt a legnehezebb, az emberi kíváncsiságot, hiszen oly összetett. - de miért érdeklem ennyire? Bárcsak én tenném, adná isten, hogy valójában engem akarjon megismerni, hogy engem akarjon. Milyen csodálatos lenne, ha egy olyan nagyvad, mint ő engem akarna és nem a hiúzt, hanem csak engem. Mikaelt. Azt, aki vagyok és aki miatt oly sokat rettegtem gyerekkoromban.  Ahogy Kayden akart, mert akart, de nem nyúlt hozzám. Bárcsak akarna Samael. Bárcsak.
Álom.
Zavarnak a hiányosságai, a szívverése, a légzésének embersége, a testhője, mely most lassan hüllőszerüvé teszi.
Összerántom a szemöldököm. Konkretizáljak. Anyád.
De én hoztam be, én ígértem én vagyok, aki megtehetem.
A szavaira felpillantok rá, ráharapok a számra és megtartom magamnak a gondolataimat, mert abból megint harc lenne, hogy ő aztán mennyi tiszteletet mutatott felém, a képpel, az üzenettel, de ő elvárja, nos ezt lemeccseljük még.
- Miért nyirbálnád meg? - nem is értem, hiszen minek? Mit szeretne, hogy csak egy engedelmes kutya legyek a sarokban? Milyen elvárásai vannak? Szolga? Csendes szobadísz? Növény?
- Magam is csak találgatom, hogy mire vágyom. Nekem sem egyszerű ez, sőt nagyon is nehéz, mert mi van akkor, ha az, amire vágyom… neked nem tetszik? - ha megvet miatta? A hangom halk, összezavart, bizonytalan. Nyelek egyet és beszélni kezdek.
Figyel. Hallgatja a szavaim, befogadja őket, elemzi, én pedig csak beszélek. A szavaimnak nincs éle, nincs nagyobb jelentősége annál, hogy elmondom a tényeket.
- A modern keresztény anya a bibliát is úgy értelmezi, ahogy szeretné, szerinte a férfi férfival az a legnagyobb bűn, talán a gyilkosságnál is, elfogadhatatlan. - és persze tudom, hogy tudja, hogy az apám volt a másik férfi és lehet sokkal jobban ez zavarta semmint a tény maga. Mégsem tett ellene semmit, kint állt, amikor apám ránkcsukta a szobám ajtaját. Tudta mi történik odabent és ő engem tett ezért felelőssé, a gyerek hibája volt, aki a szeretet nyelvének érződött, amit nem lehetett elutasítani, mert a bántó szavak mögé rejtett simogatások miatt éltem túl.
- Azt hiszem engem tett hibás, mert képtelen volt megvédeni, de sejtéseim szerint nem is akart, ő a húgom védőszentje, nem az enyém. - finoman vállat vonok, ezeket már réges régen elfogadtam.
- Tények. - nem fájnak már… jaj dehogynem, de én színész leszek, nekem ezek el kell nyomni és el is tudom.
Szeretnék a fejébe látni, mert tudni akarom, hogy mit gondol a történetemről, mit érez iránta, de azt hiszem neki ez teljesen hétköznapi.
- Milyen? - sóhajtok egyet a keze alatt.
- Vékony, kicsi, törékeny, nagyon vörös, nagyon szeplős, fogszabályzós és gyáva. Célpont voltam, görnyedt a vállam és mindig cikázott a szemem, hogy lássam az ártó szándékot, bizalmatlan. A félelme szaga bevonzotta a vadakat. - így fogalmaznék, de féltem, mert otthon is mindig bántottak és így nem volt pajzsom. Nem volt semmi védelmem.
A szavai szíven szúrnak, összekoccan a fogam és gyanúsan méregetem, mi van, ha már most is gúnyosan mondja ezeket a szavakat. Engedetlenül hátra lököm magam a lábáról, hogy kiüljek a sarkamra, ő is hátra dől.
A szemeimben kiül a hiúz jelenléte, mert biztos vagyok benne, hogy nem láthat gyönyörűnek. Mélyen szívom be a levegőt, és tényleg csak őt méregetem, esküszöm gyanús.
Vagy mi van, ha tetszem neki, ha szépnek lát, ha tényleg annak gondol? Mi van, ha tényleg?
A kezeimmel a combomra támaszkodom, hagyom, hogy meztelenségem kitárjon neki.
- De, hogyne érdekelnének a nők? - miről beszél? megrezzen a szívem, hiszen barátnőm van, de ezt nem kötöm az orrára még.
- Szeretem a nőket az ágyban, kifejezetten. Én azt hiszem kicsit jobban is szeretem őket, de nincs ellenemre egy férfival sem a szex. - A szerelemben viszont csak nőkkel hiszek, biztos vagyok benne, hogy családom kell, hogy legyen és ahhoz nő kell.
- Téged izgatnak a nők? - és persze tudom, hogy a kérdésre nem válaszoltam telje egészében, még mindig nem mondtam el, hogy mi az, amire igazán vágyom.

Az egész helyzet olyan abszurd, hogy itt beszélgetünk, hogy tudni akarja, de abban is biztos vagyok, hogy vissza is élne vele, így elé tárni egy olyan titkot, amit simán ellenem fordíthat, nem egy jó taktika.
Most, hogy a szex tüze lement az agyamról, mindannak ellenére, hogy el ugyan nem élveztem, de már nem is akarok, már csak arra tudok gondolni, hogy ki akarok innen menni, hogy a szobámban akarok lenni, játszani akarok a haverokkal és elfelejti ezt az egész nagyon is lehetetlen helyzetet.
Pedig még valahol izgatott is voltam miatta, míg nem küldte azt az ostoba képet, addig azt hittem, ő megadja nekem azt, amitől a lelkem szárnyra kél.
Ha nem lennék ebben a szar pozícióban, akkor felemelném az állam, majd én tudom, hogy mikor akarom meglepni, de a helyzet az, hogy mivel az igazán fontos dolgokról nem beszélek vele, mint a csajom, a meló, vagy a suli, ahova felvettek, biztos vagyok benne, hogy a megleptések nem lesznek kedvére valóak, de míg nem tiltja meg, addig kell a vasat ütnöm és mellesleg, amúgy sem hagynám, hogy rátíltson bármire.
A helyzet kezd úgy kinézni, hogy ez nem is egy olyan játék, amibe én akartam belekerülni, hanem egy olyan, amit ő akar és emiatt bosszant a város kikúrtt urának hazug monológja is. De az is egy dög a sok közül, miért is lenne korrekt?
Az egyik fülemben a hosszú fülbevaló és ő pontosan azt simogatja, ha kedves lennék ezt akár egy törőd mozdulatnak is felfoghatnám, de biztos vagyok benne, hogy nem az, birtokló.
Jó, akkor majd meglepi valaki más. Illetve dehogy, én is fogom és ó az nem fog neki tetszeni.
- Egy olyan játék, amiben mindketten megkapjuk, amit akarunk és noha nem tudom te pontosan mit szeretnél tőlem, mire vágysz? Minek a reményében vagy itt, de biztos vagyok benne, hogy össze tudjuk hangolni. - vagy nem. Az is simán lehetséges.
- Játék a szexben. - még azelőtt, hogy visszakérdezne.
A simogatás már-már tetszik is, de valami miatt azt érzem mögötte, hogy a kéz mely most az állam cirógatja, nemsokára kitöri a nyakam és ez… ez nem tetszik.
- Szabályok… nem átlépni a határokat, én ugyan szeretem feszegetni őket, de nem szeretem az értelmetlen roncsolást. - a testemét persze, a lelkemnek meg olyan kurva mindegy. De persze ez fehér kesztyű lesz az arcába, ezt is tudom jól.
A szívem vadul dobol, ugrál a lehunyt szemhéjam alatt a szemgolyóm.
Mély sóhajjal nyílik el az ajkam.
- Nekem könnyebb volt úgy. - de igaza van, nem vagyok már felizgulva, sőt a szexnek most a gondolata is távoli, nem kell és nem akarom.
Felpillantok rá. Ismerem a tekintetem és tudom, hogy amikor így nézek, a zöld íriszem, arany pöttyök ékesítik, mert a macska a felszínre kíváncsiskodik. Engedem neki, csak azt remélem nem harap a simogató kézbe.
A düh kavargó energiái belőlem szökkenek a szobába szerteszét, mint egy leejtett pohár szétrepedő szilánkjai. Beterít mindent. Dühít, hogy szórakozik velem, hogy azt hiszi mindent megtehet velem és én hagyom, mert nem tehetek mást és lássuk be, még nem is akarok.
Újból mély levegőt szívok be, elhelyezkedek kényelmesebben, mert a hátam nem bírja ezt, de a fejem nem húzom el, nem számít a simogatása, nincs mögötte semmi.
Nem fejtem ki, hogy mert azt mondja, hogy biztonságban lennék attól még ez messze nem igaz, ezek szavak, melyekről nincs semmiféle bizonyítéka, én pedig annak hiszek, amit már megtapasztaltam.
Agyalok mit mondja úgy, hogy aztán ne kérdezzen jobban bele, de belefog, hát biztos vagyok benne.
Hiányzik Kayden, az ő hangja, finom simogatása, az, hogy olyan rettentően megbíztam benne, és ő nem is volt a hívóm, mert akkor csak egy kölyök voltam.
Biztos vagyok benne, hogy a válaszom nem arra fog érkezni, amit ő hallani  szeretne, mert az érdekli miért kérem, hiszen azt kérdezte nem rég, hogy kinek vagyok a selejtje.
Rárágok a számra, míg a szavaimon gondolkodom.
A macska felfelé kúszik, durva paranccsal taszítom a mélybe, de már nem megy olyan könnyen és olyan messzire sem.
Végül unottan vállat vonok és a hangom is semlegessé válik, hagyom, hogy a félelem, hogy mit gondol rólam kiszökjön belőlem, hogy megbélyegezzen ezáltal.
- Úgy nőtem fel, hogy a szeretet nyelve a bántalmazás volt. - és apám farka. - anyám túl vallásos a fia pedig a nézetei szerint buzi, apám meg egy patkány és a társaim sem voltak kedvesebbek. A szavaikat, melyek megalázóan bántóak voltak a túlélésem reményében a magamévá tettem. Megtanultam máshogy kezelni. - végül is nem hazudok. - otthonosak a bántó szavak, az már nem számít, hogy most igazak vagy csak akkor voltak. - könnyed vagyok, mintha csak Adyt mondanék fel.
- Tudok létezni benne, tudok élvezni benne. - hülyeséget beszélek én is tudom, azt is, hogy bele fog kérdezni nyiiilván.
A tekintetem az övét fürkészi az első grimaszt, a megvetés apró jelét, az lehet egy pupilla tágulás, vagy egy eltévedt mozdulat, egy apró rántás a szájon. Az orrlyukaim kitágulnak, ahogy beszívom a forró levegőt, vessen meg, gyűlöljön, nézzen le, azt értem, azzal tudok mit kezdeni, abba be tudok takarózni. Én a bókokat nem értem, ha jónak látnak, vagy azt mondják jól nézek ki az olyan, mintha a szemembe hazudnának. A szex meg nem nekem szól, a testnek, melyet a macska kikúrált egy cseppnyit, de valójában engem itt pont úgy semmire sem tartanak, mint odakint a nagyvilágban és ez így van jól.
A bántalmazást a lelkit és a testit azt.. azt érzem. Az a valós. Az igaz. Azt el tudom hinni és mivel az agyamban apám ezeket lelkesen összekötötte, mert ó nem hazudom, hogy nem simogatott addig míg nekem is jó volt… Hiszen ő így tudott engem szeretni, olyan különleges voltam olyankor, csak velem foglalkozott, csak engem cirógatott a többi pedig járulékos veszteség.
A vérem száguld, mint egy fékevesztett vonat japánban.
Ha van egy pici szerencsém nem kell neki a bántalmazó és megalázó szavak a szájába rágnom, amit visszamondhat nekem.

Olyan mélyen szívom be a levegőt, hogy félő felrobban a tüdőn. Nem kérdezek vissza, túl sértett vagyok és csend csak magam számára jó, nem követek el hibát, de már nem akarok itt lenni, már kifejezetten bánom, hogy egyáltalán beavattam ebbe a féltve őrzött hülye kis titokba, hogy elhittem egy buta pillanatra, hogy megkaphatom, amit eleddig nem mertem senkitől sem elkérni, és olyan rég kaptam meg.
Tudom, mert Logan elmondta, hogy ez egy illúzió, hogy apám soha nem létező szeretetét keresem benne, de nekem olyan forrón ölelő otthonos lenne, akkor is, vagy pont amiatt, ha közben sírva fakadnék és valósan fájna, de elhittem… olyan hülye vagyok.
Elhúzom a szám. Tessék.. most mit van meglepve. Hát, amiről beszél az nem létezik, nem létezhet, nem vagyok egy utcakölyök, akit magához vesz… de az vagyok, de nem… hogy lehetnék?
Összepréselem a szám, hogy csendben maradjak, remélem nem hiszi, hogy bocsánatot kérek?
Igazán az tetszene, ha megbüntetne érte, ha bántana, nem úgy, ahogy én kértem, hanem úgy valósan, mert akkor szabad szívvel gyűlölhetem és forronghatok benne, akkor lesz mentségem mindenre, amit elkövetek ellene.
A vágynak már nyoma nincs a testemben, lehet nem is volt, már azt is kevéssé érzem, hogy bennem járt, már szégyellem, hogy ösztönből neki adtam magam és rohadtul élveztem, de élveztem volna ennyire bárkivel, igaz? Így kell lennie.
Újból nem felelek. Nem fejtem ki, hogy már a filmekben is unalmas, de elég erős víziói vannak arra, hogyan fog velem bánni, nem sejti, hogy ez a világ nem az, amiben ő élt és ezek szerint halt is, agyban mindenképpen.
Én is dönthetek, amit nem akarok nem tehet meg velem, ellenkező esetben rántsa elő a hiúzt és jó szórakozást.
Bámulunk egymásra. Én haragosan, dacosan, dühösen és elszántan. A macska bennem ólálkodik és bánom már, hogy őszintén kértem, nem mert nem adta meg és nem értette meg, hanem, mert nem érdemelte meg.
- Akkor még egyikünk sincs kész rá, hogy éljünk az általam ostobán elkért módszerrel. - én szívesen leszek fogyatékos, de nem hazudok és ezt kell, hogy érezze, én nem vagyok kész, ott abban a búja pillanatban azt hittem, de már nem akarom, mert a vágy hullámai sima víztükörré szelídültek bennem.
Újabb mély levegő, nincs megint válasz, de kérdés sincs. Én egy modern fiú vagyok, ő pedig egy ősöreg dög, meglátjuk mit hordoz a világ a romjain, lehet az ő holttestét. Séaghdha neki adott és én magam a városúrnak, de köztünk arról nem szólt a szövetség, hogy lepasszolhat és ha elállt a szóbeli szerződéstől én is megtehetem.
Mélyet sóhajtok, pedig olyan vonzó az az ajtó, messze lehet még a hajnal vajon? Sajnos igen biztos, hogy nem most jön és ez a patkány nem most lesz halott, de nem sokára.
Nem moccanok a simítása alatt, mintha tényleg egy öleb lennék, na ez még jobban felbasz. Az ideg megugrik az állkapcsomban, feszült lesz a vállam, a hátam, a hasizmaim.
- Nem akartalak meglepni. - ez is igaz, és ezek szerint nem is sikerült. De imádnám, ha rájönne, hogy túl fiatal vagyok neki, nem tudunk szót érteni és emiatt nem izgatom, így minimálisra szorítkozom a beszédben, hátha halálosan untatom és akkor megbasz megint, na bumm… még lehet élvezném is, de túlélném, aztán mehetek a dolgomra.
Rápillantok, ha már emeli a fejem és ez a gyengédség, erre felröffenek, biztos kurva nagy hazugság.
Rágom a szavait, őrölnek a fogaim, felmorranok benne, főleg mert a hatalma megrebben körülöttem és értem, hogy ki fogja szedni belőlem, meg fog idézni, hiszen meg is harapott, megteheti, alja lenne, de lehet csak kíváncsi. Belül kiröhögöm magam.
- Mert ahhoz amit kérdeztél…- nincs közöd.- annak nincs jelentősége a játékban.- lezserül vállat vonok, ami nem könnyű ebben a testhelyzetben.
Lesütöm a szemem, nem vagyok képes kimondani, mert szánalmasnak fog látni.
- Nem kaphatok engedményt? - igyekszem elnézni mellette. - Most nem szeretnék erről beszélni, de egyszer fogok. Ehhez nekem vagy nagyon… felajzottnak kell lennem, vagy végtelen biztonságban kell magam érezni és most nem teszem egyiket sem. - simulékony a hangom, nem tudok így beszélni róla, nem alázhat ennyire meg, de persze meg fogja tenni, hiszen már belengette a vámpírhatalmat.
- De ha mindenképpen szeretnéd, definiálom neked, hogy mire gondoltam. - valahogyan. Kínosan.
Halkan nyelek egyet, tudom, el kell mondanom, de ha van isten, akkor nem most. A zavartól ég a szemem, és zsibbad a szívem körül. Tudom, hogy mi az oka, hogy azt kérem amit, tudom mit keresek benne és tudom, hogy nem találnám meg, de akarom, hogy bántson, hogy alázzon porig, mert gyűlölni akarom és az segít benne, a gyűlölet olyan erős érzés. Felpezsdít és cselekvésre sarkall, azt akarom, de közben ahogy végig pillantok rajta. Őt akarom. Hiszen bennem valami hozzá törleszkedik, valami, amit nem is értek, valami erős és ösztönös. Sicc. Nincs itt semmi látnivaló.

Tádááám, újra megsért, milyen kurva meglepő, már majdnem elhittem, hogy nem lesz olyan faszom lekezelő, de persze az, mert mi más is lehetne?
Mély levegőt veszek, egészen beszívom az orromon, hogy aztán felteljen a tüdőm vele és megálljam, hogy egy igazán lekicsinylő válasszal feleljek meg.
- Bocsáss meg, úgy néz ki aluliskolázott vagyok. - és valami messze azt súgja, hogy arról meg a leghalványabb lila fingja sincs mit csinálok valójában, mert ez alapvetően nem túl fontos, vagy nem eléggé.
Azonban persze lehet, hogy tévedek és ez a lehetőség is fennáll, és valójában tud rólam mindent, csak szopat. Ha nem is szó szerint.
Tök őszintén azt hiszem, hogy mindegy mit mondok és mit teszek, ettől teljesen független, hogy ő mit reagál rá.
Olyan gúnyosan röffenek fel, hogy azt élmény lehet hallani is.
- Te… valójában egy kicsit fogyatékos vagy? - nincs más lehetőség. Óvatos a hangom, de élek a gyanúperrel. Alanyi joga, hogy bízzak benne? Mi a faszomról beszél? A tekintetem feltelik teljes értetlenséggel. Komolyan azt hiszi, hogy mert ő azt mondta én ezt fogom érezni?
- Zen mester is lehetsz, hogy a gondolataid tudod abba az irányba terelni, ami valaki szerint helyes, de azt hittem, hogy a gondolatbűn még csak filmekben és könyvekben létezik. - menten kiderül, hogy én is egyben vagyok benne, csak egy szar film, mert pornónak is geci unalmas volt, de pszichothriller még lehetne, ha a muki nem lenne teljesen faszkapal.
Felbosszant.
A vágynak már nyoma nincs bennem, mintha soha nem is lett volna, elmúlt és elfújta a szél, kisemmizett. Talán igaza van és nem is vágytam valósan rá.
Értetlenül megrázom a fejem. Persze megteheti, hogy bánt, hogy rosszul járok vele, de már 2024-et írunk, és nem 1800-at. Nekem is vannak jogaim és ha úgy dönt, hogy nélkülem szeretne szolgát belőlem, akkor nekem jogom van a koalícióhoz fordulni.
Újabb mély csalódott sóhajjal fogadom be a szavait, nem hiszem el.
- Értem, de a meglátásom szerint hiába mondom el. - vállat vonok unottan, valójában dögre untat a fellengzős szövege, amiben ő maga van jelen és egy olyan világ, amit ő álmodott meg és abban én egy asztali lámpa vagyok, szóval melyikünk álmodozik? Azt hiszem ő.
- Sokat vársz tőlem Samael és egy rég letűnt világ romjain még lehet igazad is lenne, de már nem abban a drámában élünk, sokkal korszerűbb vagyunk, tele lehetőségekkel. - és neki nincs arról fogalma, hogy teszem azt a közösségi média mennyire sokat árthat Séaghdha cirkuszának, ha valaki mer bátor lenni és ó… én merek.
Felbosszant… azzal, hogy elmondtam a legvadabb vágyam és ő visszaélt vele, egyszerűen kidobta ezzel és elvette a vágyam, hogy ő és én dolgozhatunk össze, de ahogy sejtem nem fog előfordulni, sokkal inkább azt hiszem ő tényleg egy rossz filmbe ragad.
Szomorúvá tesz és riadttá, de a legjobban csalódottá.
- Sajnálom, lehet valaki sokkal intelligensebbel kell neked. - újból megsért. Ma erre megyünk ki, úgy látom. Már olyan mérhetetlenül sértette vagyok, hogy nem is akarok társalogni vele.
Valahogy már az sem izgat, ha megharap, odatartom a nyakam, a hajamba maró ujjai sem izgatnak, unottságot húzok magamra, mintha ez lenne a módszerem ellene.
- Semmi. - már tudjuk, nem? Felállok, ahogy húz és tényleg az jut az eszembe, hogy mennék.
Engedelmesen térdre ereszkedem, vágyakozva az ajtó felé pillantok.
Az állam a térdére fektetem, jó, leszek az engedelmes kis unott szolgája, ha erre vágyik, tekintve, hogy nappal majd meglátom mit tehetek, míg ő holtan döglődik.
- Értem, hát akkor ezek a szabályok.- jó, akkor engedélyt kérek, de meglátjuk mit szól, ha nem talál bennem önállóságot, olyan könnyedén fog rámunni, hogy az mókának is rövid lesz.
Jó, akkor első pont, beszélni van jogom, semmi máshoz… jó.
Mérges vagyok, sértette és dühös.
Olyan mérhetetlenül dühös, hogy forrong bennem, a hiúzt mélyre tolom, hogy a morgása ne csússzon ki a torkomon, kéne neki, élvezné, és én nem adom meg.
Bosszant a pökhendisége, a lekezelése, valójában minden belőle.

Anyámnak nagyon sok dologban igaza volt velem kapcsolatban, többek közt abban, hogy borzasztóan sértődékeny vagyok. Tudom magamról, mégsem tudok ellene tenni semmit, mert oly sok valódi sértés ért, de hogyan mondhatnám el ezt egy vámpírnak, illetve egynek már elmondtam, de őt nem zavarta, hogy az ölében bőgtem ki a bánatom, sőt a hátam simogatta, és a fülembe dörmögött, miközben a nyakán súrolt a panaszos ajka. De soha nem vett ezekről tudomást, noha éreztem a vágyát kitelve, felvastagodva. Talán pont amiatt, hogy elríttam apámat és a bántásokat, pedig míg velük nem hozott a sors össze azt hittem… dicsőség, hogy legalább a faterom foglalkozik velem, de Logant olyan mélyen dühítette fel, hogy rá kellett ébrednem nem jutalom ez, hanem büntetés, egy seb örök életre. Kayden máshogy látta, azt mondta ő túl öreg, neki mindenki kölyök, de nem neki van ebben igaza.
A hiányuk fellüktet bennem, ebben a kicsavart helyzetben.
- Könnyebb ez. - lihegem még vágytól zúgva, még lúdbőrtől pettyes bőrrel. - Bizalmat kérsz tőlem Samael, de az nem jár alanyi jogon. - nem? De. Azt ki kell érdemelni pont úgy nekem, mint neki, ez nem is lehet kérdéses.
Mély levegőt veszek, az eszmefuttatás jogos, nincs hozzáfűzni valóm, csak annyi lenne, hogy még nem érdekel kifejezetten, de csak pár órája ismerem, kettő, talán három és már megbaszott, szóval…
Rászorítok a fotel karfájára, ahogy megint elszorít a levegő elől. Érzem, hogy elégedetlen, hogy kezd türelmet veszíteni, de akkor tudom mik a határok és tudom hogyan lépjem át őket, túl öreg, hogy ilyen könnyen átlökjem a túlpartra.
Nem érti… nem mondhatom, amit gondolok, mert hiába vagyok lélekben és testben erősebb, mégis olyan könnyedén összetörhet, ha kinevet, vagy ne adj isten gúny tárgyává tesz, akkor kivégzi a lelkem, amit hosszú hónapok óta teszek rendben, emberfeletti melóval nem mellékesen.
Nem lehet, hogy ő vagy bárki lerombolja. Arra kéne gondolnom, hogy ő nem is fontos nekem, de azzá kell, hogy váljon, hiszen hívóm és vámpírom, még több, mint 21 hónapig az övé vagyok, abban össze kell csiszolódnunk és rettentően fájna, ha szánna vagy megvetne. Azzal megölne bennem mindent, amit azzal kaptam, hogy kiteltek a bőröm alatt az izmok, hogy hús is van rajtam, hogy a fogaim már nem csálék, hogy merek körmöt festeni és hosszú fülbevalót hordani.
Nem vagyok képmutató!
nem mondhatom ki azt, amit gondolok, nem lehetséges. Nem mert képmutató vagyok, hanem mert félek, azt nem lehet előbaszni belőlem, azt elősimogatni lehet.
Kapkodó légvételekkel, verdeső szívvel ülök a seggemen, még masszívan jelen lévő vággyal, noha már csak parázslik a szervezetemben, nem lobogó tűz. Nagyokat nyelek.
Felé fordítom a fejem. A tekintetemben bizonytalan harag dacol a kíváncsisággal, pedig a vámpír olyan gyengéd és annyira szép, én mégis azt hiszem, hogy el fog árulni, nem úgy fog megalázni, ahogy el mertem kérni és már kifejezetten bánom, hanem ténylegesen vérig fog sérteni és én nagyon sértődékeny vagyok és haragtartó is.
Megreszket a szám és lesütöm a szemem, zavar pírja forrósítja fel az arcom, rányalok a számra és rettentően szeretném az időt visszaforgatni, hogy ne kérjem ezt, nem most, de soha, senkitől. Mert itt ülök abban, hogy el kell mondanom, amit nem akarok.
Reszket az ajkam az érintése alatt, valódi pánik szikrázik belőlem. Félelem. Sűrű, erős félelem és túl erős bizalmatlanság.
- Már nem lényeges. - nyekergés vagyok, megbánás, sértett, haragvó dac.
- Soha nem kérném, hogy parancsolj nekem. - ó dehogynem. Mégis morran az ellenvetésem.
- Selejt vagyok. - ezt kérdezte igaz? Az vagyok, tudom, annak neveltek és nem baj, valakinek annak is kell lennie, ezzel együtt tudok élni.
Nem kérdezte kié, nem felelek rá, menekülnék, könnyedén fordítom a fejem el, hogy a nyakamhoz férjen, hogy a nyelve a lüktető éren simítson végig. Bár megharapna, az befogná a száját.
Nagyot nyelek, a szemem is lehunyom.
- Már nem tüzel a vágy bennem. - anyagtalanul vállat vonok, a jobbomon, olyan hanyagul, mintha minden mindegy lenne.
- Nem igénylem, elmenedzselem az életem. - szisszenő hangok a fogaim közül, hogy ne küldjem el a büdös picsába, lehet a szívére venné.
A dugási utáni sóvárgásom semmivé foszlik, mint, ahogy már azt sem akarom, hogy megsemmisítsen, semmit nem akarok. Legkevéssé beszélgetni, de dugni sem.
Menni akarok a dolgomra, hogy kigondoljam hogyan kellett volna pimaszul visszavágnom, mert persze most nem jut az eszembe semmi.
Szükséged van még ma rám? ha nem akkor mennék, de persze nem merem kimondani, nem merek én véget vetni a randevúnknak. Menő lenne, nagyon bátor és én nem vagyok bátor.

Hangosan lihegek és zavar, hogy elképzelése szerint a hiúzt elő kell kúrni belőlem, akkor nem érti, hogy milyen a hiúz, azt nem lehet előkefélni, mert nem prédaállat, ha ő a bőröm alól felkúszik véget vet a mókának, hiheti, hogy szórakoztató lesz, de onnantól már nem leszek jelen, én nem vagyok alfa.
Persze aprót sem lep meg ama tény, hogy valójában neki csak és kizárólag a macska fontos belőlem.
- Miért? - csalódott a hangom, és egy kissé kíváncsi is. - Te hogyan fogalmaznál? - miben vagyok szerinte jó, ami nem arról szólt, hogy kurva vagyok? De abban kitűnő, ez egyszerű, nem kell hozzá semmi csak egy apró kis szeretete a szexnek és azt én kifejezetten élvezem.
Hangosan dobol a szívem, a vérem hullámzó tenger, a pulzusom verdeső pillangó szárnya.
Kifut a levegő belőlem az ujjának nem sok hely van a szoros öv alatt, a levegő megint megfutamodik bennem, felsimulok a mellkasára, neki préselem magam, még mindig mozdul a csípőm, még mindig tolom a fenekem neki, de csak hullámzom még, hiszen a vágy bennem aranyszín posztó.
- Nem. - pedig olyan jó lenne őszintének lenni, de a félelem erős bennem, hogy kinevet végül, megaláz, nem úgy, ahogy én szeretném, hogy olyképpen, mint tették sokszor, mert vékony voltam, mert kicsi, mert vörös, mert gyenge és mert fogszabályzós. Mert Romeót akartam játszani, de még csak Tybalt sem lehettem.
Csak pislogok rá, erőt gyűjtök, hogy elmondhassam, hogy kimondhassam, hogy elkérhessem anélkül, hogy bántana valósan, hogy kinevetne. Ki fog, biztos vagyok benne, kigúnyol  majd.
De mi van akkor, ha érdekli? Ha tudni akarja? Ha megtenné nekem és nem élne vissza a helyzettel, de vissza fog, mert vámpír, az aki és ami és inkább ami, semmint, aki.
A pánik a szívemre húzódik, idegesen kapkodom a levegőt.
Meglepi a kérésem, melyet végül csak elővakarok magamból és azonnal meg is bánom, ugyanabban a percben, ahogy kimondtam, ahogy szavakká formáztam, mert meglepem vele, nem döbbentem le, ott nem tartunk, de mégis értetlenség sugárzik belőle.
Összezavar ezzel.
Ő lep meg engem. Nem meglep, halálosan és vérig sért. Nagyot nyelek, hogy a csalódástól megdobbanó szívem ne essen ki a számon.
Rápillantok, hiszen ezt kérte és minden itt van az arcomon. A tény, hogy megbántott, hogy őszinte voltam és azt kapom képmutató vagyok.
A sértettség a szívembe kúszik, olyan nagyon megbánt, hogy el is döntöm többé nem leszek őszinte vele, haragos tűz lobban a szememben.
Összepréselt ajkakkal pördülök meg a széken és feszesre húzott háttal ülök le, dac sugárzik minden kidolgozott mozdulatomból.
- Talán az vagyok. - mindazonáltal nem érti ennek jelentőségét. Mert abból fel lehet épülni, fel lehet a talajról állni és azt is értem, de már nem akarom, hogy megtegye velem, mert egyszerűen…. kikérem magamnak, most pont nem voltam képmutató.
Hátra dőlök, érzem magamban, a baszás súlya még bennem honol, a farka felsebezte az érzékeny bensőm, de ezt akartam, nem zavar, de érzem.
Az öv végre lekerül a nyakamról, kihúzom magam, a szívem még vadul ver, de a vágyat megölte bennem ezzel az egyszerű sértéssel.
Fölém magasodik, lenyelem a kikivánkozó sértésem, de ettől még nem lesz jobb, mert azt hittem… de miért is bíztam benne? Mert ostoba vagyok.
Tanultam belőle, már nem leszek őszinte.
- Talán ezt is élvezem. - vállat vonok, mindannak ellenére, hogy jó helyen kapizsgál, lehet nem is olyan hülye, de nem fogom beavatni, csak nem hiszi? Ahhoz még kell egy kis bizalom nekünk
Keskennyé szorítom a szám vonalát, ahogy felpillantok rá.
- De már nem akarom. - és túl őszinte vagyok, hogy azt hihesse hazudok, na meg a vámpírok érzik, nem? Ahogy én is érzem, ha valaki hazudik.
Minden erőmmel rá koncentrálok, meg akarom ezt úszni, vissza akarok menni a szobámba, már nem akarok vele… játszani, akkor sem, ha kifejezetten tetszik, ha szeretnék vele lenni, ha oly nagyon vágyom… nem már nem, vágytam kielégülni.

Ordít a szuszogásom, a hiány az után maradt űr, mert amíg bennem volt, addig pontosan tudtam mi a “ dolgom”. Most pedig magamra maradok a combjaim közé visszafolyó váladékával, a halott magjával, amit lehet ki sem érdemeltem, de egy dugás az nem több, mint egy dugás és én… én többek akarok ettől a vámpírtól.
Panaszos sóhajjal fogadom a visszavonulását, de az agyam dolgozni kezd. Elkérhetem, amit akarok, elkérhetem, amire vágyom, de be fog skatulyázni, azt hiszi majd ennyi vagyok, egy fiú, aki a fájdalomban érti meg, hogy mit jelent, semmit.
Neki sem jelentek semmit, én nem. Ha nem lennék hiúz, egy ilyen, mint ő, elsétálna mellettem az utcán. Hiszen ő olyan gyönyörű, olyan erős, és a farka isteni.
Aztán eszembe jut, hogy azzal kell élnem, ami van és az a hiúz. Engedem, hogy a fejem hátra feszítésében felmorogjon belőlem, hosszan, fenyegetően, ijesztően, olyan elemin, amitől megremeg a gyomrom, pedig még magamban érzem őt. Még pulzál minden sejtem, még ott van az összehúzódásokban.
Ahogy hátra lép, berántok egy nagy adag levegőt és utána dőlök, de mást sem tehetnék. Élvezettel üdvözlöm a birtokló mozdulatot és nem is sejti, hogy ezzel mennyire a lényemre tapint. A mellkasára simulok, a két kezem megadóan lóg a testem mellett.  Úgy lihegek, mintha áthajszolt volna a világon, minden szívverésemre a halott magját pulzálom vissza magamból, az élménytől megrándul a szívem.
- Miben? - kérdezek vissza rekedten, mámorosan.
- A kurvaságban? - már-már vágyom rá, hogy megbántson, hogy gyűlölhessem, de bassza meg eddig semmit nem tett, ami miatt kéne és ez zavar, ezt nem értem.
- Nem lehet.- súgom nagyon halkan, nem kérhetem el, amire vágyom, azt neki tudnia KELL, éreznie KELL és biztos vagyok benne, hogy teszi és abban is, hogy addig nem adja meg, amíg nem kérem el. De azt nem lehet, az annyira bűnös, azt nem szabad, azt egyszerűen belénk verték, hogy nem lehet, nem kérhetem el, hogy bántson, hogy pont annyira bántson, amíg még jó nekem, ami nem ijeszt meg, ami nem riaszt el, de tegye meg. Lépje át a határt, hogy gyűlölhessem, így kell lennie, nem? Nem szabad engedni neki, mert vámpír, a génjeimbe van kódolva a fertőzéssel, hogy ellen kell állnom neki mindörökké, nem? De! Nem? De!
Pihegve kapok csak levegőt. Tedd meg! Roppantsd össze a gégém, ölj meg, vegyél el mindent belőlem, legyen vége. Tedd meg Samael, ő tedd már meg!!
- Nem lehet, nem szabad. - a hangom szánalmas nyüszítés. Tele vagyok szavak nélküli kérleléssel, miközben a seggem még a ritmusára préselődik.
Mély levegőt veszek, lehunyom a szemem és a fejem felé fordítom, ha hagyja. Az ajkaim elnyílnak és becsukódnak, majd megint elnyílnak.
- Hogyan mondjam ezt ki? - amit amúgy is tud és nem fogja megadni, amíg nem kérem el, de ha elkérem az megalapozza a kapcsolatunkat egyből az elején. Ha erős vagyok, annak lát? Vagy tudja, hogy egy szánalmas senki vagyok, aki arra vágyik, hogy nem csak testileg, de szavakkal is alázza meg?
Hogyan mondjam el, hogy azt akarom, hogy alázzon porig? Milyen ember vagyok, aki ezt érti? Aki ettől lesz teljes? Miért teszi ezt velem?
Végül veszek egy mély levegőt és mindent felteszek a szánalmas valómra.
-Semmisíts meg! - gyenge a hangom, rettegek, hogy kinevet, hogy annak a szánalmas senkinek lát, aki vagyok, akit az apja annak nevelt, akit az apja simogatott, akinek az apja kiverte és álmos éjszakán még a kölyök testére is élvezett. Az a fiú akarok lenni, akit olyan nagyon meggyilkoltak. Mert azt értem. Az annyira tiszta. te, én… mindenki más.
Rettegek, hogy meglátja ki vagyok és szánni fog, hogy megbélyegez, hogy… ő is gyűlölni fog, amiatt, aki vagyok. De engem még soha nem szerettek, nem baj, ha ő sem teszi, azért szép lenne, de ebben nem hiszek.
Nem akarom, hogy visszakérdezzen, míg szívdobogva várom, hogy értelmezze a szavaim.
- Szavakkal és … tettekkel is. - a szemem még mindig csukva. Azt akarom, hogy bántson, alázzon meg és aztán simogasson, míg elmúlik a feszültség, hogyan kérjem ezt egy vadidegentől? Maximum azt mondja Séaghdha szemébe, hogy nem kellek neki.
Olyan gyorsan veszem a levegőt, hogy kiszívom a szobából, belőle, magamból, rettegek, hogy minek lát majd, érti vajon? Érteni fog engem?

Elfelejtem, hogy kik vagyunk, miért vagyunk itt és, hogy én éppen a jól működő kurvát játszom.
Könnyedén egyszerűsödőm le vágyra, annak ellenére, hogy levegőt alig kapok, de az éles fogak felsértik a vállam, felkiáltok édes kínomban.
Kevés, többet akarok, már nem tekintem a vámpírt ellenségnek, mert minden egyes döféssel letol az agyamról egy kisebb sziklát. Belefúrja magát és én kéjesen nyögdécselek, alig kapva levegőt.
Morranásokat tol elő belőlem, elvigyorodom két hangosabb nyögés között, tudom, hogy élvezi, ha a macska előtör egy-egy pillanatra, de ha engedek neki, akkor vége a szexnek, akkor véres háborúba bonyolódunk, mert a macskát nem lehet megbaszni, azt nem lehet lefogni, azt nem lehet leuralni, ellenben velem.
Zsibbad a gerincem, a combjaim, remegnek az ujjaim amivel vérszegényen a fotelba kapaszkodom.
Zavar a nyakamon az öv, mer nem tudom a fejem billegtetni tőle, csak a nyögéseim hangosodnak fel.
A bal kezem beszorítom a fotel és a felsőtestem közé, hogy levegő jusson a tüdőmbe, míg a másikkal hátra nyúlok. Belemarkolok, az összes körmöm a húsába mélyesztem és szaggatom az érzékeny oldalát, combját. Kéjesen nyöszörög a vágytól.
A nyakam felé tekeredve, a hajhagymák sikoltanak és egy kósza pillanatra eszembe jut, hogy meg fogok halni, megöl. Megfojt.
Ennyi volt, de ha így halok meg, hát nem azt mondom, hogy megérte.
Lila pöttyök ugrálnak a szemem előtt, az öklömmel csak kevesebb levegőt adok magamnak, immár két kézzel markolom a húsát, a körmeimmel majdnem megnyúzom, de szenvedek.
Újra lecsap és ez a harapás valós, mély, ösztönös és rettentően fájdalmas a felfeszült, felélesztett izmokban. Erősebben kapaszkodom belé, hangosan felkiálltok.
A vágy végig ront rajtam, mint egy úthenger.
A levegő már csak emlék, olyan gyorsan ver a szívem, hogy a szám remeg és ott lesz a vámpír, gyors, sűrű élvezete… ott bennem.
Megfeszül a hátam és újra felkiálltok, mert olyan forrón önt el, mintha folyékony parazsat élvezne belém, szinte marja az érzékenyre kefélt, rugalmas falat.
Lelassul a mozgása, végre kapok levegőt, ordítva szívom be, míg nekem simul, én pedig engedékenyen mozdítom a seggem rajta, hogy a csípőm lágy mozdulataival az utolsó cseppeket is magamba préseljem, tudom milyen lesz, amikor kivonul belőlem és óhatatlanul visszafolyik a lábaim között.
Leizzadtam.
Morranva nyögök fel, az ujjaim lazulnak a testén, de felmartam, mert a vérének illata keveredik az enyémmel.
A nyelve újult erővel hergel, tombol bennem a kielégítetlen vágy, az alhasam fáj tőle, a heréim feszesen húznak.
A farkam nem kőkemény, de nem is felpuhult, inkább kitelt, de nem kemény, nem hazudok.
- Bassza meg! - összegzem morgással vegyítve, ez kurva jó volt, de nekem kevés. Többet akarok, annyival többet, el kell élveznem, azt akarom, hogy uraljon le, bántson.
Lágyan ring a csípőm, ahogy a fenekem újra és újra feltolom rá.
Kapkodom a levegőt, kissé sípolva lélegzem, forró vagyok, égő fáklya, ez nekem nem elég, de a vágy nem tudott lecsillapodni, a szívem nem lassul, tekergek rajta, mert több kell. Még. El akarok élvezni.
Nagyokat nyelek, a számat nyalogatom, hogy nedves legyen újra, érzem magamban őt, az élvezetének ragacsos sikálását.

Felmorranok, mert valahol igenis hazudik, vagy a vágyat, ami lehet pont annyira nem teljesen valós, mint az enyém, de kifejezetten zavar, hogy megfoszt a szívverésektől, mert nem kefélek hullákkal, de ez őt a leges legkevésbé sem fogja érdekelni, ebben biztos vagyok, hogy ez az én küzdelmem önnön magammal, azt hiszem az sem lenne kiváló érv.
Nem felelek hát, úgysem lehet igazam, de tekintve, hogy a vámpírok egész lénye hazugság, nem állok olyan távol az igazságtól. Rövidke életem folyamán egy vámpírt akartam csak, de 14 voltam, majdnem 15 és őt nem kaptam meg, de még két év és talán megtapasztalom milyen, amikor valósan is akarom a vámpírt.
Nem tagadom, hogy nem tetszik, ahogy a fejem félre fordítja, a hangja, a forró keze a testemen, de valami elég velős hiánycikk.
Hagyom, hogy a vágy elöntse a testem, hogy átvegye a hatalmat felettem, mert megtehetném, hogy rágom magam rajta, hogy kínlódom benne, de akkor kinek lenne jó? A magam ellensége nem vagyok és ez a dolog most rólam szól, mert ami a vámpírt érdekli, azt olyan mélyre tolom, hogy lehet nincs is alja a veremnek, amiben a macska nyűgösen vergődik, noha nincs ellenére a vámpír, sokkal inkább érdekli és ez ellenségessé tesz engem vele szemben. Árulás, nem tűröm.


Hangos, kissé panaszos nyögéssel fogadom magamba, de nem tudom úgysem megtéveszteni, hogy a behatolás fáj, akkor is, ha az ujjai jártak benne, nem olyan mélyen, mint a farka. Ez a fájdalom a magam által keltett saját ajzottságomban kitűnő. Kell, hogy értsem, hogy érezzem, hogy tudjam mit kaphatok meg és mit nem, mert felbosszant az egyetlen szapora dobbanás, mely kettétörte a gerincem, pofátlan és lelketlen visszavétele, de mit is vártam? Ő nem Kayden és soha nem is lesz. Mégis azt képzelem, hogy ő áll mögöttem, az ő csodálatos farka feszíti szét a testem. Beharapom a levegőt, míg az ujjaim feszülnek a támlán és kérlelhetetlenül bennem van. Sért. Sért az érzéketlensége, sért, hogy szimplán megbasz, semmi egyéb vágyat nem ad nekem, mondjuk én sem neki. De tőle sért, annak ellenére, hogy ajándékba kapott, az övé kéne, hogy legyek, de a végsőkig harcolok ez ellen, ha eljön az ideje, és a végsőkig a hiúznál nem légbe sodrott szó.
Elhessentek minden ellenálló gondolatot és leegyszerűsödöm a szexre, a benyomulások egymásutánjába, pedig levegőt alig kapok, mert kemény a fotel támlája és kemény a vámpír mögöttem, a húsom jajgat a bordáimon, a levegő hálni jár belém és belekezdtünk csak.
Minden egyes felökleléssel simább lesz az útja, bejáratosabba  terep, nyitottabb, élvezetesebb.
A farkam engedékenyen átadja a kellő vért a szívemnek, hogy az életösztön feltámadjon bennem, mert a nyomás éles.
A szex nem finom, nem ismerkedős az, amit kérek, baszás.
Hangosan nyögdécselek, a szemem felpattan és neki nyomom a seggem az ölének, hogy még mélyebbre jöhessen, még erősebben, hogy basszon, keményen, vadul, kielégíthetetlen vággyal.
A fájdalom átvándorol a gerincem aljára, ez az élvezet társul azzal, hogy a vámpír szíve feldobog a hátamban. Újabb elégedett hang röppen le a számról a nyögésem fűszerében.
Alig kapok levegőt, és ez aztán még jobban fokozza a vágyam. Azt a vágyat, ami nem a kielégülésről szól, hanem a fájdalom hajszolásáról, melytől a farkam nem kőkemény, de a vágy sértetlen és lesimogathatatlan, az a vágy, amitől akkor is el tudok élvezni, ha a testem nem adja meg nekem.
Remeg a combom, levegőért ordít belőlem minden és egy felhevült pillanatban a hiúz a torkom mélyéről fenyegetően odamordul, a pupillám csíkká szűkül.
Újra becsukom a szemem és egyre hangosabban kapkodom a levegőt, tolom fel magam a vámpír kemény forró húsára, neki törleszkedik az arcának, nyakának, ha hagyja és közben újabb, mélyebb morranás szalad át a hangszálaimon.
- Grah. - mondanám, hogy még, de muszáj engednie levegőt venni, mert a bordáim lassan a tüdőmbe állnak. Mégis ott leszek ebben az eszeveszett pillanatban, ebben a vad, őrült dugásban, amitől a bőrömön finom izzadság réteg jelenik meg, a felülete érdes lesz, ahogy a szőrszálak felmerednek, a nyögéseim morranásokká csúsznak.
Azt akarom, hogy durván keféljen, hogy a nyögések kiáltásokká fajuljanak.
De levegőhöz kell jutnom.

Mindennek megvan a maga jól bevált folyamata és amit jelenleg Samel kér tőlem az nem is olyan amivel küzdenem kéne, azt tudom.
A tudás pedig hatalom, még akkor is, ha nem én képviselem valójában a hatalom köpenyét, míg én vagyok a gyengébb, az ajándék.
Pontosan úgy is tart a fotel támlájára nyomva, miközben már sokkal korlátozottabban dörgölöm magam hozzá,
A hajhagymák égnek a szorításában, mint a lüktető farkam, a cseppnyi fájdalom, ami ajzószerkét terül szét a szervezetemben. Ha büntetésnek szánta, már pontosan tudja, hogy nem a jó út, amin halad, de nincs kétségem, hogy a határok feszegetése nekem lesz kellemetlenebb.
Azonban ezt mégis olyan jól tudom, ismerős hangok, szavak csengenek a fülemben, melyek ütések nyomán siklottak le érzéki szájakról.
Kayden más volt, mint Samael, de lényében egyívásúak. A vámpír csak vámpír marad, nem vetkőzheti le soha saját valóját, ösztönből fakadó lényét. Mindannak ellenére, hogy az egyik nem adta meg nekem, amiért oly sokat könyörögtem és most igaza van a mögöttem dörgölőző dögnek, tőle valóban nem kértem, és sejtem; még.
Felszisszenek a játékos odacsípésre, mint egy bosszús kölyökkutya, akit leteremtettek és elvették a gumicsontot és haragosan odacsíp, de nem mer harapni, mindannak ellenére, hogy sejtem ő fog.
Perzselő hevület a vér a testemben, a vágy lobogtatja a kialvatlan tüzeket és a nyögéseim már majdnem halkabbak, mint a szívemnek heves lüktetése, melytől minden porcikám elégni érződik. A csontok csupaszon porladnak el bennem, pedig a vámpír még semmi sem tett, én testem magammal, azzal a hülye, bolond, buta akarással, ami azt ígéri nekem, lehet jó, lesz még jó, hogy valaki értéket lát bennem, de ő azt az értéket látja melyet Séaghdha rám címzett. Kiderül majd, hogy a rám aggatott árcédula mennyire helyes, vagy leárazott, felülértékelt, avagy lehetne több is, attól függően, hogy miként szolgálom majd a vámpír akaratát? Vagy attól, hogy mennyire tudom ébren tartani az érzékeléseit? Esetleg, hogy a kíváncsiság milyen mélyre nyúlik?
A hiúz belül tekereg a belső szerveim, a bordáim körül, neki ez a dolog nem tetszik, ő egészen másra vágyik.
De láttam alfát és erős vámpírt olyan kötelékkel, mely szabad kézzel is gitárhúrként pendíthető.
Látom most is Élie és Séaghdha között, az ő köteléküktől hasra esik az ember és alá hullik, mintha lézernyaláb lenne és kettéhasítana. Ez lenne vajon, amire én magam is vágyom?
- Hazudsz. - nyőgöm, tőle csak annyit kértem, hogy adja nekem a szívverését, megtagadta. Alapjaiban hazudik.
A dolog annyiból lenne fontos, hogy ne egy hullával keféljek.
A bőrömön szikrák pattognak, türelmetlen vagyok. Logan mindig is nehezményezte, hogy nem tanúsítok türelmet, de ha olyan nehezen megy? Akarom, most egyszerre és azonnal.
Mégis elkérem, mert akarom és nem fosztom meg magam tőle. Magam ellensége nem vagyok, nem leszek.
A lehelete forró a tarkómon, a hajam a kezében feszül, de leválik a farkamról és beszívom a levegőt, majd kifújom, a testemre lazítok, mert az érdeklődő érintés előre jelzi mi fog történni.
A vállam előre billen a testem a támlába préselődik, a fejem is előre szökne, ha nem tartana, de a seggem felé tolom odakinálom magam, pedig ez nem könnyű, de akarom.
A várakozásom megéri, mert tiszta, nyers, kérlelhetetlen mozdulattal nyársal fel.
Meglepett, fájdalmas de elégedett hang szökik meg belőlem. Az ujjaim vadul szorítják a fotelt, a testem ellenkezik egy pillanatra, ellenállással tolom kifelé, de mit sem törődik velem.
Elégedetten nyőgök fel, a testem beszorul közé és a fotel közé és eszembe jut, hogy mennyire szeretnék máshova szorulni, de aztán a gondolat ki is röppen belőlem, mert a szíve nekiverődik a mellkasomnak.
Győzelemnek könyvelem el, de már csak az érdekel, hogy bennem van.
Nagyobb, mint hittem, vagy csak rá kell még készülnöm, a fájdalom elenyésző, de jelen van, míg be nem járat.
Nyöszörgök, a szívem zajosan veri a maga igazát és mégis feltolom magam rá.
Tépjen szét, feszítsen, amíg csak képes rá.
A lábujjaim apró görcsbe rándulnak és abba se hagyja még és még akarom.
- Eghen. - alig kapok levegőt, mert összenyomja a mellkasom.
Kérném, hogy még, de nem fogja abbahagyni.
Rápréselem magam a farkára, olyan mélyre, ahol már csak a szerveim laknak, neki nyomom a fenekem teljesen és megmozgatom, hogy minden apró centi beljebb jusson, ráriszálom magam.
Ebben jó vagyok, ezt értem, ismerem, érzem, ez vagyok én, a szajha, aki szexel szerzi el jussát?
Csak, hogy Samaelnek nem egy kezdő kis kurva fog kelleni és ő hát… nem félek, hogy untatni fogom, de most csak…
- Basszál meg! - mégis sokkal inkább esedezik a hangom, mint utasít.