Nincs ilyen, nem lehet. Millió darabra esem szét, olyanként, mintha felrobbant volna bennem az univerzum és az ősrobbanás most terítené bennem a folyékony magját, pedig csak lihegve élvezek el. Én vagyok, aki ordít a kéjtől, a kíntól, a haragtól, hogy én mentem ki előbb játékból, és a kíntól, hogy ilyen gyorsan elértem a csúcsot, amit húzni akartam, vontatni, mert rettegek, hogy elvesztem magam mögül őt, sőt Őt. Alig kapok levegőt, még a testem bizsereg, a gerincem cseppfolyóssá válik, mint a vér a testemben, nekidőlök, de még mozgok, még lököm neki magam, hogy az orgazmus kirántson belőlem mindent. A vérem elégeti a csontokat, fülem cseng a sikolyaimtól, és igaza van, hangos vagyok, de szenvedek ebben a szexben. Szenvedek és élvezem. Imádom. Minden egyes percét imádom Élie a maga tempójában és a maga módján megbüntet. Istenem, de jó lenne, ha megütne, ha megszorítaná a torkom, ha a bordámra verne, ha az ujjaival kíméletlenül belém nyúlna, megbüntetné, hogy úgy élveztem el, hogy majd belepusztulok. Előrebiccen a fejem, ahogy magával húz, már attól is nyüszítek, hogy nincs bennem, rettegek, hogy magamra hagy. Aztán valahogy világossá válik, hogy Élie pont úgy a csúcsra járt, ahogyan én, de én…szerettem volna, ha a számba élvez, ha befogja az orrom, hogy le kelljen nyelnem… de nem… az egy beteg múlt. Az ajka a nyakamon tűzforró és belefordulok a szájába, úgy csapok le a csókra, hogy nincs időm a szavain gondolkodni, mert fordulok felé a karjai között, hogy a szájára robbanjak, végre elvegyem a csókot, amire lehet jobban vágytam, mint a dugásra. Átkarolom, neki lököm a testem és mohón, vadul zabálom a száját, a nyelvét, egészen magamba engedem, vegyen birtokba, emésszen el, mert a testem égő láva. Akarom őt, olyan veszettül, hogy a vágy újult erővel robban fel bennem, a farkam mintha le sem eresztett volna, a hús újult erővel ágaskodik fel. Tudom, hogy belé bele tudnék szeretni, de ő nekem az egyik legnagyobb tilos és sosem viszonozná, mert, akit ő szeret az a világ közepe, gyűlölőm és irigylem a város kikúrt urát, de most enyém a szeretője csókja, a szörnyrésze szája, az ő ondójától szaglom, az ő szaga kergeti őrületbe a hiúzt. Csókolom, könyörgöm, hogy viszonozza. Feltúrok a hajába, magamhoz húzom. Csókoljon, zabáljon fel!
Ami itt és most fáj, az később nem fog fájni, amitől az itt és most vérgőzös világa összeomlik, amitől ez a közelség, ezek a szívdobbanások ilyen visszhangosak körülöttük és bennük az nem hagy mély nyomot a jövőben, mégis, valahol ott marad bennük a kéj ormótlan felmagasodása Mikael minden nyüszítő hangjának elcsukló végén. - Elképesztően hangos vagy - morogja őszinte elismeréssel, nagylelkűen megfeledkezve arról, hogy az ő hangszínén eleve lehetetlenség a suttogás, a hangja áttöri magát a csapkodó, csapodár zihálás és nyögdécselés légfalain, hogy eljusson a fiúban a céljához és kibélelje magával úgy az értelmét, gondolatait, mint a testét. Talán nem őt illetik meg ezeket a nyivákoló sikoltozástól elrekedt csalogató szavak, de nem hagyja parlagon a lehetőséget, amivel a vörös megkínálta. Mozaikszerű impresszióra esett érzékelésének legszebb képkockái azok, amikben ráragyognak a könnyes zöld szemek és a véresre harapott ajkai között a szájába csúsztatja az ujjait, hogy kérte is kívánta, hogy ízlelje. Nem felejti el, hiába tűnik úgy, hogy az ujjának feszítését a fehér fogak között és a szájzugban a pillanat múlandósága feledésre kárhoztatja, kényelmes helyet éget magának a pupillái mögötti űrsötétben, embernek és állatnak is tetszik. Törött üvegként szúrja a saját mozdulatainak hevessége a szűk testben, ledörzsöli magáról a maradékát az épkézláb gondolatoknak, és hagyja, hogy a dadogóra essenek szét az érzékei a gyönyörű olvasztó poklában, mert alakváltóval hálni mindig izzasztó és mindig összeomlasztó, mert nem éri be kevesebbel, mint hogy vad mantraként hallja a nevét, hogy az éden vagy a rémület hangsúlyaival szájra véve az már alig számít.
Olyan nedvesnek és puhának találja Mikael maga alatt, hogy szívesen időzik ráborulva, átfogva a hasát a tenyere szétterül ziháló horpaszán, a hüvelykujja kirajzolja a most láthatatlan hiúzpettyeit a verítékben. A tarkójába fúrja az orrát, belenyal, miközben megmozdítja magát, olyan lustán húzódva ki az ellazultságában is feszességét alig veszített testből, amennyire csak az elégedettségtől visszavonulót fújt rozsomák ösztönösségéből telik. Jó így, a közelében, de mégsem maradhat így örökre, magával húzza feltápászkodtában, mintha egészen ernyedt lenne, belecsókol a füle alatti puha zugba. - Ha élsz már, rádférne egy fürdés, még a füled hegye is gecis - mert hátrasimította a haját azzal a kézzel, és megteszi most megint, hogy maga felé fordítsa az arcát, közel hajolva halvány lélegzetekért kapkodó, leharapott szájához, hogy jobban hallja, jobban érezze a bőrére szólt szavakat. És ki tudja, talán ha élelmes a vörös, elrabolhatja azt a csókot, amit oly nagyon megkívánt.
Hörgéssé válik a hangom, az élvezet hullámokban önt el. Vadul morran a gyomrom mélyén a macska, de nem érdekel, semmi sem. A lényeg körülöttem történik, bennem, alattam és mögöttem. Élie forró teste, ha nem is ölel körbe, mégis azt teszi, leuralja minden érzékszervem, feltelek vele és csak egy dolog számít a dugás erőssége, a fájdalom, ami valóssá teszi, igazzá, elviselhetővé. A tudattal, hogy ez tilos.. az gerjeszt élő tüzet az ereimben. Felnevetek. Vigyáznék én a számra, de minek? Amikor így szereti? Elviselhetetlenül forró bennem, vastag, hatalmas, hiába csúszik bennem már könnyedén mégis minden lökéssel felszakít belül valami igazán fájdalmasat, annak ellenére, hogy bírok ennél jóval többet is, mégis nyüszítek és zokogok, de tudnia kell… és valahol abban is biztos vagyok, hogy hiába mondanék már nemet, itt már nem történne változás. Akkor sem, ha az ujjaim hideg fémre fonódnak, ahogy kapaszkodom a gépbe és ellentartok neki, de megtenné a gép is. Egy pillanatra elbizonytalanodom, azért nem csókol meg, mert undorítónak tart? Igaza lenne, hiszen taknyom, nyálam folyik hiszen vadul zokogok, a fájdalomtól, a nyögéseim mégis kéjesek, élvezettel telik. - Ah, ahh…- akarok valamit mondani, de a lökései durvák lesznek, a testem felsimul a fémre és semmit nem teszek az ellene, hogy a fejem forgatja, hogy lefog, hogy olyan durván kúr, majd ketté török. - Igen… imádom, hogy dugsz. Gyere még! - abba ne hagyja még és még, többet akarok. A csattanásait a testemen, hátranyúlva magamba húzom, a seggébe kapaszkodom, a combjába, belé és lihegve könyörgöm, hogy ne hagyja abba dugjon még. A körmeim fájó csíkokat karmolnak, vérző nyomokat hagynak. Felhörren a bensőm, a keze tüzes érintés a kőkemény farkamon, rémülten kapok a keze után, az ujjaim a csuklójára fonódnak, el fogok élvezni. nem akarok még, nem állítom meg mégsem, csak kapaszkodom belé és hagyom, hogy a testem, melyet magam mozgatok, hogy felsimuljon és lefelé csússzon róla ezáltal a markát kefélem. - Grah. - nem, nem csak a könnyem, minden csorog belőlem, a nyálam is. - Mutasd az ízem…- de addig is elenged, nem baj, akarom lenyalni az ujjáról a saját ízem, ha az övét most nem tudom. Átveszem a tempóját. Egyre erősebben nyomom fel magam rá, a teste az enyémnek csapódik, a farka mintha a szívem lökné ki a testemből, a számból. - Még! Gyere, még! - ocsmány szavak siklanak a nyelvemre, keféljen és dugjon és nyüszítek, hogy elélvezhessek, mert nem bírom tovább. A vér pulzál a testemben, a szívem olyan vadul ver, hogy az már nem is létezik, mindent neki adok magamból. Csak az ösztönös mozgásokat végzem, a pöre baszás okozta élmény és igaza van, baszatom magam. A tény, hogy Ő van itt velem, hogy élvezettel bejár, ahogy kefél és markol és fog… ettől is majdnem elélvezek, nem sajnálom a nevét nyögni. Hangosan felordítok, ahogy engedetlen testem megadja magát és hevesen, lüktetve élvezek el.
Ezen a ponton Mikael közreműködésének esetlegessége megkérdőjelezné a beleegyezésesség fogalmát külső szemlélő számára, de Éliének nincsenek kétsége. És a rozsomáknak sincsenek. Kergetőző násztáncuk, a folyosói szóváltás, az incselgő szavak, a csókokat követelő kijelentések szurkálódásai mind ahhoz vezettek, hogy most így üvöltsön a vörös és bár a hangjában a szenvedés tónusai kivirágzanak, a testében gerjed izgalom a farka körül pulzál, a szíve a hegyén dörömböl, szinte szó szerint érzi, ahogy bukfenceket vet a mellkasában. Elégedetten morran érezve az engedelmességet, ahogy felé nyomja magát hagyja, nem törekszik mélyebbre, nem addig, amíg a fiú maga mozog, megadja neki a teret, hogy jó szögre igazítsa magát, hiszen neki mindenképpen jó, forró belsejében, ahol az izmos, ruganyos macskatest forrón próbál felépülni körülötte a fájdalomból, amit magának kíván, hogy tisztára mossa a gondolatait. Valójában nem érdekli, hogy milyen beteg motor hajlítja erre, miközben laposan végignyal a vállán, sós verítékét megízleli, szeplős bőrébe harapja nyomait. Összesimul vele, érzi a mozgását, ahogy az ölébe ülve magát húzza rá, alámozdul, alkati nagysága a kisebb mozdulatokat is mélyebbé és alaposabbá teszi, mint ahogyan azt a karcsú macskatest kívánná látszólag, de érzi, hogy elviszeli. Idomul hozzá, ezért magához öleli, amikor már egészen ellazultan mozog, felhúzza, hogy térdeljen, hogy a saját súlya húzza rá és csak ő mozgassa, aládöfve, nem túl gyorsan, csak éppen úgy, hogy kényelmes legyen a szájával bebarangolni borzongó bőrét, amiről leissza a nyakába folyó könnyeit. - Vigyázz a szádra - morran ahogy odafordul, megfeszíti a nyakát, de el nem távolodhat, hiszen ő tartja egészen a fiút, az két kézzel kapaszkodik bele, a farka tartja egyenesen, gerince helyett gerince a beleékelt mozgás, minden pillanatban azzal kecsegteti, hogy kicsordul benne, a forróságába élvez, mordulva harap kipirult ajkára.- Belefolyik taknyod nyálad, ahogy látom... - erősen ziháló szavakat szól dühödten pecsételve meg a lökéssel, amivel az elhúzódott test melegébe visszakívánkozik, hagyva, hogy a gépnek feszüljön fel a fiú, az arcát oldalról a fémnek nyomva.- ... te imádod dugatni magad - a farkára fog, fém és hús közé ékelve Mikaelt a nyakánál tartva szabad az egyik keze, az ujjai közé fogja, csúfondárosan a szájába mosolyog, ahogy nagy kezében érzi, rászorít, végigkeni az élvezetének nyilvánvaló bizonyítékaival. - Nem csak a könnyed csordul... - úgy fogja, hogy a saját lökéseivel szoros fogásába lökje a fiút, eljátszva a gondolattal, hogy ne hagyja, hogy elélvezzen, de csak játék és csak gondolat marad, mert akarja, hogy kettőjük elviselhetetlen, félállati forrósága kirobbanjon belőle éppen úgy, mint Mikaelből. Saját szavát szegi gyorsabbá válló mozgásával, meghajszolva ezt a kielégülés utáni nyers vágyat, és már nem törődik azzal, mennyire tűnik emiatt lágyszívűnek és engedékenynek, előrevetítve, a beteg kis macska jövendőbeli széptevéseit.
Cseng a fülem a saját hangomtól, ahogy lihegek, zihálok és ordítok, miközben a hatalmas farkát belém nyomja és én elé megyek. Én feszítem rá a szűk testem, miközben a fájdalomtól minden tagom szaggat. A combjaim reszketnek, a gerincem és a vállam is. Istenem, milyen rettentően fáj. Ököllel ütök a földre kínomban, miközben halk zokogás szalad fel belőlem. Szétrepeszt, széttép, nem csak a bejáratnál sért fel, hanem a testemen is belül, mintha a rugalmas szakasz nem lenne az sem már olyan kibélelt. Nyekegek csak. Jó fiú… sejtem, hogy élvezik, hogy nyársra húzom magam rajta, miközben ő sem kímél egyetlen másodpercre sem, hanem karóba húz, félő, hogy kibukkan a számon, és előre tolja a szívem. Zakatol a vérem, a pulzusom megugrik, a macska bennem mélyre vonul, ő nem beteg, mint én, ő ugyanígy párzana, csak ő legyen felül. Nyüszítek a fájdalomtól, de én akartam ezt, ezt a vérgőzős, durva kefélést. A padlóba présel, ha lenne mibe kapaszkodnom megtenném. Ömlik a könny a szememből, semmit nem tehetek ellene, de abban biztos vagyok, hogy egy pillanatig sem bánja. A szagunk, az illatunk betölti a teret, a termet, a közelségem, a falakról csorog le és ömlik vissza belém, úgy miként a farka, a tömény hús, ez a kegyetlen tömeg. És mögöttem ő, a hatalmas testével, a forróságával, a kín okozója, amit elkértem és nekem adta végre. Az ujjai a nyakamra fonódnak, nem is kell nagyon húznia emelkedem hozzá, a változó szög miatt most megint rettentően fáj, felnyikkanok, felsikkantok, ez végig ilyen lesz, ha már nem lesz bennem, akkor fogok gyógyulni. Hörrenve érkezem a gépre, rákapaszkodom végre, felé tolom magam, a gerincem beejtem, hogy a seggem kinyomjam felé, holott minden idegszálam azt mondja meneküljek el róla, előle, a fájdalom elől, ne hagyjam, ne akarjam, de kell. Istenem, de jó. Pettyes a bőröm az élménytől, ahogy kipirul, kivörösödik. A hangjától elvigyorodom, de még csikorog a fogam, miközben előre húzom magam és lefelé igyekszem az acélkemény, selymes húsról és vissza rá, alig tudok lélegezni. Kedvemre mozdulok. Le és vissza rá. Nyomom magam fel rá, olyan mélyre ameddig csak tudom. Kibaszottul fáj, és imádom ezt a fájdalmat. Feltolom a testem is, hogy hozzá préselődjek, miközben kiengedem magamból és már tolom is vissza rá a seggem. - Élie…- semmit sem tehetek arról, hogy a hangom sír, hogy a könnyeim csorognak, a harapása még sajog a vállamban, de azt is akarom. Belefordulok a csókjába, lehet nem a számra szánja, de én akarom, belé akarok kóstolni, csókoljon meg, miközben lesiklom róla majdnem teljesen egészen, hogy a makkja is kibukkanjon és úgy szívom magamba újra, miközben a szájába, nyakába sikkan a hangom. Brutálisan fáj és brutálisan jó, a farkam kőkemény a vágytól. Hátra nyúlok, hogy minkét kezemmel a combjába, seggébe markoljak, és magamba rántom, holott a fájdalom egyre égetőbb, de a vágy nem szűnik. A gerincem mintha nem is lenne, vagy gumiból, zseléből. Mégis lángra lobban a vérem és éget belülről, miközben egyre hevesebben baszatom magam vele. - Tudtam, hogy… imádsz velem dugni. - azt akarom, hogy mondja el csak kegyeletből teszi meg, hogy kihasznál és csak ennyi, most Élie, gyerünk… most akarj megsérteni, miközben előre lököd magad bennem. Érzem a saját vágyam sós előillatát, látom magam előtt a testem kipirult vonalait, és érzem az Ő illatát.
- A vérszomjas urainknak, ki másnak? -Nem ad magyarázatokat olyan kérdésekre, amik nem keltik fel az érdeklődését, csak arra, aminek feltevése szórakoztatja, mulattatja a pettyes bizonytalansága, és az a mód is, ahogy kicsordul a szeme sarkából az értelem, a zöldje elpárásodik, a kéjvágy felhői kiszorítják onnan a hangolatokat. Mulattatja a kiszolgáltatottsága alatta, felívelő teste, az ajzottsága, a keze a farkán, a vágy forrósága, az ösztönök által leuralt kis hím mozgolódása, a vágya arra, hogy meg legyen baszva, mint egy tüzelő nőstény. Alakváltónak kell lenni ahhoz, hogy a párzási vágy így eluralkodjon az emberi elmén, egy szétesett állatnak, ami amorf módon forrt össze a benne élő emberrel, kibogozhatatlanul és fajtalanul, perverz módon egyesítve a két faj ösztönösségét egyetlen, mindig jelen levő hiperszexuális szindrómává, ami egymás betegévé teszi őket. Nem mentes a tünetektől, bár Mikael messze nem alfa, a köze, a szája, a nyögése, kihívó vörössége, a szeplőpettyek vöröses tánca a bőrén elmossa a korlátozások szükségét és engedi a vérének, hogy megáradjon, megteljen azzal a nyers akarással, amivel kielégítheti mindkettőjük kívánkozását. Részegültté teszi a vörös követelőzése és nem kell, hogy helyette legyen felelősségteljes, így búcsúzik a farának szeplőitől, végignyal a gerincén és helyet keres magának benne. Elégedett mordulása legördül a hátán, a kiáltása alá hörren, belemarva a csípőjébe magának akarja azt a fojtó szorosságot, amit talál benne. A vérszag édesét mélyre lélegzi, miközben visszahúzódik a kiáltásra válaszul, nem azért, hogy könnyítsen a nyomáson, de inkább azért, hogy újra bejárhassa ugyanazt az útvonalat a farkával, újra megnyitva nem csak a belsőjét, de a száját is a kiáltásnak, mert hallani akarja, ahogy a nevét visszhangozzák az edzőterem falai, ahogy a jajgatással játszanak a súlyos gépek. - Jó fiú vagy - morogja elfulladtan a felé lökött csípőt magához szorítva, helyet adva az önkártékony mozdulatnak, hogy kiélvezze a fájdalmát, ne tudjon elrándulni róla, ha soknak, túl soknak találja az élményt. Már az övé a lüktető fiús test mindenestül, nehéz mozogni benne, de minden mozdulattól könnyebb lesz, a vér és a saját nedvei teszik sikamlóssá, amik a kacagó hangoktól fröccsennek ki belőle. Milyen beteg. Milyen bizarr. Milyen étvágygerjesztő. Tudja, hogy túléli, miközben felette terpeszkedik és lefelé nyomja bele magát, ismeri a testeket annyira, hogy ne csak érezze, de tudja is, hogy mit sért meg benne túl nagy, túl kemény farkával, a csuklyásizmába mélyesztett fogaival, azokkal a ránduló, morgó, erőteljes mozdulatokkal, amikkel az állat megkeresi magának a helyét benne, leszorítva maga alá a "nőstényt" és erővel biztosítja, hogy amit megkezdett, az végbe is menjen, bár valójában Mikael nem a nősténye, így nem is baj, hogy megsérül. Hogy vérzik. Hogy üvölt. Hogy a folyosón is tudják, hogy ki nyekteti idebent a fiút. Belevigyorog a tarkójában reszketeg, feszes vigyorral, a torkára fogva átöleli a mellkasát és felemeli az egyik súlyzópadra a törzsét, hogy ne törje el a derekát, megállítva magában az állati mozdulatok monoton, durva törekvését arra, hogy kurta lökésekkel kielégüljön, megtámaszkodik mellette. - Csináld újra. Gyere rám - súgja a fülébe újra és újra, amíg átjut lecsillapodó tudatáig Mikaelnek, éppen csak maga felé húzva a csípőjét, de megadva neki a szabadságot, hogy dugja magát rajta, mint tette korábba. Forró lehelete a fülét, nyakát perzseli, csókokat akart, oda kapja hegyes fogainak és puha szájának gondviselését.
A gondolattól is hogy megcsókol, felforr a vérem, de nem hiszem, hogy lehetne ennél jobb, mert a testével betakar és nekem minden pillantásom ódákat mesél neki. Mégis összeszalad a szemöldököm. - Miért lenne hiba? - elvigyorodom, imádom. Legyen hiba, mondja el, hogy a csókom tragédia volt, hogy az ízemtől kirázza a hideg, hogy a számtól hányingere van, hiszen ennek így kell lennie. Mégis minden mozdulatom neki simul, hozzá igazodik. A pillantásommal zabálok belé, a vágy lüktető energia belőlem és bennem. Akarom őt, minden kis porcikáját ízlelni, kóstolni. - Soha. - simán. A csillagokat is az égről, ha nem szégyellem és én kevés dolgot szégyellek. - Háziasított? - nehezen elnevetem magam, míg az ujjaim feltérképezik a hátát, oldalát, belemarok, belekarmolok. - Állítólag értékes? - Lófaszt, cseretárgy. - Kinek? - istenem, bár neki lennék, de be kell azt is ismerni, hogy nem tudnék egy olyan nagy vaddal mit kezdeni, mint Élie. Kielégíteni sem tudnám minden igényét, de akarom. Bele tudnék szeretni, olyan végletesen, örökösre, olyan elfújta a szelesen, olyan… romantikus regényesen, persze rengeteg forró jelenettel. Tudnék az övé lenni. Tudom. De neki soha nem kellenék, neki csak a város kibaszott ura kell, mint tud a szőke vajon? A tény, hogy pettyesnek hív, nem kerüli el a figyelmem és csak egy galád mosolyra futja tőlem, biztos vagyok benne, hogy a nevem sem tudja. Milyen… megalázó, az életem. Kiszalad a levegő az ujjaitól belőlem és a nyakam neki adom, zabáljon belém, miközben belém talál az ujja, száraz fájdalom hasít belém, a mellbimbóm húsgömbje megfeszül. Felnyikkanok. Az ujjaim a vastag, kemény farkára markolnak, édes jó istenem, kiráz a hideg, még mindig nem tudom elhinni, hogy mekkora súlya van, kicsit megmérlgelem az ujjam között, de aztán megint a markomban van és csak tekerem a csuklóm körbe, hogy a tövét izgassam, onnan fel a csúcsra. A harapása élénk, a testem mégis neki simul, mintha máris dugna úgy mozdulok alatta. A testének buja hője megőrjít. A nyögéseim már nem csak annak szólnak, hogy kiszorítja a levegőt belőlem, hanem a forró szájának, a húsom roppanásának, a fájdalom élesen hasító érzetének. A hajtöveimben elektromosság költözik. Szabad kezem ujjai a lapockáiba marnak, hogy magamra húzzam, bár elengedné a lábaim, hogy átkulcsoljam a dereka körül őket és nem bánom, ha az ujjait a farkára cseréli, akkor sem, ha a fájdalom elviselhetetlen lesz. A tenyerem bassza… felnyögök a sóvárgó vágytól, hogy bennem legyen, lehunyom a szemem, a vérem szaga betölti a tudatom. Az övét is megfakasztom a körmeimmel. Vergődöm alatta, hozzá akarok simulni, csókolni, zabálni a bőrét, de így nem könnyű, magamra húzom, az ujjam felszaladnak a hajába, a csatakos fejbőrére és belefordulok a nyakába, hogy viszonozzam a csipkelődő harapást. - Csak…- semmi. Mert már térdelek is, a vállaim leengedve. Átadom magam neki, hangos lihegéssel könnyítek egy levegővel, hogy az ujjai belém csuszannak és az a fájdalom, amivel most lep meg az kell, az nem is fájdalom és nem is kellemetlen, hanem élvezet. Főleg a keze a farkamon, biztos vagyok benne, hogy nyálkás előváladékot ken a hasamba, mert remeg a farkam a kezébe, a golyóim súlyosak, fájóak a vágytól. Újabb nyögés, szinte átdöf az ujjaival, mintha nélkülem akarnának találkozni bennem és általam. A fájdalomtól kipöttyözi a bőröm a lúdbőr és a sóhajom, halk kiáltássá erősödik, biztató és kérlelő a hangom. Elfolytom azzal, hogy a számba szopom a tőle ízes ujjaim. - Hah. - újabb jóleső nyikkanás, imádom az ujjait, de a farkát akarom, hiányolom, kell, tegye belém máris, akkor is, ha fájni fog, sőt. - Akarlak. - ez egy tény, nem kell magát visszafognia, felnyalom a szájpadlásomra az ízét. Édes jó isten, ahogy az ujjai mozognak bennem. - Gyere, gyere már! - mire vár? Nincs mire. Készen vagyok. Nem. Tudjuk mind a ketten és azt is, hogy nem fogok ellenkezni, nem fogok lázadni ellene, nem fogok egy szóval sem ellenkezni, sőt kérni fogom, könyörögni, hogy legyen még keményebb, használja a testem. - Végre! - a makkja is olyan széles, hogy érzem, a szűk nyílás azonnali ellenállását. Aprót feltolom magam a kezeimen, hogy a szája alá törleszkedjek, a vérem lávaként száguld, mint a szívem. Nincs időm, csak kifújni a levegőt és már nyomul is be, előbb csak morgok a kíntól, majd felkiáltok, végül nyüszítek, a combjaim reszketnek, ahogy ellentartok, a tudatom menekülne a fájdalom elől, az elől, ahogy megrepeszti a bőröm és a húsom. A fájdalom végig száguld bennem, újból felkiáltok, nyűgös felzokogás hagyja el a szám, előre biccen a fejem, hogy a homlokom a padlónak támasszam, a lábujjam görcsbe rándulnak, de felé lököm magam. A szívem majd kiszakad, minden porcikám sajog, a fájdalom elemi, szúró, égő, mintha késsel vágna, de olyan forró, ahogy egyre beljebb siklik, a vérem szaga sokkal elemibb lesz. Kifújom a levegőt és felkaccintok a féktelen örömtől. A kéj csupasz ujjai a tarkóm karmolják. - Igen. - talán csak a számból kicsöppenő nyállal sóhajtom el a szót. Ég a bőröm a testemen, a szívem kiveri a bordám, a vérem átégeti az erek falát. A hangjától kiver a víz, amúgy is megtörténik, mert fáj, olyan rohadtul fáj. Végre! Szakad a húsom, nem csak a behatolás, összekapcsolódás pontján, de mintha a felszúrása is felsértene. Belül. lehorzsolja az ellenállásom, ami nem is létezik, durván felé lököm magam, hogy tolja be tövig, akkor is, ha csikorognak a fogaim a fájdalomtól, ha könnycseppek égeti a szemem sarkát. Tátott szájjal lélegzem. A nevét akarom súgni, de a kíntól ordítom.
- Veled ellentétben én tanulok a múltbeli hibákból - szemtelen mosolyra húzza azokat a megbámult ajkakat, amiken fizikailag érzi a halovány zöld pillantást végighúzódni, egyáltalán nem halovány érzéssel, ha lehetne, Mikael megérintené vele, összegyűrné a pillantásával a száját, belefúrná magát. - Hazug kis pettyes vagy, nem igaz? - horkant a keze alatt törleszkedve, de az ilyen édes hazugságokért nem jár büntetés, nem nagyobb, mint fogainak rákapása a száján simító ujjakra, mohón és ösztönösnek ható éles mozdulattal, aprót roppantva rajtuk, mielőtt elengedné. - Engem nem, de az ilyen háziasított macskákat, mint téged az az elvárás, hogy rendesen benedvesítve dugjanak meg. Állítólag értékes vagy - úgy beszél vele, mintha ez valami vicc lenne, miközben a szájába veszi a nyakát, kezébe a seggét, a tenyerével lefedi és az ujjait fúrja belé, hogy ott legyen a nyoma, az érzés benne. Úgy mondja, mintha vicc lenne az érzékesség, bár a szája nem tud betelni vele, a fogai végigbarangolják, a teste a testéhez idomul és a csontjai közé lök az erejét úgy összehajtva maga alatt, ahogy nem szégyelli, de hát ő a világon semmit sem szégyell. Értékeli és mérlegeli lüktető szívének ízét a nyelvén, ahogy a torkának vénáiból majd kinyalintja az életet, a szorítását a farka körül, ami éhséget ébreszt benne, a keskeny kis kéz felékszerezi, de a finom és játékos fogásnál többet akar a benne tobzódó víg vadállat, amelyiknek karmait látja a vörös hajba túrni, felmarva a gumipadló hangtompító burkolatát csak azért, mert nem elég gyors, nem elég elhatározott, még egy fél gondolattal több időt ad az univerzumnak arra, hogy megfontolja, hogy megadályozza őket édes bűnük elkövetésére, de vannak napok, amikor senki se menti meg a pajkos sosevolt-ártatlanokat. Leginkább az összes nap ilyen valójában. - Még panaszkodsz? - morran a nyakába a csalózás hallatán, vért harap fel belőle, húsból fakasztott édes vért, belehümmögi a sebbe amit elviselni már nem lehet a szavai hallatán, de nem enged neki. Másféle éhség mocorog benne, és azt nem elégíti ki a keze vagy a szája, legyen bármilyen kérkedő is a cirógatása, hogy árulón felpúposodik tőle a háta és nyüszítő szusszanással dugja a kezét nem elég! mert a rozsomák birtokolni akarja a vonagló lényt maga alatt, annak vörös és fehér kincseit elrabolni magának mindet. - Mondjad csak - a nevére válaszul morog, zene füleinek a térdek koppanása, a csípőcsont nyekkenése, ahogy kitolja hirtelen a seggét test-tónust váltva felé, kék szemében felvillan a rozsomák foszforfoncsora, bár nem az éjszakába tekint, hanem a másik alakváltóra, akiben úgy ragyog a vágy, mint egy parázsló csillag. Öt ujja szántja végig készséges hátát, a fenékvonalára harap, a combján simít, az egyik kezét elfoglalja, hogy kitágítsa magának a nyelvéről hordott nyállal, és a másik kezének is talál elfoglaltságot a feszes combok között. A gáton húzva a hüvelykujját felprédálja előtt a golyóit, aztán a farkát, felsimítva a tenyerével a köldöke alá hosszú ujjait a legmélyebbre nyújtóztatja benne, hogy érezze magán, a hasfalán keresztül a keménységét, nem bánva, hogy úgy nyomja meg, hogy az már fáj. - Milyen... éhes vagy - felpillant, ahogy mozdulni látja, fürge nyelvét az ujjain, amik között a farkával mozgott és most fázik nélkülük a feszes hús, kissé eltátva a száját bámulja az étvágygerjedt nyalakodást, milyen szemérmetlen! Forró nyála a vágatába cseppen, belegyűri az ujjával gondolkodás nélkül, de a gondolatokat amúgy is kirúgják a koponyájából az ilyen szavak. - És követelőző - saját magára fog és hozzá vezeti, gondosan lazította, de egyáltalán nem sokáig, nem elég ideig és nem elég körültekintően, ám egyik együttlétükben sem volt elég körültekintés ez sem lesz máshogy. Felcsókolja a gerince mentét megszámolva a csigolyákat az állán sarjadt borostával, addig ad időt annyira ellazulni, hogy amikor nedves makkját nekinyomja megnyíljon neki, bár ha nem teszi is befeszíti magát az erő elvén, az erőén, amit mindketten kedvelnek, az állati erőszakkal, amit mindketten annyira kedvelnek, a vállánál lenyomva lefelé döfi magát belé, hogy Mikaelnek kelljen ellenállnia minden porcikájával, ha nem akar a padlóba koppanni, a tarkójába nyögi az elégedetlenségét, mert nem csúszik bele olyan könnyedén, kéjesen, véresen, ahogy az első gyötrelmes mozdulatok után majd mozogni fog. - Lache pas la patete* - biztatja édes, buja anyanyelvén, édes semmiségként morogva a nyakába.
Újból felkacagok, de olyan rettentően boldog vagyok. Élie, ha akarná sem tudná letagadni azt a vágyat, ami lüktet belőle, engem ölel át, és forrón felhasítja a tudatom legalját, hogy maga alá gyűrje a fantáziám minden képlékeny elegyét. Mérhetetlenül akarom őt, a kezét, a súlyát magamon, ahogy simít, érint és harap, ahogy néz… mert az, ahogy rám néz az mesél valami izgalmasról, és tudni akarom mi az. - A múltkor is így kezdtük. - akkor az egyszer. - ellenálltál, aztán úgy csókoltál…- nyelek egyet, lepillantok a forró szájára, akarom, a pulzusom az egekbe szökik, meleg levegő marja a torkom. A vágy… túl erős, olyan nagyon elemi, mintha csupasz idegvégződés lennék a testem minden pontján és ő azokon táncolna. A levegő kifut belőlem, kinyomja, ahogy nekem préselődik, a csípések, marások fájdalmas nyögésre késztetnek, de a kis vigyor a szám sarkában azt mondja sose hagyja abba, bár viselhetném a nyomait tovább, mint maximum fél óra. Az ujjaim a gerincén simogatnak fel megint a hajába, belemarkolok és magamra húzom a fejét jobban, hangosan nyögöm el, hogy imádom a súlyát. - Rád sosem vadásznék. - hazugság, dehogynem. Most is azt tettem, ami meg azt illeti javarészt kerestem őt, de lassan már azt hittem rosszul emlékszem és nem is létezik és most itt van felettem a maga gyönyörűségében. Az ujjam átsimít az arcára, a szájára. - Nem hiszem, hogy zavar téged a felkészületlenségem. - könnyedén tehet sikamlóssá, a vér csúszik, a nyál is, a farka is a kezemben. Az ujja feszít bennem, fájón és nem befogadón, de ez engem cseppet sem bánt, sőt. Újabb fájdalmas nyögéssel jelzem, hogy igen, ezt akarom. - Igen…- halkan liheg a hangom, mert ezt akarom, basszon meg, nem baj, ha szárazon teszi, nem gond, még élvezném is, nem baj, ha szakad a hús, ahogy az sem, hogy a fogai alatt reccsen a bőr a nyakamon. Halk, tetsző nyögés szalad ki belőlem, félre hajtom a fejem, hogy odaférjen, az ujjaim a hajába simogatnak, a csatakosra izzadt hajtövekbe. Megőrjít az illata, az a sötét fűszerre emlékeztető, de közben mintha erdőben járnék. A vére vadul áramlik a bőre alatt, hallom és látom. Érzem őt minden tagomban. Minden harapásra felnyögök, az ujjaim a farkán táncolnak, zsibbad a derekam és fáj a gerincem már, de így akarom. Alig érem át a farkát, és ettől a szívem kihagy egy ütemet, majd sietve igyekszik pótolni. Vastag, acélkemény, hosszú, tűzforró és selymes, minden porcikámmal neki akarok törleszkedni. A saját farkam fájón lüktet, túl kemény közénk préselődve, a combjaim nyomásától. A hajam a tenyere alá szorul, elnevetem magam, a fogai alá kínálom a bőröm, a torkom, bármim. Az ujjaim bejárják a hosszát, erősen markolom, a tövére csavarok, és felkiáltok a még erősebb feszítéstől magamban. Fáj, annyira fáj, ahogy megszoktam, ahogy kell neki, igaz? Ahogy tette mindig is, akkor amikor még nem is értettem mi történik, ott leszek egy pillanatra a szobámban, fiatalon, gyengén, kiszolgálva, bőgve…de Élie farka a kezemben vízválasztó, mert ez… ez annyira izgat, mint az ujjai bennem, míg meg nem nyomja a pontot, amitől testbe rándulok. - Csaló. - lihegés a hangom, pedig az aljáról a hiúz morran fel. Úgy érzem, hogy a feszes bőröm benövi az ujjait, minden mozdulata sajgón fáj, de rugalmas arrafelé. Élvezettel mesélek a szopásról, már szinte érzem az ízét magamban, hiszen váladékot kenek szét a duzzadt makkon, biztos vagyok benne, hogy bíborvörös a sok vértől. Kérdés nélkül engedem el, de csalódottan felnyögök, azonban biztos vagyok benne, hogy a számba teszi. - Ó, nem? - csalódott vagyok, de már pördülök is nagy lelkesen, a térdem odaverem, a lábaim kicsit zsibbadtak, de engedek a tenyerének, előre ejtem a vállam és felé tolom a seggem, ha azt hiszi félek, hogy így hatol be, hát nem ismer eléggé. Elgyötörten nyög a szám az ajka alatt, túl meleg, túl intenzív, túl jó. - Élie…- dorombol a neve a számból, a tenyerem a földön támaszt, a vállaim mellett, egész testem kipöttyözi a lúdbőr. Elönt a forróság egy újabb hulláma, fulladozom a csókjai alatt. Döbbent felkiáltással köszöntöm a nyelvét az érzékeny bőrön, már nyitom is a terpeszt neki, a farkam lüktetve keménykedik, a golyóim feszesek, duzzadtak, ahogy lógnak a combjaim között és nem kell fognia, ó dehogy. Kapkodva sóhajtozom, a szívem vad ütemet ver, a nyelve erősen fúródik belém, majdnem elélvezek, muszáj egy pillanatra másra gondolnom. Az ujjamhoz hajolok, hogy lenyaljam az ízét róla, érezzem az előváladéka sós vegyületét, lehunyt szemmel adom neki a testem. Ezek a forró csókok, remeg a combom, a hasam, a szívem. A bőr kicsi a testemre, nem férek el benne, és a szívem sem a bordáim között, míg az ujjam a számba nyomom, hogy legalább azt szophassam, úgyis tele van az ízével. - Kérlek… kérlek tegyél rommá. - azt ígérte nem tudok járni majd, erre gondolok itt most. Még nem kérem, hogy basszon meg, mert ezt…ezek a csókok. Felrobbanok.
Szeme kékje mellett a fehérje kivillan, ahogy megforgatja, mint valami figyelő állatnak, mert nincs bocsánat és nincs szégyellősség sem, de vizuális ingerekről is csak Mika beszélhet, valaki, aki legalább annyira szereti használni a szép száját szóra, mint a farkán, valaki, akinek pazar lét-előadására még a rozsomák is vesz egy jegyet, vagy legalábbis betör a közönség soraiba, hogyha a vörös meg akarja mutatni édes tehetségeit, mert sajnos vannak neki és amellett nehéz elmenni. Főleg, amióta Séaghdha ízlését a vörösök iránt beléoltotta a bélyegével. A vámpír hibája, alkalomadtán majd felrója neki, ha valaha szóvá teszi, hogy miért baszakodik egy nem egészen tisztázott tulajdonviszonyú hiúzzal. Látni akarja majd a arcát, ahogy azt mondja neki, hogy a ő hibája. - Olyan biztos vagy ebben? Nagyra vagy azzal a nagy száddal - piszkálja mindenféle rosszindulat nélkül, belehomorítva vergődő testébe az övét, a saját súlyával fogva le az edzőtere placcára, beledörgölve egy kissé, ráakaszkodott a fiú, ahogy elkapta, de nagyon jó helye van a karmainak a csípőjében, a nyögésének a fülében, a sóhajának a bőrén. Helye, mint az ő tenyerének a törtfehér bőr hártyafelszínén, belecsíp az oldalába, az ujjai közé veszi a bőrét és húsát, vörös nyomokat hagyva fajta, hogy ott legyen, lilába hajlóan az erejének nyoma, aminek Mikael tette ki magát. Ő akarta, de ő meg gusztustalanul élvezi a maga alá csomagolt test ruganyosságát, ahogy minden egyes megtoló mozdulatára hajlik a gerince és a térdei a mellkasához közelítenek, kicsinek tűnik, de egyáltalán nem törékenynek, a hiúz erős, rugalmas lény emberbőrben is, és ezt az erőt tekeri fel kedve szerint való rugónak, ez feszül neki, hullámozva csalogatja, hogy tegye próbára az erejét. - Egy kis perverz vagy, de talán ettől megtanulnád, hogy máskor felkészülten vadássz- akarja. Hiába feszül meg az ujján, tolja ki magából, ha aztán az ellazultság körbeöleli és ő megsimogathatja. Akarja a vörös és ez kishajóba ülteti a józan észt, hogy ne tegye próbára mindkettőjük fájdalomküszöbét. Miért ne? Akárhányszor megkérdezi magától úgy ezüsttől régről érdes ujjbegyeit a belsőjének falába nyomja, végigtanulmányozza ujjbegyről ujjbegyre, amíg édes pontot nem talál magának az ujjával is, mint a nyelvével a füle alatt, odamajszol, átszívja a vért a fakó bőrön, hogy aztán felmarva sebeket hagyjon rajta, majd meggyógyul. Talán nem elég gyorsan. Talán nem is érdekli, morogva ringatja bele magát a kezébe, még több kell az ilyen szoros érintésből, és tudja, hogyan szerezhetné meg. Hogyan sebezhetné meg. Mert ez is hozzátartozik. Vérnászt követelnek a koponyájában visszhangzó szívverések. - Édes a szád, forró a torkod, de akkor hogyan hallgathatnám végig, ahogy kinyomom belőled az összes lélegzetet amire nagy szükséges van az életben? - megtámaszkodik a feje mellett a hajára tenyerelve, a tarkója nyirkos a kergetőző vágytól a fiú ujjai alatt, végiglegel a nyaka hosszán, éppen csak megkarcolva a fogaival, annyi helyet hagyva a testük között, az ujjai benne társat kaphasson magának. Száraz terület, a simogatása érdes, könyörületet nem ismerően következetes, felhomorodik a hasfala egy rándulással válaszul Mikael érintésére az érzékeny fejen, érzi magát olvadni, kiolvadni a kéjvágy előnedveit az ujja alatt, szinte érzi azt a fülledt szájat amivel és amiről beszél, lehunyja a szemét, hogy ne lássa hozzá azt a botrányos nyalintást, de már késő. - Engedj el - parancsolja nyersen, mélyen, visszahúzva belőle az ujjait.- Annyira akarod, de nem adok semmit a szádba mielőtt elveszítenéd a járóképességeid - duruzsolja állati jókedvvel a hangjában, könnyű mozdulattal fordítva meg a fiút, hogy a térdei koppanjanak a verítékmaszatos padlón. A lapockái közé tenyerelve feligazítja a seggét magának, a gerincén végigcsókolva forró nyálának ígéretnyomait hagyja ott a halvány árok süllyedékében. Mögéereszkedve egészen természetes keresetlenséggel nyal a farpofáim közé, a combjait szétnyitva magának, a kezei figyelmeztetően fogják, hogy el ne húzódhasson előle. Az ujjai helyett előbb a nyelvét nyomja belé, csak aztán hordja tovább a nyálát néhány ujjnyi simogatással, kihasználva az alkalmat csók alá teszi az összes szeplőt, amit csak talál.
Elnevetem magam rekedt elégedettséggel. - Akkor bocsi. - cseppnyi megbánás nincs a hangomban, de a vigyoromban sem és abban sem, ahogy végig karcolom és karmolom a csupasz, isteni bőrét. Élie a legforróbb lény, akivel valaha is találkoztam és bevallom hősiesen, hogy én ezt imádom. - Mások a szükségleteink, nekem kell a vizuális látvány, de úgy emlékszem nem vagy szégyellős. - akkor meg? Igaz csak kekeckedik velem, és ezt is imádom. Gyengéden húzom végig az ujjam a melyen ülő gerince árkában, még vergődöm kicsit alatta, de valójában már csak magamon és magamban akarom érezni, őt akarom. A látványa felettem olyan mint egy megtestesült vágyálom, félek is erősen, hogy megébredek belőle. De valami azt súgja nem fogok, a vérem szaga, a fájdalom szaggatása a vállamban, melynek nem is olyan sokára nyoma sem marad. Újból felkacagok. - Akarod majd te még a számat habzsolni. - ettől nem félek, csak legyen egy nagyon kicsit több mozgásterem, bár bevallom élvezem így. Is. Rápillantok a nem keskeny, de nem is túl húsos ajkaira és elfog a vágy, hogy azonnal rávessem magam, érezni akarom a nyelvemmel az éles fogak felületét, a lehelete forróságát, nem csak azt akarom, hogy megbasszon, azt akarom, hogy zabáljon fel. A szája forrón igéző a lábszáramon és a keze… a fejem hátrabicsaklik, ahogy az ujjai lefutnak a hasamon, le az ölemre és szemérmetlenül simítja fel a kőkemény farkam. Hangosan felnyögök, a vágytól megugrik a húsom és nagyot nyelek. Az ujjaim a csípőjébe marnak. - Édes istenem. - elhaló nyögés vagyok, de érintsen meg megint, és elélvezek. Nem vagyok több egy átlagos méretű szerszámmal rendelkező egyednél, a keze pedig nem átlagos az nagy, hosszú ujjakkal, minden tagom megrándul az érintéstől, a gyomrom, a szívem is megugrik tőle. A lábaim felhajlanak könnyedén a mellkasomra, a vastag, betonkemény, hosszú farka durván siklik a seggem két partja között, a nyögésem most hangosabb. Mit nem adnék, ha nem lenne már rajta sem az a hülye nadrág. Miért nem lehet, hogy máris képes legyek befogadni? Sírni tudnék úgy akarom, kapaszkodom a csípőjébe, a forrósága felemészt. Már megint csak őt nézem, a látványa olyan izgató, mint egy egzotikus vadállaté és alig várom, hogy leharapja az ujjam. - Igen. - fájni fog, ha így hatol belém az szaggatás lesz, sebbé nyitás, hiszen képtelen leszek ekkorában befogadni és garantálom neki is minden erejére szüksége lesz, hogy belém préselje magát. Az ujja is ellenállásba ütközik, pedig kifújom a forró levegőt, hogy ellazuljon a testem. Úgy vigyorgok, mintha csatát nyertem volna, pedig már ez is fáj, de ez olyan jó, hogy megrándul a lábaimmal a hasamhoz préselt farkam. Felmorran a hangom, állatias ösztönbe bújtatva, vadul. Nyögéssel fogadom, a lábaim nyomnak, a hasizmom feszül, a gerincem megroppan, de kárpótol a finom csípés, a fogának éles megjelenése a nyakam puha bőrén. - Ebben biztos vagyok. - a levegő megint csak hálni jár belém, ahogy nekem nyomul, és végre megérzem a csupasz bőrét. Végre a kezembe löki magát, alig érem át… Újból a nevét nyögöm és engedelmesen simítok rá, a hüvelykujjammal búja köröket rajzolok és karcolok a húsa merev falára, majd lecsúsztatom az ujjaim és vissza. Édes. Jó. Istenem! Fantasztikus, csodálatos, érzéki, kőkemény. Lüktető energia vagyok, elnevetem magam. A kezem le és fel jár rajta. - Egészen biztos vagyok benne, hogy imádnád tövig nyomni a számba. - a hangom lágy fuvallat, de olyan izgatott vagyok, a szívem vadul kalapál, a pulzusom az egekbe szökik és a gyomrom mintha nem is a testemben lenne, talán a szívem sem. Kiszabadulni nem tudok alóla és nem is tervezem, ahhoz el kell engednie, így csak a szavaim maradnak meggyőző erőnek, míg a kezem fel és alá jár a vastag, eres húson. Szédülök annyira akarom. Szabad kezemmel a tarkója után kapok, még mindig neki kínálom a nyakam. - Nem finomkodnám el neked, azonnal bekapnám a makkod…- ahogy kimondom oda téved az ujjam és körbe rajzolom a csúszós csúcsot, de ez kevés nekem, hogy belém jöhessen. - ráengedném a szám egészen, a forró nyálam …- nagyot nyelek. - végig folyna rajta és aztán olyan mélyre engedhetnéd a torkomban, Élie…- rányalok a számra. - olyan mélyre, hogy minden izmod nekem feszülhetne. Az ujjad a tarkómra marna és megtartanád a fejem, míg megbaszod a szám… aztán… úgy kapsz meg, ahogy csak elképzeled. - minden szó egy csábító nyögés a számból, mintha élő pornót forgatnék. - Engedd a szám a farkadhoz. - főleg, mert minden szóra csavarok, húzok egyet a vastag húson, meg akarok fulladni rajta, azt akarom, hogy addig nyomja a számba, míg az ájulás környékez és nem bánom azt sem, ha a farkával a számban halok meg.
- Eszemben sem volt - szusszan a szakadást követő kérdésre, a rongyait a saját vére és a fiúé festi meg, de a fekete mohón szívja magába a vöröset, kitelik vele, csak több lesz, gazdagabb, színesebb, szagosabb, valami, amivel majd üres óráiban eljátszik a rozsomák, élvezettel hempergőzik benne, összemocskolja a bundáját vele, és aztán büszkén felszegett fejjel Séaghdha elé hurcolja, mint egyet a számtalan ajándéka közül, mert valami betegesen macskás a vámpíron keresztül beszivárgott az állatba. Már várja a napot, amikor egy élő, még vergődő madárfiókát vonszol a gazdájához, és talán éppen Mikael lesz az. El tudja képzelni, ahogy nézi maga alatt vergődve, étvágygerjesztően, vörösen szétterült hajjal és a futástól pirosan izzó arccal a lángoló szeplőkkel igen, el tudja képzelni, hogy ezt a kölyköt vonszolja a küszöbükre, mint trófeát és ajándékot. Józan ésszel persze tudja, hogy nem lehet, de a rozsomákot nem mindig érdeklik a józan ész szabályai. - Nem volt a póló alatt semmi, amire szükséged van ahhoz, hogy megdugasd magad velem - mormogja úgy, mintha ő nem akarná, vérlázító erőszak áldozata volna és nem élvezné kéjes borzongással a puha simítást a bőrén, ami oly élesen ellentétes a korábbi karmolásokkalés az ő erőteljes, durva fogásával. Illik a hiúz bársonyos érintése a régi hegek elsüllyedt emlékárkára, a nagyjából kisimult bőr egyenetlenségeire, hogy érezze alattuk nekifeszülni a saját izmait, a kioldódásra váró, ki nem futott energiákat, a bordái alatt még mindig levegő után kapkodó tüdejének habzó tágulását. - Vagy csak nem csinálod elég jól ahhoz, hogy csókolgatni akarjalak - csettint a nyelvével, mert sérti a feltételezés, hogy bármit megtilthatnának neki, amikor ilyen hatalmasnak érzi magát, mint mostanában, meglovagolva a vámpír sötét erejének hullámait és engedve a rozsomáknak, hogy nőjjön, növekedjen a növendékei által. Már nem csak alfa, hanem valaki felett alfa, első és egyetlen, rátekintenek a kölyökszemek, de azok nem olyanok, mint Mikael zöld szemei. Túl sokat élt Bellék közelében ahhoz, hogy ne legyen rá hatással a vágy arany szikrázása az életteli zöldben. Többet akar abból a mohóságból, ami ott mered rá, bele akar ízlelni, kíváncsian arra, hogy ki tudja-e kergetni a kéjvágyat, hogy a neki ismerősebb félelemre és utálatra cserélje, ami a rozsomákot jellemzően követni tudja, bár már korábbról tudja, hogy nem lehet, de azért csak rápróbálna újra, mint a fogával a vádlijának ropogós húsára. Felmordulva öleli magához felcsupaszítva vergődő lábait, a szabad keze lesimít a feltárult ölre, forró érintéscsíkot húz a hüvelykje a vörösarany szőrszálak rendjén, a fiú farkát a hasára simítja, durván húzva végig azon is érdes ujjbegyét csak egyszer, mintha rendre utasítaná a helyes mutató irányról, mielőtt eltakarná maga elől a test összehajtásával. Oly nagyon áthatóan macskaszerű, ahogy a tigrisek sohasem, kisebb, kényelmesebb és valahogy szebb az ő szemének, bár ezt sose mondaná neki. A szép szavait Séaghdhának tartogatja, Mikaelnek be kell érnie felkeményedett farkának durva udvarlásával, ahogy szétnyomja a farizmait és közöttük siklik nedvesen, a puha nadrágon átforralva akaratának cseppfolyós bókjait. Kár volt elpazarolni az előnedveket. - Ez így mindkettőnknek eléggé fájni fog - dorombolja az ujjával hatolva át a gyűrűn, hogy belesimítson, érezze a száraz szorosságát, akarattal tartva kurtán a karmát, mert a rozsomák szerezhetne magának véres kenőanyagot, de nem akarna a szükségesnél nagyobb sérülés okozni, se a seggében, se a nyakán, bár ahogy az ujjak odacsalják a tekintetét, az nem megy a fogai nélkül, ráhajol egészen, ránehezedve a lábaira, hogy elérje a fogaival kívánkozó, kifeszített nyakát, hogy csak belecsípjen, mint a pajkos állatok. - Nem az idő, az akarat hiányzik hozzá. Egészen más részedbe akarok temetkezni - nyalint az álla alatt, egy kissé elmozdul, hogy legyen helye lehúzni a nadrágot róla, forró bőre levetné magáról, mint oda nem illő kellemetlenség volna, a segge helyett a kezébe tolja magát, ringató, mély, ösztönös mozdulattal, mély levegőt véve beletörleszkedik, az ujjai közé nyomja magát és kicsordul minden irányba belőle, és ez nem jó neki. - Vegyél rá, ha tudsz - vakkantja parancsként, már ez is több engedmény, mint amennyit lüktető teste adni akar.
Túl közel van a szája, hogy a kapkodó lélegzésem elnyomhassa a bőröm szakadását, a ruháét, a hús puha megadását az éles fogazatnak. Izgatottan felkiáltok, a szájába tolom magam, ráhúzom a vállamra és úgy nyőgök fel, mintha éppen bennem lenne, de valójában így is van. Biztos az érintése, az ujjai, a körmei a húsomba vájnak, szív szeretettel viszonzom, elszaggatom a bőrét, a vérének édes szaga betölti a tudatom, éhesen nyelek egyet, a nevét nyőgöm elragadottan. Amikor egyszer együtt voltunk, csak azt tapasztalhatta, hogy szeretem durván. Hatalmas felettem, egészen befed, a rettegés egy pillanatra elönt, mert tudom, hogy már nem menekülhetek, na persze, lehet ha kérném és komolyan tenném, elengedne, de sosem kérném erre. Azonban a játék kedvéért lehet kipróbálom. - Valaki milyen tapasztalt kurvázás terén. - morranás a hangom, apró kis élcelődés, de igen és a seggem is pont úgy fogom neki odatenni. A hajába túrok, ahogy belém törleszkedik, a vérembe dagonyázik, de lesz ez még több is, mozdulok alatta, feltolom az izzó vágyam, hozzá préselem a kőkemény akarásom, a lihegő mellkasom. A tekintetemben élénk tűz ragyog, arról nem mondok ódát szavakkal, hogy mennyire gyönyörű, úgyis tudja. Visszavonhatatlanul tépem le a pólót róla, reccsenve adja meg magát, még mindig alatta törleszkedem. Halkan felnevetek, én lennék a barbár. - Tán nem akartad levenni? - csupasz bőrén simítok fel, éles a kontraszt köztünk, neki sötétebb a bőre, és sokkal nagyobb a teste, az ujjaim kemény húsba kapaszkodnak, kidagadó ereitől elönt a vastag vágy. Felfelé tolom magam, hogy a vállára csókoljak, a karjára érjen az ajkam, csak a bőrét akarom, már simítok is le a keskeny csípőre, mely ellentétben áll a széles vállakkal. Tökéletes, nincs ilyen tökéletes. A szaga eltolja a józan gondolataim, miközben belőlem a hiúzé és a vágyé hullámzik elő, de egyik sem zavar, miközben hangosan felnevetek. - Irigyled a csókod, vagy urad és parancsolód megtiltotta? - az én elképzelésem szerint neki semmit sem lehet, de Séaghdha nem akárki, lehet neki megy. Na és persze heccelni is akarom. Az ütésem simogatásba, markolásba torkollik. Hökkenten pislantok, ahogy felegyenesedik rajtam és mire észbe kapok, már a lábaim felemelve csattan az övem, emelem magam, hogy áthúzza a nadrágom a seggemen, keskeny csípőmön, most díjazom, hogy noha nem is csupasz vagyok, de nagyon rövidre nyírt, mert így nem tépkedi meg a rézvörös szőrszálakat. Forróság önti el az arcom, látott már meztelenül…de még mindig azt gondolja, hogy kíván? A játék kedvéért kicsit tekergőzöm ellenállva, de ömlik belőlem az őrjöngő vágy, le sem tudnám tagadni. A vékony melegítőnadrág nem rejti el jókora, sőt gigantikus és kőkemény farkát, felnyőgök már attól, hogy láthatom. Imádom, hogy durván tart fogva, hogy a húsomban az ujjai, hogy fáj… akarom, hogy fájjon. Hangos nyögéssé válok a forró szájától, felégeti a bőrt a lábamon és telepumpál lávaként folyó vérrel, a pulzusom kirúgja az ereimet. Csattanna a kezem a bőrén, ha nem lenne rajta a nadrág, de tetszik a morranása, a lábaim hajlékonyan simulnak fel a sűrűn emelkedő mellkasomra. - Téged! - mi mást akarnék, a hajtogatása szétnyitja a seggem, attól, ahogy nekem nyomul megint felnyőgök, a kezeim barangolnak rajta, a fejem hátra hajtom, ó egek, csak lenne már bennem. Kibaszott kemény, vastag és hosszú, tűzforró a nadrágon keresztül is, megvadít az izgatottsága, tekergek alatta, így nem tudok hozzá simulni. Felkacagok. Eltalálta, nincs nálam semmi sem, de nem félek, hogy ez akadály lesz. - Sajnos nem. - az ujja szoros gyűrűre bukkanhat és szárazra, de nincs bennem más csak iszonytató, csodálatos vágy. Elvonom a kezem tőle és hátrahajtott nyakamon simítok végig, odavonzva a tekintetét. - Sietsz annyira, hogy nem szopatod meg a szám? - meglepne, főleg mert én akarom, lenyelni tövig, fuldokolni rajta. Kissé kitekeredem oldalra, hogy elérjem a nadrágja derekát és húzom lefelé a nadrágot róla, felpillantok és mintha valóban a rozsomák nézne velem szemben. - Szopni akarok neked, Élie.- már attól, hogy kimondom is megrándul a hasamra feszített farkam, a golyóim lüktetnek, a vágytól nagyot nyelek, befúrom a kezem a nadrágja alá, hogy súlyos, méretes heréket vegyek az ujjaim közé.
Ágált a morgás ellen, csak hogy visszaacsarogjon válaszul, állati nyelven adjon igazat, mert élvezi, kifejezetten élvezi a kisebb testet megrezgető morgás rezonanciáját, még ha a macskaféle nem is annyira a torokhangokban jó, mint inkább fejhangokban, nyilvákolásokban és sikolygó vernyákolásokban, amiket elő akar csalogatni a torkából. Nem csak a torkából, minden megragadott húsrészéből ki akarja préselni a hiúz felháborodott hangjait, amik körülötte keringenek, mint egy csapat dögevésre vágyó varjú, amikor a vadászmezőit járja. Az állati küzdelmeket saját vérébe fojtja az elbaszott emberi ösztönök áradása, és a fiú nevetése édes kenőanyagot szolgáltat a józanságnak, hogy a peremen átbukva búcsút intsen vidám, kanos társaságuknak. Valószínűleg hagynia kellett volna, hogy elfusson, de nem viccelt, amikor azt mondta neki, hogy sokkal jobban szeretik, ha van mit üldözni. Három és fél lépésnyi ugrásmámor után úgy érkezik meg a fiúra, hogy közben a helyére csusszan benne a rozsomák is, felnyitja fekvő pupillájának elborult világképét kék szemében és nem csak kíséri az emberét a megfeszített izmokban, de jelen van, felölti magára emberbőrét, organikus egységként morogva választ a hiúznak. Emberi torkát sérti a saját hangja, ami darabos és durva, tele halálos figyelmeztetéssel, hogyha legközelebb menekülni kezd, akkor talán azokkal a kivicsorított agyarakkal, amik már sose hagyják el fogászati rémálomba illő hegyes formájukat, kiszakít egy rövid ideig fájdalmasan hiányzó darabot a vádlijából, hogy marasztalja. Vagy inkább a combjából, vagy az oldalából, belemarkol, miközben a fordítás után a kezek, karok rajta csapódnak, a fejét lesunyja, szemét összehunyorítva, nettó állati reakcióként az ütlegekre, a hüvelykujját a hasfal izmai közé mélyeszti a csuklója körül torlódó póló izzadt rejtekében, belemar az ujjaival olyan mélyen, ameddig csak a karmai juthatnak az izomban, azzal fenyegetve, hogy lépen ragadja, ha ezt így folytatja, de el nem engedné. Nem született olyan vámpíristen erre a földre, amelyik rábírhatná, hogy a maga alá gyűrt fiút eleresszen, így csak nevet a parancson. A gyomrából indított csendes kacaj tele van a test ígéreteivel, a csípőjét az övének löki forrón és buján, mielőtt elmozdulna róla, hogy beleharapjon, éppen csak ízelítőt adva, hogy nem csak a harapása kemény. Mint egy vámpír úgy szomjazza a vért, a fogai között őrölt hús nyers ízét, ami átrobbantja magát a pamut szövetszálait, elmosva fémes, forró teltségével a mosószerek ízét. Belenevet válaszul, a nyelvével rápréseli a szövegetet a feltépett bőrre, belefújja a jókedvét, a gyönyörködését a fájdalmas megragadásban. - Úgy tolod magad a számba, mint egy jó kurva a seggét - morogja, beledörgölve az arcát a harapásba, hogy a bőrén érezze a vért és verítéket, megfürdik a hiúz szagában, csak kissé sziszegve ahogy a haját húzza, de behomorítva a hátát nem tagadhatja meg, hogy minden vérállatban a kurva vére folyik, amelyik valamikor régen eladta a lelküket a vámpírok hideg, halott nemzettségének, hogy helyettük is érezzék azt a lüktető szükséget és életteliséget, ami nem fér el a bőrök alatt. - Barbár! - méltatlankadik megmozgatva a vállait a leszakadó póló rongyai alatt, mély levegőt véve hatalmasabbnak érezve magát bőrén, ahogy a pórusaiból már szabadon áramlik a fenevad szaga, megbélyegezve magának a pillanatot és megjelölve a helyet és a prédát maga alatt. A bőrén felmart vörös csíkok pezsegve kapnak vért, lassabban gyógyulnak, mintha egy ember mart volna belé, de így, hogy nincs mögöttük ártó szándék csak érzékenyen tartják a testét ahelyett, hogy valódi fájdalmat okoznának. - Csókoljon meg a szárazlepra - kiegyenesedik a térdein, hogy ne érjék el az ütések, Mikael combjára fog, miközben felhúzza a lábát maga előtt, hosszú ujjai követik a térd feletti kerületét, magához fogja, amíg kioldja az övét néhány rántással. Példamutató, de túlságosan heves mozdulatokkal húzza le a cipzárt és rángatja le aztán a nadrágot az alsóval együtt a seggéről, majd lehúzza egészen, félredobva hagyja, hogy a padlón csattanjon. Egyetlen pillanatra sem engedi el a mancsából, valamelyik keze mindig rajta, nem bízhat a kis macskában, hogy nem indul neki, de foltokat hagyó fogásaira vigaszul borít néhány csókot a szájához húzott lábszárán. Morgás a válasza a dühödt türelmetlensére, a puha nadrág alatt izzik a bőre, meglepett horkant, amikor ráüt, a bokáit összefogva a fiú mellkasához hajtja a térdeit, kissé ránehezedve. - Egészen elszemtelenedtél, mit akarsz? - a melegítőnadrágban feszülve így pontosan Mikael fenekéhez dörgölőzik forrón és akaratosan, aprókat lökve rajta, hogy érezze a nyíló hús melegét maga körül, a feszességét az összehajtott tartásának, a magához gömbölyített test ruganyos ellenállását és készségességét.- Lefogadom nincs nálad semmi, amivel olajozottabbá tehetnénk a dolgot - mordul, bár a rozsomákot egyáltalán nem érdekli a technikai akadály, hiszen nagy bajuk nem lehet abból, hogyha végigsimít a feszítve tartott. Ha felkarmolja a bőrét a simítás mellett, fájdalmasan égő érzést lopva a cirógató mozdulattól puhán ránduló hús rostjai közé. Ha a vérétől csúszik a tenyere, kézbe véve a seggét összeprésedelődött testük között feszengő helyet követel magának és a hüvelykujjával tapintja ki a kívánatos rést. - Vagy felkészülten indultál faszvadászatra, pettyes? - vigyorog az arcát figyelve, számítva egy újabb kitörési trükkre, amíg kitapintja a választ magának.
Ó ha tudná, ha csak sejtené, de biztos vagyok benne, hogy tudja és nem csak sejti, hogy mennyire vágytam erre, hogy a hatalmas, kemény teste a falnak préseljen. A hiúz nem ezt nyilatkozza, ő élne a sajtószabadsággal, amiatt is szalad ki belőlem egy fenyegető morgás, de meg kell értenie, hogy ez most nem róla szól, valójában rólam sem. Testekről zeng a dal, búja vágyakról, romlott húsról, mely a rozsomákban pont úgy megfeszül, mint bennem. Durván markolok a kemény húsba, édes istenem ilyen segge is csak neki lehet, ezzel fogakat leget kitörni. Ocsmány mód akarom tudni, hogy a nyüzűge, ámde kétségek nem követelve, gyönyörű város ura kúrja ezt a segget? Ó könyörgőm mondd, hogy igen. Biztos vagyok benne, legendák kísérik az útjukat, őt és Balinat. A rohadék indián… hess. Forró test simul nekem, olyan hevesen, hogy a levegő már nem is jár látogatóba, már menekül előlem, lökök egyet a hiúzon, aki hangos morgással felel meg a koponyámat inzultáló hegyes fogaknak, a hajtöveim egyesével járnak nászi táncot. Én szinte kívánom, hogy valaki üssön rajtunk, mert tudom, hogy Élie tabu az ittenieknek, és azt is, hogy ő sem nagyon keresgél köztük, nem mert nincsenek erősek, nem keltik fel az érdeklődését és akkor itt ez a kis senki… akihez most úgy simul, hogy a szívem majdnem kilöki a számon és csak a kőkemény és hatalmas farka siklik a nadrágomon keresztül a farpofáim között. Nyöszörgőm a vágytól, a kíntól. - De élvezed. - tudom, hogy imádja hallani, hogy morgolódom. Minden érintése fájón szaggat, ahogy ő fog az már ijesztő is lehetne, mert satu a keze, a teste betonfal, nincs menekvés, ha nem akarnám sem tehetnék semmit, én azonban pont így álmodtam meg. Ordítani akarom, hogy engedjen el és azt akarom, hogy erőszakoljon meg, de ezt máskor kérem el, még nem hiszem, hogy nyitott rá, Lihegve nevetek fel megint, imádom ezt, ezt a legszexibb a világon valaha. Úgy markolom, hogy fájjon, akarom, hogy fájjon neki, mert biztos vagyok benne, hogy aki a város kikúrt urával kefél az hozzá van szokva, sőt szereti, ha fáj, oltári csalódás lenne, ha Séaghdha egy kis nyuszi lenne. Azt akarom, hogy mindenhol fogjon, markoljon. Nekinyomom magam, mintha el akarnám lökni, de még mindig vadul vigyorgok, a szívem zakatol, fölém magasodik, az aurája úgy nehezedik rám, hogy fuldokolom tőle. Imádom! Ha Harry Potter lennék most mágia nélkül is megtalálnám a 9 és háromnegyedik vágány, mert átprésel a tőlem már forró falon, az energiáim csüngenek a plafonról nem csak ő, de én is pont annyira terítem be a termet, ebből tudom, hogy, aki észnél van az most ide nem lép be, ennyi erővel a vérem is csoboghatna patakokban, de nem az teszi, hanem a bíbor vágy. - Hajh. - kiszalad belőlem egy szusszanás, a nyelve forró, a testem kiveri a víz és megint neki lököm magam, hogy érezze nem ijeszt meg. Pontosan három és fél lépésre jutok, és a hátamba érkezi. Durván csapódom a földbe, fémes véríz kúszik a számba, ahogy elharapom az ajkam, de ez az apró seb, már addigra meggyógyul, hogy rányalhatnék érdemben. Megpördül velem a világ, a morgásától kifut a vér az arcomból, színtiszta, vadállati fenyegetés azonnal felel rá a macskám, olyan hangosan és hosszan morgok fel, hogy engem is meglep, hátra csapnék, de valós a pördülés, mint egy gyufaszálat, úgy pördít maga alá és az álmom valóra válik; ott lesz felettem fenyegetőn, hatalmasan, szuszogva, elborult tekintettel, forrón, kőkemény farokkal. Pornót nem lehet szebbet írni. Ez tuti nem yolo. A műsor kedvéért vergődőm alatta, ököllel ütöm, ahol elérem, nem sajnálom, az arcát, az odalát, pedig alakváltó vagyok, jobb helyeken csontokat zúznék. Élie tekintetében sokkal több az állat, mint az ember és ezzel a végsőkig felizgat. Tekergek alatta, kéretem és kelletem magam, levegőt mutatóba sem kapok, de úgy vigyorgok, hogy joggal lehetnék az új Joker. Soha! Soha nem maradok veszteg, de mégis lefagyok, ahogy felbámulok rá, nem tudom láttam-e valaha gyönyörűbbet, mert Logan is nagyon szép volt, de Élie, ezzel az éjszakai vadsággal. - Eressz! - adom ki parancsot, de ha nem vigyorognék lehet jobban hatnának a szavaim, de játszom a menekülő szerepét, holott a tekintem a szájra ugrik, a kivillantott hegyes fogakra. A bőrömön pír úszik, nálam csak ő forróbb, lihegve harapom a levegőt. A gondolat egy pillanatra környékez meg, hogy ha nem akarnám is meg fog történni, mert az az erő, amit képvisel az riasztó, félelmetes, szinte alám markol, Élie minden levegőt kiszorít innen, a hely kisebb lesz, sötétebb, tónustalan. A súlya rajtam mintha kőhegy lenne. Végre! Ahogy kimondja megrándul a farkam, minden tagom leszorítva, neki kiszolgáltatva. Tessék, lássák állok ellen. Megint a nevét nyőgöm. A harapása durva, intenzív és kibaszottul fáj. Meglepetten felkiálltok, és fájdalmamban is, a hajába markolok, hogy letépjem magamról, de azon kapom magam, hogy belelököm magam ebbe a harapásba odanyomom a vállam. Baszottúl fáj, érzem a vérem szagát. - Rohadék. - lekapom a kezem a fejéről, nem bánom az ujjam között marad temérdek hajszálat és durván végig karmolok a hátán. A harapás abbamaradása nem okoz csalódást, mert tudom, hogy követi majd másik, eddigre a pólót szaggatom róla. Kölyökkoromban egy cérnát rágnom kellett, hogy ne vágjon az ujjamban, miközben próbálom eltépni, most meg a pólója egy röpke papírlap, a csupasz hátán akarok kárt okozni. A harapása lüktetve sajog, az élvezettől megint nagyot rándul a farkam. eszembe jut egy pillanatra Samael, neki nem szabad ezt tudnia. - Mire vársz? - súgom majdnem ordítva. - vedd el, amire vágysz! - mert vágyik rám, ó nem kell hazudni. A hajam a nyakamba tapad, arcomba, homlokomra és végre megszabadítom a pólótól. A csupasz bőre bódító, izgató, mennyei. Rámarkolok, mocorgok alatta, neki törleszkedem, felkínálom magam és még mindig nem adom fel, hogy újból egérutat nyerve magam után húzzam, próbálok kificánkolni. Minden egyes érintése durva, fájó, ijesztő, de ezt akarom, ha széttép se bánom. Végig karmolom a gerince mentén, nem csajosan szexin, fájón, húsba vájón. - Csókolj meg! - követelés vagyok, miközben pontosan tudom, hogy nem fogja megtenni, még nem! Múltkor is nagyon sokat kellett várnom rá, besiklik a kezem a nadrágja dereka lá, nincs ilyen ívű derék, nem lehet ilyen hús és bőr, ezt meg kell tiltani, hogy az olyanok, mint én, ne bukjanak el egyből. Kirántom a kezem és csípőset ütök a seggére. Hatalmas felettem, minden egyes kibaszott, kurva szempontból. A farka még inkább, és olyan kemény, hogy ha neki lököm magam betonba ütküzöm. - Élie…- morranva dorombolom el a nevét, gyerünk te rohadt óriás, gyerünk már!
Ügyes a fiú, de befolyásolható. Persze idővel mindenki azzá válik, ahogy az izmokból kioldódó tejsavban felpuhulnak a gondolatok, a kimerült lélegzetvételek szétzilálják a bordaközöket és a pezsgő vér bugyborékolásától a váltó elkezdi érezni a testét körülvevő fény tapintását, mintha az állat hiperérzékeny bajusszőrei áttüremkednének a kifáradt emberi létezés burkán, egyfajta torz önverziót hozva létre. Tudja jól, mit tesz a fáradtság velük, főleg a fiatalabbakkal, gyengébbekkel, azokkal, akik még változásban vannak, nem a holdért, hanem megvadult, áradó hormonjaiknak engedelmeskedve, ez a gonosz számítás úgy hömpölyög benne, mint a vérszomj perverz, pajzán ikertestvére, ami vissza-visszafogja a fivére kezét, hogy még ne zárja rövidre egy-egy ugrással a kergetőzést. Visszafogja magát, hogy ne változzon át és eredjen a nyomába úgy, mancsokon repülve át a megroppantott, megborított eszközök fémes kavalkádján, szőr, fog, izom és karom poklot vetve ki a szemtelen fiúra válaszul a kihívásra, amit hozzá intézett és intéz még mindig. Minden. Egyes. Jól. Megválasztott. Mozdulattal. Pokolian dühítő és mégoly felpezsdítő is, elfelejti az edzést, a napvilágot, a cirkuszt, a tigriseket, amik a szagukat elhagyták a teremben, mert mindent felülírt idebent a hiúz és a rozsomák verítéke. A kis hím csábító szaga beteg elméjében azt a fajta csalogatást indukálja, amivel a rozsomákok a természetben a tüzelő nőstények után vetik magukat, de ő régóta, ó túlságosan régóta csak az erő megnyilvánulásaitól érzi ezt a forró, kéjes bizsergést, ami a gerincvelőjén keresztül köti össze az agyát a farkával, egymással helyettesíthető anyaggá változtatva őket. Meg akarja kapni, minden tovanyújtott pillanattal és perccel erre az egyetlen vad akarásra szűkül le a figyelme és a fókusza elmozdíthatatlan a prédáról. Nem szabad arra gondolni, hogy mi történne, ha valaki megzavarná őket, de az alakváltók véren úszó józansága ellenére is működő életösztön távol tartja az illetékteleneket amíg el nem éri a zsákmányt. Utána meg akár falkák is potyoghatnak az égből. - Ne morogj -belepréseli a levegőt és az övé is kiszisszen a tüdejéből, elégedetten csapja oda magukat a falhoz, a karjára markolva odafogja, az ujjai belemélyednek a megfeszült húsba, a fogai a koponyáján koccannak, emlékeztetve arra, hogy valahol mélyen csak egy állat, amelyik a tarkójába akarja mélyeszteni az összes hegyes agyarát, ami csak van neki, és tele van a szája velük. Tele a teste lüktetéssel, felfulladó, horkantó nevetéssel, amivel felel az elégedett hangnak, a puha nadrág és póló alatt gőzölök átmelegedett teste szinte szemmel látható, forró módon, mint frissen ontott szarvasbél a hómezőn. A húzásra válaszol előrenyomja a csípőjét, a balja a fiú derekára markolva beletolja a falba a testét, mintha át akarná nyomni rajta, a fogásával, aztán a farpofái közé ékelt súlyos, lüktető, követelőző farkával, amit még mindig elválaszt onnan néhány réteg, de egy-két üzekedően rándult mozdulatból kiviláglik, hogy ez nem feltétlenül zavarja őt, amíg megvan, amit akar. Végignyal a nyakán leszegve a fejét, ehhez kicsit le kell hajolnia hozzá, így nem tudja egész, súlyos lényével odarögzíteni a kölyköt, de ez még nem adja a kezébe a menekülés kulcsát. A kiugrása olyan, mint a kettőbe harapott nyulak menekülése, még egy utolsó rúgkapálás, de a faltól ellökve magát ugrik utána mindenféle kecstelenség nélkül a testével rántva le a földre a karcsú macskát egy fenyegető morgással, pedig a fülében még ott ül a nevének édese, ha rosszra használja a hatalmát azt ígéri ez a hang a gyomrából felbugyorogva, hogy összetöri érte. - Maradj veszteg - alig artikulálva harapja a szót a levegőbe, megfordítva maga alatt a hiúzt az egyik combját oldalra nyitva térdel át rajta, hogy lefogja a lábszárával, a csuklóira támaszkodik felette megállva, felpúposodott háttal, beleborzongva a dühbe, hogy a testmeleg hozzápréselődés helyett most tetemes légszünet van a testük között. - ... végre - teszi hozzá amit tőle halott, mielőtt belemarna a vállizmába oldalról, pólón keresztül harapva meg jobb odalon, de ezzel legalább a csuklóját elengedi, hogy forró tenyerét a hasára simítva felhúzza rajta a pólót, erőteljes simogatása alatt megérezve a zsigereit, milyen ujjbegyét belemélyeszti a bőrébe, amíg kifújja magát egy kicsit rajta, a nyakába zihálva nyáltól nyirkos lélegzetvételekkel.
Megjegyzem magamnak, hogy nézzek utána, mit jelent a yolo pornó és most azt is megállom, hogy visszakérdezek, hogy ő milyet néz? Még az is lehet, hogy semmilyet. Valahogy nem tűnik olyannak, mint, aki magának veri. Majd alkalomadtán rákérdezek, mert persze tudni akarom, tudnom kell, hogy esetlegesen tudjam mire vágyik. - Éjszakai erdőben járok. - az is lehet virágból, de közben már éled bennem a menekülés és kezdetét veszi a játék, erről eszembe jut a kis bicajos csávó és bízom benne, hogy Élie kevéssé drasztikus sorsot szán nekem semmit egy fűrész 150.0. Felkaccintok. Az álmaimban is, nem tagadom. De én ébren is van, hogy álmodom róla. Vissza és vissza pörgetem az élményeket, de lehet már nem jól, lehet megszépült. Azonban az izgatottság, amiben futok előle és rejtőzöm, amiben átlendülök a padokon, a gépeken és hallom a sarkamban az nem múlt és nem álom, az vágy. Olyan csupasz, hogy jószerivel már az is ijesztő. Könnyedén mozgok az akadályok között, hiszen jó előre felmérem merre fogok menekülni és nem mert jellemzően ez lenne az otthonos, hanem mert az egész életem egy olyan játék, amiben meg kell felelni ez most annak egy kicsit vérre menőbb része. Az illata betölti a tudatom, jobb kondiban van, mint én, de nagyobb testet mozgat, sokkal több izomhoz pedig kell energia, míg én könnyedén ugrabugrálok… eleinte. Aztán lassan de biztosan fogyok el, levegőben, kondiban, lélekben, lábban. Élesen karcol végig, ahogy utánam kap, felsérti a testem, véres lesz a pólóm. A fájdalomtól felnyikkanok, de mégis nevetve pördülök oldalra és vetődőm be egy fekve nyomó pad mögé. Az első utasítást felfogom és a cselt is, de mégis azonnal balra menekülök és majdnem fogságba esem, nem is lenne az olyan baj, mert a hiúz belül mérgesen fújtat, majd levakarja a bőröm olyan illetlen ez, ő nem fut el. Élie dühödten kerget, felborogatja a gépeket, a robajlás zavarja a hallásom és megvan ebben az a mázlim, hogy az övét is, de a vérem csalhatatlan illata kell, hogy húzza, mindketten tudjuk, hogy nincs hova menekülnöm, mégis úgy küzdök, mintha az életem múlna rajta. Az ajkaimon ferde mosoly, újból kitérek. Ugyanúgy kimelegszik, ahogy én, a szagunk keveredik, olyan, mint, amikor lejövök és itt eddzenek a váltók, csak ez tele van fűszerezve vággyal és ó nem csak az enyémmel. Balra… bedőlök. Akkor tudom, amikor jobbra mozdulok, de késő, már a lábam arra visz, nehéz, kemény, durva test csapódik fel rám. Nyüsszenve verődőm fel a falra, annyi időm van, hogy kitegyem a kezem, hogy ne törje be a fejem, de a mellkasom a felpréselődik, a hátamra meg a rozsomák. Igyekszem ellökni magam a faltól, de a levegőt kiverte belőlem, megszédülök egy pillanatra, mégis hangosan felnevetek. Úgy simulok alá, mintha mindig ezt vágytam volna, feszes izmaim elernyednek, az akarás édeskés íze pulzál a ereiemből és akaratlan hangosan, fenyegetően rámorgok, noha nem ezt terveztem, én dorombolni akartam, de kétségem nincs afelől, hogy ezt sokkal jobban élvezi. - Végre. - a hátam a mellkasához nyomom erősebben, imádom, hogy magasabb, nagyobb és erősebb, a testemben lüktet a vágy, a fejem félre fordítom, hogy érezzem az illatát. A szíve a hátamban dobban, a lihegésemtől hangos a terem, nagyot nyelek. Üdvözlöm magam mögött, a kezem lesiklik a falról és magam mögé nyúlva a seggére fogok, magamba húzom, tudni akarom, hogy kemény-e annyira, mint én? Muszáj, hogy tudjam, felcsigáztam annyira, hogy nem hagy magamra, hogy akar, hogy meg fog dugni és én valóban visítani fogok, mert pontosan emlékszem milyen méretes, vastag és betonkemény tud lenni. Jóleső morranással markolok újra rá, olyan vékony ez a nadrág, érzem a feszes izmokat a seggében, lejjebb csúszik a kezek, a vastag combra. Könyörögve nyőgöm el a nevét. Ha azonban kicsit is lazul a fogságom, meghívom még egy körre, ám félek ennél rafináltabb.
- Fogalmam sincs, a kölyök mondta, úgyhogy neked tudnod kellene... taknyos - fűzi még hozzá a kérdés hallatán amire válaszul fel kell mordulnia, mert felidézi benne azokat az időket, amikor komoly kihívást jelentett nem meghalni harmincéves kora előtt. Aztán harmincöt éves kora előtt. Aztán negyvenéves kora előtt. Lehet, hogy már tényleg túl öreg ahhoz, hogy egy majdnem fiatalkorú hiúzzal kergetőzzön, de az izmai és ízületei, az ereiben felpezsdülő vér szerint még egyáltalán nem nőtt ki ebből a kergetőzésből, a nyál összegyűlik a szájában, hogy érzi a fémes gépszag résein át megsűrűsödni a másik vadállat szagát. Jó. Akkor már csak meg kell izzasztania, hogy igazán kellemes legyen. - Jársz virágboltba? Ez elég kiábrándító, pettyes - akarja a hangját hallani, hogy tudja merre jár, hallani a válaszát, a sértett szóelakadást a torkában, amikor még csak a válaszaival érhet el, nem a belelökött kezével vagy farkával, de egyelőre olyan előnyben van a vörös, amit még nem dolgozott le. - Vagy az is lehet, hogy te nem tudod, milyen a jó vicc, virágboltos-macska - egyébként igaza volt, mert még neki is fáj a vicc, de tényleg elhagyta a humora, mert a gondolatai az útvonalakon járnak, amiket bejárhatott a fiú, az előtte elterülő akadálypályán, ami csak arra vár, hogy végigszaladjon rajta, a futógépek rendezett sora mellett, mert az a súgás arra vezeti, megtévesztően pattan vissza a falról és a pokolba kívánja azt, aki ezt a szeplős, fürge kis szörnyet az anyja méhébe nemzette, akkor kellett volna inkább lenyalni, még csepp formában. - Álmaidban, kölyök, vadregényes álmaidban - a morgása olyan ropogós fenyegetéssel törik darabokra a gépalakokon, mint Mikael súgása, az érzékeny fülek előnye a hátránya is ebben a környezetben, olyan víziót teremt, mintha egymás szájából lélegeznének, miközben a keze alá nem simul más, mint egy gumiborítás, vagy egy otthagyott vörös póló, amire diadalmasan csapott le, aztán dobta félre. Nem a csókon jár az esze, amikor a robajlás alól látja kimenekülni a fiút. Diadalmas szívdobbanás a lábujja hegyétől a fejbúbjáig végigtolja a szervezetét adrenalinnal, a rozsomák benne előreveti magát. Eltakarta, de csak a fiú elől, nem nyomja el, mint az a hiúzát, együtt vadásznak, éhséget érezve a húsra, a nyers, hajlékony, fürge húsra, ami olyan ügyesen menekül előlük. Vad mozdulatokkal követi, a gyors ugrásokat gyakran megállító gépek a hiúznak alagutakat biztosítanak, hogy elbújjon. Ahol az lehajol neki ugrania kell, vagy kerülnie, a bőrén megszaporodnak a zúzódások, ahogy az üldözése pontatlanabb, de közelítőbb lesz, a rozsomák kevesebbet törődik a kiálló fémdarabokkal, sokkal inkább érdekli az ujjbegyein elhúzódó hús melege, reflex-szerűen mereszti belé a karmait elhajítva egy darab emberséget. - Balra - morran rá, amikor hátra kell lépnie a ráborított állvány elől, mielőtt újra a nyomába vetné magát, aztán újra és újra, minden alkalommal, amikor látszólag zsákutcába kerül a fiú, bár ki tud bújni belőle, minden alkati adottsága megvan hozzá, mégis azt akarja, hogy ott legyen a hangja a fülében, a parancs, a késztetés, hogy lázadjon az utasítás ellen és jobbra forduljon csak azért sem engedelmeskedve. Úgy űzi, hogy közben érzi megérzi az ízét, a fémen horzsolt húsét, a sajátja is hasonló. A fürgeséget fáradhatatlansággal kompenzálja, úgy csapódva bele azokba a gépszörnyetegekbe, amiktől Mikael azt reméli, hogy lelassítják, mintha nem lenne holnap, mert a számára azok éppen csak egy hajszállal keményebben Séaghdha dühödt tigriseinél, amik egyáltalán nem osztoznak szívesen arany urukon. - Balra - hegyes fogai között állatszerű morgás kimélyült, telihold-ízű hangja, ám nem veszítette el az uralmát, csak a türelmét. Úgy ugrik, mintha a fiú jobbra vetődne dacból, végighajszolja a tágas négy fal között, az emelők és tekerők között azzal a kegyetlen következetességgel, amit nem csüggesztenek el a fürge manőverek okozta kudarcok, sőt. A végtelen üldözés inkább neki kedvez, mint a hiúznak, mert a nagyobb test nagyobb energiatartalékai szemmel láthatóak, amikor a bőrére tapasztja a vérvágy-ízű veríték a póló és nadrág anyagát. És testközelből is megtapasztalhatja, amikor a falnak préseli, ha sikerül végre sarokba szorítania és odacsapnia testet a teste ellen feszítve.
Hangosan felnevetek. - Mi a tököm az a yolo pornó? - lehet nézem, de nem tudom, hogy azt teszem, milyen pornó az? Nem hazudom, hogy nem nézek pornót, de én olyat nézek, amiben… nos igen, ki sem fejtem, mert összeroppan a világ. - Hány éves is vagy? Ötszáz? - a játék azonban kifejezetten élvezetes, maga a tény, hogy becsaltam egy kis mókába a goromba rozsomákot máris egy nagy győzelem és szemernyi kétségem nincs afelől, ha megfelelő ideig tudok menekülni és ezzel fenntartom az érdeklődését, nyert ügyem van, ettől még jobban megjön a kedvem, hogy húzzam magamra. Logan hasonló termet volt, mint ő, de sokkal kedvesebb, az is igaz, hogy nem nyúlt hozzám és ellenben vele, igaz… Az emlék lecsorog a gerincemen. Menekülőre fogom hát a vérének fémes ízével a nyelvemen, gépek mögött rejtőzöm és elhagyom a cipőm, zoknim valahol, anélkül sokkal hangtalanabbul tudok mozogni, nyúlfarknyi kétséget sem táplálva, hogy nem pont elég hangos a szívverésem, vagy a vérem lázadó áramlása. - Kapható a helyi virágboltokban? Mint Élie találmány? - és azt sem kétlem, hogy megtenné, na nem hiszem, hogy az én beleimmel, de biztos vagyok benne, hogy nem lenne számára túl nagy kihívás. Kedélyesen térek ki az útjából, és kihasználok minden rejtett árnyékot, mindent takarást, de a szívem úgyis felém mozgatja, hazudnék, ha bánnám, mert ellenben velem a hiúz nem örül a játéknak, ő nem préda és bosszantja a játszma. Még ő is ellenem dolgozik, ő vadász, kedvtelésből. - Jééézusom. - felnyögés a hangom, ez csak vicces sem volt. - Na most vagy az van, hogy agg lettél, mint a vámpírod, vagy tényleg elhagyott a humorérzéked. - ez nagyon, nagyon rossz volt, annak ellenére, hogy engem tényleg vonz. Az is lehet, hogy soha nem is volt humora. Én látom őt, látom a magasba emelkedni, ahogy kémlel utánam, - Szurikáta. - súgom direkt úgy, hogy a hangom ezer helyről érkezhessen és már ott sem vagyok. Osonok a félhomályban, a gépek masszívak, erősek, alakváltókra tervezve, ezek nem a helyi gimnasztika teremből vannak. - Mmmm. - belecuppanok a levegőbe, mintha egy csókot szánnék neki. - és, hogy csókoltál, azt hittem felzabálsz benne. - jó, kértem is eleget, mert a fejébe vette, hogy a baszás oké, a csók már nem, de aztán persze ismerjük a forró vérű állatok hevületét, a tobzódó adrenalint, azok tesznek arról, hogy az agy elfelejtse mi a tilos. Úgy csókolt, ha rá gondolok is nehezebb a mozgás. Jó ég, a szája… biztos megint olyan forró lesz, az éles fogak cakkozták a nyelvem, az ajkam. A heccelődést nem veszem fel, hiszen ez a játék része. Úgy vonul ki a képből a rozsomák sajátos ereje, hogy egy pillanatra ledermedek, eddig egészen jól vezetett. A macska bennem rúgkapálva szenved és erő kell visszafogni, hogy viselkedjen rendesen. Gúnyos kis kuncogással felelek. Az élvezettől akarok visítani és attól is fogok, de a nyelvembe harapok, mert majdnem rám dönti az egyik gépet, olyan fürgén mozdulok tovább, hogy lehet a szívem ott maradt, ahol az imént rejtőztem. Utánam lendül, kikerülök egy evezőpadot, átlendülök egy másik gép felett, a fémre támaszkodva. A szívem hevesen zakatol, a hiúz ellenem harcol, ő szembe akar fordulni és kiterjesztett erőkkel küzdeni, de ez most nem az a helyzet. Átbukom egy korláton, ahova Élie akkor sem fér be, ha hajtogatja magát. A nyomomban van, egyikünk sem fut tiszta erőből, próbálgatom mik a határai, aztán véresen komolyan menekülőre fogom, mert azt akarom, hogy kergessen. Rá borítok egy állványt, nyilván nem érek vele sokat, futok, bujkálok, pattogok gépeken, egyensúlyozva szaladok át egy padsoron, a légvételei a hátam, tarkóm cirógatják, biztos vagyok benne, hogy ha nem lennék kisebb és nem használnám ezt ki, már rég elcsípett volna, de így olyan helyekre bújok be és át a réseken, amit ő csak megkerülni tud. Kiszakad a tüdőm, de megérzésem szerint egészen jól menekülök, egyszer meg is érint, az ujjai felszántják a bőröm, a vágy undorral tölti el a hiúzt, ezt végképp nem érti, de akarom őt, hallom a testét, ahogy mozdul, alig várom, hogy elkapjon végre, de nem adom könnyen a bőröm.
Az ő fogaskerekei belül nem egészen azon a módon csiszolódnak össze, mint amit Mikael meghatároz gondolati iránynak, így csak megrázza a fejét. - Szerintem a megbánásnak semmi köze nincs a hibákhoz - oldalra roppantja a fejét, mintha fájna neki gondolkodni ezen a dolgon, lépést tartani a fürge észjárású kis vörössel, nem, egyáltalán nem erre van most berendezkedve. Ám azt sem akarja, hogy azt higgye kitért a kérdés elől, ha az ember sokat időzik vámpírok közelében, megtanul nem kitérni, mert úgysincs menekvés az éjszakai lények elől.- Nem bántam meg, de ettől még hiba, Mikael. Jobban tennéd, ha a játszószobádba mennél, maszturbálnál, vagy yolopornót néznél, vagy tudom is mit csinálnak manapság az ilyen gyerekek, mint te - ha a rozsomáknak volnának emberi vonásai, most csettintene a nyelvével, mert a szavak provokációja pont olyan, amilyet ő is intéz teliholdas éjszakákon tigrisekhez és medvékhez, farkasokhoz és párducokhoz, csak ő morogva, kattogva és ugrabugrálva, foghegyről marja oda irritáló szitkait, hogy egy véres szőrtépésben elváljék, ki a legerősebb és ki takarodik végül fel a farkát a lábai közé húzva egy biztonságos fa tetejére, ahova az ellenségei nem követhetik. Nemritkán a rozsomák. Ő nem veszít, csak várakozó álláspontra helyzekedik. Egyedül van. Még egyedül izzik a szeme az éjszakában, de ha felneveli a kölyköt és majd a kölykeit megszerzi azt az előnyt, ami most még a falkaállatoké és akkor majd Séaghdha is szorosabbra húzza a pórázt a bajkeverő állat nyakán, de addig még beleköt boldogba, boldogtalanba és néha... néha belékötnek. Mikaelnek ez már nem az első dobása és az a baj, hogyha egyszer már vérrel és ondóval megolajozta az utat, másodszorra már könnyebben nyílik rá a rozsomák fekvő pupillájú, sötét szeme, amiben a vörös, fürge hús az edzőterem változó fényviszonyai között egyre kívánatosabbá válik. - Velejéig romantikus, kérdezz meg bárkit, olyan csokrot kötök a beleidből, mint senki más - nevet reszelősen, teleszívva magát a félhomállyal, a szembogara kitágul, hogy többet nyeljen el a mozgásokból, a vörös testének körvonalaiból, a sűrűn rakott gépek közé olvadó kis alakból. A fém szaga az orrhártyáját irritálja, a súlyos gépezetek alkalmasak arra, hogy ellensúlyt biztosítsanak az alakváltóknak, ez pedig azt jelenti, hogy masszív bányagépekként magasodnak a karcsú vörös fölé, árnyékos rejtekeket kínálva neki. Étvágygerjesztő. - Akkor már nem lesz más választásod, ha kőkemény, téged odavonzz a gravitációjával - ezt a vicces viccet valószínűleg a város urától hallotta és nem szégyelli a fiú után engedi, miközben a hangja irányába mozog, bár a visszhangok játszanak a fülében. Tökéletes ragadozók ők ketten, de a helyszín tökéletlen tereptárgyai darabokra törik a hangot, beszennyezik a szagokat. Fellép egy súlyemelő padra, így kis nyújtózással a legtöbb gépnél magasabban lesz, de nem látja. Még nem. Ahogy leszökken a súllyával terhelt ízületeinnek roppanása jobban hallatszik, mint a puhatalpú cipőben a dobbanása. Közel van, de nem elég közel. - Ki kell mosni a szádat... megcsókoltalak? Milyen nagylelkű voltam! Már nem is emlékszem, mivel szűkölted ki belőlem? - kérdezi olyan hanyag, bántó hányavetiséggel, amivel nem csak a hiúz, de az ember haragját is felkelthetné, hogy forróbb, keserűbb nyomokat hagyjon a levegőben. Mozgásban marad, hogy cserkéssze, a hiúznak felelve visszafogja a rozsomákot, aztán teljesen elfedi a vad kisugárzását, mintha az utcán lenne, tudja, hogy a fiú erre nem képes, alfa szint alatt egyikük sem, de így ráveheti, hogy csak az érzékeivel figyeljen rá, ne láthassa a hiúz szemével, hogy tűri magát a rozsomák benne, hogy hozzáférjen. Majd meglepi vele. - Miért akarsz visítani? - tér vissza a kérdésre, miközben egy érdekes illat üti meg az orrát, leguggol, hogy jobban érezze, letámaszkodik a pucér talpnyom mellé, ami láthatatlanul, mégis intenzíven árulkodik arról, hogy a hiúz egy pár másodperccel korábban lépett el erre, talán éppenséggel ott van a súlyok állványa mögött, aminek a földről ugrik neki, hirtelen és erőteljesen, hogy a sokszáz kilónyi fémkorong nyikorgós fémsikollyal lendüljön meg a tartóin, iszonyú, állatbántó hanggal töltve meg a termet, talán megriasztva eléggé ahhoz a vöröst, hogy megmutassa magát. Most már futni fog utána, bemelegedett.
Rosszallóan felhördülök. - A hiba olyas valami, amit megbánunk és én egyetlen percet sem bánok belőle. - úgy vigyorgok, hogy tudja, ezt nagyon komolyan gondolom. Sőt, itt vagyok és süt belőlem a csupaszon égő vágy, hogy megismételjük minden mozdulatát és még többet is tegyünk bele. - Te hibának érzed? Megbántad? - jó lenne tudni, de mondjuk kifejezetten nem érdekel, nem elvettük egymást, nem szerelmet súgtam a szájába, csak azt, hogy basszon még, vadabbul, erősebben, mélyebben. Ő pedig használt, durván, állatiasan, nem kérve, hogy engedjem a vállam lejjebb, de a tenyerével, könyökével nyomott le, harapásokkal fixált, befedett a rémisztő erejével és olyan elemi erővel dugott, hogy azt hittem összetörök. Nem bánom, megint akarom. Azt, hogy levegőt nem kaptam, a súlya rajtam tornyosult, a lehelete a nyakamban egy durva harapás előtt, az, ahogy szavak nélkül fordult velem át és hagyta, hogy kilovagoljam a szuszt belőle, ahogy a lábam fogta, a torkom… azt akarom. Az szimpla baszás volt, nem több. Most is csak baszni akarok! - Értékelheted, nekem nincs ellene kifogásom. - most felmerül, hogy lehet nem tudja a nevem, ami nem esne jól, de olyan túlságosan rosszul sem, lehet nem is lenne jelentősége, lehet izgatna is, mert akkor tényleg annak tekint, ami vagyok, egy kúrás, akinek a nevét sem kell megjegyezni. Pedig Séaghdga tudja a nevem, vagy nem. Nekem csapódik és elnevetem magam a kapaszkodj felszólalásra, de teszem anélkül is. Forró, izmos, kőkemény testéhez préselem magam, nem hiszem, hogy dugtam már olyannal, aki ekkora volt, farokban kétségtelenül ő viszi a prímet. A nevetése végig perzsel, a vágy szaglik belőlem tudom, nem zavar. Neki simulok, próbálom magamra rántani és hazudhat, de a vágy felszökken belőle, itt van, érzem én, mint a vérének bársonyos selymét a nyelvemen, sós, nehéz, fűszeres. Kiugrom előle, hogy még a káromkodás előtt menekülőre fogjam. Pár lépésre megállok, mert nem veti magát utánam, de a tekintetem menekülő utakat keres, ez egy izgalmas játék. - Másért akarok visítani, Élie. - de haraphat is, tudja, hogy imádom. Atyaég milyen nyomokat hagyott el rajtam, ha nem lennék alakváltó, lett volna baj bőven, fájt, rettentően fájt, szerintem az oldalamon ki is harapott egy darabot, az túl volt a határomon, de mégis. Felkacagok, ahogy lenyomja a villanyt, játszani akar ez a gyönyörű, nagy melák, alig várom, hogy utánam vesse magát, az izgalomtól préselődik a gyomrom, de még csak felé fordulva tartom a távolságot. Halvány fényeket kapcsol, de a látásom így is pont olyan tökéletes, mint az övé. - Milyen romantikus egy alak vagy te. - biztos az, a vámpírjával, mert velem aztán nem. Menekülőre fogom, nekem nem baj, ha bújócskát is nyomunk bele. Gőze nincs arról milyen izgató, hogy játszik velem. Lerúgom a cipőmet, leveszem a zoknim, míg lendületes léptekkel utánam indul, a gyomromban zúg az izgalom, máris elé kéne vetni magam. - Az attól függ…- elgondolkodom a válaszon és kitéregetek előle, gépek mögé menekülök, de ez a térképezés ideje csakis. - Amikor már nehezebben mozogsz, mert kőkemény a farkad… akkor lehet, hagyom, hogy elkapj. Talán. Esetleg. - könnyed mozdulattal lendülök át egy futópadon, a talpam hangtalan a csupasz bőröm miatt. - Élie… itt van a véred íze a számban. - csettintek a nyelvemmel, csak hátrálok előle, gépek mögött keresek menedéket. - Még emlékszem milyen a harapásod, a csókod… - a hiúz bennem nem menekülne, méltóságon alulinak érzi, felmorran a torkom mélyéről, kiengedem az erejét, hogy a rozsomákot magamra csaljam, állati alakban tudnánk egymásnak kellemetlenséget okozni, akkor is, ha alfa én pedig nem. Azzal csalom magam után, hogy hagyom neki, hogy érezze a hiúz kész felvenni a harcot vele.
- Te talán tanulásnak hívnád, hogy újra el akarod követni ugyanazt a hibát? - kérdez vissza mélyre eresztett hangsúllyal, nagyvonalúan titulálva hibának az együttlétüket, bár édes hiba volt és egy percig sem bánta meg, de úgy véli, hogy a kis vörösnek kellene. Nem jó a nagyobb állatokkal ingerkedni, mert nem tudhatja, hogy a meg nem tett lehetőségei mikor válnak valóságossá. Csak mordul egyet, az, hogy nem tette alighanem a rutin meg az évek munkájának betudható, amiért a börtönévek alatt fenyelmezetebbé vagy inkább puhábbá vált, mint azt bármikor is megengedte volna magának. Nem az ő érdemes és nem is a fiúé, egyszerűen csak a rozsomák irhájába égtek bizonyos korlátozások, amiket nem rázhat le. De emberként még lehet durva és elutasító, megbánás nélkül. - Jó. Sőt. Kiváló - nevet a kölcsönös érdektelenségen.- Kettőnk közül te szaglasz úgy, mint egy feltüzelt szuka, pettyeske, de azért értékelném a szeplőfoltjaid, igen - elvégre szereti a szépet, Séaghdha pedig egyenesen imádja a vöröst, a foltost, a tökéletes porcelánbőrön pirosló hibák isteni tökéletességét, a szőrbe olvadt tűzvíziót és mert a még halott csipkerózsika a szíve mélyén ébresztő csókra vár, imádja helyette ő is, már a maga módján. - Kapaszkodj - neveti ki ugató ukázzal, ahogy nyikkanva kapaszkodik rajta a macska, vonszolja magával, szemlátomást nem telik semmiféle erőfeszítésébe és pont ettől olyan szórakoztató a fiú meglepettsége. Lám, máris tanulhatott valamit az esetből, valamit, amit a fiatal rozsomákok zsigerből tudna, mert őbennük is ott van az állat, ami megállíthatatlan. Az nem hátrál meg se medve, se farkas elől, nem fél a tigristől és csak felbosszantják a hatalomtól sugárzó halottak, hát még a kis hiúz, amelyik mégis miben reménykedett? - Nem bírsz magaddal, ugye? - nyögi tompán, érezve magához törleszkedni, belekap a feszes hasfalba, az ujjai durván belemélyednek, ha akarná átvehetné a dörgölőzés irányítását, hogy az a feszes, kerek segg, ami az ölében csiholja össze kettőjük állatságát még közelebb, még szorosabban legyen, de... - Merde! - meglepetten szakad ki belőle a francia szó, eltaszítja az amúgy is menni akaró fiút, a nyakára simítva a tenyerét végigmázolja az éles fájdalom véres, nedves anyagát a bőrén, a fülcimpáján a seb az ujjai alatt forr össze, miközben bosszús szusszanást hallat. - Aztán ha én haraplak meg majd visítasz - nincs ebben feltételes mód, inkább bizonyosság, hogy harapni fog hamarosan, de előtte még a villanykapcsolókra tenyerel teljes sötétségbe borítva a terepet. Nem jó. Fehér fényár ragyogtatja fel a gépeket, kisütve talán a zöld szemeket. Így sem jó. Végül az egyik falat nyaló diszkrét őrfényeket nyomja fel, hogy azok adjanak világosságot a föld alatti teremben, pont annyit, hogy lássanak az állati szemek. - Mit gondolsz, meddig tudsz hatékonyan elmenekülni? - nem hallgat elvégre nem bújócskáznak, a fiú teste keltette zörrenések után indul meg, talán meglepi azzal, hogy a lusta, tétlen villanykapcsolgatása után milyen elevenül lépked, körbe a nyújtók között, a gépeken át keresve meg a pillantásával a vörös macskát, oldalra mozdulva ahogy oldalra lép. A termetének megfelelően nem próbálja meg lerohanni, könnyű vérszagot hagyva a levegőben tesz kísérletet arra, hogy egyszerűen szorítsa be egy sarokba, bár éber marad a cica trükkjeire, sejti, hogy nem lesz olyan egyszerű. Csak hagyja, hogy a rozsomák kinyújtózzon az izmaiban, minden lépéssel egyre inkább puhábbá téve a mozgását, összehúzva a magasságát és éberebbé csiholva a pillantását, hogy kedvet kapjon a zsákmányszerzés örömére.
Elnevetem magam, már maga az illata is úgy hat rám, mintha megfürödtem volna benne, noha tudom, hogy az enyém is elég jellegzetes, az állatok nem félnek kiteregetni a valójukat. - Miért hiszed, hogy nem tanultam? - és nem pont az, hogy milyen mélységesen akarom? Mert igenis tanultam belőle, mégpedig azt, hogy ezt ne hagyjam ki sem most sem máskor, akarjam és kelljen nekem, élvezetet kapok belőle és, ha azt hiszi, hogy a durvasága elriasztott, nos téved. - Megtehetted volna, de nem tetted. - az élvezettől, hogy megtörtént köztünk, hogy úgy dugta a szám, mintha nem lenne holnap a vágy felzúg bennem. Akarom megint olyan mélyre engedni, lógatni a fejem az ágy széléről és kapaszkodni a lepedőben, miközben fölém tornyosul és olyan mélyen hatol a számba, hogy az orrom is teljesen befedi, hogy a herék az arcomba lógnak. Mennyei fájdalom volt, a riadalom, hogy belehalhatok csak megrángatta a vágyam és az utolsó pillanatban mindig szabaddá tette a légutam, ha emberből lennék belehaltam volna, vagy szétszaggatta volna a nyelőcsövem, de az állatnak hála fél óra múlva már csak az emléke volt. A könnyeimtől és a nyálamtól alig láttam, ahogy baszta a torkom és feljebb lökött az ágyon még a fülembe is belefolyt. Akarom megint. Milyen elemi volt, dühös, vad, pulzáló. Hanyagul vállat vonok, a vigyor nem olvad le az arcomról, nyilván tudom, hogy egy Élie kaliberű alfát és szörnyrészt egy pillanatig sem érdekel egy olyan kisállat, mint én és nem is kell, hogy tegye. Tudom, hogy ő nem verte ki rólam ábrándozva, mint én többször is. - Pillanatig sem érdekel, hogy érdeklődsz-e irántam. - és meglepően őszinte vagyok, nem is hittem, hogy így tenne, nem is reméltem és nem is kell. - Ünneprontó. - elnevetem magam, riasztóan nincs rá hatásom, de nem is baj, ez így izgalmas. - Értékelnéd? - felszalad a szemöldököm. Mert, ha igen, akkor levedlem a ruhám, a bőröm, a szemérmem és mindenem is egyben, de sejtem ez sem érdekli igazán. Szembe pördülök vele, egy lépést sem lassít, mint egy buldózer nekem csapódik, a levegő kiszalad a tüdőmből, belé kapaszkodom, felnyikkanok. A tekintetem tágra nyílik, nem hittem, hogy elgázol, felkenődöm rá, a bőre forró és kemények az izmok, a vágy felrúgtat a mélyből, mint egy vadló és a hiúz felkapja a fejét. Ő vadászna. Az oldalához simulok, átkarolom a derekát, alig érem át és belépek mellette az edzőterembe, a milliónyi gép mellé, én is lejárok néha, mert megtanultam, hogy nem elég jól táplálkozni, edzeni is kell, ha nem akarok nyeszlett lenni és nem akarok, a példák előttem, akikre felnézek olyanok, mint a viking harcosok. Elé lépek, megint megfordulnék, hogy vitába szálljak, de nyekkenve kenődöm a mellkasára, a fejem félre ejtem, hogy a lehelete a fülem, nyakam cirógassa, a vágy vérrel zúdít fel. Hangos a nyögésem. Játszani akar… játékból leszek préda, de a hiúz nem boldog ettől a fordulattól. Fél pillanat alatt térképezem fel a helyet, ismerem jól. Élie nagyobb, mint én, de most előnyöm lehet, hogy hajlékonyabb vagyok sokkal, mozdulékonyabb, lehet fürgébb is, neki sokkal kötöttebbek a bitang izmai, mint az én alakulóban lévő leszálkásított tagjaim. Neki nyomom magam, a hátam, seggem, eleresztek egy perverz, vágyakozó sóhajt, felé fordítom az arcom és ahogy a keze elenged, durván odaharapok, akárhol érem is el, remélem felsértem a bőrét és vért fakasztok, a fülét célzom meg, odacsattintok a fogaimmal és kilövök a gépek labirintusába, és nagyon remélem, hogy magam után csalom, vér vasíze fodrozódik a számban. Elégedetten trappolok.
- Mhm, ez érdekes, folytasd, milyen telhetetlen kis kéjenc vagy, azt gondolnám, hogy tanultál az esetből? - lustán, de vidáman mordul, ahogy felhorgad mellette a hiúz, szinte látja, ahogy megriszálja kurtafarkú farát, nem azért, mert az állat akarná, de a kis vörös valamiért provokálni kezdi. Elképzelni nem tudja, hogy mit akar. Már a nyilvánvalón kívül. De farok van pont elég ebben a cirkuszban és azon kívül nagy a világ a petymegnek, butaság lenne hozzá jönnie, hiszen még mindig nem elég erős ahhoz, hogy potenciális partnert lásson benne. Még mindig vissza kell fognia magát ahhoz, hogyha ránéz ne akarjon vadászni rá, mintha valami apróvad volna, ami megzörrenti az avart körülötte. - Könnyen eltörhettem volna a nyakad - vágyakozva húzódnak össze a zsigerei a gondolatra, miközben a torkába lökte magát egy halk roppanást hallott, az ízület jajjszavát, ami kéri, hogy tegye meg újra és újra, amíg felszakadnak az idegvelők a porcok között, körbezenélné az utolsó lélegzet halálhalk meleg, amikor úgy éri el a tetőpontot. Szeretné az alvó vámpírra fogni a kéjgyilkos fantáziálásait, de sajnos már azelőtt is megvoltak, hogy Séaghdhát megismerte volna. - Közel vagyok a tűzhöz - ismeri el, még ha az a tűz hideg, halott nyurga fénnyel is ég az éjszakában, vérszikrákkal áraszva magából a hahatatlan élet melegét. - Tudod ugye, hogy valójában nem érdekel mit csinálsz most, vagy később, vagy a gazdáddal, vagy nélküle? - ezt fontos tisztázni már az elején, nem fél gyorsan kiontani a szép remények belét maga elé, még valahol szórakoztatónak is találja, ahogy a keze alatt elégedetlenül rándul meg a szívdobbanás, de aztán neki kell csodálkoznia, hogy elé kerül a kölyök, mintha fel akarná tartóztatni. Valószínűleg teljesen elment az esze. - Eszem ágában sincs - ruganyos, sima léptei hosszúak, ahogy halad a kijelölt úton, ha véget ér a folyosó várható, hogy a fiú háta felcsattan az ajtóra, de előtte várható még egy csattanás, mert az izmok egykedvű ritmusban hordozzák a testét, a tempója egyetlen ütemnyit sem csökken, bár az ösztön azt diktálná, hogyha valami akadály kerül az ember elé akkor lelasssítson, de a rozsomák nem ismeri el akadálynak a kis hiúzt az útjában.- Futni bármiben lehet, ha le akarod dobni előttem az anyagot itt is megteheted vöröske - kaffant szinte, miközben kitágul a pupillája, az orrán keresztül agyom rúgja a másik ragadozó csalogató illata a feltárult nyakrész vérerektől sűrűn fűszerezett húsrészéről és aztán elviselhetetlenül közel kerül, mert a hiúz megáll. - Bolond vagy? - förmed rá legázolás közben, a mellkasán sikló kéz jó ha kapaszkodik, mert a lábai közé lép a rozsomák, a teste a testét löki hátra, a súlya a saját lendületével mozog, de utánakap a derekának, hogy hanyatt ne essen, noha a hiúz valószínűleg kibillegné egyensúlyilag a merényletet, acélos ujjait a derekába mélyesztve a saját oldalához szorítja a kölyköt és kinyitja maguk előtt az ajtót.- Bolond vagy. Menjünk a tigrisfuttatóba, ha diskurálni akarsz, vámpírokról, meg a fasz tudja mit forgatsz a - tüzelő? bagzó? pucsítani akaró? - felforrt elmédben - maga előtt löki be a folyosóra ami a cirkuszi edzőtermek felé vezet, ahol felkészülhetnek a ruganyos macskák a bonyolultabb gyakorlatokra, a korai órára való tekintette még biztosan üresek. Szinte belöki maga előtt és lép utána, elkapva az övbújtatójánál fogva vissza is rántja a testére, hogy érezze magát a rozsomák sietősségét. - Gyerünk - mordul a fülébe.- Ha azt akarod, hogy üldözzelek futnod kell - márpedig mi mást akadna az incselkedésével? Túl öreg ahhoz, hogy a szájából kiszökött szavakra figyeljen, inkább a testének izgatottságának felel, le kell fárasztani a hiúzt, tiszta sor.
Egyszerűen megőrjít a látványa, a feszessége, a segének vonala, az izmos combok, és esküszöm nagyobb mint volt, lehet ő maga Hulk. Még mindig olyan, mint egy túlfeszített görög szobor és tudom, hogy a mellkasa kőkemény és tűzforró, mint a hatalmas farka is. Figyelem a csípőjének ringását, a majd lepattanó pólót róla, olyan mélyen szívom be az illatát, hogy az már perverzió. A gyomromban éled a vágy, és az ölemben is, pedig csak lépkedek mögötte és iszom a testének körvonalai adta mámort. Így kell egy tökéletes férfinak kinéznie, pont így. Sziklaszilárd izmok, a hasán annyi kocka van, hogy csokiból is sok lenne, ha az tábla, a vállán a kidagadó erek, de még nem az ocsmány testépítő kategória, amitől hányingert kapok, hanem az, aki olyan feszes, hogy beletörik a fogam. Mellé sodródom, istenem, innen még erősebb az illata, és ez.. ez a borús pézsmaszag, ettől jó isten, már majdnem áll a farkam, pedig szolgáltam őt az ágyban, ami nem is ágy volt, de leszoptam és megbaszott, igaz közben a szája és a kezei… Lihegek a vágytól. Felnevetek kurtán, kissé talán zavartan is. - Izgalmas álom volt, ha rá gondolok is érzem a torkomban a szorítást. - kiengedem az állat forró energiáit, mert pontosan tudom, hogy a rozsomák előbb lesz mérges, mint Élie. Őt kell felbasznom és akkor minden is lehetséges. Kihívás ez nekem, ha túl egyszerű lenne lehet nem is érdekelne, ja de akkor is, mert Élie gyönyörű. Nem az a szépség, mint a tigrisek, a fénylő hajukkal, kecses mozgásukkal, hanem a robusztus férfi ömlik belőle, az éles arcvonások, a korom szemöldök, a hullámzó ajkak, és a hosszú ujjai, na meg… khm. A kőkemény és hatalmas hús az ölén… Ó iigen. Úgy vonz magához, hogy éhesen kordul a gyomrom, pedig nemrég ettem. Gúnyosan felröffenek. - Nocsak mennyire képben vagy. - nem kérdezek rá, hogy tán csak nem szemmel tart, mert rettegek, hogy nemet mond és valami banális dolog, hogy tud róla. - Korán van, még lesz időm rápihenni. - ma amúgy is dolgozom, meg fog döbbenni és biztos oltári mérges lesz, mert ez olyan információ, amit meg kellett volna osztanom vele, de tudnom kell meddig mehetek el a vámpírral. Nem akadok fenn a gazda szón sem, ez itt bók talán, faszom se tudja. - Nem kétlem, hogy nem tudom a tempót tartani veled, nem a rövid lábaim miatt. - nem, nem veszem fel, hogy alacsonynak titulált, de baszki az vagyok ő meg olyan magas és nagy és ahgrh. A vigyorától vigyázban áll bennem a vágy élénk fullánkja, bizsereg a vérem. A mozdulat bosszant fel, úgy simogat, mint egy hülyegyereket, de amikor a farkát szoptam és majd megfulladtam rajta, vagy amikor úgy lovagoltam, hogy levegőt sem kapott, akkor nem simogatott ilyen lealacsonyítóan, nem… ezt sem veszem fel, csak beszívom a levegőt és kilépek az ajtón. Azonnal szembe pördülök vele, hogy lelassítsam, de nem állok meg. - Nem alkalmas a ruhám futásra, nem kísérsz el, míg… átveszek valami sokkal alkalmasabbat? - csúnya mosolyt villantok, a hajam hátra söpröm, mert tudom jó, noha ő nem vámpír, de karcsú nyakam vonala vonzza, legalábbis akkor tette. Megállok, hogy erre késztessem ő is, a kezem végig siklik a mellkasán, a póló már nem pont a mérete, mennyivel jobban mutatna nélküle. Így is forró a bőre, és hivogató, elvicsorodik a szám a visszafogott akarástól. A tekintetemben katlanforró láng ég. - És tudok jobb módszert is, hogy leizzaszd magad. - kihívóan pillantok rá, annak ellenére, hogy tudom el fog utasítani, ahhoz sokkal több kell, hogy Élie Perec az enyém lehessen. Ahhoz bíbor köd kell az elméjére, harag és düh, amiben szét akar marcangolni, de egyelőre keresem a pontokat, amibe beleköthetnék. - Mesélj nekem, Élie… - lágyan dorombol a hangom és közelebb lépek, annyira, hogy még ne kelljen úgy felnéznem rá, hogy kitőrjön a nyakam. - Milyen egy hívó vámpír az életedben? - biztos tudja, hogy én most tapasztalom. Azt is tudom, hogy őt itt nem is nagyon kapta meg senki, lehet teljesen senki, Élie nem vadászik a cirkuszban, ennek lehet oka Séaghdha, vagy lehet együtt teszik, és ez a gondolat… na ettől megroggyannak a térdeim.
Kezdőlap
