- Gyalázat! - a hangom hörgés, ahogy a város ura hidegen és ridegen felvázolja a tényeket. Nincs benne kétség, nincs benne apelláta és a lehetőség is hiányzik belőle, hogy módosítson rajta, olyan világosak a szándékai, mint a nap és most először kívánom Moroven szülöttének, hogy sétáljon végig a homokos tengerparton és kozmáljon oda.
Alapvetően azt hittem az eladósodott 5 kurva évemből már letelt három és, nem is rosszul, mert a város kikurt urát nem érdeklik csak a saját játékszerei, a jól ismert balkeze, vagy jobb, a tököm sem tudja, meg elvan a sajátjával.
Beugrósként még elvoltam a kárhozottak kurva cirkuszában is, éltem, mint Marci hevesen és most elajándékoz??? Honnan veszi ehhez a bátorságot?
A düh belőlem ömlik, ő meg szép és elegáns, mint mindig, a telibevert szűk nadrágjával, a rohadt csipkés ingével és a hozzá illő őskori fűzővel, mondjuk öreg is, mint az országút.
Két órája vívok vele, és ennek csak az az oka, hogy a vén dög rohadt jól szórakozik. Máskülönben úgy zárná rövidre, mintha kötelező lenne.
Élie körül még őgyeleghetnék egy kört, mer ő néha tud megértő is lenni, jó néha, nem viszi túlzásba, de lehet ő még hathatna a dögvészre, de persze nem fog, mert neki nem érdeke. Most még azt tehetném, hogy értékessé teszem magam.
Durcásan felrúgom a kukát, igyekszem vele eltalálni az asztal sarkán kecsesen ülő szépséget. Nyilván úgy hárít, hogy a mozdulatot nem is látom, még csak fel sem bosszantom vele.
- Faszság. - akadok ki újra dühösen, mert kezd elegem lenni.
- Mikael. - olyan hűvösen ejti a nevem, hogy megremeg a gyomrom. Higgadjak le? Lófaszt! A. Nagy. Büdös. Lófaszt.
- Miért? Nem értem. - nyafogássá válik a hangom, a gőgnek most nyoma nincs. - Nem is ismerem, ki ez a Sámuel? - nyilván nem így hívják.
- Megismered. - kezd türelmetlen lenni. Mély  levegőt veszek.
- A rohadt szobában maradhatok? - már olyan jól beköltöztem. De egyértelműen ez sem lesz így. A közelében kell lennem.
- Pontosan tudod a szabályokat, azt hittem ebből már nem kell neked gyorstalpalót tartani. - kezd a hangjában villogni egy kis sötétség, amit jobb elkerülni, semmint magamba szívni.
- Miért? - firtatom sokadszor, miközben a hiúz táncot jár a gyomromban, idegesebb, mint én, ő bezzeg érzi, hogy le kéne állni, de én neeem, dehogy.
- Meg kell, hogy indokoljam? - a kérdés valójában nem eldöntendő, mert nem fogja, ha nem akarja és nem is kell neki, ő itt a baszomúristen.
Szép életem volt, még lett volna 21 rohadék hónapom. Azt gondoltam kibekkelem és szabad a pálya, a kurvaéletbe, de tényleg.
Halkítok a hangomon.
- Nem értem, Mester, mit tettem ellened, hogy ezzel büntetsz? - a tekintete végig siklik rajtam úgy prédál fel, mintha lenne neki jelentősége és persze nincs, soha egy ujjal sem nyúlt hozzám, noha hecceltem és kérettem magam, sőt megpróbáltam elcsábítani is, de ő vak az olyanokra, mint én, neki Élie van, egy kibaszott rozsomák, meg akik még becsúsznak, a retkes csíkosok, Raven.., de én? Én egy kis senki vagyok a szemében és addig volt nekem jó.
Most meg elém áll és lezserül közli, hogy elajándékoz. Masnit nem köt a nyakamba? A hideg futkos a hátamon, semmit sem tudok a rohadt vámpírról. Nem is olyan régen érkezett, persze mennek a mendék és a mondák, hogy üzletet kötöttek, de hogy én lennék a bónusz. ÉN?!
Mélyet nyelek, és újfent elönt a pulykaméreg.
- Szimplán így döntöttem Mikael és kérlek, kifejezetten kérlek, hogy állj elő azzal az indokkal, ami miatt a döntésem meg kéne, hogy változtassam. - de a hangjából csepeg a mérges gúny, melyet egy pók röppentene rám, hogy lebénítson.
Nincs okom, nincs indokom én magam adtam el neki, hogy kirángasson a szarból, de akkor még kifejezetten jó ötletnek tűnt, és egészen eddig a napig az is volt. Most azonban valami azt súgja ez egy kibaszott rossz deal volt és elbukom benne.
Ellöki magát az asztaltól, hátrébb lépek, pedig semmi olyanra nem jelez a szervezetem, hogy bajban lennék, de csak egy kurva vámpír.
- Érted, amit kértem? - nem is kérdezi inkább kijelenti.
- Ó igenis Nagyúr. - a gúny ömlik belőlem, olyan vagyok, mint egy sértett ötéves, de annak is érzem magam.
Felém lép, túl közel áll meg, kihúzom magam, a magam 172 centijével magasabb, mint én, ezt sem értem, nem az van, hogy a homo faszom nem kisebb volt, mesélje már el nekem, hogy közel kétezer évesen, hogy a tökömbe nőtt ilyen magasra?
Persze, meg nem merem kérdezni.
- Ettől a pillanattól neki tartozol elszámolással, mennyi is van hátra? - mintha nem tudná, kivillantom a fogaim.
- 21 hónap és 2 nap. - de ki számolja?
Magamra hagy.
Kitépem a ruhákat a szekrényemből és betuszkolom őket egy, kettő, három sporttáskába, a fogkefém ketté törik a kezemben úgy szorítom, a fogkrém kilövell a csempére, a kipukkadt dobozból. Szedegetem a pipere cuccaim, nem is tudtam, hogy ennyi mindenem van, meg a könyvek és a PS a játékokkal.
Visszajövök majd értük.
Samael… jövök te patkány.