életem lapjai » Atlanta-ban születtem és egy jó darabig ott is éltem. Az apám bűnügyi nyomozó volt, az anyám ortopéd orvos. Volt egy bátyám, Paul, aki tűzoltó lett. Hétköznapinak mondható életet éltünk, átlagos kölyökként cseperedtem fel, úgyhogy ennek a részleteivel nem is untatlak, ugorjunk az időben!

2007. július 10.

Életem legsötétebb éjszakáján, még járőrként riasztottak minket egy tűzesethez, de mire kiértünk a tűzoltók már kint voltak, így Paul is. Az épületen kívül csak két kollégájuk maradt, a többiek mind bementek segíteni. Az a hatalmas tűz mindent megvilágított az utcában és áradt belőle kifelé a sűrű, gomolygó füst. Egyet találhatsz, ki rohant be oda gondolkodás nélkül? Igen, én.
Csak a bátyám járt a fejemben, aggódtam érte. Sejtettem hogy nagy a baj, már mindenkinek ki kellett volna onnan jönnie. Nem érdekelt a füst, a kabátom ujját fogtam magam, elé. Odabent többen is azt ordítozták hogy maradt még túlélő, de közben kifelé haladtak és Paul nem volt köztük. Egyikük megpróbált jobb belátásra téríteni, magával húzni kifelé, csak én ingerülten ellöktem magamtól, aztán tovább rohantam, felfelé az elsőre. Majd a másodikra. Mire felértem a negyedikre alig volt levegőm, mindent beborított a füst, így azt sem tudtam mit látok. Egy árny alak hajolt egy mozdulatlanul fekvő test fölé, én meg beüvöltöttem neki hogy sietnünk kell, segítek kivinni a sérültet és gyorsan megindultam felé. Azt hittem az árnyalak Paul. A következő pillanatban mély morgást hallottam, ez az árny nekem ugrott, olyan iszonyú erővel nyomott az egyik lakás ajtajának, hogy tokostul átvittük azt, odabent meg rémülten botladoztam hátrafelé a fegyveremért kapkodva. Nem embert láttam, egy állatias fej vicsorgott rám, de nem volt tisztán kivehető, annyira egybeolvadt a sötétséggel. Csak a szemei maradtak meg, amik foszforeszkáltak, mint a macskák szeme, és legalább olyan magas volt mint én. A fegyverem nem volt időm használni, elővettem ugyan, de ő követhetetlenül gyorsan ott termett mellettem, elkapta a kezemet a kezével, a fogai belemélyedtek a húsomba, amire én üvöltve elejtettem. Védekezni akartam, mondjuk addig ütöm a másik kezemmel ököllel, amíg el nem enged, de közben ő elengedett. Megragadta a nyakamat az állam alatt és izomból nekilökött az ablaknak mögöttem. Azt áttörve kizuhantam a tűzlépcsőre, megfejeltem a korlátot, úgyhogy utána el is sötétült minden.

Ma már tudom hogy a földön fekvő alak volt Paul és valószínűleg már akkor halott volt, de nem az árny ölte meg. Azonban nekem visszafordíthatatlanul megváltoztatta az életem.

Három nappal később az intenzíven tértem magamhoz. Úgy éreztem magam, mint akin áthajtott egy traktor, persze némi fáziskéséssel, de előjöttek az emlékeim, amitől pánikba estem, zakatolva lüktetett a fülemben a szívem dobogása és elkezdtem hangosan hadarni amit akkor éjjel láttam. Az orvos aki az ágyamnál volt nyugalomra intett, elmondta hogy súlyos füstmérgezésem volt és agyrázkódásom van, valamint megrepedt pár bordám, de minden rendben lesz. Jah, meg egy KUTYA megharapott. Mondanom sem kell, ettől nem nyugodtam meg egy kicsit sem, kénytelen volt beinjekciózni.

Hiába hittem abban, amit láttam, annyiszor elszajkózták hogy csak halucináltam, nem láthattam azt, amit mondok és így tovább...de amikor a szüleimre is ráhoztam a frászt ezzel, és láttam az arcukra kiíródó aggodalmat és rémületet, már megértettem. Van elég bajuk, hiszen Paul meghalt, én meg itt árnyalakról süketelek, meg szörnyekről. És felhagytam az egésszel. A pszichológus, akit kirendeltek hozzám, megállapította hogy PTSD-m van, kezelésre szorulok. Erős traumán estem át, talán tényleg igazuk van és megbomlott az agyam.

Egy hétre rá kiengedtek a kórházból, anyám legnagyobb igyekezete ellenére inkább a szolgálati lakásomba vonultam félre. A családunk gyászolt. Én is gyászoltam. Már egyáltalán nem foglalkoztatott az az éjjel, elrejtettem a tudatom legmélyére.

2007 - 2009

Talán ha a szokásaim közé tartozna újságot olvasni, híreket nézni, vagy csak a szociál média felületeit tekerni, akkor előbb feltűnik hogy ekkortájt az egész világ egyként bolydult fel a VÁMPÍROK miatt és meglehet mégiscsak azt láttam, amit láttam. De nem. A temetést követően a saját sebeimet nyalogattam képletesen szólva.

És mikor jöttem rá hogy valójában semmi sincs rendben?

Amikor a seb, melyet azon az éjjelen szereztem, nyom nélkül begyógyult, mintha soha meg sem történt volna az egész. Amikor az utca végében élő öreg nénike óbégatását is hallani véltem kristálytisztán, mintha csak itt állna a lakásomban, miközben azt üvöltözi hogy a kutya, akit bejglinek hívnak, szétbarmolta a veteményesét. És ezek az észlelések egyre sűrűbben jelentkeztek és fokozódtak. Olyan szagokat véltem érezni és töményen, mint még soha. Hallottam az emberek szívverését, a légzését, szinte éreztem a verejtéküket. Képes voltam fél kézzel megemelni egy terepjárót. Aztán egy napon egy közeli sikátorban ébredtem hiányos öltözékben, rámszáradt vér borította a testemet, az arcomat, meg a kezeimet és kiesett pár óra. Erős pánik lett úrrá rajtam. Mi van ha megint halucinálok? Frankón az elmegyógyba zárnak, pedig már lassan visszamehetnék dolgozni!
Nah, ezzel a lendülettel és fényes nappal kirohantam az utcára, az emberek közé, így aztán nagyon gyorsan letartóztattak a kollégáim.

A legjobbkor jött a segítség és olyan helyről, ahonnan nem vártam. Mielőtt még a teljes téboly és iszonyú rémület közepén egy népes kis cellába tuszkoltak volna, rossz arcú barátokkal körülvéve, akiknek többsége ráadásul rühelli a fakabátokat, jött egy ügyvéd és a közben járásával kiengedtek. Ha ez nem így alakult volna, akkor odabent tényleg lett volna egy görbe este, félelem és reszketés Atlantában, amiben én lettem volna a csúnya és gonosz szörny.

Az ügyvéd az akkoriban alakulófélben lévő szerveződés egyik tagja volt, amely később az Együtt Az Alakváltókkal! alapítvány lett.
Szabadlábon védekezhettem a nyomozás lezárásáig, így ő meg segíteni tudott nekem megérteni hogy most ki is vagyok és mi történt.
Amúgy kiderült, hogy a vér rajtam pár kóbor macskáé volt, amitől egy hatalmas kő esett le a vállaimról. Nem tudtam volna együtt élni a tudtattal hogy megöltem valakit, még úgyis hogy azt se tudtam mi történik. Ezért vádemelés sem történt, viszont nem mehettem vissza dolgozni, köteleztek a rehabilitációra.

Másfél évig jártam megint pszichológushoz, aki mellesleg nagyon gyorsan és szakszerűen rámsütötte hogy ez bizony a PTSD.

Az ügyvédnek volt egy barátja, David aki vértigris. Civilben egyetemi tanár. Nagyon sok időt töltöttem el vele. Ő tanított meg arra hogyan kezeljem azt az elemi érzést, ami akkor jön elő belőlem, ha szélsőséges hangulattal bírok. Megtanultam irányítani, adott esetekben megakadályozni az átváltozásokat, ami szépen fogalmazva sem volt egyszerű, akkoriban nem is ment túl fényesen, ehhez több év kellett. Jó tanácsokkal látott el, mint például minél többször átváltozom, annál hamarabb végbemegy és jobban fogom tudni koordinálni, uralni, vagy hogyha egy adott illetőt szagokhoz, hangokhoz kötök, akkor szörny alakban sem fogom bántani és később a tudatom is jelen lehet, kordában fogom tudni tartani a jaguár énem.

2009 - napjainkig

2009 tavaszán költöztem át St. Louis-ba. Letelt a rám rótt kötelező rehab, ráadásul úgy éreztem egy kevésbé népes várossal jobban járnék és bár már boldogulok egyedül, azért az mégis jó hogy David is itt él. Visszajelentkeztem a rendőrségre. Napjainkban már gyilkossági nyomozóként dolgozom, végig jártam a szamár létrát.

A karrierem ellenére a magánéletem viszont korántsem fényes. Próbáltam normális életet élni, de nem ment. Az önérzetességem mindig közbeszólt: "Helló, te nem vagy normális! Hát ne akarj olyan életet!"

Nem tudom megmondani hogy én most pontosan mit is csinálok, de úgy tűnik a munka lett az életem és hosszú ideje ez megy.