életem lapjai »
Tijuana, akkor;
Nem az én hibám.
Nem tehetek róla, hogy szörnyeteggé váltam, és ezáltal egy olyan lehetetlen közegbe kerültem, balhékkal és vérrel teli közegbe, amely talán még az előtte lévő életemet is felülmúlja. Pedig azt mondják, már az is problémás volt. Aztán, hogy ez az izé lett belőlem, végleg lemondtak rólam. Ha nem tudod, hogyan keveredj még nagyobb szarba, ajánlom figyelmedbe a vérállatokkal teli klubbokat. Ott aztán majd kinéz magának egy vadbarom, és megfertőz a kórral, jobb esetben, hacsak nem halsz bele. Az a vadbarom azt mondta, ja nem nekem, csak én is fültanúja voltam az esetnek félholtan, hogy azért tette, mert milyen szemrevaló vagyok. Különleges. Így fogalmazott akkor, de miután jobban megismert, nyilván rájött, hogy az amit abban a pillanatban különlegesnek gondolt, sokkal inkább problémás. És már ő sem óhajtott rám több időt és energiát pazarolni, függetlenül attól, hogy miatta kerültem ebbe a szarkupacba. Nem mintha panaszkodhatnék, talán szarabb volt az életem előtte. Igazából nehéz volna megállapítani, mert végül is annyira sok változás nem történt. Kaptam is. Vesztettem is.
Nem az én hibám.
… hogy itt kuporgok a koporsója tetején a vérszipolynak, aki apám helyett apám lett. Lepasszoltak neki. A falkám. Mert a problémás eseteket mindig lepasszolják valakinek, bárkinek, csak szabadulni lehessen tőlük. Szinte nem is tiltakoztam, franc se akar ott lenni, ahol nem látják szívesen. Márpedig az én falkám is ilyen, túl sok balhét okoztam, mondják ezt ők, mire én: „Nem az én hibám.” Az esetek többségében csak megvédem magam, kiállok az igazamért, önmagamért, mert muszáj, mert helyettem senki más nem teszi meg. Egy alternatív világban talán szubmisszív, vagyis alárendelt volnék, ha olyan alakokkal lettem volna körülvéve, akik védelmet és biztonságot nyújtottak volna. Ám nem így történt, és az élet megkövetelte, hogy erőssé váljak. Vehemenssé. Olyanná, akit, ha megkérdőjeleznek, egyszerűen nem hagyhatja magát, mert az támadás. Márpedig a támadásra támadás a válasz. Az én védekezésem a támadás. Nem tanították meg, hogyan kell másképp… Ilyen volt az is, amikor a drágalátos kis falkámból az egyik nőstény odaköpte, hogy én vagyok a vámpírurunk kedvence. De volt még mellette más kedves jelző is. Ágyasa. Szajhája. Ölebe. Kurvára kitéptem a gégéjét a torkán keresztül annak a nyomorultnak, mert még ha valamilyen szinten sajnos igaz is, rohadtul nem volt joga beszólni nekem. Persze ő is domináns volt, egyszinten voltunk – most már alattam áll. Legközelebb már nem kímélem meg az életét, halálos sebet kap tőlem ajándékul, amennyiben újra az orromra köti a csúf igazságot.
Semmi sem állhat a vörös köd útjában, ha az egyszer elszabadul, akkor nincsen többé megállás…
Nem is kuporgok, sokkal inkább nagymacskákat megszégyenítve nyújtózok a koporsó tetején, le sem tagadhatnám, hogy mennyire mérhetetlenül unom magam. Amíg ő alszik, és én nem mehetek sehová, marhára unalmas itt minden. Kedvem támad bekopogtatni a halottas ládán keresztül egy dallamos „jóóó reggelt”-et, ám még idejében jelez a telefonom, hogy dolog van. Az egyik csaj hirtelen lebetegedett, és senki más nincs kéznél, avagy a közelben, hogy beugorjon helyette. Nem is agyalok, hiszen azt Baltazar sem akarná, hogy az üzlete pangjon, amiért egy fő műsorszám kimarad. Nem sokan vagyunk, akik a nagyszínpadon előadást tarthatunk, a legtöbb csaj csak egy oldalsó rúdnál vonaglik, vagy valamelyik vendég ölében. Én problémás vagyok, bipoláris, dühkezelési problémáim vannak – legalábbis az okosok szerint –, talán őrült is vagyok, de mindezek mellett marha jól értem a dolgom; remek előadóművész vagyok. Színészi képességeim a színpadon tudnak csak érvényesüli, így amennyiben kell, akkor kurva vagyok, vagy apáca, olykor bohóc és udvari bolond – bármi tudok lenni, ha kérik, és persze ha kellőképpen megfizetik. Tehát a nagyszínpad az én világom, és olyankor, amikor ott vagyok, egy percre elfelejtem azt, hogy ki vagyok és honnan jöttem. És azt, hogy mekkora egy szerencsétlen csődtömeg vagyok. Csak a pillanatnak élek. Az eksztázis feledteti velem mindazt a sok szarságot, amikről az esetek többségében nem akarok tudomást venni.
Fél órával a telefon jelzése után már ott is találom magam a rivaldafény közepén, a tökéletes smink és haj együttesével, felül semmi, alul is csak valami kis falatnyi csipketanga takarja a lényeget. Elvégre ezek a perverzek azért fizetnek, hogy minél többet lássanak belőlünk. A műsorszámom része lenne a platform magassarkú is, csakhogy már rég megszabadultam tőle… A bestiám természetét utánozva kúszok-mászok a színpadon, lustán, mégis ugrásra készen, akár egy vadászó nagymacska, amely épp a prédáját készül elejteni. Vajon te leszel az? Vagy te? Kéjes tekintettel mérem végig az engem mustráló társaságot, miközben a kézfejemet kínzó lassúsággal nyalintom végig, ezzel is a bennem lakó nőstény jaguárt közszemlére téve.
A műsorszámom buli akkor szabadul el, amikor valaki úgy dönt, hogy az előadásba belekontárkodva simán a fenekemre vághat egy jókorát. Rámordulok. Nincs pénz, nincs tapi. Tök egyszerű szabályok, ám tessék; van, aki mégsem képes betartani őket. Ide érzem a férfi alkoholtól bűzlő leheletét. A fenevadam szeretné megleckéztetni a tettéért, hiszen egy jóval alattam álló próbált birtokolni egyetlen másodpercre, s én nem állok ellent a nőstényjaguárnak. Hagyom, hogy elszabaduljanak az állatias ösztöneim, melyek emberként sokkalta veszélyesebbek, én mondom. Most azonban csak a bestiám játszadozik.
Ha nincs pénz, akkor van kaja. Nyam-nyam.
Átmenet nélkül rugaszkodom el, hogy aztán kisvártatva az ipse ölében találjuk magunkat. A jaguárom és én. Úgy kuporodom bele a férfi ölébe, mint a legjobb dolog, ami csak történhet vele az életben – édesen és alázatosan. Persze, persze. De a nyelvem már az arcélén szánt végig, miközben bestiálisan villannak a szemeim. Ezek már nem is az én szemeim…
- Finomnak tűnsz! – karcos hanggal lehelem a képébe szavaimat. Ja, valahol a mérhetetlen alkoholmennyiség alatt biztosan jó íze lehet. A háttérben sikoltozás hallatszik, női és férfi hangok mosódnak össze. Tán megijesztettem volna valakit? Upsz.

— MESÉLJ A CSALÁDODRÓL, MILYEN A KAPCSOLATOD VELÜK?
Nem keresnek engem, főleg mióta megfertőződtem likánkórral. Előtte sem vitték túlzásba, az anyám állandóan utazgat az új férjével, az apámat pedig eltiltja tőlem az új felesége. Sokszor még telefonon sem érem utol, mert csak az a sznob picsa közli velem, hogy apám nem ér rá. Japersze. A karácsonyokat is a didibárban töltöm, jobb program és családi élet híján.

— MI A LEGFÕBB ERÉNYED?
Mindig megvédem magam, még ha ez csúnya következményekbe is kerül, pl.; lesittelnek, vagy eljárást indítanak ellenem, esetleg távoltartási végzés. Nem mintha én kezdtem volna...!

— HOGYHA VISSZAFORDÍTHATNÁD AZ IDÕ KEREKÉT, MI VOLNA AZ, AMIT MEGVÁLTOZTATNÁL, VAGY MÁSKÉPP CSINÁLNÁL?
Másik útvonalon jönnék haza az iskolából, így az életemet meghatározó baleset sosem történhetett volna meg.

— KÉRLEK, MESÉLD EL ÉLETED EGYIK LEGMEGHATÁROZÓBB PILLANATÁT.
Kilenc évesen elcsapott anyám szeretőjének (akkor még senki se tudta, hogy az) a kocsija, benne a szeretővel, akihez azóta már feleségül is ment - függetlenül attól, hogy koponyasérülést szenvedtem miatta. Kómában voltam két hétig. Műtétek tömkelege, majd újratanulni járni, beszélni, létezni. Persze bizonyos agyi funkciók végleg bemondták az unalmast, sosem lettem már a régi. Kevésbé lettem szeretetre méltó, és mindenki, akinek mellettem kellett volna lennie akkor, elárult.
Elcseszett lettem.
Maga a kórság, amelyre csak néhány éve tettem szert, szinte már megváltás volt a silány gyerekkoromhoz és előéletemhez képest.

— SZÁMOLJ BE EGY OLYAN EMLÉKEDRÕL, AMIT SZÍVESEN IDÉZEL FEL MAGADBAN.
Nagyon halványan dereng egy emlék, ahogy anyám az apámra mosolyog, és mind boldogok vagyunk. Talán soha meg sem történt igazából.

— SZÁMOLJ BE EGY OLYAN EMLÉKEDRÕL, AMIT A LEGSZÍVESEBBEN ELFELEJTENÉL.
Amikor magamhoz tértem a kóma után. Aztán ott van még az árulás pillanata, amikor a sok kicsi mozaik összeállt, és rájöttem, hogy egyedül vagyok, nincs senkim a világon. Árva lettem anélkül, hogy a szüleim meghaltak volna.

— MEKKORA AZ ÖNKONTROLLOD?
Furcsamód emberként kisebb, mint bestiaként. Az állati ösztön semmiség az emberi érzelmekhez képest.

— VAN-E VALAMILYEN MENTÁLIS VAGY FIZIKAI BETEGSÉGED?
Bipoláris zavar hiperszexualitással fűszerezve, akkor van még egy kis neurológiai gikszer a balesetnek köszönhetően, bár azt mondják az okosok (mert a brit tudósok megmondták), hogy a likánkór már begyógyította, de mivel a viselkedésem nem sokat változott, így a brit tudósok adhatnak egy cuppanóst az alsó fertályamnak.

— MENNYIRE RAGASZKODSZ A PÉNZHEZ?
Szeretem ha van, bár ettől függetlenül mindig csóró vagyok - mi másért álltam volna sztrippernek?

— KERÜLTÉL MÁR ÖSSZETŰZÉSBE A TÖRVÉNY EMBEREIVEL?
Sajnos már túlságosan ismernek a rendőrségen, a legutóbb egy villás ügy miatt vittek be; azzal szúrtam le egy manust mert taperolt.

— SZOKTÁL ERÕSZAKOSAN VISELKEDNI, VERBÁLISAN ÉS/VAGY TETTLEGESEN?
Jóhogy!

St. Louis, napjainkban;
Egy rémcirkusszal szöktem meg léptem le Tijuana-ból, hogy aztán miután mindent tönkretettem magam körül, onnan is jól leléphessek – szokásomhoz híven, a seggemben egy nagyon morcos mestervámpírral. Persze, jó poén volt még eleinte a kiscicájának lenni, amíg frissen beharapott kölyök voltam, és nem kezdtem el feszegetni a határaimat. Vagyis elnézést, helyesbítenék; amíg a bestiám nem kezdte el feszegetni a határait, szárnyait bontani. A bennem élő fenevad egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt, és már nem elégedett meg azzal, hogy mások mondják meg, hogy hova mehetek, mikor jöhetek, mit csinálhatok és kivel. Egy idő után már nem voltam képes elfogadni az alárendelt szerepet, mert a jaguár nem hagyta nekem. Nem hagyta, hogy a könnyebb utat válasszam. Hiába volt meg minden, amire a feketévé aszott lelkem mélyén a legjobban vágytam, amiről a magamfajta problémás egyedeknek voltaképpen még álmodniuk sem volna szabad, és ami a maga furcsa és aberrált módján az ölembe hullott azáltal, hogy vérjaguár lettem és egy mestervámpír ölebe. Biztonság, meleg otthon, teli gyomor, biztos megélhetés. És nem volt elég.
„Laura, ne játssz az étellel! Laura, ne inzultáld a vendégeket. Laura, nem szabad csak úgy villával szemen szúrni az embereket. Már megint a rendőrségről hívsz, Laura? Ne nyalogasd már a ketrec rácsait! Miért nem tudsz viselkedni? Miért nem vagy jó kislány? Ha ezentúl szépen játszol a többiekkel, akkor talán elfogad és befogad a falka. Hogyha engeded ezt, megkapod azt.” Csupa, csupa kompromisszum.
Tűrj. Nyelj. Nyelj még nagyobbat. Tűrj jobban.
Elegem lett a szabályokból. A szabadság többet ér bárminél.
St. Louis még új számomra, egy vibráló, élettől és élőhalottaktól pulzáló város. El sem tudom hirtelen dönteni, hogy a pezsgő éjszakába vessem magam (jó szokásomhoz híven) bajt keverni, vagy inkább húzódjak meg a mocsárban, mint valami lápi boszorkány.