életem lapjai »
I. fázis:
Mindennek alapja
Akinek a családja már több generáció óta foglalkozik a természetfeletti lényekkel, nem meglepően az ifjú generációnak sem szán más sorsot. Így Nich sem kerülhette el, hogy ezen az úton induljon el. Noha a rokonságuk nem oly szerteágazó és kacifántos, a gyökerek messzire nyúlnak, államokon át ágaznak, azonban mindig visszatérnek és főképp St. Louis városában, annak környékén burjánzanak. Mint amolyan régi hadiszállás. Ide, ebbe született bele és cseperedett, csak míg mások az ugróiskolát és kiszámolóst tanultak, ő alakváltókról és vámpírokról szó meséket hallgatott és figyelt. Noha, menet közben született egy szem testvére, Robert, öccse kevésbé volt már akkoriban is fogékony ezekre. Így Nich maradt az úgymond aranygyermek, akibe apja minden hitét vetette, még ha nem mondott le arról, hogy mindkét gyermekét „csatasorba” állítsa. Talán szó szerint is.
Az ifjabb Charles Laines maximalista ember lévén szinte katonás rendben nevelte és okította fiait. Ameddig nem érték el a kort, csak otthon, az atyai szeretet fényében terelgette és edzette, mikor milyen sikerrel. Az öccse lomhább, ügyetlenebb mivoltát sosem a kedvességgel és türelemmel honorálta, így az ifjú Nicholas a pihenőidejét és az esti lefekvésidőt lélekápolással is tölthette. Hamar kialakult benne a gondoskodás, az empátia és a kedvesség, melyet apja amint felfedezett, halálos sebeknek, buktató gyenge pontnak nevezett. Ő viszont csak szeretett volna önmaga lenni. Emellett kívánta menteni öccse helyzetét, kevesebb terhet engedni rá, elvonni a figyelmet róla, azonban Charles minden volt, csak ostoba nem. Nem engedte és hagyta, hogy letérjen az útról az utánpótlás, akikre oly’ szomjazik a világ. Talán ez már inkább rögeszme, mintsem cél vagy esetlegesen a családi örökség fenntartása. Sehogy sem egészséges, a szinte már kikényszerített szeparáció, hiszen így nemigen volt sok barátja, egyetlen társa és társasága leginkább öccse személye tette ki. Ezzel mégis jobban megbékült, mint úgymond a sorsával. Az, hogy ő mi szeretett volna lenni, ha nagy lesz, sosem volt kérdés. Apja azonban mindent és mindenkit beárnyékolt. Így maradt a mindennapos tanul mellett – hiszen az alapvető iskolai lépcsőket neki is meg kellett lépnie – gyakorolt, figyelt és vigyázott. Nem meglepő, hogy igen hamar fel kellett nőnie. És, hogy hol volt ebben a szerető édesanya? Végig ott és mellettük, hangtalanul. Hasonló elveket vallva vagy csak férjéhez igazítva sosem állt Charles és a fiúk közé. Részt vett abban, hogy felkészítse őket mindenre, nővérként pedig amúgy is rengeteg időt kellett töltenie a sürgősségin, ellenben nagyszerű elsősegély praktikákat taníthatott nekik, ezzel végre hasznosnak érezve magát a családban. Az, hogy valaha bántotta volna őt apjuk vagy egyszeriben egy tökéletlen, mégis tökéletes összhangot adtak ketten, sosem tudtam meg egyik gyermek sem. Azonban az anyai ölelés öccse kiváltsága volt csupán.

….”a tizenhetedik születésnap előestéjén”….
„Halk szipogást hallani a fürdőszoba felől, motozást, majd ismét csendet. Nicholas háta az ajtónak simulva torlaszként funkcionál jelenleg, míg öccse valahol a kád mellett kuporog. Arca a délelőtti edzés óta ugyan leapadt, a haragos vörös folt azonban egyre sötétebben jelzi, hogy ma hibázott. Rob beteg, lázát nehezen sikerült levinni, apjuk azonban hajthatatlan, hiszen nemsokára el kell utaznia pár napra és oda senkit sem vihet, biztos benne, hogy fiai lustálkodni fognak. Ezért, az utolsó két napra keményen ütemezett és tervezett, ma azonban eltört az a bizonyos pohár. Amikor idősebb fia fordult felé, miközben a szabad kezes védekezés és támadás alapjait gyakoroltatta velük, hamar sötétre váltott a világ. Öccse nem volt jól, nem tudott koncentrálni és amúgy is hányingere volt attól, hogy ’’ellene küldi’’. Mindig vigyázott, óvatos volt, a szenvedést azonban nem díjazta. Ellent mondott, haragját és dühét, ami a kamaszkora, a bezártsága és tehetetlensége érlelt, kitört belőle. A pofon pedig szinte felperzselte a bőrét. Nem ejtett könnyeket, a szája belső szegletében ülő apró vérfolyamot pedig hamar lenyelte. Ahogy eddig, mindent.
- Holnap elmehetnénk a Vidámparkba – szólal meg végül, a hosszas csendet megtörve. Nem fél, hogy apjuk rájuk talál, már vagy az igazak álmát alussza, vagy olyan munkára ment, amelyet csak éjjel, a sötétben lehet végezni. Anyjuk bizonyára már alszik, így a világ, mint oly’ ritkán, csak az övék. De öccse csak a fejét rázza, hisz mindent lehetetlennek lát, ami más, mint a megszokott napirend.
- Bízd ide. Apa elmegy, Anya pedig nem szól – próbál lelket önteni a másikba. Amaz épp a könnyeit törli le, mintha azonban itt sem lenne. - Felülhetsz a legnagyobb hullámvasútra is és annyi vattacukrot ehetsz, amennyi beléd fér – biztatja tovább. Erre már mintha éledezne. Robert ritka édesszájú.
- Csak mondod… de úgyis eltűnt valamelyik haveroddal… - nyögi. Nich csak sóhajt. Haverok… mintha olyan sok lenne. Más marsallok gyermekei, talán, akikkel néha összefutnak, de úgy, igazán? Senki.
- Nekem nincsenek barátaim. Holnap lesz a születésnapom, azt csinálok, amit akarok – hogyne. A tavalyi is olyan fényesen sikerült. Kempingezni voltak és nyomolvasást gyakoroltak a szakadó esőben. Ki ne vágyna erre?! Az ajtó nyikordul odalent, Robert pedig, azt a kicsi jó kedvét is elveszti, összerezzen, teljes testében és figyel, mint egy kopó, mereven. Nich is hallgatózik, a lépések azonban elhalnak, a háló környékén. Ha apjuk is az, nem keresi itt őket.
- Megígérem – súgja oda neki, majd feltápászkodik. Fáradt, testvére pedig talán lázas ismét, így keresve neki pár pirulát, ágyba parancsolja. Nehezen alszik és el hamarabb kel fel, mint azt tervezte. A vidámpark gondolatát pedig elmossa apjuk újabb, csodás társasága.”

II. fázis:
Burjánzás
Charles hírneve igencsak elérte az államok hálózatát, precíz és tökéletes munkavégzés, rendszer és tisztelet övezte. Magas rangra vitte belőle, befolyásra és szinte, már-már feddhetetlenségre. A külső szemlélő a tökéletes állampolgárt látta, egy példaképet, aki, miután Nich elérte a kort, hogy már minden zokszó nélkül néha elkísérhesse apját egy-egy, kisebb munkára. És a méreg szép lassan terjedni kezdett.
Charles Laines minden volt, csak nem az a szent, akinek nevezték. Hosszú ideje élt már a sötétségben, a mocsokban és a saját elképzelt rendszerében ahhoz, hogy szép lassan elméjére vörös köd borult. Fiai, de leginkább Nich már nem csak az alapokban segítette, hanem sikeresen és akaratlan folyt bele apja sötétebb ügyleteibe. A férfi kiégett, lelketlen énje már nem csak parancsra teljesítette kötelezettségét. Amint a fiú betöltötte a 19. életévét, egy időre az északi államok környékére telepedtek, hogy kisegítsék az ottani rendet. Nich pedig ekkor látta meg apja igazi arcát. A kegyetlen, vérszomjas vad nem csak váltók bőrébe tud bújni, ó nem. Jól ismert volt az, amikor, aznap éjjel elejtették azt, akit már hetek óta kerestek. Apja pedig, türelmetlenségét nem kellemes társalgással torolta meg. A kínzás, amit senki sem érdemel és amit senki sem hallott meg. A könyörgés, amit az a férfi intézett felé, sosem fogja elfelejteni. A tekintetét. Mégis, ugyan oda kellett állnia, néznie és segítenie. Órákig most a vért magáról, az ilyet azonban sosem lehet. Apja kegyetlen, szadista vonásait azokon élte ki, akiket csak talált. Nem tudta bizonyítani, hogy szervezetnek vagy csak magától jelöl ki olykor valakiket, de családapákat, anyákat, gyermekeket ragadott el és pusztított, mindent észrevétlen. Hiszen ki gyanakodna rá? Nich pedig hallgatott, mint a sír és mint a bűvész jó segédje, ott volt, amikor csak kellett. Hiába ért véget apró kiküldetésük, újra és újra rá kellett jönnie, a szörnyeteg talán épp vele ül egy asztalnál. Csakhogy, apja kitűnő manipulációja szép lassan elhitette vele, hogy ennek így kell lennie. Hogy azoknak ott nincs joga élni, csak közben mindvégig érezte, hogy valahol ez sem helyes. Hisz a törvény…
Lassan, de biztosan ébredt rá, hogy a világ milyen mocskos és kegyetlen.


III. fázis:
Tragédia
„Tanoncévei lassan a felénél járnak, ő pedig egyre többször henceghet hegeivel és tetteivel. Nem mintha annyira egoista lenne, azonban, köszönhetően apja agymosásának, szeretni kezdte a munkáját. Előrébb járt, mint öccse, aki mintha egyre rosszabb és rosszabb lenne. Ha nem apjával menne közösen, még a tanulmányait se élné túl. Fogalma sincs, hogy ennyire nincs érzéke hozzá vagy csak apja társasága feszélyezi. Annyira elmerült a saját sikereiben, a felbukkanó arcokban és lassan szövődő ismereteiben, hogy nem nézett hátra. Nem nézett eléget és eléggé.
Hálaadásra pihenőt kapott, apja pedig, látván sikereit és kitartását, egyik kezét levette a válláról. Még mindig elkíséri, ha külön feladatra érkeznek, szótlan nézi végig, hogy miket művel a férfi és tanul. Eddig kétszer jutott rá a sor, kétszer kellett mocskossá válnia, azonban a harmadikra nem áll készen. A kezei még remegnek, ha hang nem is jön ki a torkán. Apja, amilyen büszke, olyan makacs továbbra is. Eltökélte, hogy idősebb fia olyan lesz, mint ő. Se több, se kevesebb. Itt azonban, a szülői házban, ünnepekkor, lehet kissé átlagos. Unalmas. Lehet önmaga? Vicceket mesélt anyjának, vagy éppen a legújabb pillangókésén gyakorolt. Meg is látni, ahogy az ujjait sebek és ragtapaszok borítják. Hamar elfogy a vacsora, szemhéjai elnehezednek, aludni kívánkozik. Még a lépcsőforduló tetején hallja meg, hogy apja az öccsét szapulja ismét, mint mostanság oly sokszor, de mire visszafordul, a vitának máris vége.
- Rob…? - szól felé, amikor látja, hogy elrobog mellette, sőt mi több, a korlátnak préseli és bevágja maga mögött az ajtót. Odalépked, kezét kopogásra emeli, de a mozdulat megáll. Mióta Nich apjával több időt tölt és jól halad, Rob bezárkózott előtte és nem beszélnek annyit. Nincsenek már titkaik és eltávolodtak, amit ő betudott annak, hogy már nem gyerekek, felnőttek és bizony, megvan a saját terül. Leengedi hát a kezét és aludni tér. Hosszú lesz még ez az itthoni lét. (…)
Hajnal kettő múlt, mikor arra ébredt, hogy hólyagja nem bírja tovább. Kikecmergett az ágyból és félálommal a szemeiben a fürdő felé indult. Csobogást hallott, nyilván valaki felkelt és ugyan úgy járt, mint ő, így már fordul is vissza, amikor valami nedvesbe lépett. Aztán a másik lábával is. A folyosó villanyát felkapcsolva látta meg a lassú, apró kis folyamot, ami az ajtó alatt szivárgott ki.
- Mi a…? - fordul az ajtó felé és bekopog. - Hahó, pazarolod a vizet – morogja az ajtónak, de választ nem kap. A kilincsért nyúl, de amaz zárva van. - Hallod, eressz be, ez nem vicces – egy ami biztos, nem az apja van odabent. Anyja, Rob, mindkettő esetben is furcsa lenne ez az egész, ha a hátán nem futna végig a hideg. Feszegeti, csavarja a kilincset, de amaz nem enged. Ekkor, nem érdekli hány óra, de erővel esik neki. Mindene belesajog, míg végül a fa megadja magát és a zár kiszakad a tokból. Zihálva, kificamodott vállával ront be a helyiségbe, miközben szülei a háttérben gyűlnek, hisz a zajra már ők is bőven megébredtek. A látvány azonban sokkolja, az idő megáll, apja és anyja hangjai a távolba vesznek.
A kádból csordogáló vizet halovány vörösre festi a vér. Rob pedig ebben fekszik, a vérvörös folyamban. Mintha csak aludna. Feje félig vállára, félig előre bukva pihen, karja lazán lóg le a kád szélén, míg másik a víz alatt pihen. Bár aludna, de hosszú, egyenes vágás és az abból szivárgó vér mindezt elsöpri. Feladta. Nem tudja hogyan rohan oda hozzá, hogyan húzza ki a testet és azt sem, ki rángatja el onnan végül. Sötétség leple száll alá, a köd mindent elhomályosít, és messze, iszonyatosan messze anyja sikolya szeli át a gomolygó felleget…”

IV. fázis:
Csontváz a szekrényben
Ahogy lehetett, külön utakra indult, külön küldetésekre, idegenekkel. Apjával szóba sem akar állni, ha mégis megjelenik, aligha csevegnek az időjárásról. Megölte Rob-ot és ezt sosem bocsátja meg neki. Haragját, dühét és bánatát pedig azokon vezeti le, akiket csak ér. Vér tapad kezéhez, némán teszi azt, amitől menekülni akart, ő azonban újra és újra öccse üveges tekintetét látja maga előtt. Hiába telnek el évek, mintha tegnap lett volna, tegnap temették volna. Anyja összeroppant, a házat el sem hagyja, átköltözött Rob szobájába, ő sem beszél férjével. Az addigi család megszűnt létezni. Nich is megszűnt volna, ha nem találkozik össze azokkal, akiket manapság már a barátainak nevez. Felix nem egyszer húzta ki nehéz helyzetből, ahogy Davis sem idegen abban, hogy a felszínen tartotta. Egy ideig csak egy gép volt, aki újabb és újabb feladatokat vállalt, alig élt. Hosszú idő kellett, míg megnyílt, míg beszélni kezdett. Hiába tudta mindenki, kicsoda ő, ha bezárkózott és senkit sem engedett közel. Egy éjjel, amikor a tükörbe nézett, azt látta, amit sosem akart. Apja szemeit, azokat, amelyek ádázak, kegyetlenek és vérre szomjaznak. Ekkor döntött először a kegyelemről. Elengedte, eltemette magában mindazt, ami történt és megfogadta, nem válik azzá, aminek szánták.

Csakhogy, apja oly sok idő múltán megjelent. Ennek pedig lassan két éve. Öregszik, nehezebben bírja az iramot és szüksége volt a fiatalság erejére. Nich nem akarta követni, azonban a kapitányság külön kérte erre, így hát, vele tartott. Nem beszéltek, csak az ügyről, csak arról, ami előttük áll. Egy „megveszett” farkas, ez volt a cél, és az, hogy a föld alá kerüljön. Apja azonban az egész, apró falkát akarta. Minden kezdődött előröl.
Mohósága lett a veszte. Egy hosszas üldözés végén egy elhibázott mozdulat miatt leterítette a vad Charles-t és néma, halálra menő birkózás vette kezdetét. De az öreg ravasz volt és tőrbe csalta, Nich pedig ekkor érkezett. A farkas fölé hajolt, míg apja az erdős területen üldözött valakit. A nő, aki a földön megláncolva lihegett, csak annyit kért tőle: mentse meg a gyermekét. Egy fiút. Talán bekattant valami, talán már rég mérgezett elméje nem gondolkodott rendesen, egyre azonban rájött: korántsem azokat üldözik, kikről szó volt. Lehunyta szemeit és döntött.
Mire elméje tiszta lett, már hallotta apja segítségkérését. Némán lépett ki a fák takarásából és a földön kúszó férfira tekintett. Messze vannak mindentől és mindenkitől. Ujjai a fegyver markolatára szorítanak, majd kiejti kezéből. A farkas acsarogva, vérben forgó szemekkel közelít, Nich pedig pontosan ezekbe a szemekbe bámul bele.
- Öld meg és szabad leszel – leheli végül.  Nem, nem a farkas lesz szabad. Ő. Ő és Rob. Végre. Mohó vágya eziránt az elgyengült apja láttán kel életre. Ő ölte meg öccsét. Csakis ő. És most... végre... végre... Térdre rogy, kérlel. Apja pedig ordít, sikít, küzd. Pár pillanat az egész és néma csend. A sárban térdepelve vár, hogy ha akarja, az ő torkát is tépje fel. Csak vessen véget neki. Egy apró kéz nyúl felé. A gyermek. Az, akit elengedett. Eltemeti magában, ahogy az egész éjjelt és sebesen, mocskosan tér vissza. Lássák, hogy veszített, hogy legyűrték. Apja pedig eltűnt. Mindenki őt keresi, azonban ami maradt belőle, rég messze jár.
Temet. Emléket, álmokat és vágyakat. Elszakadt a lánc, amely fojtogatta és még azoknak sem mesélt erről, akik közelebb állnak hozzá. Mindenki az apját keresi, nyitva maradt könyv. Ő pedig hallgat, mint a sír. Végül, valamely része mégis apjává vált.

V. fázis:
Megváltás
„Csendben ül az autóban, hallgatja, amint az esőcseppek kopogása lassú, monoton dübörgéssel viszik az álom felé. Már rég leállt, Felix pedig hátul alszik, nincs értelme sietnie sehová. Az apró lámpa fényében a papírokat böngészi és rendezi, ha már megint a nyakába sózták. Már egy hete, hogy megint kegyelmet adott annak a fiatal vámpírnak és akit rejteget. Akinek életével – még ha ironikusan halott részben – próbál egyet visszafizetni azok közül, akiket elvettek. Akiknek még lett volna esélye. Ha ebbe belebukik, mindenbe fog. Változik. A nyomás eltűnt, már csak rémálmok és hosszú éjszakák maradtak belőle, azonban a belső, fojtogató erő elmúlt. Lassan, de biztosan tanul meg élni. Hátrapillant, nem-e keltette fel a szerencsétlent, majd vissza előre. Pár óra pihenés neki sem árt. A villanyt lekapcsolva dönti hátrébb az ülést és hunyja le szemeit. Álmában a kocsiban ül, azonban az ajtót nem társa vagy bárki más nyitja, hanem apja. Kirángatja onnan, kérdőre vonja, újra és újra a földön fekvő Nichbe rúgva rója fel bűneit. Összerezzen, szinte megugrik az ülésen, ahogy zihálva ébred meg. A nap lassan kúszik fel a horizonton, neki pedig egyre jobban az az érzése, hogy megőrül. Hallja a hangot hátulról, némán, legyintve száll ki a csípős, hajnali levegőbe. Kísérti minden, de legjobban önmaga. Hogy akarja így azt szolgálni, amire elhivatott, ha közben oly bűnös, oly hazug. Egy képmutató senkiházi.
Talán emiatt is öltötte fel az álarcát: aki csak ismeri, gondatlannak, lazának látja, szabadszájúnak, aki arra megy, amerre a szél viszi. Olyannak, akinek nem számít a holnap, a jelenből hozza ki a maximumot. Akinek sosincs semmi gondja. A felszínt, amely rád vigyorog. A sötétségbe azonban már kevesen merészkednek. Kérdés, melyik oldal győz. Vajon képes-e addig hazudni a világnak és magának, hogy minden rendben, amíg egy nap el is hiszi?"