életem lapjai »
- Hé, Nathan?
- Hm?
- Kíváncsi vagyok. Ha újrakezdhetnéd attól a ponttól, ami elindított a ma is töretlenül járt utadon, akkor ugyanígy döntenél?

A kérdés olyannyira meglepett, hogy az eddig gondosan a késem fenésével foglalatoskodó kezeim is megálltak teendőikben, majd tekintetemet ráemeltem az előttem ülőre. Kerestem-kutattam az arcán az arra vonatkozó jeleket, amivel rájöhetek, hogy ezzel vajon mit akarhat kifacsarni belőlem. Honnan ez a kíváncsiság, és honnan ez a téma? Párszor már volt szerencsétlenségünk együtt dolgozni Morgannel, inkább véletlenül összefolyó szálak, semmint céltudatos partnerség következtében, és ugyan általában elvagyunk egymással, nem mondanám magunkat puszipajtásoknak. Meg kell bíznunk egymásban, máskülönben miként várhatjuk el, hogy a másik szükség esetén vigyázzon a hátunkra, de ez a kapcsolat bőségesen elég, ha ennyiben marad. Én legalábbis úgy véltem közös nevezőn vagyunk ezügyben, de mint ahogy a helyzet is mutatja...

Azt azonban hazugság lenne állítanom, hogy nem gondolkodtatott el a kérdése. Nem kell sokat erőlködnöm, hogy felidézzem annak az éjszakának az eseményeit, amik által megtettem az első lépésemet, hogy azzá váljak, aki ma vagyok. Az édestestvérem, Nora, és a sógorom városon kívül voltak, ami miatt megkértek, hogy ha tudok, akkor vigyázzak a lányukra. A gondolat nem rémített meg, hisz nem ez volt az első alkalom, hogy rám bízták a csajszit. Mi több, én mondtam nekik sokszor, hogy menjenek el egy hétvégére kirándulni, romantikázzanak kicsit, addig megleszek én a töpszlivel, nem lesz semmi gond. Gond azonban bőven akadt. A véletlenek és a szerencsétlenségek őrült forgatagába kerültem, aminek hátterében egy fejvadász és egy vámpír állt. A vámpírral végzett ugyan a fejvadász, annál az esténél azonban ha akart sem tudott volna rosszabbat választani, hisz annak épp ekkor készült az újdonsült tanítványa, a Gyermeke újra világára ébredni. Mindez túlságosan közel történt hozzánk. Mire a fejvadásznak tudomására került eme hibája, már késő volt, nem lehetett segíteni az unokahúgomon. Ennek ellenére, ha akár csak egy fél perccel is később érkezik, már aligha lenne releváns a jelenlegi társam kérdése, mert nem lenne ki válaszoljon rá.

Részben a bűntudat, részben a céltudatosság vezényelt arra, hogy csatlakozzak ahhoz a fejvadászhoz. Pierre-nek hívták. Mai napig nem tudom elfelejteni azt a borzasztó francia akcentusát, amivel az első években kishíján az őrületbe kergetett. Tőle tanultam meg szinte mindent, ami az életben maradásomat segítette. Senkinek sem szokásom hálálkodni, de ha most itt állhatna előttem, biztos elregélnék neki egy imát. Ő volt az unokahúgom halála után az egyetlen, akit még talán barátomnak is szólíthattam volna, ha nem zárkózok el annyira mindentől és mindenkitől. Ez az évek múlásával kezdett egyre jobban elmélyülni, miután az óvatlanságomnak köszönhetően sorra haltak ki mellőlem az emberek. Munkatársak, riválisok, és ami a leginkább megviselt: a családtagjaim. Azért vágtam bele ebbe az életbe, hogy az unokahúgommal ellentétben őket megóvhassam az ilyesfajta tragédiától, de az élet… az élet nem ilyen egyszerű. Először a sógorom, utána az öcsém, később pedig a nővérem szenvedte meg az elővigyázatlanságomat. Az egyetlen kivétel Nora volt, aki ugyan nem vesztette életét, mégis annak végeztéig megnyomorították. Sosem lesz már ugyanaz a nő, aki egykoron volt, és mindez nekem köszönhető. Nem tudom eldönteni, hogy melyik lett volna kíméletesebb alternatíva, ha korábban, vagy ha később érkezem. Ha korábban, akkor teljes életet élhetne mind a mai napig, viszont folyamatosan magával kellene hordoznia a családjával történteket – ha később, akkor viszont békére lelhetett volna. Talán. Ha létezik túlvilág, akkor újra találkozhatott volna a családjával. Ehelyett bekerült a kettő közötti limbóba. Miattam.

A legmélyebb pontomat a vele történtek jelentették. Pedig nem ő volt az utolsó ember, akinek az élete az én kezeimben volt, a sértetlen megóvására mégsem voltam képes. Először Pierre követte a sorban, aki az én vakmerőségemnek, és vérszememnek köszönhetően halt meg, miközben ő nem csinált semmi rosszat, csak bizalmasan követett, és védte a hátamat. Újra ő volt az, akinek az életemet köszönhettem, most azonban… mondjuk úgy, hogy egy igazságtalan csere történt. Vagy az én, vagy az ő, vagy mindkettőnk halálával zárult volna ez az összetűzés, ő azonban úgy gondolta (bár ezt csak én feltételezem), hogy nekem biztos több mindenért van okom élni. Ha a döntés az én kezembe került volna, akkor örömmel vállalom a mártír szerepét, de úgy fest, az én vezeklésemnek tovább kellett folytatódnia.

Miért van az, hogy akármikor jót akarok valakinek, akármikor segítő kezet nyújtok felé, akármikor meg akarom menteni valaki életét, az mindig visszájára sül el? Az unokahúgom, a sógorom, az öcsém, a nővérem, Pierre, és a legutolsó sorban az unokatestvérem. Az egyetlen rokonom, aki távol állt ettől az egész mizériától, és akire csak azért leltem rá, mert ő maga keresett meg engem. Próbáltam figyelmeztetni, hogy ne higgyen annak a vámpírnak, aki a szolgájává akarta őt tenni, és addig vonuljon vissza ettől, amíg tud, de mindhiába. A figyelmeztetéseim határozottabbak lettek, erőteljesebbek, ő azonban rezzenéstelenül folytatta az útját. A markaim közt volt a lehetőség, hogy döntsek fölötte, és élni hagyjam, én mégsem tettem. A sors undorító iróniájának köszönhető az, hogy akit céltudatosan meg tudtam volna óvni, akit hagyhattam volna az életével elmenekülni, annak a vére nem csak átvitt, hanem konkrét értelemben is az én kezemen száradt.

A kérdésre tehát a válasz egyértelműen az, hogy nem, nem döntenék ugyanúgy. Ott helyben kivenném Pierre kezéből a kést, és elvágnám a saját torkomat.

- Itt vagy még, Nathan?
- Itt. De inkább aludjunk.
- Jó-jó, te vagy a főnök.

Miután kényelmesen elhelyezkedtünk, a villany pedig leoltásra került, csak nyitott szemmel bámultam a plafont. Miért él bennem még mindig a remény, hogy végre valahára tudok valakinek segíteni? Én egy két lábon járó rossz ómen vagyok. Miből gondolom azt, hogyha az unokatestvérem régi szerelmét követem, és igyekszem megóvni a bajtól, azzal nem épp az ellenkezőjét fogom elérni, és csak veszélyesebb ellenfeleket zúdítok rá? Sok sötétből leselkedő veszélytől megóvtam, a legutóbb azonban színre is kellett lépnem. Meddig mehet ez így tovább?