életem lapjai »


1992. május 26. St. Louis

- Ígérd meg, hogy szót fogadsz! - kérte a férfi rekedten, miközben bal lábával letérdelt elém, hogy szemünk egy szintbe kerüljön.
- Megígérem! - Szaporán pislogva markoltam a barna bőröndöm fogantyúját, nem azért, mert váratlanul ért a kérés, hanem mert sosem voltam szófogadatlan.

Egészen Baltimoreból jöttünk idáig. A hosszú autóút alatt csak feküdtem a hátamon a hátsó ülésen, némán hallgatva a motor ütemesen zakatoló hangját. A nap fénye megvilágította a levegőben szállingozó apró porszemeket, felemeltem hát a kezem, mintha csak tenyeremben zárhatnám a világosságot velük együtt. Időnként, ahogy a lámpaoszlopok eltakarták az izzó égitestet, majd miként haladtunk tova, újra előkerült, vörösben úszó képek villantak fel előttem egy apró lakásról, világosra festett falakkal és számomra ismeretlen, emberekről. Hangos sikolyok és kiáltások, fegyver dörrenése töltötte be a teret, melyet otthonnak hívtunk. A testek magatehetetlen mozdulatlansággal feküdtek a padlón, nem akartam rájuk nézni.
Nem emlékszem a szüleimre, egyetlen kép maradt utánuk, nem több. Az első valódi emlékem az, hogy megállunk a sötétkék sedannal a nevelőszüleim háza előtt és megpillantottam a zöldellő fák között megbúvó, impozáns birtokot. Ámulatba ejtő látványt nyújtott a magas, fehér, mészkőlapokkal kirakott falakon álló fekete kovácsoltvas kerítéssel körbevett, mediterrán stílusú épület. Nem tudtam volna megmondani, hol láttam hasonlatos épületeket, de engem leginkább egy hercegnő lakhelyére emlékeztetett a maga gondosan rendezett udvarával. A mesébe illő részletek ellenére kavargott a gyomrom a látványától. John ritkán vitt el bárhová is, a szüleim sosem bíztak igazán rá. Valahogy tudtam, vár rám ezen a helyen valami, ami nem fog tetszeni.
Felkapaszkodtam az ülés vállára, hogy az elöl ülő férfira nézhessek. Arca komolyságot tükrözött, mint mindig. Egyre inkább kezdett megmutatkozni rajta, mi mindenen ment keresztül. Fiatal volt még, a néhány évvel járhatott a szüleim alatt, ám sűrű, sötétbarna hajában már most fehér szálak jelentek meg.
- Miért hoztál ide? Hol van anya? - hangom élesen törte meg a közöttünk beálló csendet, mire a férfi lesütötte szürkészöld szemeit, majd türelmetlenül sóhajtott. Nem szerette a kérdéseimet, valahányszor feltettem neki egyet, válaszul helytelenítő félmosoly volt a jutalmam. Ám ritkán, különleges alkalmakkor, ha jól viselkedtem, cukorkát húzott elő a zsebéből. Szemében különös szikra robbant, nem tudnám megmondani, miért, de elővett egy almás-karamellás nyalókát a kesztyűtartóból, majd hátranyújtotta. Bátortalanul vettem ki a kezéből és egyelőre nem kívántam kibontani.

- Megvárom, amíg bemész! - egy pillanatig habozott, majd megsimogatta arcomat és kétszer megpaskolta fejem búbját. Nem igazán tudta, milyen szavakat mondjon, így utamra engedett. Néhány lépésenként hátra pillantottam a vállam fölött, hogy megbizonyosodjak róla, ott van-e még.
A ház valóban gyönyörű volt, pont mint egy palota. Figyelmemet azonban a felém sétáló barna hajú nő vonta magára. Haja szoros copfba volt fogva, elegánsan lógott jobb vállán keresztül, fülében a tehetősökre oly jellemző csillogó ékszer kapaszkodott. Kivette a kezemből a táskát még mielőtt bármit is mondhattam volna és szótlanul elindult az emeletre. Innentől kezdve egyértelmű volt, ez az új otthonom.


2005. Old Monroe, MO

John. Látom, hogy mozog a szája. Látom, hogy tajtékzik a dühtől. Azt gondoltam, ha beülünk egy étteremben, visszafogja magát, de úgy tűnik még erre sem hajlandó. Sosem ismerte el a csábítást, mint módszert egy vámpír kiiktatására. Hiába magyaráztam neki, nem a lábam közé szorítva szándékoztam megfojtani, szerinte ildomosabb lett volna a csomagtartót kitárni. Nem szólalok meg, nyugodtan hallgatom, előbb-utóbb kidühöngi magát. Villámra szúrok egy mócsing szerűvé összeállt rántotta darabot, majd túlzottan is megrágva tüntetem el gyomrom irányába.
- Tudom, mit csinálok, egyelőre semmi szükség nem volt a fegyverekre. Mellesleg, ha nem rémlene, a vámpírok már állampolgárnak számítanak, nem lehet őket minden büntetés nélkül megölni. - ugyanúgy gyűlölöm őket, ahogy ő is. Ahogy őt is. Mindenért, amit tett, vagy nem tett. Velem. Értem. Azt, hogy sosem voltam gyerek igazán, míg a többiek a játszótéren hintáztak, nekem huszadjára is fel kellett másznom a kötél tetejére. Télen, a velem egykorúak hóembert építettek, szén gombokkal és répa orral. Én egy teremben kuksoltam, ahol nálam nagyobbak vertek laposra. Tudom, aznap megmentette az életem. Bár ne tette volna! Visszagondolva, valahol a fiú és a férfi közötti átmenetben lehetett, szinte gyerek volt még ő is, mégis volt benne annyi felelősségtudat, megmentsen. Értékeltem a gesztust, még ha ennek ellenkezőjét is mutattam. Sosem mondta el, pontosan mi történt a szüleim halálakor, csak sejtette az eseményeket, említésre sem méltó emlékekbe kapaszkodtatva engem. Persze, hogy gyűlöltem! És mégis valamiféle képlékeny szimbiózisban élünk. Nem az apám. Nem a barátom. Még csak rokonok sem vagyunk, mégis fontos számomra, mert ő az egyedüli, aki még képes emlékeztetni, aki a forrófejűsége ellenére képes a földön tartani.
Tovább szövi beszélgetésünk egyre inkább elmérgesedő fonalát. Szemrehányóan szisszenek fel, összehúzva szemeimet. Ezúttal túl messzire ment!
- Szóval azt akarod, hogy durva legyek? Ez jön be? - olyan rideg néz rám, hogy rá sem ismerek. - Az szeretnéd, ha két lábon járó vérbanknak használnának? Vámpírok kurvája lennél? Vicces, mert tűnsz kurvának!
Szemében lángol a gyűlölet, én ugyanolyan haraggal viszonzom tekintetét. A villa csörömpölve hullik a tányéromra. Jó darabig nem vagyok hajlandó megtörni a szemkontaktust és bár lenne mit mondanom, túlságosan tartok attól, pofán vág, ha most megszólalok. Ajkamba harapok, hogy visszatarthassam a lélegzetem.
- Elment az étvágyam! Menjünk! - követelem, miközben felpattanok az asztaltól.
- Majd ha megetted az ebédet! - látszólag sokkal nyugodtabb most, hogy én kerültem némileg zaklatottabb lelki állapotba. Micsoda seggfej! Biztos vagyok benne, erre izgul!

Feldúlt vadként rontok ki az étterem ajtaján és indulok el John autójához. Konkrét cél nélkül érkezem, a kulcs nála, de mindeképp szabadulni akartam. Legszívesebben belerúgnék egyet a kerekébe, megérdemelné! És utána a férfibe is. Két sípoló pittyegést hallok, majd rögtön utána kattanást. Oh, hogy rohadna meg, amiért kinyitotta nekem az ajtót! Amilyen seggfej még nyugodtan meg is ebédel odabent!


St. Louis napjainkban…

Bosszú. Ez volt a célja mindennek. Bosszú, amit már harminc éve tervezgetek és aminek kivitelezésében minden eszköz rendelkezésemre állt. Kivéve egy dolgot: információ. Közel két hónapja nem találkoztam Johnnal, mintha magamra hagyott volna ebben. Nem mintha számítana, sosem voltam az a másokkal szívesen vegyülő típus. Ahogy ő sem.
Az ellenségeket szívesebben tartom a közelemben, amióta a világot átjárja a sötétség. A biztonság csak illúzió és ha nem is látják, érezhetik a belőlem áradó negatív energiákat. A pokolba is, én nem fogom rejtegetni az ellenszenvem! Bármerre megyek, mindenhol csak szörnyek leselkednek, kihasználva, lebutítva, megvezetve az embereket.
A nap már lenyugvóban volt. A park keskeny padján három egyenruhás iskolás lány cigarettázott és trécselt, nem lehettek több tizenhétnél. Szemlátomást gyanakodva méregették az idegent, aki a szemközti ülőhelyen nyújtott éppen. Múltak a percek, az egyik szőke lány odasúgott valamit a többieknek, mire ők nevetni kezdtek. Valószínűleg ő lehet a csapat ügyeletes viccmestere.
- Kér egyet? - lépett közelebb hozzá az egyik babaarcú, elég hamar ráuntak a várakozásra.
- Köszönöm, de nem dohányzom. - a férfi arca szinte fehér volt, szeme véreres a vastag, bozontos szemöldöke alatt. A lány azonban tovább erőltette.
- Fogadtunk a barátaimmal tíz dollárban, hogy nem ült még börtönben…
- Akkor most veszített el tíz dollárt!
Megindulok feléjük, közben hallgatom, hogy fiatalok tovább érdeklődnek, élcelődnek vele. Rossz ötlet! Nagyon rossz!
- Hé, Julian! Mit művelsz itt, te barom állat?! Mondtam, hogy várj meg a bárban! - értetlenül kapja rám fejét a megszólított, de ebben a pillanatban be is érem és a bilincs már kattan is a kezeire.

Ledobom a kulcsaimat a bejárati ajtó mellett álló magasított cipősszekrény tetejére, pontosan hat lépésbe telik elérni az ágyat ebben a patkánylyuknak sem nevezhető lakásban. Lerúgva bakancsomat, fáradtan omlok be a párnák közé. A meló jól fizet, ha jól csinálják, nem sokat de jól. Az meg csak grátisz, hogy imádom az ilyen perverzeket, mint ez a Julian! Testhez álló munkakör.