életem lapjai »

Azerrad - a vámpír neve, akit szolgál. Akit szeret. Akihez küldték. Aki megbűvölte. Aki büszke rá. Aki akarja őt. Akinek a hűs érintése még mindig ragacsossá teszi forró bőrét. Akinek a csókja ott van a száján. Ezzel a szájjal hogyan is csókolhatna mást, hiszen tele van a vámpír...
- Alszol, édes Élie? - a mexikói bőre még a halála után is hordoz magában valami zsírosságot, végigsimogat az állán, horkantva kapja fel a fejét, mint valami ideges állat. - Jól van jól van, tudom én hol járták az éjjel, bizonyára teljesen kimerültél... - szúrósan rábámul, de a déli mércével jóképű vámpír csak mosolyog rajta és közelebb hajol, hogy a fülébe súgjon. - El kell mondanod nekem mindent a st. louisi életedről és kapcsolataidról ahhoz, hogy jóban legyünk. Ugye jóban akarsz lenni velem? - incseleg a francia szó a dús szájról, a kedvéért használja a nyelvet, mert két év alatt sem tanult meg spanyolul, igaz, nem is akart. Akivel szót értett angolul megtette, akivel lehetett franciául élt vele, akinek csak a spanyolra állt a szája az meg úgysem mond semmi érdekeset szerinte.
- Hogyne - horkant fel olyan hangon, amitől a pirkadóban levő hajnali Nap is megfontolja a visszavonulást a horizont mögé. - Hogyne akarnék jóban lenni veled? - finomítja a szó zúgó szövetét a vámpír rosszallását megérezve az elméjének hátsó zugában, mintha azt kérdezné benne valami a Belle hangján: "hát így beszél egy szerelmes szív?" és a válasz csak nemleges lehet, mert a szerelmes szív nem így beszél, de a szerelmes rozsomák vajon hogy szól, ha egyszer minden tudáson és tapasztalaton túl beleesett újra ugyanabba a hibába, és vámpírok játékszerévé lett, pont mint gyerekkorában, pedig már elfújta a negyvenedik gyertyát. Igazi veterán agresszív, arrogáns fajtájában, egy kuriózum vénség, egy trófeacsoda...
- Hssssz - csak azért szisszen fel, mert a harapás váratlanul mélyed a torkába, érzékeny nyaki vénájába és a bestia benne teljes súlyával harcol és háborog az ilyen mértékű kiszolgáltatottság ellen, miközben a vámpír lassú kortyokban issza az értékes, forró vérét. Rábízza a küzdelmet a jószággal, ahogyan mindig, mert nincs hatalma megfékezni és kedve sincs, a rozsomák pedig soha nem fogadná el maga felett az éhes úr uralmát, ahogyan senkiét sem.
Kivéve talán...

Egy másik este a Hold ragyogó ezüstfénye alatt nosztalgikus sétára indul. Hiszen éveket élt ebben a városban, mielőtt Mexikóba ment volna két évre, a szagok, illatok emlékezete ideköti.
A börtönnél érdemes kezdenie, ahol dolgozott, bár túlságosan nem közelítheti meg az objektumot, hiszen fegyveres őrök vigyáznak arra. Se be, se ki, vámpírok és alakváltók átmeneti fogsága, itt tartják a marsalloknak szánt melót, a kivégzés előtti harag messze kisugrázik a falakból. Mint egy aura, úgy öleli a létesítményt, kerüli is a közelségét minden finom érzékekkel bíró lény. Még emlékszik az egyenruha kényelmetlen horzsolására, az ezüsttel fertőtlenített vászon viszkető beburkolására, a kollégák zavart viccelődésére, a műszakközi cigaretták füstbűzére. A folyosók nyomott végtelenjére, a felé sziszegett szavakra, bár az, hogy "áruló" nem jelent neki sokat. Az volt a dolga, hogy bent tartsa a kártékony elemeket és ő örömmel verekedett a szörnyekkel, akik kihívás elé állították és egy kicsit felpezsgették félig alvadt vérét. De emlékszik a bizalmatlansági nyakörvre is a nyakában és a sokkoló szikrázó, pattogó hangjára az oldalában, a gyengeségre és durva szavakra, a vérre a szájában.
Tovább, nincs itt semmi látnivaló, már a kertváros kétes csendjének oltalma alatt lopakodik, hogy csak egy pillantást vessen egykori vackára. Laposan száll a grillezés illata, elcsábítja egy negyedórás kitérőre, mert az ösztönöknek lehet parancsolni, de kár lenne kihagyni egy magára hagyott tűz mellett kellemkedő fűszerbe vont húsok forró, ízletes, szaftos csókját csak azért, mert nem ezért jött. Majd néznek nagyok a háziak amikor a benti zajos iszogatásból kirontva hűlt helyét találják az éjféli csemegének, vigyorogva tudja már pontosan, hogy ez nem az ő gondja. Az övé volt a nagy ház, Tonyé, a füstös garázzsal, ahol a konzervatív unalmat megtörő motorszerelés zajlott és zajlik még ma is a felhajtóra festett olajcseppek freskójának tanulsága szerint. Körbeszimatol és elégedett, mert még nem koptak meg a jelzései mindenütt, még a rozsomák alfa szőrszálai lengetve hirdetik a terasz illesztékei közé szorulva a fenevad bűzét. Az egykori mosókonyha ablaka azonban zárva, karisolva próbálja megnyitni magának az utat, hogy egy pillantást vessen néhai szobájára, de...
- Élie te vagy az? - a feje felett nyíló ablakon kidobott kérdés suta találata elől a rózsabokrok szúrós ölelésébe veti magát és gyorsan továbbáll.
Bár igazából ő volt az.
A városban már nehezebb, ott nincs alvás, vérbolond nép pezseg, halandók és halottak keresik egymásban a vérközpontú szerelmet a csillagokat kitakaró fények alatt. Bűzös sikátorokban rejtőzködik, felkapaszkodik a tetőkre, átfúrja magát a csatornákon, hogy a Cirkusz közelébe kerüljön, mert van valami a levegőben, ami a péntek estékre emlékezteti. Igen, fogai között a félelem bomló tonhalízét érezte, az emberek sajtszósz izzadtak rettegtükben és ezzel csalogatták őt is a Kárhozottak Cirkuszához. A feldobogó szívek a mélyben egy ütemre jártak, mintha a beton alatt egyetlen hatalmas gépezet pumpálta volna a vért, az életet. Tele a körzet feszültséggel, a kocsinak támaszkodó ismerősök akik csak várnak a lent rekedt társukra is zavartan heherésznek, mert bár jegyet nem váltottak, mégis a parkoló sötétjéből árad feléjük valamiféle kellemetlen figyelem. Ezt nem csak a vámpír és váltó őrök teszik, akik között elslisszolva helyet keres magának a nézelődők kánonában, de a sokkal hatalmasabb ragadozó jelenléte az, ami idecsalogatja és megrettenti mindannyiukat. Csontfehér szellemlepelbe bugyolált alak az ősi pánik, látni nem lehet, de érzi minden idegszálán a szúró, nyomasztó jelenlétet, tele van vele, kellemetlenül feszíti a tüdejét, mégis várakozással teli.
Tudja kiből árad ez a semmihez sem fogható erő ami megrettenti még a rettenthetetlen rozsomák szívét is. Látja maga előtt karcsú testének bizonytalan tévedéseit a térben, a kanyarulatok között előderengő valószínűtlen életet. A túl fehér bőrt, ami nem állhatna ellen a csontok szúrásának, mégis elsimítja a halott szervek lázadását maga alatt, hogy szemre kellemes alakot formáljon. Persze a rozsomáknak tetszene akkor is, ha halott bél övezné a nyakát és a májának függője dekorálná, felbontott koponyájának csontszilánkos koronája koszorúzná és a szemeit már üreggé nyalogattta volna egy szorgalmas nyelv, de így, hogy élt a maga halott módján, így volt a legszebb a város félelmetes ura a számára.
- Nézd, John! Ott egy kutya - kiáltotta egy lány és vaku villant rá, felmordulva felágaskodott a bokor mellett, ami cserben hagyta rejtőzködési szándékát.
- Inkább medve... vagy inkább egy mormota? Egy mosómedve?
- Ne menj közelebb, itt a negyedben... jó ég mekkora! Mi? Ez jön! Fussatok! Ááááá!