életem lapjai » Jacksonville lassan mögöttem marad, romantikus lenne a naplementébe autózni ha nem éppen St. Louisba tartanék vissza. Mondhatnám, hogy haza, de már nem ott van az otthonom, hanem ott, ahol Tael él. Tael az alfám, a királyom, a parancsolom, aki azonban túl sokakkal baszakodik ahhoz, hogy egyszer valaki nyakból borotválja meg sokat dédelgetett szakállát és nem lesz rest egyből elnyiszálni a gigáját is, vele együtt a gerincéről is lemetszi. De Tael persze semmitől sem fél, vagy csak elhiteti a nagyérdeművel és mi, mint a kis borjúk be is szopjuk.
Na persze ezt sosem mondanám a szemeibe, nyilván a sajátom bánná, nincs ellene egy kis véres kiképzésének, hogy szépen és csendben térdeljen a kis falkája, a csövesek gyülekezőhelye. Azt azonban szépen a fejünkbe verte, különböző eszközökkel, hogy ha ő ugat, mi csaholunk. Megtanultam, ha azt mondja ugorjak, csak azt kérdezem milyen magasra és melyik szakadékba? Már ott is vagyok királyom, sokkal jobban járok, mintha erőszakkal venne rá.
Felhajtok a 267-es útra és valahogy megkönnyebbülök. Súly omlik alá a vállamról, beletaposok a Volvo gázpedálja, az s80-as felmorran alattam, jelzi, hogy nem szeretné ha rakétának nézném és váltani is kéne, de elhagyni Jacksonvillet olyan félelemmel tölt el, hogy majdnem könnybe lábad a szemem. Egyrészt szabadság, másrészt… Tael olyan feladattal bízott meg, amitől borsódzik a hátam és arra még ki sem tértem, hogy… nem, nem gondolok rá. Még majdnem két óra, ha megállok tankolni és enni valamit, akkor lesz két óra. Húzom az időt? Picit csak.
1 év 8 hónap… akkor hagytam el St. Louist, nem is a saját akaratomból nem szépen és nem illedelmesen, a halálhírem hagyva hátra, bántva és fájdalmat okozva azoknak, akik szerettek, ha szerettek egyáltalán.
Tael szerint azonban szerethetetlen vagyok én is és az összes kis féreg is, akik a falkában képezik a söpredéket, mint én. Mi csak amolyan golyófogó vagyunk, porálló, könnyen gyógyulók és irányíthatóak. A Jacksoni város úr pedig kemény kezű, de ostoba és nagyon fiatal még, nem fáj magam mögött hagyni a várost.
Az fáj, hogy vissza kell mennem oda… oda és Hozzá.
Nincs olyan kibaszott szerencsém, hogy elkerüljem pedig a tervemhez ó bácsosson meg a népesség fele nekem, a terünkhöz, nem kell ő. Nincs rá szükségem. Sosem volt. Nem igaz?
Mélyet sóhajtva lököm be a rádiót, hogy legalább valami zene szóljon, a nap lemenőben, a vérszomjas kis gecik lassan kelnek, hogy minden jóindulatom ellenére, de átvegyék a hatalmat. Mert erősek vagyunk mi is, de mégis ők az urak. El kell ismernem, hazudhatnék… abban kifejezetten jó vagyok.
Ha össze kéne kaparni magamról mondjuk 5 jó és 5 rossz tulajdonságot, az, hogy úgy hazudok, ahogy illik benne lenne, de Tael szerint ez pozitív, és lassan én magam is elhiszem, Annak ellenére, hogy a kikurt alfa jobban hazudik mint én.
Muszáj, hogy gondoljak Rá, muszáj… nem. Szóval, ha kéne magamról 5 jó tulajdonság? De talán rosszat könnyebben tudnék, lássuk.
Hazug kis féreg vagyok. És kitűnően játszom a szerepem, például azt, hogy halott vagyok, a családom is benyelte, de apám szerintem még örült is neki, nyilván nem nézheti tovább a seggem. Jó, persze lehet, hogy soha nem is tette.
Haragtartó. Igen, az is vagyok, szurkálódó és gonoszkodó, önző. Bár ne lennének igazak ezek rám, de azok.
Hűséges vagyok… megint beugrik a hangja, ahogy keres és kutat, ahogy rekedtre ordítja magát és én követem, mint az árnyéka, a szívem hevesen ver és úgy szeretném neki elmondani, hogy hazug vagyok, ember embernek farkas én, akiben a legjobban hitt, én is elárultam. Hogyan mondjam majd el neki, hogy miért tettem? Hogy nem tehettem mást? Nem volt választásom, meg kell, hogy értse, nem léphettem másként. Kénytelen voltam.
Dühösen ráverek a kormányra, a jó isten bassza meg, Nem Tehettem Mást.
Idegből a számra rágok. Még egy gombot kigombolok az ingemen, nem leszek sokkal jobban, taposom a gázt és ahogy egyre közelebb vagyok, az ideg bassza az idegeim de nem ráérősen.
Hagyom, hogy a zene kicsit elvigyen… Hogy fogom neki megmagyarázni? Mi a fasznak tenném? Semmi köze hozzá.
Anyám és a nővérem elköltöztek, ahogy persze apám is, de őt leszarom.
A családom messze lakik, nem is kell hogy tudják élek, sőt addig jó, míg nem teszik, mert akkor Tael meglátogatja őket, ahogy beígérte akkor is, na persze nem leszek hazug, nem magammal, nem emiatt köptem szemen az egyetlent, aki szeretett, lófaszt, nem szeretet soha, megfogdosta a pöcsöm és letapogatta a seggem, de ez nem szeretet. A rohadt kis köcsög… nyilván kurvára élveztem és rohadtul álmodtam róla, amikor a sötétben egyedül basztam az agyam és magányosan vinnyogtam. De vele más volt, nem ezt érdemelte tőlem, de nem Tehettem Mást! Beavathattam volna, csak egy üzenet, egy hívás, egy elhagyott nyom. Akkor tudná.
A gondolattól is összeugrik a gyomrom.
Meg fog ölni, pisztolyt fog a fejemhez, a számba nyomja a csövét és kilövi az agyam a koponyám hátsó részén és meg is érdemlem.
Elkerülni nem fogom tudni, nem vagyok hülye, csak egy kibaszott vesztes.
Eszembe sem jutna visszamenni Luluba, ha az alfám nem küldene vissza.
Kopogok a fém gyűrűkkel a kormányon, melyek az ujjamon díszelegnek, gyereknek nagyon szerettem az ezüstöt, most lyukat égetne a csontomba is.
A hátsó ülésen és a csomagtartóban a cuccaim dülöngélnek, van hova mennem, Tael melót intézett, olyat, ami kell a küldetésemhez, mi másért is tette volna, ha nem azért, hogy felhasználjon?
Talán nem kéne ennyire borúsnak lenne, de a gondolat, hogy összefutok vele az utcán, egy kávézóban… na az a para. És alig várom.