életem lapjai » Az Úr ...na mindegy, mint egy 16 évvel ezelőtt, Franciaországban

- Felix, imádkozz! - és az akkor 10 éves Felix Marcus Laurent le is térdelt, ahogy azt illik. A nyarat a nagyapjánál töltötte évek óta és megszokta a mélyen vallásos attitűdöt. Mélységesen hitt a nagyapjában, itta a szavait és ha volt hősképe, akkor ő volt az. A fiú minden utasítást betartott és egyszerűen élvezte, hogy nem kell az örökké dolgozó szüleit mellőzve a lakásukon ücsörögnie. Minden reggel sétáltak, ahol megtanulta az összes fa és növény nevét, hatásait, délután olvastak vagy vadászni kísérte az öregét, este mindig közösen vacsoráztak és imádkoztak. Ha volt igazán boldog napcsokra, ezek voltak azok.
Augusztus 9-én reggel, azonban nagyapja nem találta Felixet az ágyában. Sem a házában, vagy az erdőben, sehol. Azt hitte az unokája csupán tréfát űz belőle. Felix másnap sem lett meg, harmadnap sem. 4 nap után eltűntnek nyilvánították, a képei sosem kerültek ki tejesdobozra, de miután a rendőrség lezárta az ügyet és a fiút halottnak nyilvánították, a nagyapja nem adta fel. 1 hónappal később, egy régi fészer alatt találták meg, mikor több másik gyerek is eltűnt a környékről. Akkor használtak Dél-Franciaországban először alakváltót nyomozáshoz. A gyerekek éltek, Felixet egy fürdőkádban ülve találták meg és nem szólt egyetlen szót sem 19 héten keresztül, miután hazavitték. Egyedül a vámpír nevére reagált, amikor a családját tájékoztatták róla, hogy keresik.

- Takarodj már Armo, ezt meg hol találtad? Meg mi ez a szöveg? - veszem el előle a laptopot. Nyilván nem ez van odaírva és ő nyilván tud a történtek egy részéről. Nem véletlen tanítottam meg lőni, felkészülni rá, hogy a sötétben igenis olyasmik laknak, amik bántják, kihasználják és kivágják a kukába, ha már nincs rájuk szüksége. Előtte még kiontják a beleit és belenyalnak a szívburkába, úgy hogy életben van. - Ezért le kellene lőjelek. Apám sokat fizetett, hogy eltűnjenek ezek a szarok a netről is. - az apám a tökéletes diplomata, akinek nem eshet folt a flancos hírnevén. Legjobb barátomként igyekeznék mindentől megóvni, hiába nem tehetem meg. Tanoncokként úgyis mindenben a marsallra kell hagyatkoznunk. Odakint az ő szava érvényesül. Ő több szart látott már, mint amit mi össze tudtunk olvasni. - Ne nézz rám így, nem téma a sztori már régen. Nem azért költöztünk át a világ másik feléről, hogy itt is az eltűnt srác legyek. - talán ez magamnak meggyőzőbbnek szánom, mint neki. - Inkább szedd össze a cuccod és menjünk! - az enyém össze van szedve, három napja csak az ügy aktáját bújom. Montana...papíron át sem léphetnénk az államhatárt, de Randall rendőrbíró is, több államban is ismerik és mi megyünk vele. Nyolc ember és azonosítatlan jelek, a holttestek furcsa alakzatokban összerakva. A képek elegek lennének önmagukban ahhoz, hogy soha többé ne kívánjak darálthúst enni, de ez így kevés. Semmi értelme nincsen. A világon semmi értelme nincsen.

Montana állam, 3 nappal később

- ARMOOOOOOO!!! – tudom, hogy nem kellene egy erdő közepén ordibálni, de Slater eltűnt, engem elnyelt a pánik és nincs térerő, nem tudom mi történik. Nem tudom mi mozog ezek között a fák között, miféle erő bújik és szedi az embereket, de őt meg kell találnom. Semmi tanítás nincs a fejemben, csak mozgolódom kitalált irányokba és a nevét kiabálom. Hallottam üvölteni, percekkel ezelőtt még hallottam és mintha a nevemet mondta volna. – BESZÉLJ HOZZÁM ARMOOO! – ez a rohadt erdő végtelennek hat, mintha egyre sűrűbb lenne körülöttem és megpróbálna beszippantani, egyszerűen beletagolni a növényzetbe. Varázslat vagy őrület? Lehet megőrültem, lehet mindig is őrült voltam. A nevem hallom és Armo torkából jön ez biztos. Bár látnék valakit!
Mire Randallbe belebotlok már talán órák is eltelnek, napoknak érzem őket és a gödör nem akar kisebb lenni, nem tudok feljebb mászni belőle. Randall, Bill, Spike és Hammond is megvannak, ők a marsallok, ők biztosan tudják mi történik itt. Randall ütése a földre dönt, a zúgás a fülemben felerősödik. Még mindig csak Armo nevét ordibálom. Még mindig keresni akarom, utána indulni. Látom a fegyvert Spike kezében, amivel egyenesen rám céloz és ők is üvöltöznek, de engem nem tudnak túlüvölteni, pedig már kezdek berekedni. Talán tényleg napok óta üvölthetek itt kint. Nem tudom már kinyitni a tenyerem, az ujjaim nem engedelmeskednek ilyesminek. A mágia harapja az ereimet és belefecskendezi a mérgét. Slater-t meg kell találni, érte kell mennünk és mennék is, ha nem fognának le. Idióta barmok nem értik, hogy meg kell őt mentenünk. Muszáj, kurvára muszáj megtennünk és nagyon gyorsan, mielőtt a fák elzárják előlünk az utat.

- Felix! Felix! – kipattan a szemem és olyan szétcsúszott tekintettel próbálom bemérni hol vagyok és ki szólongat. Megemelném a fejem és elemi erővel hasít a koponyámba a fejfájás. A torkom száraz és kapar, pánikolok a csövektől és a funkcióimat jelző pittyenésektől. – Felix, nézz rám, fiam! – az apám hangja az, de hogyan? Hol? – Felix kórházban vagy, pár napja csak alszol. Hé, nővér! Jöjjön egy nővér! – próbálnám megkérdezni, hogy hol vagyunk, miféle kórház és mit keres itt, de megjelennek a nővérek, nekem meg leáll az agyműködésem. Kórházban vagyok. Megjön az orvos is. Belevilágít a szemembe és benéz a takaró alá is, amiből annyit szűrök le, hogy hideg van és nem fáj semmim. – Nyugodjanak meg, Felix funkciói rendben vannak, csak a fejét ért ütés miatt még mindig tévképzetek gyötrik azokról a napokról. – szeretnék beleszólni, hogy a faszt. Ott voltam, láttam a lányt, a nőt, a két fiút és a férfit is. Mindet láttam és még annál is rosszabbakat! Beszéltünk velük, Armo és én. A nő megragadta az alkarom és ott van a lenyomata még mindig ég, hiába van rajta kötés. De akkor is láttam! – Hol..hol van Armo? – félrenéznek, az orvos kimegy és apám, aki világ életében szar volt bármilyen érzelmi megnyilvánulásban most együttérzőn néz, a vállamra teszi a kezét és annyira halkan beszél, hogy alig hallom a monitoroktól. Nem találják, nincs meg, már másfél hete nincs meg. Leállítják a nyomozást. Bizonyosan meghalt. – Nem! Nem halt meg. – mintha biztos lehetnék benne. De biztos vagyok! Láttam, hogy élt! Csak elvesztettem, másfelé mentünk és ennyi. Életben van.

2 héttel később

Nem hagy nyugodni az egész, már vissza kellene mennem, de hülye rehabilitációra fogom, miért is nem teszem meg. Az alkarom még mindig fáj és pontosan tudom, hogy nincs más választásom, csak az a hely. Valami úgy vonz oda, mint Jancsit és Juliskát a mézeskalács ház. Bár emlékeznék mit láttam! Bárcsak! Pedig valaki meghalt, valakinek a fejébe repült a golyó, álmomban felvillannak a képek.
Felérek a régi fűrészmalomhoz és megint megül rajtam az a nehéz levegő, ami még beszélni is tud és talán bolond vagyok, de megint kiabálni kezdek. A köd is egyre sűrűbb körülöttem. Mégis amit nézek, az kristálytiszta. Magamat nézem csak másképp, annyira idegen akcentust hallok. – Segítened kellett volna. Ártatlan volt..ártatlan.. – befogom a fülem és Armo nevét kiabálom. Véres deszkákat érintek meg, maszatolom csak és a hely mintha megint tolna le a fejemről. Segítenem kellett volna, de kinek? Ki volt ártatlan? Mit tettem? A fegyveremért nyúlok, mintha a lövöldözés segíthetne bármin. Mintha megölhetném az emlékképeket. Magamat.
A vér sistereg az ujjaimon, ijedten fordulok meg és a férfit nézem, a meghatározhatatlan korával, a furcsa, szinte fiatalos bőrével és seszínű szemeivel. Beszél hozzám és nem értem mit mond, de minden szava a bőrömet vagdossa. Öklendeznem kell az aurájától, a szagától, mert mocskos és undorító, vértől és haláltól bűzlik, a művész imádatától, aki istennek hiszi magát attól, amit cselekszik. – Nem halsz meg, ma nem. De eljössz majd hozzám, magad fogsz megkeresni. – a sebre fog, ami az érintése alatt lilára vált, feketére mintha élből rohasztaná szét a húst. – Én pedig elérlek majd.

2 nappal ezelőtt

- Akkor hajlandó lenne végre elintézni a papírmunkát, hogy talán haladni tudjunk? – próbálok nem teljesen felbaszódni a telefonban, mert az nem nyerő. Nincs rendőrbírói plecsnim és el kellene jutnunk Maine-be, hogy levadásszuk azt a kerge alakváltót, amelyik magát Prófétának nevezve úgy döntött, falkát telepít maga köré és ezzel felülemelkedik a többieken. A falkája nem tud viszont létrejönni, mert jobban szeret ölni mintsem alkotni. Megbököm Nicket és az asztal felé mutatok. Számolgassa meg szépen a fegyvereket, nehogy mi maradjunk ott az állat helyett.