életem lapjai » Az aréna ma este a St.Louis-i csatornarendszer egy elhagyatott ága, hova csak az árvizet szokták elvezetni. Tekintve, hogy az időjárás előrejelzés esküdni merne rá, hogy bármelyik percben nyakunkon lehet az év felhőszakadása, a mai gladiátorharc egyben orosz rulett is, nemcsak a harcosoknak, de a nézőknek is. 20 műanyagtányéron úszó mécsest tettek le egy nagy körbe. Semmi más nem szolgáltat fényt idelent, és nincs is rá szükség. Szinte minden párharc után újakat kell gyújtani, viszont, itt legalább a vért nem kell felmosni.
Az új gladiátorok a körbe lépnek, a tömeg pedig újra őrjöng, bíztatva őket. Nehéz megmondani, kinek szurkolnak, vagy szurkolnak e bárkinek, csak végre újra csontok törését szeretnék látni. Egymásnak feszül a két szörnyeteg, hosszú percekig tart, mire az egyik rémálomba illő figura felül kerekedik a másikon. Már szinte érzi a győzelem mámorát, mikor hátba támadja őt egy harmadik fél. Ordítva veti rá magát, mar ki egy hatalmas darabot a hátából, és nyomja le a víz alá. Egy pillanat elég hozzá, hogy társa összeszedje magát, és most már ketten essenek a szerencsétlenül járt ellenségüknek. Esélye sincs.
-Engedjétek el.
Az utasítás messziről jön, mégis, amikor felnéznek, már ott áll mellettük a férfi. Mostanra mindenki elhallgatott. A nézőtér néma csendben figyel. A páros is ledermed, de prédáját nem ereszti, csak figyelik izzó szemeikkel, ki az, ki emberi alakban mert eléjük lépni, most. Mikor két másodperccel később sem engedik prédájuk, már lendül is az ember ökle. A becsapódás annak is fáj, ki hallja, áldozata állkapcsa messzire repül, majd eltűnik a sötét mocskos térdig érő vízben. A másik vérállat már neki is rontana. A torkára szorító kéz miatt viszont nem tud közelebb jutni. Karmai rengeteg mély barázdát ejtenek a bőrén, ő azonban mintha fel sem venné ezeket. Súlyos ökle újra és újra lesújt rá. A szétklopfolt arcú test végül elernyed, és ájultában újra emberré válik. A két rendbontót a hajánál fogva emeli fel a vízből, és vár.
-Nem kéne segítenünk nekik...? - Kérdi egy néző a tömegben, ki csak egy rokonát látogatta meg.
-Eszedbe ne jusson. Az ott a Patkányvezér egyik verőlegénye.
-AZ? Ki van zárva, hogy az egy vérpatkány!
Társa vállon ragadja, és hátrébb húzza, nehogy meghhallja, hogy róla beszélnek.
-Óvatosan. Egyébként nem is. Medve.
-Hogy halálba kerül egy medve a patkányok közé.
Újra körülnéz az idősebbik, és még messzebb húzza társát.
-Hallottál a Mason családról?
Bár helyi história volt, és évtizedek teltek el azóta, ha egy veszett vérmedve vérengzésbe kezd, arról szoktak hallani, és nem is felejtik el egyhamar. Az egész egy farmon kezdődött. Senki sem tudja, honnan jött a fertőzés, azonban az biztos, hogy a Mason család minden tagját a hatalmába kerítette, már akit nem téptek szét, a legtöbb szomszédjukkal együtt. A város ura személyesen tett pontot az ügyre, és számolt le mindenkivel a farmon, akit még élve talált. Ádáz küzdelem volt, s mikor véget ért találtak csak rá a család női tagjaira, láncra verve a pincében. Holtan. Egyedül egy gyermeket nem találtak meg. A pletykák szerint neki már a csata előtt sikerült megszöknie, külső segítséggel.
-És ez ő lenne?
Az arénába pillantva látják, hogy a medve kihurcolja a két sérültet valahova. Úgy hajítja őket az árnyak közé, mint két zsák szemetet. Úgy tűnik kegyelmet kaptak...most az egyszer. Nem kell mondania, hogy ne jöjjenek vissza. Csak hátat fordít nekik, és visszalépked a háttérbe, valahova a vezér közelébe.