életem lapjai »Meglehet, szebb napokat is láttam már. Meglehet, hogy a borotvával sem voltam haragban. Meglehet, egyszer voltam már jobban fésült fickó is. Meglehet, nem csak ingekben flangáltam, és nálam jobban öltözött pasast nem hordott hátán a föld, főleg mikor ott álltam az oltár előtt, hevesen verdeső szívvel, mikor vártam álmaim asszonyára, hogy belépjen a templom ajtaján. Mikor aztán belibegett rajta, a hercegnős ruhájában, könnyek szöktek a szemembe, szívem, hevesen dobbant. Alig vártam, hogy kimondjam az igent, és végre a karjaimba zárjam.
Alig van olyan kibaszott alkalom, mikor álomra hajtom a fejem, hogy ne a holttestét látnám. Hogy ne arra riadnék fel, hogy a karjaimban tartom a templomban, a frigyet megpecsételő csók után, majd a következő pillanatban vérben úszó testével karjaimban térdelek a templom közepén.
Utálok aludni. Utálom a pillanatot, amikor eszembe jut, hogy volt nekem. Utálom, ha megkérdezik, hogy vagyok, és utálom, mikor azt kell mondanom, hogy minden rendben, de még is erősnek mutatom magam.
Azt teszem amit tennem kell, szóval erősnek mutatom magam, és a munkámba temetem mindazt, ami bennem felgyülemlett. A munka lett a mindenem, s igyekeztem kitölteni az űrt, amit ő hagyott maga után.
Szerettem azt az embert, aki mellette voltam. Szerettem, ahogy reggel kócosan felkel, és csókot nyom az ajkamra. Szerettem, amikor azt mondta szeret, vagy mikor piknikezni mentünk a parkba…
Mostanra pedig… mostanra megváltoztam. Majdhogy nem elviselhetetlenné váltam, olykor még önmagam számára is.
Egy időben volt egy szobám, ami tele volt a nyomozásom kusza vázlataival, térképekkel, elméletekkel, kutatva, vajon ki lehetett az, aki végzett a feleségemmel.
Azóta lejjebb adtam, és a nyomok követése után arra a döntésre jutottam, hogy bőven elég lesz egy kapcsos napló, amibe mindent feljegyeztem. Térképet firkantottam, képeket ragasztottam, címeket írtam fel, és szinte mindenhová magammal cipeltem.
Mondhatni, rátettem az életemet is arra, hogy ráakadjak az elkövetőre.
Olykor nem a legtörvényszerűbben járok el, s meglehet áthágok pár szabályt, amit én magam is fontosnak tartottam egykor, de most… most inkább csak belekortyoltam a kávémba, megdörgöltem a szakállamat, és figyeltem a lányt a szoba túlsó végében. A lányt, akit alig 5 hónapja ismerek. A lányt, aki ki akart zsebelni, és én elvertem. Aztán a frász tudja miért, de befogadtam magamhoz, szóval a szó legszorosabb értelmében lett egy kis patkányom, aki ráadásképpen az agyamra is megy, és olykor legszívesebben agyoncsapnám egy péklapáttal, de még sem teszem meg.
Belekortyoltam a kávémba, aztán előszedtem a reggelimet, és letelepedtem az asztal mellé, majd előszedtem a jegyzeteimet, átlapoztam a legutóbbi melóm feljegyzéseit, majd letöröltem nadrágomba a kezem, s előszedtem a laptopom, hogy bejelentkezve megírjam a jelentésemet.
-Halkítanál azon a szaron?! A saját gondolataimat sem hallom! - csattantam fel, miközben szúrós szemekkel pillantottam Anne felé, aztán mielőtt valami meggondolatlant tettem volna, belekortyoltam ismét a kávémba, majd felkaptam egy zsemlét, és hozzávágtam a lányhoz.
Lehet nem kellett volna, de nem érdekelt. Helyette felvehettem volna a távirányítót, és halkíthattam volna a… vagy azt is hozzá vághattam volna...bár lehet azt visszadobja, és akkor az nekem is fáj, szóval inkább nem azt tettem, ám mivel a halkítás elmaradt, ezért felkeltem, kirántottam a falból a dugót, s mikor megmutatta milyen szép középső ujja van, vágtam egy grimaszt, és visszamentem a laptopomhoz, hogy befejezhessem a jelentésemet, mielőtt belibegek az irodába.
Említettem már a munka mániámat? Azt hiszem az egész csak egy pót cselekvés arra, hogy minnél kevesebb időt legyek otthon.
Igaz elköltöztem, és elpakoltam szinte az összes fényképet, ami enged következtetni arra, hogy valaki valaha is volt az életem része, ám egy mindig lapult a belső zsebemben. Velem volt, akárhová is mentem.
-Zárd be ha elmész! - emeltem meg a hangom, miután már az ajtóban voltam, és csuktam be magam után, hogy aztán kocsiba pattanjak, és bevegyem magam a város forgatagába.
Egy időben kedveltem ezt a sokszínüséget. Kedveltem, hogy akadnak más lények is a világban. Kedveltem, hogy nem csak az emberek vannak. Mondjuk azt a részét soha sem, hogy akadnak vámpírok is. A hideg bőrükkel, a vér ivásukkal, és az élettelen szívükkel.
Elég volt csak egy gondolat, és felment bennem a pumpa, s jobban szorítottam rá a kormánykerékre. Vámpírok... jobb lenne nélkülük. Minden sokkal jobb lenne! Az eddigi eredményeim alapján vámpír volt az elkövető. Egy vámpír ölte meg a nőt, aki mindennél többet jelentett nekem. A nőt akit sosem akartam elveszíteni.