életem lapjai »
You were born broken, that's your birthright. And now, you can fill your life with projects, but it won't make you whole. Because you are you. There's no cure for that.

1#szilánk;

- Szóval a Rex megtiltotta, hogy segíts rajtuk?
Dögevőként rovom a köröket tökéletes alakod mentén, akár a keselyű mielőtt leszállna a táplálékként szolgáló húsmaradványokra. A magam módján becserkészlek én is; nem mondom, hogy hátsószándékom lenne, ugyanakkor a szándékaim nem is oly’ tiszták, mint amennyire annak csengenek. Én veled ellentétben nem segíteni, sokkal inkább szórakozni szeretnék. A girhes oroszlánnőstény végre rést talált a pajzson; egy utat, mely káoszba fordulhat, ha kellően jól mozognak a szálak. Az sem számít neki, hogy ezzel mintegy a saját bátyámat árulom el, mert a nősténynek ugyan nem bátyja a Rex, csupán a párjának a gyilkosa. Én ugyan megbocsátottam, ellenben ő sosem fog. Nem teheti.
- Mi lesz velük, ha te nem segítesz rajtuk, Reginám? – Így szólítalak, noha ezerszer több vagy annál. Te voltál a megmentőm, lelkem józan szilánkjának egy aprócska darabja, aki nélkül most nem lehetnék itt, mert tudom, hogy nélküled már rég visszaestem volna az önmarcangolás és a gyalázat rothadó posványába. Azóta sógornőmmé lettél és legjobb barátommá. Mégis téged is képes lennék hátba támadni csak egy kis szórakozásért? Képes lennék, igazán képes? (…)
De a hang most nem válaszol, helyette inkább kéretlenül dörgölőzik egy nőstényoroszlány képében a Reginához, a bestiák metafizikai síkján.


2#szilánk;

- Mi van a gonosz hanggal a fejében? Szokta még hallani… őt?
A terapeutám mindmáig rólad kérdez – hallak-e, látlak-e, érezlek-e még téged? Azt hiszi, amit sokáig én magam is hittem. Hogy ez a hitvány hang az elmém hasadékában – amely újra és újra rossz dolgokra sarkall, vagy legalábbis szeretne, és olykor hallgatok rá; hagyom, hogy rávegyen arra, amire minden bizonnyal te is rávennél – Te vagy. S noha valóban tőled származik a hang; a te részed volt valaha, a nekem szánt ajándékod… nem Te vagy az. Hanem a vérszomjas bestia, aki melletted nevelkedett, saját képedre formáltad, a te világodban teljesedett ki, míg az összes többi világ kivetette magából. Te meghaltál, de ő itt maradt velem. Örökre velem marad már. Éjszakai ragadozóként, lidérces árnyként kísérti mindennapjaimat, és minduntalan arra emlékeztet, hogy ki voltam melletted én. Nem érti, hogy miért váltunk ilyenné, mint ahogyan azt sem érti, hogy miért tagadjuk meg azt, akivé lettünk melletted. Nem ért ő semmit, csak kántálja a gonoszabbnál gonoszabb szándékait, gyalázatos ötleteit, hogy belesajdul a szívem, ahogy a tudatom egészébe hasít észvesztő vehemenciával a felismerés, hogy meg kell tagadnom tőlünk azt, ami eddig mi voltunk.
Én kértelek, én akartam – a mindent elsöprő erőszakot, a szétcincált testet, a saját véremben elhált nászt, a fertőzést, és a törvényen kívüli fenevadak életét élni veled. Nem kellett nekem az, amire minden normális lány vágyik. A ház fehér kerítéssel, kutyával, gyerekekkel. Nem kellett nekem vörös rózsa. Csakis a fekete, mely olyan volt, akár a lelked. A lényem egy jelentősen nagy része, a józanul gondolkodó, racionálisabb része, akkor és ott megszűnt létezni, hogy valami egészen új, és gyönyörű, és végtelenül veszedelmes vegye át a helyét, amit te teremtettél. Önnönmagadból. Húsból és vérből, csontokból és belsőségekből. Saját gyarló lelkedből felcibáltál. Fel, fel, egészen az égig marasztaltál; akár az Ikarusz, úgy szárnyaltam én is, hogy aztán egyre mélyebbre süllyedjek le onnan, le, le, még lejjebb … és meg sem álltam a pokol kénköves bugyráig.


3#szilánk;

Amikor a nőstényoroszlán megszületett bennem, az emberi részem odalett; olyannyira, mintha soha nem is létezett volna. Évekig nem volt egyetlen józan pillanatom, mint aki drogokon él állandó kábulatban, az erőszaktól mámorosan. Van, amire nem emlékszem, van, amire többféleképpen emlékszem – és hogy melyik a valóság, ki tudja –, van, ami pedig egyáltalán meg sem történt csupán az elmémben. Négy év után egyetlenegy józan pillanatom volt, ami visszarángatott a valóságba, és emlékeztetett arra, hogy mit hagytam hátra csak azért, hogy veled lehessek. A bátyámat. Azt, aki egykor a te testvéred is volt – nem vér szerint, de bajtársak voltatok, ami még a vértestvériségnél is több, nem igaz? –, és elárultad őt. Elragadtál tőle.
Én akartam. Én kértem ezt az életet. Ugye megérte?
- Ez… ez a valóság? Te tényleg igazi vagy? – háromszorosára tágult pupillákkal meredek a régről oly’ ismerős vonásokba, mely kísértetiesen hasonlít az enyémre. Az ajkaim elnyílnak, mintha szóra nyitnám őket, mégsem találom a megfelelő szavakat. A testem csupa vér. Az arcom csupa vér. Mintha négy évnyi lidérces álomból hirtelen a valóságra ébredtem volna. Nem tudom, hogy az, ami a szemeim elé tárul nem csak az elmém olcsó kis játéka? Volt egy testvérem, akit magára hagytam. Én akartam. Én választottam ezt. (…) de akkor elragadtál tőle. Két egymástól teljesen független valóság létezik, két különböző történet, amelyben a szereplők ugyanazok, de a végkifejlett teljesen más. Az egyikben gonosz vagyok, a másikban pedig magam vagyok az áldozat. Az egyikben szerelem vagy, lelkitárs. A másik történetben erőszaktevő, a megkínzóm.
De ha az erőszakot nem erőszaknak fogjuk fel, akkor az már nem is erőszak, nem igaz?
„Hello, az elméd vagyok, és azért jöttem, hogy hazudjak neked és megóvjalak a traumától.” Évekig óvott engem saját magamtól, hogy aztán most hirtelen és váratlanul ébredjek fel, és rám zúduljon minden, minden, amit eddig foggal-körömmel tagadtam és akartam a hátam mögött hagyni, mintha soha nem is létezett volna. Nem emlékeztem a bátyámra… évekig. Nem emlékeztem a közös gyerekkorunkra, arra, hogy mindig számíthattam rá. És az egyetlen pillanat, amikor éppen nem engem védelmezett, az a pillanat volt, amikor az egész világom kifordult önmagából.
És akkor felrémlik egy sokkal valóságosabb, fájdalmasabb emlék.
Axel – emlékszem, hogy a nevedet kiáltottam, de nem a gyönyörtől, hanem a gyötrelembe fulladt rettegéstől, ahogy testeddel a testemre nehezedtél, ezzel mintegy satuba fogva engem. A kezeimet lefogtad, majd a nyelvemet kitépted, hogy ne tudjak sikoltozni, miközben szép lassan, kínszenvedésem minden pillanatát kiélvezve a magadévá tettél. Az aktus közben váltottál alakot, és téptél, cincáltál darabjaimra – ahogyan ezt megelőzően a lelkemmel is tetted. Én akkor megsemmisültem, megszűntem létezni. Minden bizonnyal belehaltam a traumába, és az a valami, ami végül a testemben feléledt, már nem én voltam. Már másvalaki nézte a világot a szemeimen keresztül. És ez a valaki vagy valami csak téged keresett. Ami megszületett a helyemre egy kitorzult, elfajzott, amorf lény volt, számára az erőszak egyenlő volt a szeretettel. Azért tetted mindazt a szörnyűséget velem, mert szerettél, egyedül csakis így nyerhetett értelmet az esemény.
De most én, én vagyok, fene tudja meddig, de itt vagyok, a másik én pedig messze jár most. Hosszú idő óta először érzelem ül ki az arcomra, zavart tekintettel nézek körbe az oroszlánfalkán, aki körbevesz minket. Érzem a Rex, a néhai bátyám energiáját, hogy mennyire erős. Talán még erősebb nálad is, és már most tudom, hogy meg fog ölni téged azért, amit velem tettél. Még ha egy részem bele is hal, még ha egy részem veled együtt hal is, nem fogom bánni. Azt hiszem.
- A dolgok megváltoztak, nagyon sok minden megváltozott amikor elmentem… Én is megváltoztam.
És talán már sosem leszek az, aki egykoron voltam. Az a testvér, akinek ő ismert engem.

Once upon a time, a woman was picking up firewood. She came upon a poisonous snake frozen in the snow. She took the snake home and nursed it back to health. One day the snake bit her on the cheek. As she lay dying, she asked the snake, “Why have you done this to me?” And the snake answered, “Look, bitch, you knew I was a snake.”