életem lapjai »
i don't pretend to know the ways of the world
a means to an end seems the way
whoever has the most of whatever is best
all the better
may the best man win

Szóval mindent összevetve elég szar volt meghalni. Azt hinni, gondolni és érezni, ahogy egyre mélyebbre süllyedek, mert minden magasztos hülyeséggel ellentétben a lélek nem elhagyja a testet, nem leszel könnyebb, ahogy kileheled utolsónak hitt lélegzetedet. Ó, nem. A halál olyan, mint egy feketelyuk: mindent bekebelez. A lelked ólomsúllyal ereszkedik, zuhan lefelé, a bensődbe, miközben kihuny a szemedből a fény – ezt onnan tudom, hogy én magam is láttam már ezt a fenséges, visszafordíthatatlan, megmásíthatatlan pillanatot.
Csak zuhansz az éteri sötétségbe.
A kárhozatba.
A végtelen semmibe.
És nem, a halálomnak hitt pillanat nem volt sem csendes, sem békés. A tüdőm szétzúzva, a fekete szívem átszúrva, a hasam feltépve, a beleim a forró betonon, ahova a vérem fröccsent. Ordítottam, de nem a félelemtől, és talán nem is a fájdalom okán, amit a sokk már lezsibbasztott és kioltott, hanem tehetetlen dühömben. Kikelve magamból, önkéntelenül, hogy az egész világ meghallja és beleremegjen.
A nőstényoroszlán busa fejét lehajtotta, nyelve az ütőeremen járt kánkánt, mielőtt újra belém mart volna, fölém magasodott, immár emberi mivoltában, úgy szántotta végig a nyakamat, bőrömbe mélyesztve fogait.
Újra, és újra, és újra, míg nem maradt belőlem egyéb, csak egy eltorzult húsmassza.
Fogalmam sincs, hogy mi késztette arra, hogy otthagyjon, hogy ne zabáljon fel teljesen. Hogy miért tette tönkre az életemet, mert az biztosan nem szerepelt a tervei között, hogy majd túlélem.
Ahogy azt sem tudhatom, hogy a sorsnak, a karmának, istennek, egy felsőbb hatalomnak, vagy nevezzük bárminek is, mi célja és szándéka volt azzal, hogy adott egy második esélyt, de e második életben már csak túlélésre játszok.

Nem vagyok én rossz. Nem vagyok gonosz. Én csak afféle következmény vagyok. Egy ámokfutásé – ezzel egyidejűleg maga az ámokfutás újabban. Régen hóhér voltam, most végrehajtó, kivégzőtiszt a Rex keze alatt, a magam uraként pedig fejvadász és igény szerint bérgyilkos a természetfeletti körökben. Alfa a sajátjaim között. Persze nem vettem ezt mindig ilyen könnyedén. Korábban, a történtek után, olyan volt az életem, mintha egy szörnyűséges autóbalesetem lenne minden kibaszott áldatlan napon. A második esélyt nem ajándéknak vagy áldásnak láttam, hanem büntetésnek, avagy átoknak, ha nagyon drámai akarok lenni. Már az apám is fejvadász volt, ahogyan az ő apja is, így nem volt kérdés az sem, hogy én is az leszek; minden ment sorba, menetrendszerűen, ahogyan annak lennie kellett, ahogy a dolgoknak történniük kellett volna. Minden egyszerű volt és kristálytiszta, egészen addig a végzetes, balulsikerült éjszakáig, egészen addig a borzasztó, mindent reformáló és átíró pillanatig. Tudtuk, hogy ott vannak Des Monies-ban, tudtuk, hogy veszélyesek, éppen ezért el akartuk kapni őket a társammal és már megvolt a tervtől elkezdve, a fegyvereken és a nyomokon át majdnem minden. Kivéve a végzést – az soha nem készült el.
Nem tudtam sokáig titokban tartani a történteket. Egyszer az életben nem akartam mindenkinek ártani – csak a nőstényördögnek. Hetekig, hónapokig, éjt-nappallá téve, megálljt-, feladást nem ismerve kutattam és kerestem a fátumomat, hogy én is az övé legyek. Egyetlen célt tűztem ki magam elé, és az a bestia levadászása lett.
Persze nem volt egyszerű egy éhező, kezelhetetlen, irányíthatatlan szörnyeteggel a fejemben és a lelkemben, mely egyre csak láncait cibálta, és nem akart egyebet, csak szabad lenni; nem tudtam visszafogni, nem tudtam irányítani, nem tudtam fölé kerekedni. Hamar be kellett látnom és el kellett ismernem, hogy kénytelen leszek azokhoz társulni-, azoktól segítséget kérni-, és annak hűséget esküdni, akikre korábban Damoklész kardjaként sújtottam volna le, ha a törvény úgy kívánja.
Szükségem volt rájuk – és nekik is szükségük volt rám.
A társam meghalt. A címemtől és rangomtól megfosztottak. Úgyhogy az iroda többé nem parancsolt nekem, így nyugodt szívvel és könnyű lélekkel adtam át a Rexnek minden információt, amit csak tudtam a helyi fejvadászokról és hóhérokról, ha cserébe teljes jogú tagjukká fogadnak, ahelyett, hogy elüldöznének.

Hiába teltek el évek, hiába lettem az, aki vagyok – nem kevés nehézség és kihívás, megmérettetés, győzedelmeskedés árán másztam a ranglétra felső fokaira -, a józan eszemet nem hagytam ott, ahol majdnem kiloccsantotta a másik nőstény. Tudtam, hogy a Rex egy felelőtlen, szadista faszkallantyú, tudtam, hogy előbb-utóbb a vesztünket okozza így, vagy úgy, éppen ezért, amikor Sage felkeresett (hála annak a híresztelésnek, amely szerint briliáns fejvadász vagyok – nagy szavak, de nem az enyémek!) egy puccsot illetően, nem mondhattam nemet. Ismerjük egymást, tudom, hogy mi történt vele, hogy miért történt, hogy hogyan történt. Tudtam, és mégsem tettem semmit.
Így tehát, amikor felbukkantak Des Monies-ban, a falka területén, két váratlan dolog is történt, az egyik a Rexet döbbentette meg, a másik pedig engem taglózott le: elárultam a királyomat, midőn azt Zordon is tette, de még az előtt az orromban régről ismerős, majdnem elfeledett esszencia robbant, és a mindent megváltoztató, sorsformáló éjszakai látomás, a lidérces nyomás, a nőstényördög újra testet öltött.
Borzasztóan nagy önuralom kellett nekem ahhoz, hogy ne húzódjon gyalázatos mosolyra ajkam szeglete, ne törjön fel morranás a tüdőmből és a torkomból, hogy ne vessem rá magam minden természet adta erőmmel, hogy ne törjem szilánkosra a csontjait, hogy ne tépjem szét apró cafatokra, mint, ahogyan azt ő is tette velem.
Mosolygós hazugságként néztem az arcába, fúrtam brandy színű tekintetemet az íriszeibe egy szívdobbanásnyi ideig, és képzeltem el-, sőt, valósággal fantáziáltam arról, ahogy nézem, miközben kihuny a szeméből a fény, ahogy a lelke bezuhan.
De egyelőre csak figyelek és fantáziálok, hogy minél szebben csinálhassam, mert ő azt érdemli.