életem lapjai »


1995.09.01.

Péntek, későnyári néma hajnalba hasító madárcsicsergés, friss harmatillat, könnyű szellő, izzadtságcsepp, két gombócnyi gyomorgörcs a torokban, idegízű, epés hányás emléke a szájban, isten hozott, első nap az iskolában!
Nézzük meg magunknak ezt a fiút. Sokat nem adnánk érte annyi bizonyos. Sápadt, nyegle, a táskát is alig bírja, pedig ma még nincs benne más csak néhány toll és két füzet, mégis úgy görnyed alatta, mintha a világ súlyát pakolták volna bele. A bőrét fehérnek sem lehetne nevezni, inkább szürke az, akár ő maga. Reggel, amikor belenézett a tükörbe megállapította, hogy tulajdonképpen hálás lehet a csúnya szeplőiért, mert így legalább kilátszik magából ő. Végső soron lehet az ő bőre a szeplő, a többi csak valami pergamen szerű száraz anyag, ami összefogja az arcát csúfító sárbarna pontokat. Aztán utána azt kezdte sajnálni, hogy a haja ilyen sötét, túl hivalkodó, túlságosan elüt fejének jellegtelen mivoltától. Egy pillanatra eltöprengett azon, hogy leborotválja és csupasz koponyával fog beülni az utolsó padba, amit egyébként már most utált és teljes szívéből gyűlölt, de az észrevehetőségnél csak anyja haragjától tartott jobban. Na meg ugyebár ott volt a szeme és, ha a hajától meg akar szabadulni, akkor azokat is ki kellene nyomni, hiszen, a nagyátlag, de legalábbis a szűk család szerint, olyan csodálatos tengerkék szeme van, aminek párja nincs sehol a világon. Az egyiket még csak ki tudná kotorni, de miután félig megvakult és ne adj isten a vére is kifolyna, akkor a másikat már biztosan nem tudná kikapni és az anyja ráadna valami kötőt, mint a kalózoknak, amivel sokkal, de sokkal feltűnőbb lenne, mint most a két egészséges szemével.  
Úgyhogy nem csinált magával semmit, felvette a másfél számmal nagyobb egyenruhát, még egyszer könyörgött az örökös otthonmaradásért, felkészülten kifejtette, hogy neki sosem voltak és sosem lesznek barátai, csak a robotfigurája, amit bezzeg nem vihet magával, mert attól félnek, hogy eltöri a szünetben, pedig ő biztosan nagyon vigyázni fog rá jobban, mint a szép kék szeme világára . Annyira belehergelte magát a pánikba, hogy visszaköszönt a komoly szenvedések árán lebírkózott reggeli zabkása, aminek már első kóstolásra sem volt jó íze, most meg aztán ne is taglaljuk.
Az iskola kapujában már gyűlt a tömeg, mindenki zsongott, egyedül ő volt hallgatag, beleolvadt a kerítés árnyékába, fájt a feje, zavarták a gondolatai, hiányzott a műanyag robot, hiányzott az anyja, de még a reggeli zabkása is.
[f] – Dobáljuk a zombit, amíg kijön a fényre! [/f] – és a későnyári néma hajnalban már a madárcsicsergés helyett a nekivágódó kavicsok kopogták az ütemet.


2007.06.16

Kezet fog a vizsgabizottság elnökével, beleszorítja a tenyerébe az elmúlt tizenkét év minden gyötrelmét. Túlélte és a többieket is túlélni hagyta.
Talán harmadikos lehetett, amikor végérvényesen realizálódott benne az, hogy ő más és márpedig nem csak azért, mert csendes, halkszavú és kurvára nem érdekli semmi, ami a többieket igen. Egyszer megpróbálta megfogalmazni az anyjának, hogy ő túl sokat érez , de azt gondolták korábban kezd kamaszodni és a nagybátyja a lehető legnagyobb jószándékkal tanácsolta, hogy ha már esetleg feláll, akkor sűrűn és szaporán verje ki, ugyanis az neki mindig segít, ha, hogyan is fogalmazott, túl sokat érez. Elengedték a témát a – már jó dolgodban nem tudsz mit kitalálni, fiam – zárszóval.

Több esetet feljegyzett magának, csapjuk fel a gyermeki lélek ügyetlen naplóját és lássuk miként élte meg a kis Theodore személyiségének furcsa torzulásai:

Minden zavar, minden hangos. Persze Nath ma is kinézett magának és addig szekált, amíg el nem sírtam magam. Utána kinevettek. Megint. Nath meg azt hazudta magáról, hogy valami királynak a leszármazottja és ezért mindenki körülötte ugrál. De hazudik, tudom, hogy hazudik és mégsem hisz nekem senki. Nem értik, hogy érzem, ha valaki nem mond igazat, pedig múltkor azt is tudtam, hogy a tanár azért nem javította ki a dolgozatokat, mert részegeskedik és nem azért, mert rokonok érkeztek hozzá.  – 1999.

Faszom az egészbe. Mindenhol azt olvastam, hogyha kiírom magamból, akkor könnyebb lesz ez a szar és nem fog ennyire lehúzni minden. De most komolyan, mi a faszom ez?! Nem szólok senkihez, nem beszélgetek, nem keresek semmilyen kapcsolatot, de basszameg, ma Nathnek meghalt az anyja és ÉN MAJDNEM BELEPUSZTULTAM. ÉN BASZDMEG, ÉN! Pedig esküszöm még örültem is volna neki, hogyha végre fáj valami annak a gecinek és legalább két napig nem engem basztat. De mikor bejött a terembe az önélegült pofájával, hozzám ért, megrántotta a karom és úgy éreztem, mintha sósavas ronggyal pucolnák a csontvelőmet fényesre. Nem tudom pontosan megfogalmazni, egyszerre koccant a fogam a vacogástól és fojt a verejték a hátamon, de közben az egészben mégis volt valami nyugalom. Az a nyomoronc nem értette miért nem üvöltök, ahogy szoktam, aztán a semmiből rákérdeztem, hogy minden rendben van-e az anyjával? Nem tudom, hogy azért mert egyébként is furának és kettyósnak tart vagy csak, mert tényleg ő is érezte, hogy valami nem okés felhívta az apját és megtudta, hogy lekapcsolták a gépről, megette a rák. Abban a pillanatban, ahogy felfogta az információt és leereszkedett az agyába a gyász, na ott indult a szarabbik rész. Annyira fájt, annyira üres és szomorú voltam, mintha legalább a saját anyámat készülnék temetni.
Most persze én vagyok a freak, én vagyok a telibekúrt freak, de egyszer kiírtom ezt az érzést, kiírtom ezt az egészet. – 2005.




2017. 09.01.

Nézzük meg magunknak ezt a férfit és keressük meg benne azt a sápadt arcú kisfiút, akit kővel dobáltak az udvaron.  Keressük meg ebben, a doktori diplomáját átvevő pszichológusban mindazt a fájdalmat, frusztrációt, elfojtást és zavart, ami hosszú évekig pumpálta a vért az ereibe. Ott van, látják? Ott van benne.
Szemének szomorkás csillogása karcos jéggé fagyott, tenyerének izgatott rángatózása erős ökölcsapás. Kinyílt előtte a világ, amikor megtudta, hogy nincs egyedül, hogy nem elbaszott, hanem tehetséges és olyan képességek birtokában van, amikért sokan súlyos összegeket fizetnének. Szkeptikus volt, sosem hitt a vámpírhistóriákban és bár hallott ezt-azt, pletykások a városi emberek, de, akár a Mikulást, azokat is dajkameséknek gondolta.
Aztán belekerült egy csoportba, ahová a hozzá hasonló meg nem értett fiúk jártak, felfigyeltek rájuk és megérkeztek St Luis felkent apostolai, az okkultizmus MLM ügynökei, akik egy kávé mellett beavatták őket mind abba, ami lényük egésze.
Tanították, képezték, segítették megérteni és megismerni a képességét és ösztönözték, hogy mindezt a lehető legjobbra használja.
Persze megígérte, sőt, hogy tovább képezi magát és saját mentális állapotát, pszichológiát tanult, de hamar rájött, hogy a pénzt jobban szereti, mint a becsületet.

2023.01.21.

Kedves Mr és Mrs Rodrigez,
Köszönöm a kedves felajánlást, mindenképp útba ejtem önöket a következő körutazásaim során.
Minden jót,
T.C.

Ah, a másiknak már vissza se írok, bár jó csaj volt, érdemes lenne megdugni. Csak, hogy ne érezzek túl sokat, ugye. Kellene egy személyi asszisztens komolyan, nem győzöm egyszerre az egészet menedzselni. Édes faszom, ki hív ilyenkor, mennyi idő, lassan éjfél?
– Theodore Clayton gyászterápia, miben segíthetek? – és indul ugyanaz. Elzokogja, hogy meghalt a férje és el sem tudott tőle köszönni, ebbe belehasad a szíve és egyébként az örökség is oda, unokák nincsenek, csak valami széfkód, amit a sírba vitt magával szegény ördög. Az ilyen öregasszonyok a kedvenceim, akik nem elsősorban a halottlátót keresik, lévén azt se tudják, hogy az mi fán terem, hanem kurva gazdagok és kell nekik egy jóképességű szakember, aki súlyos dollárokért feloldja a fájdalmukat. Aztán, amikor kicsit jobban van és már egy kisebb vagyont legomboltam róla, jöhet a jolly joker, a nem tudom, hogy hallott-e már arról a lehetőségről, hogy bizonyos képességű embereknek hatalmukban áll szóra bírni a holtakat, persze nem olcsó, de ha gondolja, hogy megér ennyit egy utolsó beszélgetés – mire persze szkeptikus és libasorban küld el a kurva anyámba, de kíváncsi, rákeres és voilá már csörög is vissza, hogy mérhetetlenül sajnálja ezt a durva modort, esetleg tudnám-e így is vállalni? Hisz engem ismer, bennem megbízik, mennyit segítettem már neki eddig is és még egyszer, nagyon sajnálja a korábbiakat.  Én kegyes vagyok, egyenesen megbocsátó, leölünk egy csirkét 4000 $ -ért és hulla jó minden. Az meg ugye néha megesik, hogy a pénz helyét és a széf kódját véletlenül elfelejtem átadni a néhai családtagnak, de mindenki követhet el hibákat, nem igaz? Hiszen nem is az anyagiak miatt akarnak egy utolsót traccsolni megboldogult nagyapussal, csak még egyszer elmondani, hogy mennyire nagyon és örökké szeretni fogják és mennyire hiányzik a kurva horkolása blablablabla.
Tényleg kell egy asszisztens. Erről a némberből meg az utolsó pennyt is ki fogom szedni. Ámen.