életem lapjai »

- Ugye tudod, hogy nincs más választásod?
Dacosabb pillantást akkor sem tudnék felé küldeni, ha hatalmamban állna ennek a képessége. Gyűlölöm, hogy ezt csináltatja velem, különösen úgy, hogy pontosan tudja, amit én is: ha megteszem, annak az ára az életem lesz. Talán nem most és azonnal, de előbb utóbb mindenképpen. Hogy miért? A válasz erre a pofonegyszerűbbnél is banálisabb: a hiedelem elég ahhoz, hogy a vámpírok többsége tartson a nekromantáktól és elpusztítsa őket, ha alkalma adódik rá. Hát ezért. Pont ezért.

Soha, egyetlen legenda sem kezdődik úgy, hogy annak ne lenne valós alapja. Legalább hangyányi. Van amelyiknek természetesen több, van, amelyiknek kevesebb, esetemben nos… nem részletezném mi a helyzet. Semmi másra nem vágyom, mint arra, hogy hagyjanak békén és élni. Olyan nagy kérés volna ez?

Pincérnő vagyok. Egész életemben az voltam. Egy kocsmában, családiasban ha úgy vesszük, van az étlapon hamburger meg sült krumpli, hozzá "a nagyi titkos szósza", generációkról generációkra hagyományozódó, ami egyébként nem más, mint ketchup némi majonézzel és aprított savanyú uborkával összekevert formációja, kevés kaporral fűszerezve, nem nagy titok. De a családok is rászoktak, mert ínycsiklandó számukra, hogy a tulaj a saját családi titkos szószát ajánlja fel nekik meg a nagy francokat és betérnek vasárnaponként, leginkább a mise után, egyébiránt meg a környékbeliek kedvelik a helyet a legjobban, különösen azok, akiknek nincs hová menniük a szürke hétköznapok estéin vagy nem akarnak hazatérni Cindyhez vagy Karenhez. Mondhatnám Oliviat, Emmat vagy Harpert is akár, mint a leggyakoribb női neveket az államban, legalábbis egy 2022es felmérés szerint, de kit érdekel az ilyesmi, igaz?! A lényeg, hogy a nőik vannak olyan elviselhetetlenek, hogy inkább rágják az égett olajban sült hasábburit a hambival felszolgálva nálunk, meg persze a titkos szósszal megtoldva, minthogy döngetnék – vagy csak szimplán elviselnék – az asszonyt otthon. Ha jobban meggondolom nincs ebben semmi meglepő a világon, igaz?!

- Hajlandó leszel még rá az idén? - Konkrétan látom rajta, hogy nem kifejezetten áll szándékában sem türelmesen várakozni, sem pedig feltételezni, egyáltalán meg akarom tenni és gyakorlatilag nem is téved. Mióta képes vagyok felfogni mit jelent a családunk tagjának lenni és úgy egyébként minden egyéb, amibe bele kívánnak rángatni, azóta vágyódom a legkevésbé részt venni mindabban, amire kárhoztatnak, mint családi örökségre.

- A kis ribancod nem tud várni, amíg végzünk vagy mi? – Még csak nyomatékában sincs meg a zsigereimben, hogy akármennyire is elfogadóan vélekedjek az említettről, mivel többet látom a csehóban, ahol dolgozom, mindig más ölében melegedni, mint amire a gyomrom vágyna. Neki persze fogalma sincs erről és nem én leszek az, aki felvilágosítja. Családi kötelék ide vagy oda.

Perpillanat az sem érdekel, hogy nem tehet arról, ami a családot és így engem is beleértve sújtja; egyikünknek sincs választása. Nem ez az első rodeóm, tényleg nem és most szívesebben ülnék meg egy betöretlen bikát, cowboy kalapban, ahogyan azt kell, ha már itt tartunk, mint ennek kitenni magamat és a szemben lévőt, de valahol nagyon mélyen megértem – vagy felfogom – az elhivatottságát. Nem a kikötözöttét. Nem mintha lenne más választása.

Egyiküknek, egyikünknek sincs. Ha már itt tartunk.

- Nagyon vicces vagy. Csak vedd rá, hogy tegye, amit akarsz. - Szabadulna tőlem, tőle, ez kétségtelen és nem is viszonzatlan, de ez még nem jelenti azt, sokkal szívesebben állok a képzés elébe, mint akármikor máskor korábban. Mert nem. Kibaszottul nem, ami azt illeti.

- Kapd be. Úgy őszintén. – Feszül meg az állkapcsom. Különösen az örökléttel megátkozottat elnézve. Meg egyébként is. Családi örökség ide vagy oda.

...de megteszem. Mert muszáj, mert elvárják, mert teherként csüng a fejem felett, mint egy nem kívánt pattanás azon a bizonyos kevésbé napos féltekén. Ha már itt tartunk.

Még fiatal, ahhoz képest is, hogy számára az idő megszűnt létezni, legalábbis olyan formában, mint amit mind ismerünk, de annál idősebb, minthogy beceneveken illessem. Leginkább az lesz a legjobb, ha sehogyan sem teszem. Pedig zsigerileg meg van rá az ingerem. Csakúgy.

Legyen. – Továbbra sem kívánja egyetlen porcikám sem, ez a rideg valóság, de azzal is tisztában vagyok, a képzetlenségnek nagyobb ára lenne. Lesz is mondjuk, de nah… érted. Vagy sem. Nem különösebben érdekel.

Áldozat nem kell hozzá és talán be kívánja vetni mindazt, ami a tárházában létezik, azonban…