életem lapjai »Én most csak parancsot teljesítek – végrehajtani jöttem, és nem a bosszú miatt. Pedig lenne okom a bosszúra, mint ahogyan a horda minden egyes farkasának lenne oka (és joga!) a bosszúra. Az árulót fel kell koncolni, ez kérem falkatörvény, és semmi kétség, hogy azon kevesek, akik még megmaradtunk a hordában, minden zokszó nélkül meg is tennénk. Cafatokra tépnénk, felfalnánk az árulót, akár az éhes farkasok. Még azok is ezt tennék, akik amúgy tartózkodnak az ilyesfajta dolgoktól, és vadászni is csak havi egyszer járnak el, akkor is csak kisebb vadra, és leghátul kullogva. Mind kivételt tennének ebben az esetben, s egyetlen nagy és hatalmas farkassá lényegülve ugranánk neki az áruló féreg torkának, dühtől pulzáló szívvel és féktelen vehemenciával.
Mégis ki képes elárulni a saját fajtáját? (...) És a saját hordáját?!
Undorral nézek a kötélről lógó férfira, akinek a nyaka körül igencsak feszül a hurok, ám nem ez a legnagyobb fájdalma. A teste tele sebekkel, a vére tele higított ezüsttel, amelybe csak azért nem halt még bele, mert gondosan kimértem azt a mennyiséget, amivel épphogy csak életben marad. Árnyéka immár önmagának, fuldokolva és tehetetlenül lóg a kötélről. Az Ulfric meghagyta, hogy nekem kell végeznem vele, úgy, hogy ne hagyjak nyomot. Ez az egyszerű oka annak, hogy nem a farkashorda végezte ki őt nyilvánosan. Túl sokat veszítettünk a falka bukásakor ahhoz, hogy egy nyilvános kivégzéssel kockáztassuk a biztonságunkat. (A mostani cél, hogy a lehető leginkább meghúzzuk magunkat, mintha nem is léteznénk, hogy a legkisebb figyelem is más alakváltó csoportokra irányuljon, ne ránk.) A falka bukása egyúttal a város urának a bukása is volt. A város ura hívta a hordánkat, emiatt nagyok és erősek voltunk. Csakhogy a város urát megölték, a horda pedig kiszolgáltatottá vált, és gyengébb lett, mint valaha. A túlélésünk is csak a Vargamor éles eszének és furfangos bűbájainak köszönhető. De így is kevesen éltük túl, rettentően kevesen…
Meggyászoltuk a néhai Lupánkat, az előző Bölverket, aki a mesterem és egyúttal a farkasom párja volt, és még számtalan társunkat. Keserű éjszaka volt az, és talán az áruló közreműködése nélkül is így végeztük volna – ezt persze nem tudhatjuk biztosan –, de az ő alantas ármánykodásának köszönhetően egyértelmű, hogy elbuktunk.
- Hálás lehetsz az égieknek, Luka – tetteim azonban egész másról árulkodnak, amikor még feljebb húzom azon a bizonyos kötélen, hogy hörögni kezd. Lábai kapálódznak, a teste egésze remeg. Legalább ez némi megnyugvással tölt el. A pszichológusom szerint – akihez gyerekkoromban kényszerültem járni – valami nem stimmel velem, mert mások szenvedése és a megcsonkított maradványok látványa békességgel tölt el. Meglehet, hogy végül emiatt raktak ki a katonaságból. Valójában tudom, hogy emiatt raktak ki; nem feleltem meg a pszichológia tesztekben előírt követelményeknek. – Hogyha Alyn is úgy végezte volna, mint a Lupa vagy mint az elődöm, akkor most a halálod sokkal fájdalmasabb lenne. – Alyn az ikerhúgom, aki valaha azért változott vérfarkassá, mert én túl nagy fába vágtam a fejszémet Hóhérként. (A katonaság ugyan nem kért belőlem, de vámpírhóhérnak azért elmentem egy darabig.) Tehát ha a testvérem meghalt volna, a halála éppúgy az én lelkemen is szárad, mint ennek a baromarcúnak a lelkén.
- Nem mintha nem vettél volna el így is eleget tőlünk – haragom, akár egy fogságba ejtett vadállat, úgy kapálózik a mellkasomban, dühödten feszülve bordáim ketrecének. Nem adok teret neki, első a megbízás, és szerencsére az évek folyamán már megtanultam hogyan vezessem le a dühödt bestiát. Amit kivételesen nem a lényem mélyén élő farkaskomára értek, hanem arra az elemi dühre, amely már régóta társam az életben.
- Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy miért határozott úgy az Ulfric, hogy kíméletes halálod legyen. – Nem érdemli meg, és még ha meg is érdemelné; hol marad nekem a szórakozás? – Tessék? Mondtál valamit?
Fülelek, még mindig a kötél végét szorongatva. A kérdés sokkal inkább vicc volt a saját szórakoztatásomra, mintsem komoly kérdés a haldoklótól. Kivágtam a nyelvét, nem tud beszélni, jajgatni sem nagyon. Kíméletes halál… a füleimnek.
Hirtelen mozdulattal, szinte átmenet nélkül engedem el a kötelet, így a delikvens nagy erővel zuhan a földre, csak úgy nyekken a gerince a betonon. Ráérős léptekkel közelítem meg a testet, majd megragadom a grabancát és úgy húzom magam után, mintha már most hulla lenne. Egy kísérleti hordó irányába húzom. A kísérlet lényege, hogy a vegyület, amit összekontárkodtam, s nem mellesleg Jeffrey Dahmer sorozatgyilkos ihlette, sósavból, némi ezüst-nitrátból, és még kitudja miből áll. A nagyját csak rögtönöztem, és belegondoltam, vajon az ezüstön kívül mi árthat egy alakváltónak? Nos, fel azt nem gyújthatom, így egyéb összetevők után kellett néznem. Hamarosan kiderül, hogy mennyire hatásos; a lényeg az, hogy a test teljesen elenyésszen, ne maradjon utána semmi, lehetőleg csontok se. Természetesen olykor elkerülhetetlen, hogy ne maradjon semmi maradvány, hisz egy hulla nehezen tud csak úgy kámforrá válni, és mivel ez most egy kísérleti fázis, van benne némi rizikó-faktor. De a cuccost mindenképpen hazaviszem és szemmel tartom.
Lepattintom a gőzölgő lötty tetejét, hogy a testet felnyaláboljam és nagy gondossággal a hordótartályba helyezzem. Szinte belehajtogatom a lábakat a torzó után, mint valami kis rongybabát.
- Két nap múlva rád nézek. Ügyes legyél – helyezem rá a hordó fedelét, amelyet még meg is paskolok, mintha csak annyit mondanék vele: „aztán szépen bomladozzál nekem odabent.”