életem lapjai » A 16 éves leányanya az utolsó aláírását biggyeszti a lap aljára, beleegyezve abba, hogy nem kívánt, azonban igencsak előrehaladott terhessége a lehető legkellemesebb módon érjen véget. Apjára néz, aki kurtán, elégedetten biccent, hogy lemond unokáiról, arról, bármiről, amelyről mások álmodnak. Az ikerterhesség már így is eléggé kimerítette az anyát, azonban minden komplikáció nélkül nélkül világra jött a két gyermek. Egy utolsó pillantás, a csöppségek pedig, a rendszerben keringő véráramlatba kerülve két különböző helyen kötöttek ki. Egyikük, a pár perccel idősebb Atlanta berkeire utazott, míg az ifjabb egy Chesterfield nevelőszülő páros gondos kezeibe.
Történetünk az utóbbi csöppség eseményeit dolgozza fel.

Évekkel később a hangos, gyerekektől népes házban találjuk magunkat. Álom és idill lehetne, ha a világ híres lenne arról, hogy rózsaszín és puha, azonban semmi sem az. A pár, időközben tökéletesen rájött, hogy mennyi anyagi és megannyi haszon származik, ha mások által nem kívánt, azonban világra jött gyerekeket fogad magához. A látszat tökéletesség azonban a pénzéhség és káosz kosarát etették csupán. Noha fizikai erőszakra többnyire nem, a verbális formája és a törődés hiánya azonban igencsak rájuk nyomta a bélyegét. Mesterien kijátszott állami hatóság mit sem sejtett arról, hogyan kallódnak a kicsik a világban, szüleik pedig élik a tökéletességet. Ahogy a már Judah névre hallgató gyerek cseperedett, úgy nőttek vele a gondok is. Több is lehetett volna belőle, azonban hiába éles esze, ügyessége és megannyi álma, hamar rá kellett jönnie, ő csak egy újabb éhes száj, aki nem kellett valakinek, aki csak nyűg, örüljön mégis, hogy a tető van a feje felett, nem pedig a föld és a fakereszt. A száraz, kötődés nélküli világban könnyen találta meg a leghangosabb és legrosszabb arcokat, simult bele az iskolai, majd később az utcai élet sötét bugyraiba. Miután az állami iskolából kicsapták a lógásai és borzalmas jegyei miatt, “szülei” egy kisegítő, gyűjtő iskolába nyomták be, ahol legalább egy érettséginek csúfolt valamit nyomhattak a kezébe, amivel igazából, nem kezdett semmit sem. Nincs zenei, tánc vagy bármely tehetsége, vagy éppen lexikális tudása. Sosem figyelt oda, kapkodott és nehezen vette az akadályokat. Neki nem az iskolapad, a tanórák valók, azzal nem megy semmire. Neveket gyűjtött, élményeket, priuszokat vagy éppen bújt ki azok közül. Talán ez lehet a tehetsége, a gyors futás, a fürge ujjai és vézna alkalata, amivel könnyedén fért be bárhová. Neki akkor már kifejezett köre volt, egy utcai banda, akikkel rongáltak, közterületen ittak, füvet szívtak és hasonlók. Könnyen felfigyeltek a nagyobb kutyák is “tehetségére”. Így vált belőle a kishal, akire a szörnyek világában nincs ideje senkinek sem figyelni, vagy ha mégis, csak egy újabb, a sok közül. Autóslopás, feltörés, garázdaság vagy kisebb lopások, a megbízók mindig elégedettek voltak, ők pedig elhitték, hogy a világ csak az övék. Mivel “testvérei” közül is többek is hasonló mód próbáltak megfelelni, a rendszer figyelmét is felkeltették, így a szülőpáros, biztos megélhetésüket féltve a javító kezeire bízta őket, majd költöztek pár állammal távolabb. Mai napig nyerészkednek, azonban, a fiú oda sosem tért haza. Megszökve hol akkori barátainál, hogy hajléktalanszállón vagy elhagyott helyeken élt, majd többedmagával felültek a buszra és St. Loius városában kötöttek ki. A bőven fiatalkorú suhancok pedig, mindig jól jönnek bizonyos körökben.

A város, amely éjjel sem nyugszik, sőt, akkor él igazán. Kinek ne mérgezné meg az eleve labilis elméjét? A sorok között meglapulva, kényelmesen terjeszkedve végül a semmiből, az elhagyott házak közül az utcán találta magát. Semmi sem változik, csupán új köntösbe öltöztették. A kis csapat nagy része a helyi éjszakai élet, vámpírok alkalmazottai lettek vagy halandóké, akik igyekeztek olyan életet élni, mintha lenne valaha esélyük arra, hogy kiskirályok legyenek. Judah elméjét, testét mérgek fertőzték, melyeket később ő maga is árult, cserébe gyomrát töltötte tele, volt hol álomra hajtani a fejét. Rendőrök ismerték meg nevét, csúszott ki ujjaik közül, vagy éppen valakinek kedves volt és simította el a semmit sem érő ügyeit. Hiszen, mindig van mocskosabb, merészebb és persze, jóval nagyobb gond. Egyik mámorból a másikba esve, féktelenül és a szabadság ámulatában fuldokolva kapaszkodott a valóság peremén. Ha valaha volt is esélye, akkor azt régen hagyta el, taposta a sárba és élt azzal, amely szennyezte az újdonsült megismert város auráját. Noha vak nem volt, sosem foglalkozott a nagyvadak csatájával, ha amaz nem vált kikerülhetetlenné. Az emberek jöttek, mentek, lekoptak és változtak. A kis társaság féktelenül, mégis másoknak behódolva ténykedtek. Mégis, nekik ez bőven elég volt. A lakás, amelybe együtt költöztek be, a mai napig áll, a mai napig az az első, talán utolsó is, amelyet otthonnak csúfolnak. De többen fáradtak, éttermekben, benzinkutakon dolgoznak, lassúvá váltak és kiszámíthatóvá. Így kopnak a nevek ismét, a kis társaságból pedig, ketten már olyan helyen vannak, amelyet sokan “jobb hely”-ként emlegetnek csupán.  Az egyedüllét félelme vagy inkább a szürkeség az, amely miatt nyúlik a tömeg felé és vadászik. Rendes munkája talán akkor volt, mikor arra ítélték, hogy önkénteskedjen. Tragédia? Mint mindenki életében. Tartotta túladagolt barátját karjai között, vagy éppen nézte végig ismeretlen haláltusáját, erőszakot, amely csak a mocsokban könnyen felütheti a fejét. Úgy tesz, mint akit semmi sem kínoz, semmi sem árt neki, azonban elméje, érzékelése morzsolódik. Neki is van lelke, amit kész eladni bárkinek, aki eleget fizet, de csak akkor, mikor úgy érzi, most már nincs más.
Addig is.
Él. Úgy, ahogy akar, úgy, ahogy elhiszi, hogy ő akarja így. Az igazság sokszor túl van értékelve.
Fogalma sincs arról, hogy bárki lenne, akivel a vér köti össze. A két alak, akivel együtt él, nem is olyan rég nekiálltak normál polgárokként működni, amelyet nem ért. Mi történt? Mi vitte rá őket? Vagy ez is csak játék? Megtűrik őt, elfogadják amikor pénzt ad érte, vagy csak próbálkozik. Hogy megmenteni? Senki sem akarja, hiszen mindenki úgy látja, ismeri, ő nagyszerűen érzi magát. Hogy valóban szenvedne-e? Sosem tudni igazán.
Egyszerű díler, ügyes tolvaj, élvhajhász és hedonista. Nem, sosem tervezte, hogy sokáig fog élni, hogy örökké és tovább. Nem válogat, nincs abban a státuszban, hogy megtehesse. Nem sajnáltatja magát, nem mesél, hiszen nincs mit, élete átlagosabb nem is lehetne, az unalmat pedig pörgéssel és fényekkel lehet elűzni. Újra és újra. Az, hogy végül ki figyel fel rá, ki veti magát rá és hol ér véget a történet, jó kérdés. Talán lassan, de biztosan fejlődik valami új.
Hiszen, minden lesz vevő arra a mocsokra, ami belőle árad. Ismerkedik, tapogatózik, a forróság pedig vonzó és kényelmes. Szívesen ránt magával bárkit és bármit. Változni pedig? Még mindig egy kereskedőnek dílerkedik, alkalmi munkák töltik ki idejét, vagy éppen árufeltöltés, raktári lapátolás, a feje lágya keményedik, a lehetősége mégis kevés. Evickél a víz felszínén, úszni azonban sosem tud. Fél éve már, hogy sikerült legalább rávenni arra, hogy legalább próbáljon meg beilleszkedni, dolgozni rendesen, megismerni olyanokat, akiket nem vágnának már azért sittre, ahogy kinéznek vagy épp nem prostik. Fél éve már, hogy küzd, mindhiába. Mintha neki nem ezt találták volna ki. Aztán mégis, rád vigyorog a polcok között, ahol a konzerveket pakolja ki éppen. Egy apró bolt, amely átlagosnak tűnik, azonban a pult mögött sokkal több lapul, felét még ő sem érti. Itt tűrik meg, a pénzmosodában, sehol máshol. Senki se mondja, hogy nem képes rá.
Valóban nem.
Addig viszont, ő marad a város körbe alatt az apró piszok, továbbra is. Hisz kit zavar? Mindenki túl elfoglalt.

A további kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze orvosát vagy a helyi vámpír mesterét.